Minisorozat-kritika: Tíz kicsi katona (2015)

A legutóbbi bejegyzésben utaltam rá, hogy Agatha Christie Tíz kicsi néger című könyvét azért olvastam újra, mert tudomást szereztem egy 2015-ös minisorozatos adaptációjáról. A bejegyzés publikálása óta eltelt időszakban sikerült megtekintenem a mindössze három epizódból álló sorozatot, úgyhogy a továbbiakban a vele kapcsolatos véleményemet olvashatjátok.
A történetről röviden: Tíz ismeretlen meghívást kap egy világtól elzárt szigetre annak titokzatos tulajdonosától. Mindegyikőjük múltjában van valami, amit szívesen elfelejtenének, ezért örömmel néznek a nyugodtnak ígérkező kikapcsolódás elébe, azonban megérkezésük után nem sokkal borzalmas gyilkosságok következtében a vendégek száma rohamosan fogyni kezd…
A snitt.hu-n egy figyeltemnek köszönhetően figyeltem fel erre a sorozatra és meglepetéssel vegyes örömmel fedeztem fel, hogy tele van ismerős arcokkal, olyan színészekkel, akiket más sorozatokban, filmekben már láttam és nagyon tetszett, ahogy az ottani szerepeiket megformálták. És persze az sem volt elhanyagolható tény, hogy ez az egyik kedvenc Agatha Christie-történetem. Mondjuk arra nem találtam ésszerű magyarázatot a túlzott politikai korrektségen kívül, hogy a címbeli négereket miért cserélték katonákra, de nagy hatással nem volt a sorozatnézési élményemre, szóval nem fogok szőrszálhasogató módon erről oldalakat írni. Kezdjük rögtön az intróval! Én az a fajta sorozatfogyasztó vagyok, aki szeret minden apró kis részletre odafigyelni és tapasztalataim szerint egy jól megtervezett intro remekül meg tudja teremteni a szükséges hangulatot. Ez ebben az esetben is jól sikerült, ugyanis a katonafigurák lassú összeomlása egyszerre szimbolizálta a szereplők fizikai és lelki megsemmisülését, a maradványaikból felépülő ház pedig talán arra utalt, hogy mivel örökre a szigeten maradtak, így valamilyen szinten a részévé váltak. Ami a dramaturgiát illeti, a cselekményt megfelelő mértékben osztották el a három részre, jól adagolták az információkat és fokozták a feszültséget, ugyanakkor szakítottak időt némi humorra is. Az eredeti alapanyaghoz képest történtek változtatások, de ezekkel nem volt különösebb bajom, némi frissítés, újítás sosem árt, sőt annak kifejezetten örültem, hogy az általam a könyvből hiányolt részleteket ügyesen kitöltötték, például mélyebb karakterrajzokkal, melyeknek köszönhetően az első két áldozatról élesebb képet alkothattunk és jobban megvolt az az érzésünk, hogy megismertük őket valamennyire, mint a könyv tömör és kevés leírásaiból. Hasonlóan ötletes kiegészítések voltak a kialakult helyzetből fakadó természetes reakciók, mint Vera és Philip egymás iránti vonzódása vagy a parti, amit egyértelműen abból a célból rendeztek, hogy ha már halálra vannak ítélve, legalább érezzék jól magukat, mielőtt ők kerülnek sorra a gyilkosnál (á la Poe: A vörös halál álarca), egyszóval gazdagabbá tették az egész sztori hátterét, rétegeket adtak a figuráinak és nem csupán a gyilkosságokra, valamint a vendégek múltbeli tettére fókuszáltak. Példának hadd emeljem ki az első epizódban lezajló vacsorát, amire Agatha Christie nagyjából három mondatot vesztegetett, a sorozat azonban arra használta fel, hogy bemutassa a szereplőket, esetleges ellentéteket szítson köztük, amik aztán később, a gyilkosságok elindulásával remek alapnak bizonyultak egymás gyanúsítgatása során. Az atmoszférateremtés fantasztikus volt a viharos időjárás folyamatos jelenlétével, a brutális gyilkosságokkal, melyekkel engem meg is leptek egy kicsit, mert nem számítottam ilyen szintű naturalizmusra. Mondjuk, nem vagyok egy túlérzékeny ember ebből a szempontból, szóval nem zavart, csak furcsálltam. A múltban történteket flashbackek használatával mutatták be, és az nagyon tetszett az első részekben, ahogy a megvádolt személy előadása totális ellentétben volt a konkrét jelenettel, ami egyértelműen sugallta, hogy ők egyáltalán nem tartották magukat bűnösnek, illetve a horrorhangulatot erősítő, egykori áldozatok kísérteties feltűnései is borzongatóak voltak. Sajnos a harmadik részben az addig tökéletesen kivitelezett történetmesélés