Év végi összesítés 2017

Eltelt egy újabb év, ami azt jelenti, hogy itt az ideje összegezni az idei olvasásaimat, film-és sorozatnézéseimet, hiszen ez az a három téma, amikkel rendszeresen találkozhattok a blogomon. A 2015-ös, illetve a 2016-os éveket összesítő bejegyzéseket az évszámokra kattintva olvashatjátok el. Nem is szaporítom tovább a szót, kategóriák szerint haladva meg is kezdem az összefoglalást!

Könyvek
Az előző évi olvasmánylistámhoz képest javítottam a számadaton, ebben az évben ugyanis 31 könyvet sikerült elolvasnom (a tavalyi szám mindössze 26 volt). Ezzel persze még mindig nem vagyok megelégedve, de legalább volt némi növekedés. Igaz, ezt nagyrészt annak köszönhetem, hogy a tavaly nyári ötletet továbbgörgetve 2017-ben nemcsak nyáron, hanem egész évben, amikor éppen kedvem volt hozzá, fogtam egy könyvet a polcomról, és azt olvastam újra (ilyenre egyébként számíthattok jövőre is). 2018-ra a legfontosabb célkitűzésem, hogy legalább 50 könyvet sikerüljön elolvasnom (a magyarázat egyszerű: ennyi elolvasott könyv után osztanak kitüntetést a moly.hu oldalon :D). A számok után térjünk át a könyvekre! Idén két könyvsorozatba kezdtem bele, de mindkettőt csak jövőre fogom majd befejezni (és volt egy újraolvasásom, Anthony Horowitz A Diamond-fivérek című, négyrészes ifjúsági vicces-nyomozós sorozata). Az egyik Kylie Scott Stage Dive-sorozata, a másik pedig Ransom Riggs különleges gyermekekről szóló sorozata. Előbbi egyáltalán nem nyerte el a tetszésemet, de úgy vagyok vele, ha már három kötetet elolvastam belőle, egyet még kibírok (ha 13 részes lenne, mint anno a True Blood, akkor valószínűleg nem erőltetném annyira a dolgot). Utóbbiba pedig teljesen beleszerettem, s már alig várom, hogy a harmadik, egyben befejező részét is megismerhessem. A saját könyveim újraolvasásakor érdekes megfigyeléseket tettem: volt olyan könyv, amit régen nagyon kedveltem, a mostani olvasás alkalmával azonban rá kellett jönnöm, hogy már kinőttem belőle, vagy szereztem már olyan ismereteket, amiknek köszönhetően láthatóvá váltak számomra a könyv addig nem ismert gyengeségei. Ugyanakkor szerencsére akadt jó pár olyan könyv, aminek az újraolvasásánál örömmel fedeztem fel, hogy még mindig mennyire szeretem a stílusát, a történetét, a karaktereit.
A korábbi összesítő bejegyzésekben utaltam már rá, hogy nem vagyok az a nagy könyvvásárolgató típus, általában ajándékba kapok könyveket, és akkor is előre „megrendelem” az ajándékozónál a kötetet. 2017-ben három darab könyvet újítottam be, ebből azonban mindössze egyet olvastam el, a másik kettőt ugyanis karácsonyra kaptam, és azokat mindenképpen jövőre szeretném elkezdeni (nem is árulom el a címüket, figyeljétek a könyves bejegyzéseimet, azokból minden kiderül!).
Az elolvasott könyvekről összességében azt tudom mondani, hogy nagyjából fele-fele arányban voltak azok, amik tetszettek és azok, amik nem. A legjobb 2017-es olvasmányom egyértelműen Gideon Greif: Könnyek nélkül sírtunk című munkája volt, de akadt még pár olvasmány, amit mindenképpen szeretnék megemlíteni és egyben ajánlani: Fannie Flagg: Sült zöld paradicsom; Ransom Riggs: Vándorsólyom kisasszony különleges gyermekei, illetve az Üresek városa; Alice Sebold: Komfortos mennyország; Matthew Quick: Forgive me, Leonard Peacock – Bocsáss meg, Leonard Peacock!. A legrosszabb 2017-es olvasmányomnak pedig Kylie Scott: Play – Futam című könyvét választottam, amiben a Stage Dive-sorozat második részeként hatalmasat csalódtam, mert az őt megelőző könyv legviccesebb szereplője volt ebben a főszereplő, itt azonban csak halvány árnyéka volt az első részbéli önmagának.
Ahogy fentebb írtam, 2018-ra a legfontosabb célkitűzésem az 50 darab könyv elérése, az elkezdett sorozatok befejezése, az ajándékba kapott könyvek megismerése, és persze új és érdekes könyvek felfedezése.

Filmek
Filmes téren nagyot süllyedtem 2017-hez képest, a tavalyi 72 megtekintésre idén 40 film jutott. Egyrészt moziba sem mentem annyit, mint 2016-ban, plusz a legjobb barátnőmmel már nem lakunk együtt, s a korábbi években mindig az ő unszolására, az ő társaságában néztem meg egy csomó filmet. Az itthoni internetkapcsolatom sem olyan csodálatos, mint amilyen a kollégiumban vagy az albérletben volt, úgyhogy ezen tényezők mind hozzájárultak a szám drasztikus csökkenéséhez. Igyekeztem elkapni egy-két filmet a tv-ben, hol szerencsével jártam, hol nem. Ettől függetlenül célom, hogy jövő évben legalább az 50 filmet elérjem (az ok ugyanaz, mint a könyveknél: 50 megtekintett film után kaphatsz kitüntetést a snitt.hu oldalon :D). Az eddigiektől eltérően ezért toplistákat sem készítettem, mivel nem volt miből. Jó filmekből még csak összetákoltam volna egy listát (bár az is kb. a mozizásaimból állt volna), rossz filmekből azonban alig volt egy-kettő (ami nem feltétlenül pozitívum, mert a kritikusi énem szinten tartásához kell néha az is, hogy vállalhatatlan mozgóképeket nézzek meg, majd pedig jól kidühöngjem magam a róluk írt értékelésben). Mint tudjátok, a blogomra csak a mozis megtekintéseimről írok bejegyzéseket, s ebben nem is szeretnék változtatni. Régebbről vannak fent nem mozis írások, azokat természetesen meghagyom, de a továbbiakban keletkező nem mozis filmezéseimről (ahogy eddig is), a snitt.hu oldalon tájékozódhattok. Van olyan eset, amikor négy sort alig tudok írni egy alkotásról, ami valljuk be, blogbejegyzésként nem igazán állná meg a helyét. Azon már gondolkodtam, hogy ha látok valami nagyon jó filmet, akár tv-ben, akár a gépemen, azt esetleg véleményezném itt is, de ezt egyelőre még nem valósítottam meg a gyakorlatban.
Idén 11 alkalommal mentem el moziba, ebből előzetesen nagyjából 8 volt betervezve, és hármat év közben választottam. Összességében elmondhatom, hogy jó, sőt remek filmekre ültem be, nagy csalódásom nem volt. Már elkészült a 2018-as mozis tervezetem, amin jelenleg hét alkotás szerepel, ez a szám azonban szinte biztos, hogy nőni fog. Minden kétséget kizáróan a jövő májusban érkező Bosszúállók – Végtelen háborút várom remegő térdekkel, izzadó tenyérrel és fangirl-rohamokkal, és őszintén remélem, hogy nem egy csalódott, hanem egy felvillanyozott és frenetikus véleményt írhatok majd róla. A legjobb 2017-es film számomra kedvenc rendezőm, Christopher Nolan legújabb filmje, a második világháborús Dinamó-hadműveletet feldolgozó Dunkirk volt. Hihetetlen módon örülök, amiért Nolan újfent bizonyította, hogy érti a dolgát. Mellette még mozis berkekből említést érdemelnek a következők: Kaliforniai álom; A galaxis őrzői vol.2; Thor – Ragnarök; Logan – Farkas. Nem mozis részről pedig mindenképpen kiemelendő a Rendes fickók, amit még januárban néztem meg (snitten olvasható róla értékelés). A legrosszabb 2017-es film a nem mozisok közül került ki, ez volt a Hercegnők éjszakája, ami március elején egy esti filmnézés alkalmával akasztotta ki az idegeimet (értékelés snitten).
A gépemen (még az albérletes időkből) fellelhető néhány megtekintésre váró film, a mozikba is várhatóak fantasztikus alkotások, és az elmúlt hetekben, hónapokban a televíziós csatornákon is összetalálkoztam jó filmekkel, úgyhogy izgatottan várom a 2018-at, ami remélhetőleg megörvendeztet sok jó és néhány enyhén borzasztó mozgóképpel.