megbicsaklott, a befejezés, a magyarázat meglehetősen összecsapott lett, főleg az előző két epizód tükrében. Odáig még lelkes voltam, amikor a könyvtől eltérően a gyilkos az utolsó előtti pillanatban leleplezte magát az egyedül maradt kis katonának és elmesélte neki az egész sztorit, vagyis hát, bizonyos részleteit, ugyanis a motivációját, a gyilkosságok kivitelezését eléggé elmismásolva adta elő, aztán ahogy végül önmagát elintézte, na ott már erősen húztam az orromat és a külvilág reakciójának, a rendőrség esetleges rövid feltűnésének hiánya, illetve annak a bizonyos Morris pontos szerepének megmagyarázatlansága csalódottságot hagyott maga után. A karaktereknek és ezáltal a színészeknek is szeretnék szentelni jó sok mondatot, mert a sorozat történetvezetése is abszolút lekötött, de a szereplőgárda összetétele és alakítása volt az, ami igazán lenyűgözött; meg az is, ahogy az első epizódban kb. mindenkit gyanúsnak mutattak be és ez olyan jól sikerült, hogy hiába voltam csupán egy nappal a könyv elolvasása után, komolyan mondom, elbizonytalanodtam, hogy itt esetleg más lesz a történt kimenetele, más lesz a gyilkos, stb. A kötet olvasása közben már tisztában voltam a sorozatban megjelenő színészek nagy részével, viszont nem emlékeztem pontosan, hogy ki kit játszik, ezért olvasáskor ezzel is szórakoztattam magam, hogy próbáltam eltalálni és sikerült is. Mindenkihez illett a szerepe, viszont a leírások (vagy inkább a bennük nem található információk) miatt némelyik szereplőt teljesen másmilyen korúnak, hozzáállásúnak képzeltem el. Ilyen volt Lombard és Armstrong, főleg Lombard, akinél eszembe se jutott volna, hogy olyan kaliberű és kinézetű lenne, mint Kili A hobbit-trilógiából és a női szívemet egyértelműen meghódító külső megjelenésén kívül Aidan Turner zseniálisan pimasz és merész volt a szerepben, szóval utána kéne nézni annak a Poldark című sorozatnak, amiben főszerepet játszik, mostanában úgyis kezdek mind jobban érdeklődni a történelmi sorozatok iránt… :D Akárcsak a könyvben, Vera Claythorne itt is központi szerepet játszott, ő foglalkozott a legtöbbet a mondókával, a történések miértjének megfejtésével és ő volt az, akinek múltbeli tettét a három epizód alatt apró részletekben mutatták be, s csak a harmadikban derült ki róla a teljes igazság, azonban hiányoltam belőle azt a fajta lassú összeomlást, majd belenyugvást, amit végigkövethettünk nála a könyvben. A Rogers-házaspár kapott egy plusz háttérinformációt, amit talán lehetett sejteni az írott verzióban, Wargrave bíró inkább tűnt egy zsiráf és egy sólyom szerelemgyerekének, mint a könyvben ábrázolt teknősbékának, de ez részletkérdés, a lényeg úgyis az, hogy Charles Dance a Trónok harca után megint brillírozott egy kiemelt, összetett, bár ezúttal kevésbé ellenszenves szerepben. A detektív figuráján végrehajtott változtatások egy részét, konkrétan a múltbeli tett totális átírásának szükségességét nem egészen értettem, viszont az tetszett, hogy sokrétűbb szereplőt faragtak belőle; a könyvben nem volt egy lángész, ami itt is megjelent, párosulva egy adag sunyisággal, szerencsétlenkedéssel, az állandó nemtetszés kinyilvánításával, de ami a könyvben nem volt, a sorozatban viszont igen, és amiért egyáltalán megemlítem ezt a szereplőt, az a harmadik részben végbement változása, amikor is megjelent nála a bűntudat és a fölöttük való ítélkezésről, a tettük miatti büntetés elszenvedéséről értekezett hosszan és számomra meghatóan. Érdekes volt látni, hogy egy nem különösebben izgalmas, valamilyen szinten negatívnak is felfogható karaktert milyen emberivé tudtak tenni. Kétségtelenül hatottak rá a körülmények, akárcsak a többiekre, ám másoknál mégsem ment végbe ilyen szintű változás, vagy legalábbis a sorozat készítői nem érezték, hogy náluk is ki kéne hangsúlyozni. Összességében elmondható a karakterekről, hogy részletesebb, érthetőbb ábrázolásuknak köszönhetően sokkal jobban kialakult bennem az érzés, hogy megismertem valamennyire a gondolkodásmódjukat, dolgokhoz való hozzáállásukat és ebből kifolyólag a bűnüktől függetlenül közelebb kerültek hozzám és alkalomadtán meg is szántam őket.
Az eredeti alapanyagot tisztességesen kezelő, ügyes és ötletes változtatásokat, részleteket tartalmazó adaptáció lett a Tíz kicsi katona. Képes volt a számomra már jól ismert történetet újszerűen, izgalmasan, jó hangulatérzékkel elmesélni, s bár csúszott némi hiba a kezdetben tökéletesnek tűnő dramaturgiába, azonban a pazarul összeválogatott színészgárda által eljátszott karakterei és önmagában a fantasztikus sztorija miatt kár lenne kihagyni. Nyomtatott nagytestvéréhez méltón zseniális, de annak ismerete nélkül is garantált a szórakozás (habár szerintem érdemes rászánni az időt és elolvasni, akár a sorozat előtt, akár utána).


Értékelés: 90%
Jelenetek, amiket érdemes figyelni:
  - Az intrót.
  - A flashbackeket.
  - A baljós hangulatot némileg oldó humoros pillanatokat.
  - Fény derül a gyilkos kilétére.


Tíz kicsi katona /And Then There Were None/ (2015)
színes, feliratos, 58 perc
Rendező: Craig Viveiros
Szereplők: Maeve Dermody, Charles Dance, Toby Stephens, Aidan Turner, Miranda Richardson, Burn Gorman, Noah Taylor, Douglas Booth, Sam Neill, Anna Maxwell Martin

Könyvkritika: Agatha Christie - Tíz kicsi néger

A bejegyzés tárgyát képező könyvet már kétszer is elolvastam korábban, és egyáltalán nem terveztem, hogy mostanában újraolvasom, azonban felfedeztem egy minisorozatot, ami ennek a könyvnek az adaptációja és úgy gondoltam, a sorozat megtekintése előtt jó lenne felfrissíteni az emlékezetemet.
A történetről röviden: Tíz ismeretlen meghívást kap egy szigetre, amelynek titokzatos tulajdonosa állandó pletykák tárgya. Mindegyikük múltjában van valami sötét folt, amit szívesen elfelejtenének, ugyanakkor örömmel néznek a látszólag nyugodt kikapcsolódás elébe. Csakhogy érkezésük után hamar kiderül, hogy a tulajdonos sehol, a vendégek pedig rejtélyes módon hullani kezdenek…
Még gimnazista koromban, a kollégiumi könyvtáros ajánlására ismerkedtem meg ezzel a könyvvel. Ez volt az első találkozásom Agatha Christie-vel és azonnal lenyűgözött, igaz, azóta nem sok krimit olvastam tőle, de a jövőben mindenképpen szeretnék ezen változtatni. Az nagyon megmaradt bennem, hogy a befejezést totális izgalomban olvastam végig, és le is takartam az utolsó oldal alját, nehogy akaratlanul előrébb ugorjon a tekintetem és lelőjem a poént (a mostani olvasásnál rájöttem, hogy akkoriban annyira lekötött a gyilkos elbeszélése, hogy a személyével kapcsolatos elszórt utalások ellenére se esett le, kiről van szó, amíg meg nem láttam a nevét). Amikor az egyetemen egy Tíz kicsi krimi elnevezésű kurzuson ismét felbukkant ez a könyv, már régi ismerősként üdvözöltem és ugyanúgy lenyűgözött, mint első alkalommal. Most harmadszorra viszont már látszott, hogy számomra egy krimi csak első olvasáskor üt igazán nagyot, a későbbiekben óhatatlanul elkezded figyelni a jeleket, amiket korábban nem vettél észre, illetve a szereplőket, akikről már tudod, milyenek valójában és maga a történet nem tud olyan mértékben lekötni, sőt elkezdesz hiányolni belőle részleteket. Ettől függetlenül továbbra is zseniálisnak tartom a történetet, a feszültségépítést, némelyik karakterrajzot, de álszent lenne, ha azt mondanám, pontosan ugyanúgy tetszett, mint először. Foglalkozzunk kicsit részletesebben a könyvvel! Komótosan indultak az események, megismerhettük a szereplőket, és folyamatosan előkerült célállomásuk, a Néger-sziget és a tulajdonosát övező pletykák. A megérkezéskor már kezdtek gyülekezni a felhők – szó szerint és átvitt értelemben is -, aztán az első szereplőhalállal megkezdődött az izgalom. Végigkövethettük, ahogy a szereplők megpróbálták összerakni, mi és miért történik velük, ugyanakkor a pánik és a paranoia is szép lassan begyűrűzött közéjük, az apróbb „szövetségek”, csoportosulások ellenére mindenki egyre gyanakvóbbá vált és kiszemelte a maga gyanúsítottját, ráadásul még a saját belső démonaik sem hagyták őket békén. Később az epilógusban kiderült, de már útközben is feltűnt, hogy mind a tíz ember olyan tettet követett el, amit törvény szerint nem lehetett bizonyítani és ebből kifolyólag nem lehetett őket elítélni. A