Sorozatok
Ezzel a témakörrel kapcsolatban történt némi előrelépés 2017-ben, aminek kifejezetten örülök. Májusban, valamint ősszel összesen három darab bejegyzést írtam megtekintett sorozatokról, s ezt a jó szokásomat jövőre is igyekszem megőrizni. Ebben az évben négy sorozatba kezdtem bele, ebből egy volt olyan, ami csak nálam számított újnak, amúgy már két éve befejezték. Ez volt a Glee – Sztárok leszünk!, aminek hat évadát a márciustól szeptemberig tartó időszakban néztem végig. A többi három mind újonc sorozat volt, azonban év végére csak egy maradt nálam talpon. A Feud márciusban indult antológiasorozat Ryan Murphy bábáskodása alatt, akinek a munkásságába évről évre jobban beleszeretek (a Glee készítésében is részt vett). Az első évad két híres színésznő viszályáról szólt, s ezen színésznőket hozzájuk hasonlóan tehetséges és híres színésznők keltették életre. A második évad indulásáról még nincs hír, a téma viszont már ismert: Károly brit herceg és Diana hercegné kapcsolatát mutatják majd be.
A maradék két sorozatról nem tudok ilyen lelkesen nyilatkozni. Az időutazós témájú, H. G. Wellst, valamint Hasfelmetsző Jacket felvonultató Time After Time-ot öt rész után elkaszálták, s bár az epizódok megtalálhatóak az interneten, öt epizód után abbahagytam, mert az érdekes kezdet után elég hamar érdektelen lett a cselekmény, a karakterek sem voltak olyan izgalmasak, mint amilyennek elsőre tűntek. A szeptemberben indult Inhumans kapcsán pedig nagyon megharagudtam a Marvel televíziós részlegére, amiért egy ilyen rossz és klisés munkát képesek voltak kiadni a kezük közül. Egyszerűen semmi jó nem volt benne: a történet kiszámítható volt, a karakterekről, illetve a köztük lévő kapcsolatokról alig tudtunk meg valamit, így nem is lehetett igazán megkedvelni őket. Az szerintem mindent elmond a rosszul megírt forgatókönyvről, hogy egy olyan remek színész, mint amilyen Iwan Rheon (a Trónok harca Ramsay Boltonja) a főgonosz szerepében szürke, unalmas és egysíkú volt. Engem leginkább az akasztott ki, hogy emiatt a szemét miatt kellett plusz három hónapot várnom A S.H.I.E.L.D ügynökei új évadának premierjére. Nem tudom, tervezik-e a folytatást az Inhumansnek, én a magam részéről a megtekintett egy évad után kaszáltam a sorozatot. Idén a végére ért a Teen Wolf – Farkasbőrben, valamint a Bates Motel – Psycho a kezdetektől, amik nagy kedvenceim voltak, szomorkodtam is miattuk egy sort. Előbbit alig egy éve ismertem meg, s már el kellett engednem, utóbbit pedig az elejétől fogva négy éven keresztül követtem rendszeresen, s ezért nem volt könnyű a búcsú. A Teen Wolf befejező évadával nem voltam teljesen kibékülve, a lezárás sem tetszett igazán, de alapvetően ötletes és izgalmas sorozat volt, ami nagyon fog hiányozni. A Bates Motelből pedig a hitchcocki utalások és az elképesztő színészi alakítások voltak azon momentumok, amiket még sokáig fogok emlegetni. Jövőre egy új sorozatba szeretnék belekezdeni, a The Alienist január 22-én kezdődik. Viktoriánus korban játszódó, természetfeletti elemeket sem nélkülöző történet és olyan sztárok, mint Dakota Fanning, Luke Evans és Daniel Brühl egyértelműen jelzik, hogy ezt nekem találták ki. Ezen kívül vannak ötleteim arra vonatkozóan, hogy elkezdjek egy-két olyan sorozatot, ami megy már pár éve, de ezt még nem döntöttem el. Futó sorozataimat természetesen jövőre is követni fogom, bár sajnos 2018-ben is búcsút kell vennem még egy kedvenctől, ugyanis márciusban a The Originals ötödik évada egyben a befejező évad is lesz. Új évaddal érkezik január közepén az American Crime Story, amit már tűkön ülve várok.

Ez lenne hát a 2017-es évem könyves, filmes, sorozatos összefoglalója. Ahogy fentebb írtam, 2018-ban mindenképpen szeretnék több mindennel megismerkedni az egyes kategóriákon belül, s ezzel egy időben a blogon is szeretném fenntartani a színvonalat. Az elmúlt hónapokban egyre inkább rádöbbentem, hogy mennyi örömet okoz nekem egy-egy bejegyzés megírása (még akkor is, ha az írás folyamata során nem tűnök túl boldognak), s újra meg újra meglepődöm magamon, amikor totális tanácstalansággal ülök le a gép elé, s egy óra elteltével ott áll előttem a Word-dokumentumban egy remek kis értékelés. Bár továbbra sem kapok túl sok visszajelzést, azért remélem, vannak páran, akik olvassák a véleményeimet, és talán pont az én bejegyzéseim hatására olvasnak el egy könyvet, vagy néznek meg egy filmet. Úgyhogy a magam részéről boldog és sikerekben gazdag új évet kívánok nektek, kedves olvasóim, magamnak pedig kitartást és azt, hogy jövőre is legalább annyi és olyan színvonalú bejegyzést írjak, mint idén!

Könyvkritika: Anthony Horowitz - Homályos nyomok

A Diamond fivérek könyvsorozat újraolvasása a finiséhez érkezett, ebben a bejegyzésben a negyedik kötetről megfogalmazott véleményemet olvashatjátok. A korábbi részekről írt bejegyzéseimet pedig szépen sorban megtalálhatjátok a következő linkeken: A Sólyom gyémántja; Kettes számú közellenség; Titkos szolgálat.
A történetről röviden: Ezúttal három rövid elbeszélésben ismerkedhetünk meg újabb őrült kalandokkal, amikbe Tim és Nick keverednek. Először egy halottnak hitt férfi után nyomozva magukra haragítanak egy komplett orosz vándorcirkuszt, azután egy párizsi nyereményutazásuk fordul kábítószeres rémálomba, végül pedig egy skóciai szigeten Tim osztálytalálkozója vesz hátborzongató fordulatot, amikor a meghívottak egy része bizarr gyilkosságok áldozatává válik…
Amikor először megismerkedtem ezzel a sorozattal, ezt a kötetet olvastam el először, amit egy barátnőm adott kölcsön. Akkoriban persze jobban meglepődtem a megoldásokon, és egyből megtetszett Nick laza stílusa és Tim totális tehetségtelensége. A mostani újraolvasásról nagyjából ugyanazt mondhatom el, amit már leírtam az előző három könyvről: könnyen olvasható, izgalmas és helyenként jól eltalált poénokkal operáló történet, amelynek legjobb pontja egyértelműen Nick ironikus és meglepően felnőtt hozzáállása az aktuális történésekhez. Nekem a harmadik sztori lett a kedvencem az első olvasáskor, és ez most sem változott. Valószínűsíthető, hogy ehhez köze van annak is, hogy a Tudom, mit tettél múlt szerdán című elbeszélés egy elég könnyen felismerhető Agatha Christie-parafrázis. A magam részéről egy dolog zavart, ami ráadásul az egész sorozatra rányomta a bélyegét: néha elvesztem az időben, abban az értelemben, hogy sokszor nem tudtam eldönteni, az egyes történetek egymáshoz képest mikor játszódnak, Nick hol tizenhárom éves volt, hol már betöltötte a tizennégyet. Igaz, hogy ez a probléma egyáltalán nem befolyásolta a cselekmény élvezhetőségét, de engem akkor is megkevert kissé.
Az újraolvasás befejeztével összefoglalóan kijelenthetem, hogy ma már korántsem kötnek le ezek a történetek, egyiken sem kacagtam annyit, mint korábban, némely események nem voltak éppen logikusak, de legalább most jobban felismertem a filmes utalásokat; ez utóbbit abszolút pozitívumként könyvelem el. Tim és Nick kalandjai ettől függetlenül érdemesek az elolvasásra, s valószínűleg a tizenéves korosztály képviselői – tehát a Nickkel egykorúak – jobban bele tudják élni magukat, és jobban tudják élvezni a nyomozásokat, mint a hozzám hasonló huszonévesek, vagy a nálunk idősebbek.


Értékelés: 3,5/5
Jelenetek, amiket érdemes figyelni:
  - Az eslő történetben a filmes utalást. Nicknek már abból tudnia kellett volna, hogy valami nem stimmel.
  - Tim rossz számot tárcsáz.
  - A harmadik elbeszélést. Sokadszorra újraolvasva is remek és ötletes.


Ezzel a 2017-es olvasmánylistám befejeződött, az ünnepek és egyben a vendégeskedések közeledtével úgy határoztam, idénre nem tervezek be több könyvet. A szokásos év végi összesítőben olvashatjátok majd, hogy miként gondolok vissza az idei olvasásaimra, 2018-ban pedig természetesen folytatom a nagyüzemi olvasást és a blogbejegyzések írását! Kellemes ünnepeket mindenkinek!

Könyvkritika: Ransom Riggs - Üresek városa

Novemberben belekezdtem egy új könyvsorozatba, amelynek az első kötete teljesen lenyűgözött, a róla írt bejegyzést itt olvashatjátok. Most pedig a második részről fogok nektek mesélni.
A történetről röviden: Ott folytatjuk, ahol legutóbb abbahagytuk: a különleges gyermekek elmenekültek szigetükről, s próbálnak búvóhelyet, valamint segítséget találni védelmezőjüknek, Vándorsólyom kisasszonynak, aki madár alakban ragadt. Nincs könnyű dolguk, hiszen nemcsak a Londont sújtó folyamatos bombatámadásoktól kell tartaniuk, hanem a rájuk vadászó üresrémektől és lidércektől is…
Az első könyvbe pillanatok alatt beleszerettem, teljesen elvarázsolt az a részletgazdag és rendkívüli világ, amit az író teremtett. A leírások gyönyörűek voltak, a szereplők mindegyike szerethető és izgalmas karakter volt, de leginkább az tetszett benne, hogy az eddig megszokott természetfeletti lényektől eltérő, teljesen új mitológiát hozott létre, amiben én boldogan merültem el. Ez az érzés a mostani könyvnél sem változott. Újabb információkat tudhattunk meg a különlegesek történelméről, az előző kötetben megismert gyermekek múltjáról is kiderült egy s más, sőt újabb különlegesekkel találkozhattunk, s én továbbra is gyermeki rajongással és izgatottsággal követtem a kis csapat veszélyes, de felettébb érdekes kalandjait. Ransom Riggsre továbbra is rettentően irigy vagyok, hihetetlen, hogy milyen aprólékosan kidolgozott újdonságokat rakott bele ebbe a történetbe. A Különlegesek regéi című könyvről olvastam, hogy az is kapható már nyomtatásban, alig várom, hogy azzal is megismerkedjek; az újonnan felbukkant különlegesek egy részétől elállt a szavam, a hurkokról szintén tanultunk eddig ismeretlen dolgokat, egyszóval ismételten sikerült lenyűgöznie. A cselekmény végére tartogatott csavarok megleptek, s elérték, hogy már most a harmadik kötet elolvasása után sóvárogjak. A szereplőkről szólva pár szót: Jacobot már a kezdetek óta remek főszereplőnek tartom, az ő E/1. személyű elbeszélései még inkább élettel töltik meg az eseményeket, és imádom olvasni a gondolatait, főleg amik a nagyapjához kapcsolódnak, de a szüleire is sokat gondol. Az külön tetszett, hogy bár maga mögött hagyta korábbi életét, mégsem feledkezett el róluk teljesen, a könyv végi telefonhívás pedig szépen elvarrta (egy időre) a fiú velük kapcsolatos aggodalmait. Az Emmával való kapcsolatának pedig gyönyörűen megírt pillanatokat és beszélgetéseket köszönhetünk. A különleges gyermekek közül eddig nem igazán volt kedvencem, mindenkit kedveltem valamennyire, de ezúttal Enoch egyértelműen elrabolta a figyelmemet az állandó szarkazmusával. Biztos voltak olvasók, akiket zavart a viselkedése, de én jókat mulattam rajta (csak az miatt bánkódtam, hogy az ő múltjáról nem tudtunk meg annyit, mint másokéról). És persze nem szabad elfeledkeznünk a régi fotográfiákról, amelyek újfent misztikus, helyenként félelmetes adalékként szolgáltak az események mellett. Csak ámultam és bámultam az érdekes képeken, és természetesen azon, hogy az író micsoda fantasztikus módon szőtte bele őket (ismét) az elbeszélésbe.
Még áradozhatnék órákon keresztül minden kis apróságról, ami tetszett ebben a könyvben, de nem szeretnék spoilerezni, a lényeget meg szerintem sikerült megfogalmaznom a leírtakban. Vannak ugyan teóriáim, hogy mi minden fog majd történni a befejező kötetben, de tuti, hogy az én ötleteim csak sovány elképzelések az író határtalan fantazmagóriái mellett. Úgyhogy kíváncsian várom a harmadik könyv meglepetéseit, de a közelgő ünnepek miatt valószínűleg csak jövő évben kerül elolvasásra. Addig is bátorítok mindenkit, aki szereti a nem mindennapi, kissé bizarr, de hihetetlenül kreatív és érdekes történeteket, hogy ismerkedjen meg Vándorsólyom kisasszony és az ő kis védenceinek különleges világával!