természetfeletti(nek tűnő) elemek, a Bibliára, az ítélet napjára való utalások beemelése pont ezért bizonyultak remek kiegészítőnek, ugyanis az írónő ezzel is borzolta egy ideig az olvasó idegeit, hogy talán ez az egész egy isteni beavatkozás és az Úr mond most ítéletet a kiválasztott bűnösök fölött? Nem tudtuk meg mindenkiről, hogy miként gondolkodik múltbeli cselekedetéről és mennyire van hatással a mindennapjaira, akiknél viszont előkerült, elég szélsőséges érzelmekkel találkozhattunk. Akadt köztük, aki meg volt győződve róla, helyesen cselekedett, volt, akit folyamatosan kísértett az ominózus nap és volt, aki tisztában volt azzal, hogy bűnt követett el, de ez nem zavarta különösebben a lelkiismeretét. Nem tudom, hogy a velük egy nembe való tartozás miatt volt-e, de az én figyelmemet a két női karakter, Vera és Miss Brent kötötték le a legjobban, és nagyon érdekes volt olvasni, hogy Vera iszonyodik a vénkisasszonytól, holott ő maga is elég borzalmas dolgot követett el. Vera lelki vívódása, lassú idegi összeroppanása a bűnössége ellenére is mélyen megérintett, és első alkalommal nagyon szorítottam neki, hogy sikerüljön megmenekülnie. A többiekkel az volt a gondom, hogy alig tudtam meg róluk valamit és egyébként sem rendelkeztek olyan tulajdonságokkal, amiknek köszönhetően legalább egy kicsit szimpatizálhattam volna velük. Összességében nézve a kötetet, néha hiányoltam a helyszín- és szereplőleírások részletességét, és persze, tudom, nem az volt a lényeg, hogy kinek milyen színű a haja vagy, hogy néz ki a ház, azonban a fantáziám alkalmanként lázadozott, hogy könnyebben megjeleníthesse a történéseket. Áttérve a konkrét cselekményre, a lassú kezdés után hamar felpörögtek az események, az egymást követő gyilkosságok visszafogottan borzalmasak, ugyanakkor kreatívak voltak, és nekem az egyik örök kedvencem a sztoriban az a bizonyos inspiráció, amiből az elkövető dolgozott. A hangulatot tökéletesen megteremtette a folyamatos rossz időjárás, de az összezártságból fakadó ellentétek, félelmek is hozzájárultak a baljós atmoszférához. Emlékszem, a korábbi olvasásokkor és most is, a kampó volt az a pont, ahol konkrétan éreztem, hogy végigkúszik rajtam az ijedtség. Mivel szeretném elkerülni, hogy bárkinek elrontsam az élményt, a gyilkos kilétéről, illetve a pontos motivációiról nem fogok beszélni, habár egy megállapítására szeretnék kitérni. Azt mondta, hogy szerinte nem mindenki volt ugyanannyira bűnös, ezért az alapján ölte meg őket, hogy kit mennyire tartott annak, kezdve a legkevésbé bűnössel és szerintem nem volt megfelelő sorrend, főleg hogy az elején meghaltakról nem tudtuk pontosan, csak mások feltételezéséből, hogy mit és miért követtek el. Igen, erre lehet azt mondani, hogy nézőpont kérdése, melyik bűnt mennyire tartjuk súlyosnak, ettől függetlenül rejtélyes gyilkosunk figyelhetett volna jobban, amikor mérlegre helyezte a cselekedeteket. Azt viszont nem vitatom el tőle, hogy ügyes játékmester módjára vezényelte le az eseményeket, mert most direkt figyeltem és semmilyen árulkodó jelet nem mutatott, amiből csak egy hangyányit lehetett volna sejteni, hogy ő az.
Izgalmas történet, rejtélyes gyilkosságok, baljós atmoszféra és érdekes szereplők: így lehetne röviden summázni a Tíz kicsi négert. Lassan építkező feszültség és ügyesen adagolt információk jellemzik, amiknek köszönhetően garantált a borzongató szórakozás, valamint az elcsodálkozás a nagy leleplezéskor. Többszöri újraolvasás után veszített kissé a bájából, hiányoltam némi részletességet, ennek ellenére egy zseniális és kihagyhatatlan olvasmánynak tartom, amit bátran ajánlok mindenkinek.


Értékelés: 4,5/5
Jelenetek, amiket érdemes figyelni:
  - A mondókát.
  - A karakterek belső gondolkodásait.
  - Az epilógust.

Filmkritika: X-Men: Sötét Főnix

Legutóbb másfél hónapja került fel filmes bejegyzés a blogra. Az eltelt idő alatt néztem ugyan filmeket, de egyikről sem éreztem azt, hogy érdemes lenne hosszabban értekeznem róla, a mozis programban pedig egészen mostanáig nem találtam olyan alkotást, amire szívesen beültem volna.
A történetről röviden: Az X-Men csapata egy űrbeli küldetésre indul, melynek során Jean Grey kapcsolatba kerül egy rejtélyes kozmikus energiával. Ennek hatására a lány egyre kiszámíthatatlanabb lesz, és a csapatnak döntenie kell, mi fontosabb számukra: a barátjuk vagy az emberiség jövője…
A Bosszúállókról és úgy általában a Marvel-filmekről sokszor, sokat írtam már (és fogok a jövőben is <3), az X-Men mutánsai azonban nem sűrűn tűntek fel a blogomon. Ennek egyik oka természetesen az, hogy korántsem készült annyi film róluk, mint a korábban említett szuperhősökről, a másik pedig, hogy jómagam viszonylag későn ismerkedtem meg ezekkel a karakterekkel. A 2000-es évek elején bemutatott X-Men filmeket jóval azután láttam, hogy 2011-ben rebootolták, vagyis újragondolták a szériát és amellett, hogy apróbb változtatásokat eszközöltek a történet bizonyos részein, a jól ismert mutánsok fiatalabb verzióit is megismerhettük. Ha jól emlékszem, 2015 nyarán döntöttem úgy, hogy megnézem az összes addig megjelent X-Men filmet, kivéve az X-Men kezdetek: Farkast, mert az már elsőre akkora sokkot okozott, amit nem akartam újra átélni. Szóval azóta követelem figyelemmel az X-Meneket és várom kíváncsian a filmjeiket, amik mostanában meglepően sokat késnek (lehet, én vagyok egyedül, akihez kicsit késve jutnak el a hírek, de ha már szóba került, akkor tájékoztatásul közlöm, hogy az idén augusztusra bejelentett Új Mutánsokat csak jövőre, 2020 áprilisában láthatjuk a mozikban. Elvileg, aztán ki tudja.). Jelen filmnek eredetileg 2018-ban lett volna a bemutatója, ezt tolták át végül idén júniusra az újraforgatások miatt, melyekre a hírek szerint a tesztvetítések negatív visszajelzései mellett azért is volt szükség, mert a film utolsó harmada nagy hasonlóságokat mutatott egy másik szuperhősfilmmel. Olvastam is róla, de látva a filmet, magam is könnyen kitaláltam, hogy a Marvel Kapitány lehetett az ominózus mozgókép. És hogy fokozzuk a bonyodalmakat, időközben a Disney megvásárolta a Foxtól a náluk lévő Marvel-hősöket, így a Sötét Főnix bemutatásával utóbbi stúdió történelmében egy meghatározó korszak zárult le. Ebből kifolyólag némileg mostohagyerek lett ez a film, hiszen még a Fox idején készült, ám már a Disney-szerződés létrejötte után mutatták be, ezért senki nem érezte igazán a magáénak és vagy nem tudtak vagy nem is nagyon akartak vele különösebben foglalkozni, ami az újraforgatásokkal együtt sajnos eléggé meglátszott a filmen. A megtekintése után folyamatosan egy szó ismétlődött a fejemben: kidolgozatlan. Ennek a filmnek az elbeszélése egy nagy katyvasz volt, kezdve az idővonal összekuszálásával, a korábbi filmekben lógva maradt kérdések megválaszolatlanságán, valamint az összecsapott történeten át, egészen a karakterek és valamilyen szinten a színészek totális kihasználatlanságáig. Az előzetesek hangulata, a képregényes alapanyagról hallottak alapján egy sötét, érdekes, feszültséggel teli történetet vártam, amiből semmit sem kaptam. Az űrbeli küldetés és Jean találkozása a kozmikus energiával még fenntartotta az érdeklődésemet, ám amikor elindult a Főnix kibontakozása, az különösebb felvezetés nélkül történt, ráadásul Jean teljesen random módon ugrált a feldúlt, érzelmeivel birkózó, illetve az abszolút pszichopata üzemmódban törő-zúzó személyiségei között. Abból viszont szinte semmit nem láttunk, hallottunk, hogy belül hogyan élte meg ezt az időszakot, hogyan küszködött önmaga ellen, majd vesztette el szép lassan a kontrollt és ment át Sötét Főnixbe. Spoilerek nélkül nehéz ezt megindokolni, de legyen elég annyi, hogy a forgatókönyv felvillantott ugyan dramaturgiai pontokat, amik egyértelműen arra voltak jók, hogy érzelmileg kibillentsék a lányt, viszont hiányzott belőlük a rétegzettség, csak pár múltbeli jelenettel és néhány szóbeli beszélgetéssel akartak olyan komplex viszonyrendszereket és tetteket felskiccelni, amikhez több filmidőre, vagy inkább több filmre lett volna szükség. Van például egy szereplőhalál, ami sokkoló és nagy hatással van mind Jeanre, mind a csapat többi tagjára, ám ahhoz, hogy ez valóban megérintse a nézőt, többet kellett volna látnunk kettejük kapcsolatából. A lány változására a X-Men tagjai különbözőképpen reagáltak, és ezen reakciók szélsőséges mivoltát még talán elfogadtam volna, a felszínes ábrázolásmód azonban őket is alaposan elrontotta. Amikor azt kell látnom, hogy egy olyan karakter, mint Magneto, aki a