Értékelés: 4,5/5
Jelenetek, amiket érdemes figyelni:
  - Enoch kommentárjait. Imádom!!!
  - A Különlegesek regéiből elmesélt történeteket.
  - Az újonnan megismert különlegeseket.
  - Jacob képességének változását.
  - Emma és Jacob közös pillanatait.
  - A könyv végén felbukkanó csavart.

Könyvkritika: Florence Montgomery - A gyermekszív rejtelmei

Ezúttal egy olyan könyvről fogok írni, ami - hasonlóan az idei olvasmányaim nagy részéhez – a magánkönyvtáramban található. Eredetileg nem volt betervezve, csakhogy a könyvtárból két könyv helyett csak egyet sikerült kikölcsönöznöm, s hirtelen ötlettől vezérelve úgy döntöttem, választok egy kötetet a polcomról, s újraolvasom.
A történetről röviden: Humphrey és Miles két testvér, akik egy kastélyban élnek. Édesanyjukat két éve veszítették el, azóta apjuk egyedül neveli őket, de őt sokszor elszólítja otthonról képviselői kötelessége. A két kisfiú közül Humphrey mozgékony, életvidám, aki állandóan töri valamin a fejét, Miles visszahúzódó, de felnéz a bátyjára, s benne van minden őrült ötletében, aminek általában az lesz a vége, hogy megbetegszik. Egy alkalommal felmásznak egy faágra, ami egy tó fölé hajlik. Az ág letörik, mindketten a vízbe esnek, de ezúttal Humphrey lesz az, aki súlyosan megsérül…
Rövidke, könnyen olvasható könyvről van szó, amiben sok konkrét esemény nem történik, nagyjából a két kisfiú mindennapjaiba nyerhetünk bepillantást, illetve alkalmanként Humphrey gondolatait is megismerhetjük, hogy a külvilág (és az apjuk) szemében bajkeverő és felelőtlen fiú valójában nagyon érzelmes, sokat gondol édesanyjára, s ugyanúgy vágyik a szeretetre, mint kisöccse. Azonban a vakmerő tetteivel és azzal, hogy jó pár alkalommal veszélybe sodorja Milest, folyamatosan kivívja édesapjuk haragját. A szerencsétlen baleset folytán Humphrey gyógyíthatatlan sérüléseket szenved, valamint lázálmai lesznek, s ekkor mutatkozik meg az apa előtt fia igazi énje. A történetnek egyébként ezek a legszebb és legmeghatóbb részei, amikor a kisfiú az édesanyjáról, a halálról és az öccse miatti aggodalmáról beszél.
Ne a lustaságomnak, hanem a kötet rövidségének tudjátok be, hogy ismét egy viszonylag rövid bejegyzést írtam. Aranyos, vicces és nagyon szívhez szóló kis elbeszélésről van szó, aminek tulajdonképpeni főszereplője Humphrey és az ő meg nem értett ártatlan gyermeki lelke.


Értékelés: 3,5/5
Jelenetek, amiket érdemes figyelni:
  - Humphreyx születésnapi ajándékot vesz édesapjának.
  - A vicces helyzeteket, amiket Humphrey kreál.
  - Az utolsó fejezetet.

Megérkezett az első előzetes a Bosszúállók: Végtelen háború című filmhez!!!

Régen írtam már olyan bejegyzést, ami nem könyvről, filmről vagy éppen sorozatról, hanem egy filmelőzetesről szólt. Ezt a trailert azonban annyira vártam és annyira felspannolt a látványa, hogy úgy döntöttem, írok róla. Ez a bejegyzés tehát elsősorban az előzetes rám gyakorolt hatásáról fog szólni, nem célom a konkrét elemzés és a találgatás, hogy melyik jelenet vajon mire utalhat, mit jelenthet.
Szerdán délután épp elfoglaltam a helyemet a laptopom előtt, hogy internetezzek egy kicsit, amikor is üzenet érkezett a telefonomra a legjobb barátnőmtől (és egyben informátoromtól) a következő tartalommal: „INFINITY WAR TRAILER!!!!!!!! :D” Először fel se fogtam az sms jelentését, miután megvilágosodtam, végeztem néhány őrült mozgást (értsd: letérdeltem a padlóra, kezeim az égnek emelve, vagy épp a székemben hintáztam), csak hogy érzékeljem, hogy ez a valóság, és nem álmodom, majd felléptem a netre, hogy megtekintsem az előzetest. Persze ezt sem siettem el, először megcsodáltam, hogy a youtube hány különböző oldalon jelezte ki, majd megnyitottam, kinagyítottam, s magamhoz ölelve a moziból hazahozott Thor – Ragnarökös popcornos dobozt, végre elindítottam a videót. És ATYAÚRISTEN, MIKET LÁTTAM!!!!! Első alkalommal csak hallottam, de nem értettem a beszédeket, mert olyan mértékben lesokkolódtam a vizuális információktól, sőt a trailer végén elhelyezett slusszpoént is csak második nézésre értettem meg, mert amikor először oda elértem, addigra telve voltam a rengeteg fantasztikus képpel. Második megtekintéskor már a hangsávra is jobban figyeltem, és az ott hallottaktól újra elkapott a fangirl-roham. Az elején ugyebár az első Bosszúállók filmben elhangzott Nick Fury-monológot hallhatjuk kicsit átírva és Furyn kívül néhány Bosszúálló prezentálásában. Thanos megszólalásaitól kirázott a hideg, Josh Brolin mélyen zengő hangját feltételezem, megdobták egy kis digitális utómunkával, de tökéletesen hiteles és félelmetes lett. Aztán ott van a trailer általam leginkább kedvelt mondata, amit Fekete Párduc mond: „Evacuate the city, engage all defences, and get this man a shield!” (szabad fordításban: „Evakuálni a várost, elindítani a védekezést és szerezzetek ennek az embernek egy pajzsot!”). És persze ne feledkezzünk meg Thor epés előzetesvégi kérdésétől, amire a választ egy csoportkép adja… A galaxis őrzőiről. Visszatérve a vizuális képekre: Tony Stark szomorú arccal fogja valakinek a kezét – elakadt a lélegzetem; Doctor Strange és Wong találkoznak Bruce Bannerrel – sikítás ezerrel; Doctor Strange, Wong, Tony Stark és Bruce Banner egy beállításban – még mindig sikítok; és ez így ment nagyjából az egész trailer alatt, de mind az öt alkalommal, ahányszor megnéztem (eddig, de ez a szám természetesen tovább fog növekedni). Másodszorra esett le, hogy Fekete Párduc mit mond és miért mondja, persze ott is majdnem leestem a székről, ahogy akkor is, amikor mutatták a Tél Katonát, vagy éppen azt az epic jelenetet, amikor (első ránézésre) komplett Wakanda felsorakozik Fekete Párduc, Amerika Kapitány, Fekete Özvegy, Tél Katona, Sólyom és Hulk mögött. A-M-A-Z-I-N-G!!!!!!
Jó pár Marvel-filmről írt bejegyzésemben leírtam már, hogy a képregényeket egyáltalán nem ismerem, csak a filmek alapján kedveltem meg ezt a mozis univerzumot, igaz, néha szoktam olyan videókat nézni youtube-on, amikben a filmek képregényes utalásait elemzik. Így nem feltétlenül van akkora tudásom a Végtelen Kesztyűről és a Végtelen Kövekről, mint a képregényeket olvasóknak, de ettől függetlenül majdnem elájultam annál a jelenetnél, amikor Thanost a Kesztyűvel együtt mutatták, amiben ráadásul már benne volt két kő. Az is nagyon tetszett, hogy mennyi Bosszúálló tűnt fel már most az első trailerben, ami egyértelműen utalt arra, hogy ez a film bizony rengeteg szuperhőst felvonultat majd. A Marvel-logó, az ismerős Bosszúállók-dallam, a már említett monológ mind-mind arra szolgáltak, hogy felidézzék a kezdeteket, az eddig megtörtént eseményeket, amik egyetlen nagy csata felé mutattak: a Végtelen Háború felé. Mint ismeretes, két részes lesz a mostani Bosszúállók-film, a jövő májusi első után 2019 májusában érkezik a második etap, vagyis itt is lesz bőven harc, de nagy valószínűséggel a háború kimenetele csak a 2019-es filmben következik be. Az előzetes végére biggyesztett jelenet pedig némi humort is csempészett az egyébként meglepően komoly és akciódús egyvelegbe.
A magam részéről tehát hatalmas rajongással és izgatottsággal várom a májust, s bár még csak pár napja jött ki ez a videó, én már azon gondolkozom, vajon a következő ajánlóba milyen egyéb érdekességet fognak majd belepakolni. Ott nagyobb hangsúly kerül talán a történetre, esetleg feltűnnek újabb Bosszúállók is, és lesz egy-két olyan jelenet bizonyos emberek között, amiktől totálisan eldobom az agyam (egyrészt egy Strange-Stark beszélgetésre lennék nagyon kíváncsi, másrészt egy Vasember-Kapitány jelenet is jólesne a lelkemnek, főleg az Amerika Kapitány – Polgárháborúban történtek után).

Szokás szerint kissé összeszedetlen lett a bejegyzés, de úgy vagyok vele, egy előzetesről írt véleménynél nem is baj, ha helyenként kusza, elvégre akkor sem voltam teljesen objektív megfigyelő, amikor a videót néztem :DD Amit egyébként be is linkelek ide, hátha még valaki nem látta vagy csak - hozzám hasonlóan - szeretné még egy csomószor megtekinteni.

Könyvkritika: Anthony Horowitz - Titkos szolgálat

Elérkeztünk a Diamond fivérek harmadik kötetéhez. Az első két részről írt bejegyzéseimet itt és itt találjátok.
A történetről röviden: Tim és Nick Diamond ezúttal egy orosz diplomata meggyilkolását próbálja megelőzni, méghozzá a brit titkosszolgálat „kérésére”. A két testvér a Kharón nevezetű bérgyilkos keresésére indul, s természetesen újfent őrült kalandokba keveredik, sőt Tim még szerelembe is esik…
Nagy újdonságot nem tudok mondani, hozta azt a színvonalat, ami megvolt az előző két könyvben. Tim továbbra is a szerencsétlenkedéseivel tűnt ki, Nick pedig az éles eszével. A történet jól kitalált és megírt volt, pörgős jelenetek váltakoztak vicces részekkel, és A Sólyom gyémántjához hasonlóan itt is előfordultak filmes utalások, ezúttal azonban Alfred Hitchcock filmjeinek ikonikus jelenetei, szereplői tűntek fel, hol burkoltan, hol elég egyértelműen. Ha már szóba hoztam az első kötetet: legutóbb pont annál volt olyan érzésem, mint a mostani olvasáskor, vagyis hogy sokszor túlságosan hihetetlen és a valóságtól elrugaszkodott dolgok történtek. A holland titkos ügynök simán hitt nekik, miután felmutatták a brit titkos ügynöktől megszerzett jegyüket, és látszólag semmi baja nem volt azzal a ténnyel, hogy Nick egy tizennégy éves gyerek, akinek semmi keresnivalója ilyen ügyek közelében. Amikor az MI6 felkérte őket a munkára, az is röhejes volt, és sorolhatnám még a további logikátlanságokat. Tisztában vagyok vele, hogy ez elsősorban egy tinédzsereknek íródott könyvsorozat (akik talán fogékonyabbak az akciódús és humoros elbeszélésekre), ráadásul fikciós, de attól még nem kéne helyenként totális képtelenségeket tálalni az olvasók elé. A poénok nagy részével is úgy voltam, hogy érzékeltem, hogy épp egy viccet olvasok, de nem nevettem rajta, az egész könyvön talán egyszer vagy kétszer kuncogtam, s a kedvenc részem az volt, amikor feltűnt a szövegben egy utalás a Psycho című Hitchcock-filmre.
Könnyen olvasható, pörgős, humoros történet, aminek alapvetően nincsenek nagy hibái, nálam azonban nem igazán talált be sem az akcióival, sem a vicceivel, pedig én mindkét összetevő jelenlétét nagyon szeretem egy sztoriban. Lehet, hogy huszonévesként számomra már gyerekesnek hatnak ezek a kötetek? Azt azért nem mondanám, de kétségtelen, hogy korántsem tetszenek annyira, mint amikor nyolc-kilenc évvel ezelőtt először olvastam őket.