kezdetektől az egyik legmeghatározóbb és legösszetettebb szereplője volt az X-Men filmeknek, az egyik pillanatban a jó öreg bosszúszomjas hozzáállásával igyekszik levadászni bosszúja tárgyát, aki megölt egy olyan személyt, aki állítólag sokat jelentett neki, aztán megtud egy információt, amitől úgy dönt, hogy már megmenteni akarja azt a valakit, akit addig üldözött, nos, akkor tudom biztosra, hogy valami nagyon nem stimmel a forgatókönyvvel. Ez is a kidolgozatlanság számlájára írható olyan értelemben, hogy az elmúlt filmekben létrejött kapcsolatrendszereknek egy ideje már nem szenteltek akkora figyelmet, szóval most hiába akartak erre támaszkodva feszültséget létrehozni, nem sikerült túl fényesen, mert úgy nehezen tudsz stabil házat felhúzni, ha nincs egy masszív alapod, amire építhetnéd. A főgonosznak szánt földönkívüli faj, a Jessica Chastain által alakított Vuk (igen, jól olvastad, én majdnem hangosan felröhögtem a moziban) vezetésével sablonos, súlytalan és különösebb izgalmakat nélkülöző történetszála egy az egyben a skrullokat idézte a Marvel Kapitányból, annyi különbséggel, hogy utóbbiban járt velük egy érdekes fordulat, míg a d’barik semmi meglepetést nem tartogattak; meg alapvetően fájdalmas volt a tény, hogy elpazaroltak egy csodálatos és tehetséges színésznőt ebben a semmilyen szerepben. Nem ő volt az egyetlen, csak ő sínylette meg a legjobban, mert a többiekről már volt egy előzetes képed a korábbi filmek alapján; amely képekbe alaposan beletenyerelt a forgatókönyv. Charles egoizmusa, az, hogy fontosabb volt számára a biztonságuk, mint egyénileg a mutánsai élete, eléggé idegen volt a szereplőtől és hiába látta be utólag a hibáit, végig azt éreztem, hogy James McAvoy, aki Chastainhez hasonlóan egy fantasztikusan tehetséges színész, nem tud mit kezdeni a szerepével, azzal a szereppel, amit korábban olyan jól eljátszott. Jean Grey szerepében Sophie Turner erősen próbálkozott, Michael Fassbender Magnetóját is inkább az előző filmek sokrétű ábrázolásának felidézésével néztem, de gyakorlatilag mindenkiről leírhatnám, hogy a színészi tudásuk és tehetségük valamennyire benne volt a karaktereikben, azonban ha a forgatókönyv mostohán bánik a sztorijával és a szereplőivel, akkor lehetnek az őket alakító színészek bármennyire jók, csodákra ők sem képesek.Voltak még apróságok, amik felett alapesetben elsiklottam volna, ha lekötöttek volna az események, így viszont megemlítem őket. Az idővonal, az a drága jó idővonal. Már a 2016-os X-Men: Apokalipszis kapcsán olvastam kritikákat, melyek arról szóltak, hogy az idő telik, a karaktereknek azonban egységesen megvan az a titokzatos, sosem említett mutáns képességük, hogy nem öregednek, de engem akkor még nem zavart annyira a dolog. Most annál inkább, és a forgatókönyvíróknak is lehetett volna annyi eszük, hogy nem írnak ki konkrét évszámot, csak nagyjából, apró utalások mentén helyezik el időben a cselekményt (bár akkor is kérdéses lett volna egyik-másik szereplő valós kora és kinézete közti különbség). Ők viszont elhelyezték, én meg két szemlegeltetés között (na igen, szemlegeltetés: azt meg kell adni a filmnek, hogy remek eye-candy alapanyagot dobott össze mind női, mind férfi fronton, habár én elsősorban a férfi frontot erősítő úriemberek nézegetésével ütöttem el az időt :DD) elkezdtem számolgatni, és hát, X professzor meg Magneto nagyon jól tartják magukat ahhoz képest, hogy minimum hatvanévesnek kéne lenniük. Másik probléma az idővonallal (spoiler az X-Men: Apokalipszissel kapcsolatban!): az a film ugye a nyolcvanas években játszódott, és az ősmutánst végül Jean győzte le és nem akármivel, hanem a láthatólag már akkor benne lévő, kontrolláltnak tűnő Főnixerővel. Itt meg a kilencvenes években találja el a kozmikus energia. Na most akkor mi van? Nem is értem, miért csodálkozom a kidolgozatlanságon, amikor ilyen alapvető hibák eleve jelzik, hogy valaki nagyon hanyag volt. Szóltam már arról, hogy az előző filmekben nem szenteltek elég figyelmet olyan karakterviszonyoknak, amiket most fontos pontként akartak ábrázolni. Volt azonban egy apa-fiú kapcsolat, amelyet kicsi részletekben ugyan, de felépítettek, aztán nem kezdtek vele semmit és bevallom, lehet, hogy ez csak azért zavart annyira, mert mind a két szereplőt nagyon szeretem és kíváncsi lettem volna, mennyiben változtatja meg az apát az a tény, hogy megtudja, van egy fia, hiszen eddig szinte csak veszteségeket ért meg.