Értékelés: 3/5
Jelenetek, amiket érdemes figyelni:
  - Nick kommentárjait. Vitathatatlan, hogy vicces a srác.
  - A Kharón utáni nyomozást.
  - A Hitchcock-filmekre való utalásokat. Egy rakás van belőlük és nagyon ötletes módon vannak beleépítve a cselekménybe.

Könyvkritika: Ransom Riggs - Vándorsólyom kisasszony különleges gyermekei

A mai alkalommal egy misztikus, borzongató, ugyanakkor nagyon vicces és imádnivaló könyvről lesz szó. Létezik belőle filmváltozat, az arról írt bejegyzést itt olvashatjátok.
A történetről röviden: Jacob Portman tizenhat éves tinédzser, aki rajong titokzatos nagyapjáért. Kiskorában a bácsi rengeteget mesélt neki elvarázsolt szigetről, különleges képességekkel bíró gyerekekről, amely történetekben a kamasz Jacob már egyáltalán nem hisz. Miután szemtanúja lesz nagyapja bizarr halálának, úgy dönt, a halott utolsó szavainak nyomvonalán elindul és megpróbálja megfejteni, milyen ember is volt. Nyomozása egy walesi szigetre sodorja, ahol úgy tűnik, a mesének hitt dolgok léteznek a valóságban…
Tavaly a filmváltozatra egy barátnőm rángatott el, mert őt nagyon érdekelte a film, mivel a nyomtatott változatot már olvasta és nagyon tetszett neki. Én a kívülállók nyugalmával és halvány érdeklődéssel ültem be a moziterembe, de összességében véve kellemesen csalódtam. Egyrészt ennek az élménynek, másrészt barátnőm hatásának köszönhetően döntöttem úgy, hogy megismerkedem Ransom Riggs regényével. És milyen jól tettem!!! Szinte az első oldaltól bevonzottak a történések, Jacob kommentárjai nagyon humorosak voltak, de legalább ennyire imádtam az érzelmesebb oldalát is, amikor a nagyapjára gondolt, vagy amikor Emmával elkezdtek egymás felé közeledni. Mikor a srác megérkezett a walesi Cairnholm szigetére, annak ködös, mocsaras tájképe még inkább borzongatóvá tette a cselekményt. A különleges gyermekek felbukkanásától szerettem bele végképp az elbeszélésbe és ezzel együtt a karakterekbe is, akik egytől egyig érdekes, szerethető és vicces figurák voltak (és ne feledkezzünk el az izgalmasabbnál izgalmasabb képességeikről sem). Emma kiemelkedett a többiek közül Jacobbal való kapcsolata miatt, kíváncsian várom, merre halad majd a viszonyuk a továbbiakban. Fantasztikus élmény volt Jacobbal együtt felfedezni a hurkok, az üresrémek, és úgy általában a különlegesek világát, s ehhez nagyban hozzájárultak a kötetben szereplő régimódi fényképek. A hangulatuk tökéletesen passzolt a sztorihoz, s én csak ámultam-bámultam, hogy az író mindegyik képhez milyen ötletes dolgokat talált ki (egy kicsit talán irigykedtem is, hogy micsoda fantáziával áldotta meg őt az ég). Mindezek mellett volt még egy aspektusa a könyvnek, ami miatt hamar megnyert magának: a nagypapa múltja. SPOILER: Ugyebár elég hamar kiderül, hogy Portman nagyapa lengyelországi zsidó menekültként érkezett Cairnholm szigetére, s Jacob sokáig azt gondolja, a bácsi meséinek szörnyetegei valójában a nácikra való metaforikus utalások. A fiú el is gondolkodik egy alkalommal, még mielőtt felfedezné a gyermekeket, hogy ő, az unoka miként birkózhatna meg ezzel az örökséggel, amit a nagyapja ráhagyott. Számomra nagyon tetszett, hogy ezt az egyébként létező problémát, miszerint a holokausztot túlélt emberek gyermekei, unokái, további leszármazottai hogyan tudnak együtt élni felmenőik borzalmas történeteivel, ilyen finoman szőtte bele a könyvbe az író. SPOILER VÉGE Amikor megérkezett a veszedelem, ott nem tudtam egyből alkalmazkodni a ritmusváltáshoz, s bár a cselekmény pörgött, én mégis kicsit lassúnak és túlnyújtottnak éreztem. A lezárásnál több kérdés fogalmazódott meg bennem, mint amennyi választ kaptam, de ez nem is baj, lévén trilógiáról beszélünk, valahogy fenn kell tartani az olvasó figyelmét.
A múltkori olvasmányban való csalódásom után üdítően jó érzés volt olvasni ezt a nem mindennapi történetet, amihez egyértelműen hozzátettek egy pluszt a rejtélyes és sejtelmes fotográfiák. Aki szereti a valóságtól elrugaszkodott, olykor horrorisztikus, de alapvetően izgalmas természetfelettis sztorikat, annak melegen ajánlom ezt a kötetet. Én magam pedig igyekszem mihamarabb kikölcsönözni a könyvtárból a következő részt!


Értékelés: 4,5/5
Jelenetek, amiket érdemes figyelni:
  - A fényképeket és a hozzájuk kötődő történeteket.
  - Portman nagyapa múltját.
  - A különleges gyermekek képességeit.
  - Az összes apró információt az üresrémekről, a lidércekről és a hurkokról. Jól jöhet majd a maradék két rész olvasásakor.

Könyvkritika: Lisa De Jong - When It Rains - Amikor esik

Ez a könyv nagyjából másfél éve csücsült a molyos várólistámon, ráadásul amúgy is vágytam már egy romantikus, könnyed történetre.
A történetről röviden: Kate Alexanderrel egy súlyos tragédia történik tizenhat éves korában. A lány bezárkózik, mindenki elől elrejti az érzéseit két éven keresztül, amíg fel nem bukkan az életében Asher Hunt. A fiú a kiutat jelenthetné Kate-nek a szorongásból és szomorúságból, de egy titok talán porrá zúzhatja a boldogságukat…
Az alaptörténet tetszett, korábban is olvastam már hasonló témájú könyveket, azonban mégsem tudta megnyerni magának a szívemet. A főszereplő lánnyal együtt kellett volna éreznem, de nekem állandóan csak az járt a fejemben, hogy miért hallgat és taszít el magától mindenkit, miért viselkedik lehetetlenül a legjobb barátjával, és hogy miért pont egy teljesen ismeretlen embernek hajlandó megnyílni. Amin Kate keresztülment a múltban, borzasztó dolog volt, viszont nem kellett volna ilyen hosszú ideig hagynia, hogy ez határozza meg a mindennapjait. Ezekre a hibáira szerencsére ő maga is rájött a cselekmény vége felé, ám mindezek ellenére nem lett a szememben pozitívabb. Asher pedig bármennyire segítőkész és kedves ember volt, én önzőnek láttam őt, mert már az elején el kellett volna mondania Kate-nek a teljes igazságot. Azt viszont mindenképpen a javára írom, hogy milyen gyönyörű üzeneteket írt a lánynak, és hogy milyen programokat csinált vele. A számomra döcögősen indult első rész után egy egyszerű szerelmi történetbe csöppentem, ami meg lett bolondítva egy csavarral, vagyis egy tipikus romantikus drámát láthattunk, amivel különösebb gondom nem volt, elolvasgattam, de meghatni sajnos nem tudott (csak viszonyításképpen: a Csillagainkban a hiba, a Mielőtt megismertelek, illetve a Csak lélegezz!-trilógia vonatkozó fejezetein, üzenetein úgy sírtam, mint egy kisgyerek). Az utolsó pár fejezet újfent kiverte nálam a biztosítékot néhány dologban, úgyhogy az olvasás befejeztével eléggé morcosan tettem le a kötetet. A legnagyobb problémám az volt, hogy nem éreztem az érzelmeket a sztoriban. Voltak szép leírások, gyönyörű mondatok, amiktől más könyveknél pocsolyává olvadtam volna, itt azonban csak megvontam a vállam. Hiába a jól megválogatott mondatok, nem éreztem sem Kate fájdalmát, sem a benne dúló érzelmi viharokat, sem pedig a kettejük közti szerelmet. Nagyon csalódott vagyok, mert tényleg szeretek ilyen típusú könyveket olvasni, ezúttal azonban nem tudtak megfogni a leírtak. Úgy látszik, kemény dió egy olyan meghatározó olvasmány után érkezni a sorban, mint amilyen a Könnyek nélkül sírtunk…
A drámába oltott szerelmi történetek keményvonalas rajongóinak tudom ajánlani, bár szerintem írtak már ennél jobbakat is (fentebb olvashattok pár példát).


Értékelés: 3/5
Jelenetek, amiket érdemes figyelni:
  - A flashbackeket.
  - Asher Kate-nek írt üzeneteit, leveleit.
  - Mire utal a könyv címe.

Filmkritika: Thor - Ragnarök

Ebben az évben eddig két Marvel-filmet tekintettem meg, s bár mindkettőt nagyon szerettem, mégis a novembert vártam a leginkább, mert ekkor érkezett a mozikba a harmadik idei Marvel-film, ami az előzetesek alapján őrült szórakozást és fantasztikus látványt ígért. Lássuk, végül beváltotta-e az ígéreteit!
A történetről röviden: Az ősi jóslat szerint Asgardra hamarosan elérkezik a Ragnarök, a világ vége, aminek során Surtur elpusztítja a birodalmat. Thorra vár tehát a feladat, hogy megmentse otthonát, nemcsak a Ragnaröktől, hanem a nemrégiben új erőre kapott halálistennőtől, Helától is, s ebben remél segítséget egy régi baráttól, egy megbízhatatlan testvértől és egy múltjától menekülő harcostól…
Arról már korábbi Marvel-filmes bejegyzéseimben olvashattátok, hogy nagyjából öt éve vagyok masszív rajongója a franchise-nak, és az elmúlt években egyetlenegyszer sem okoztak csalódást, legfeljebb volt egy-két filmjük, ami számomra nem fantasztikus, „csak” jó volt. Ettől a filmtől sok mindent reméltem, amit végül csak részben kaptam meg. A rendező, Taika Waititi függetlenfilmes mezőnyből érkezett, és híres őrült poénjairól, ötleteiről, amik helyenként meg is látszottak a történeten, s kifejezetten jót tettek neki, de lehetett volna ennél bátrabb. Bár én minden poénon hangosan nevettem (egyedüliként a moziteremben, pedig voltak más nézők is), mégis zavaró volt egy kicsit, hogy a vizuális humor nagy része abból állt, hogy valaki nekiment valaminek, leesett valahonnan, esetleg megütötték valamivel. Ezen felül a cselekményvezetésnek sem ártott volna némi vérfrissítés: volt egy bevezető, megérkezett a főgonosz, gonoszkodott kicsit, majd jött a kötelező végjáték, aminek semmi különösebb tétje nem volt. Eddig bevált ez a recept, ezután is be fog válni valószínűleg, ennek ellenére megpróbálkozhatna a Marvel valami változatossággal, s erre most volt meg a legnagyobb lehetőség a rendező személye miatt. Természetesen ettől függetlenül őrülten jó móka volt a film, mindjárt kitérek rá részletesebben, viszont nagyon sajnálom, hogy azt az újítást, amit annyira vártam tőle (és maguk a készítők is több helyen hangsúlyozták), nem teljesen kaptam meg. De tegyük félre a negatívumokat, mert szerencsére (szokás szerint) csak úgy hemzsegnek a pozitívumok a Thor – Ragnarökben. Első körben ott van a humor, ami az előző két Thor-filmre egyáltalán nem volt jellemző, s itt üdítően hatott a tény, hogy a mennydörgés marcona istene veszettül szórakoztató tud lenni, ha hagyják neki. A mellékszereplők szintén mind hihetetlenül harsányak és viccesek voltak, különösen igaz ez a Nagymesterre és Valkűrre. Az egyik bosszúálló pajtás, Hulk megjelenése és Thorral alkotott bromance-e szintén szellemes színfoltként tündökölt a nagyvásznon, a köztük lezajlott gladiátorküzdelem a film egyik leglátványosabb pillanata volt. Ne feledkezzünk meg a tavaly megismert mágus, Doctor Strange cameójáról sem, amiben Benedict Cumberbatch újfent bebizonyította, hogy tehetséges színész; Thor testvére, Loki szintén érdemel pár szót, mivel az ő karaktere is árnyaltabb lett a korábbiakhoz képest. A főgonosszal kapcsolatban csalódtam kicsit, mert mind a története, mind a szereplésének mértéke kaphatott volna nagyobb hangsúlyt, az őt játszó színésznő, Cate Blanchett színészi játéka előtt azonban leborulok, mert képes volt egy gesztussal vagy mondattal mélységet, vagy olykor némi kifordított humort adni a karakternek. A Marvel-filmek megszokott kötelező elemei ismét feltűntek, akadtak nagyon ötletesek utalások korábbi Bosszúállók-filmekre, de ami egyértelműen a legjobb része volt a filmnek, az Thor vicces oldalának bemutatása. Valamint Thor izmos felsőtestének megmutatása :DD (Most komolyan azt hittétek, hogy volt a filmben egy félmeztelen jelenete, és én ezt nem fogom valahogy beleszőni a kritikába? Hát, tévedtetek. :D)
Összefoglalva tehát a fentieket, remek kalandokban és poénokban lesz részetek, ha beültök Thor legújabb filmjére. Emlékezetes szereplők, karakterükben remekelő színészek, hibátlan látványvilág és humorhegyek várnak rátok, úgyhogy ne késlekedjetek és tekintsétek meg mihamarabb!!!