Noha nem voltak túl nagy elvárásaim, csupán egy érdekes, szórakoztató X-Men filmet szerettem volna látni, mert hiányoltam már a karaktereit, mégis csalódnom kellett. Egy izgalmakat nélkülöző, kidolgozatlan történetet kaptam, amiben az egyébként remek színészek sem igazán találták a helyüket, és sovány vigasz csupán, hogy a látványvilág szép lett, illetve akadt pár, megható vagy felkavaró jelenet, ám mindez édeskevés egy igazán jó filmhez. Meglátjuk, mit kezd majd velük a jövőben a Disney.


Értékelés: 60%
Jelenetek, amiket érdemes figyelni:
  - Az űrbeli küldetést.
  - Bármelyik jelenetet, amikor a mutánsok használják az erejüket. Badass és cool.
  - A korábbi filmekre való visszautalásokat, ami talán a befejezésben sikerült a legjobban.


X-Men: Sötét Főnix (Dark Phoenix)
színes, magyarul beszélő, 113 perc
Rendező: Simon Kinberg
Szereplők: Sophie Turner, James McAvoy, Michael Fassbender, Jennifer Lawrence, Nicholas Hoult, Jesica Chastain, Tye Sheridan, Kodi Smit-McPhee, Alexandra Shipp

Könyvkritika: Edgar Allan Poe - Az Usher-ház vége

Ha emlékezetem nem csal, akkor eddig még nem került sor novelláskötet bemutatására a blogomon, szóval ez valamilyen szinten újdonság lesz számomra.
A történetről röviden: A könyvben 22 novella található, melyeknek közös jellemzője a miszticizmus, illetve a megmagyarázhatatlan, nyugtalanító események felbukkanása…
Szokásom szerint hadd kezdjem egy kis sztorizgatással a bejegyzést. Pár hónappal ezelőtt egy filmtrailer hatására jutott eszembe, hogy elkezdek olyan könyvek után kutatni, amelyek rémmeséket tartalmaznak, de inkább legendákról, szájhagyomány útján terjedő, egy-egy építményhez, helyhez, stb, kapcsolódó történeteket szerettem volna olvasni. Ennek ellenére főként gyűjteményes kötetek kerültek elém, amiben híres íróktól összeválogatott elbeszélések kaptak helyet és Poe neve többször is felmerült. Ekkor jött a felismerés, hogy én korábban már olvastam tőle novellákat, és szerettem a stílusát, szóval mi lenne, ha módosítva eredeti elképzelésemet, tőle olvasnék valamit? Úgyhogy utamat a könyvtár felé vettem, azon belül is a Poe-szekcióhoz, ahol óriási választékkal szembesültem. Az összes elbeszélésének kétkötetes kiadását a vállam és a táskám testi épsége mellett a hosszúsága miatt vetettem el, és végül leszűkítettem a kört A Morgue utcai kettős gyilkosságra és Az Usher-ház végére. Előbbi főleg bűnügyi történetekből lett összeállítva, utóbbi pedig a fentebb már említett misztikus novellákból, és úgy éreztem, most jobban hajlok a titokzatosság felé, azonban a bűnügyek is valószínűleg sorra fognak kerülni valamikor az év folyamán. Térjünk is rá a könyvre! Nem áll szándékomban sem tudományos szempontból, sem egyesével elemezni a novellákat, ehelyett átfogóan próbálok írni a gondolataimról. A 22 történetből 4-et ismertem korábbról, de jó volt újra felfedezni az általuk sugallt baljós hangulatot. A többi novellából szintén sikerült újabb kedvenceket szerezni, viszont voltak olyanok is, amik egyáltalán nem tudtak megnyerni maguknak. A misztikum ugyanis nem merült ki egyszerűen elmesélt rejtélyes esetekben, hanem rendszerint filozofálásokkal, fejtegetésekkel kezdődtek a történetek, szóba kerültek olyan, számomra ismeretlen és az olvasás után is érthetetlennek gondolt tudományok, mint a delejezés, a frenológia, stb., illetve a számtalan tudós, költő, filozófus felsorolása, a francia, latin, német kifejezések belekeverése a szövegbe szintén nehezítették az olvasásomat. Az okfejtések mellett a felsorolt, idézett személyek, a rengeteg különféle kultúra hiedelmeinek, legendáinak emlegetése kétséget kizáróan bizonyították, hogy Poe nagyon művelt és olvasott ember lehetett, aki témától függetlenül szívta magába a tudást, rám azonban egyértelműen a remekbeszabott, borzongatást garantáló stílusa tette a legnagyobb hatást. Jó pár történetében nagy szerepet kapott az ódon, sötét folyosókkal, titokzatos szobákkal teli kastély vagy ház, amely helyszínek mára elengedhetetlen kellékeivé váltak egy horrornak (már amelyik jól tudja használni), de ez az elem már Poe előtt is létezett a gótikus rémregényekben és több mint valószínű, hogy onnan vette az ihletet (Az ovális arcképben meg is említi az egyik leghíresebb rémregény-szerzőt, Ann Radcliffe-t). A részletes, élethű leírásai pillanatok alatt elrepítettek ezekbe a titkokkal teli épületekbe, és a külső helyszínek is hasonlóan sokszínűen jelentek meg elbeszéléseiben. A természetben magányosan kóborló alak, esetleg a szerelmesével boldogan pihenő elbeszélő egyértelműen a romantikusok természetbe való visszavágyódását visszhangozták, de az elmúlás okozta melankólia is feltűnt természetleírásaiban. Atyaég, kezdek elemző üzemmódba kapcsolni… Főleg hogy most a Doppelgänger-motívumot szeretném megemlíteni, a megkettőződött ént, ami a bennünk lakó örök ellentétek, a jó és a rossz harcának kivetüléseként értelmezhető, valamint a lélekvándorlást, ami a lélek halhatatlanságát, örökkévalóságát hangsúlyozta. A zavart lelkületű, elborzasztó dolgokat tapasztalt elbeszélő szinte kivétel nélkül E/1. személyben szólt hozzánk, vagy a dolgok tanújaként, vagy elkövetőjeként és legtöbbször az emberi lét alapvető elemére, a félelemre, a borzalomra építette fel a feszültséget, amit rendszerint nyugtalanító befejezésben teljesített ki. Miután több novellában is előkerült a boldogtalan, esetleg fizikai erőszakba torkolló házasság, kicsit elgondolkodtam, hogy vajon Poe milyen viszonyt ápolt a szebbik nem képviselőivel, de nagyon remélem, hogy ezek a részek csupán képzelete szüleményei voltak, nem a saját életéből merítette őket. Az ópiumszívás, az alkoholizmus is több alkalommal meg lettek említve, ezeknél viszont gyanakszom a saját élményre, lévén más művészről is olvastam már és maga az író is leírja, hogy ezek növelik a tudattalan működését, kiterjesztik a gondolkodást és színes látomások képében ihletik meg használóikat. Nem szeretnék találgatni, melyik elbeszélés született ópium hatása alatt. Bár az is lehet, hogy a groteszk, már-már vidámnak mondható történetei jöttek létre így, nekem legalábbis abszolút újdonság volt, hogy Poe alkalomadtán vicces is tud lenni. Ez valószínűleg annak tudható be, hogy ő úgy él a köztudatban, mint „a zaklatott életű, különc írózseni” (idézet a könyv hátuljáról) és eddig én is e tudásom alapján kategorizáltam be, azonban Az ördög a harangtoronyban szerintem kifejezetten humoros szösszenet, Az elveszett lélegzet és a Pár szó egy múmiával pedig a groteszk határain táncolt fel s alá, miközben olvastam.
Ahogy nézem, az átfogó értékelésből semmi nem lett, megint összevissza kavarogtam gondolataim útjain. Összefogva és összefoglalva ezeket, borzongatóan kellemes élmény volt ismét Poe-t olvasni, sőt újabb novellákkal bővíteni vele kapcsolatos ismereteimet. Sokrétű, színes, érzelemgazdag leírásokkal és félelmet keltő, misztikus elemekkel telepakolt történetei remek kikapcsolódást kínálhatnak azoknak, akiket nem ijesztenek meg, épp ellenkezőleg, magukhoz vonzanak a furcsa események (vagy csak imádják az érzést, hogy egy titokzatos ködbe burkolózó házról olvashatnak a kanapén ücsörögve, mialatt kint dörög az ég és készülődik a vihar).


Értékelés: 4/5
Jelenetek, amiket érdemes figyelni:
  - A magyar vonatkozásokat.
  - A külső és belső helyszínleírásokat.
  - A motívumokat, amik ismerősek lehetnek későbbi regényekből.
  - A jegyzeteket. Sokat segítenek az utalások, az idegen nyelvű kifejezések megértésében.