Értékelés: 80%
Jelenetek, amiket érdemes figyelni:
  - Az összes jelenetet, amiben megcsillan Thor humora.
  - Thor és Loki látogatását Doctor Strange-nél.
  - Thor és Hulk gladiátorküzdelmét.
  - Stan Lee cameóját.
  - A Bosszúállók-filmekre való utalásokat.
  - Na, minek is az istene Thor?
  - A nagy végjátékot Hela és a Bosszúvágyók között.
  - A stáblista utáni jeleneteket.


Thor - Ragnarök (Thor: Ragnarök)
színes, feliratos, 130 perc
Rendező: Taika Waititi
Szereplők: Chris Hemsworth, Tom Hiddleston, Cate Blanchett, Idris Elba, Anthony Hopkins, Jeff Goldblum, Mark Ruffalo, Karl Urban, Tessa Thompson, Benedict Cumberbatch

Könyvkritika: Gideon Greif - Könnyek nélkül sírtunk

Végre, végre, végre!!!! Tíz hónap várakozás után sorra került a tavaly karácsonyra kapott könyvem, amelynek az elolvasására már nagyon készültem. Egyébként azért vártam ilyen sokáig, mert így moly.hu-n ez lesz a 200. olvasmányom. :)
A történetről röviden: A könyv az Auschwitz-Birkenauban dolgozó Sonderkommandó történetével foglalkozik, emellett tartalmaz hét interjút egykori sonderkommandósokkal, akik mind arról mesélnek, milyen munkákat kellett végezniük nap, mint nap a megsemmisítőtáborban…
Korábbi bejegyzéseimben, amikor holokauszttal kapcsolatos könyv került szóba, már írtam arról, hogy számomra ez a téma nagyon fontos, és rendkívül érdekel minden olyan fikciós és nem fikciós alkotás, ami erről a korszakról szól. Ezenkívül, amikor 2015-ben a Saul fia című film elindult világhódító útjára, a róla szóló cikkekben rendszeresen felbukkant ennek a könyvnek a címe, akkor még csak angolul, de én már akkor felfigyeltem rá, és reménykedtem, hátha egyszer magyar fordításban is elérhető lesz. És ahogy már fentebb írtam, előző év karácsonyán teljesült a vele kapcsolatos álmom, és azóta magaménak mondhatok egy példányt ebből a könyvből. Térjünk is rá az értékelésre! Amikor elkezdtem az olvasást, eleinte nagyon féltem, hogy nem fogok tudni rendesen haladni, mert az érzelmileg megterhelő téma miatt folyamatosan sírásban török ki vagy a döbbenettől nem tudok megszólalni. Valóban voltak ilyen pillanatok, de az első fejezetnél mégis inkább arra lettem figyelmes, hogy nem tudom abbahagyni az olvasást, hanem csak lapozok, lapozok és szívom magamba ezt a temérdek információt. Le a kalappal Gideon Greif előtt, mert látszik a köteten, hogy rengeteg idő és kutatás rejlik az egyes sorok, lábjegyzetek mögött, aminek eredményeképpen egy precíz, minden részletre kiterjedő képet kapunk a Sonderkommandó hátteréről, megalakulásáról, működéséről, de szóba kerülnek a velük kapcsolatos erkölcsi dilemmák is. A második fejezettől pedig egy-egy interjút olvashatunk egykori sonderkommandósokkal, akik túlélték a holokausztot és úgy érezték, kötelességük, hogy tanúskodjanak arról, mit láttak és mit éltek át birkenaui tartózkodásuk ideje alatt. Mint már utaltam rá, én különösen érdeklődő vagyok a téma iránt, de sonderkommandósokról a Saul fia előtt még sosem hallottam. A filmet látva sejtettem, hogy érzékenyen fog érinteni e könyv elolvasása, de erre semmilyen előzetes tudás nem készíthetett fel. Olyan borzalmakról és nácik által elkövetett szadista dolgokról olvastam, hogy még most sem hiszem el teljesen, hogy emberi lények képesek voltak ilyen kegyetlenek lenni más emberi lényekkel. Arról már nem is beszélve, hogy milyen munkát kényszerítettek rá a Sonderkommandóban dolgozókra… Megdöbbentő és mélyen felkavaró, s valószínűleg furán fog hangzani ebben a kontextusban, de számomra érdekes és örömteli is volt, hogy megismerhettem ezeknek az embereknek a történetét. Én ugyanis azt vallom, hogy igenis emlékeznünk kell a holokausztra és meghallgatni a túlélők elbeszéléseit, hogy még egyszer ilyen szörnyűség ne történhessen meg a világban, s ezért nagy szó, hogy immár magyar fordításban is elérhető ez a könyv.
Mivel már az olvasás megkezdése előtt bizonyos fokú áhítattal fordultam a kötet felé, ráadásul a téma sem mindennapi, ezért kissé kellemetlenül érzem magam, hogy találtam benne hibákat, és ezeket ki is mondom, de ezek inkább szerkesztési és nem tartalmi hibák voltak. A Jegyzetek rész pontos, részletes és sok mindent megmagyaráz, de néha talán túlzásba esik. Az egyes városok némelyikéről gyakorlatilag helytörténeti leírásokat ad, ami hangsúlyozom, nem baj, de lehetett volna rövidebbre venni őket, és helyettük például elmagyarázni bizonyos, a zsidó vallással összefüggő dolgokat. A szövegben előfordult, hogy zárójelben megjelent a szó jelentése, de voltak ünnepek, imák, amikről szívesebben tudtam volna meg ezt-azt. Szintén szerkesztési vagy lektorálási hiba, ami az olvasmányélményből nem vesz le, de azért zavaró: az utolsó fejezethez rendelt jegyzetekből hiányzik az egyik lábjegyzet, s pár helyen a jegyzet egyáltalán nincs összefüggésben a számmal megjelölt mondatrészekkel. Mindezek mellett természetesen maximális tiszteletem az írónak, mert egyértelműen meglátszik a könyvbe belefektetett munkája, és az is sugárzik a lapokról, hogy őt is mennyire érdekli és megérinti ez a téma, és szeretne minél pontosabb képet adni nekünk, olvasóknak a Sonderkommandó mai napig erősen vitatott szerepéről. Köszönöm Gideon Greifnek, hogy megírta ezt a művet, és köszönöm az összes interjúalanynak, aki megszólalt, és megosztotta a maga történetét, nemcsak velem, hanem rengeteg hozzám hasonló érdeklődő olvasóval.
Úgy érzem, ha valamikor, akkor ezúttal nagyon fontos a bejegyzésemnek az a része, ahol az ajánlást hozom szóba. A Könnyek nélkül sírtunk-at csak és kizárólag azoknak ajánlom, akik érdeklődnek a holokauszttal kapcsolatos irodalom iránt, esetleg látták a Saul fiát, és az irányította figyelmüket a témára. Előre szólok, hogy olvasás előtt készüljetek fel rá, hogy bármilyen stabilnak érzitek magatokat érzelmileg, az elolvasottak meg fognak ingatni titeket, és napokig elkísérnek majd bizonyos mondatfoszlányok. De legyetek erősek, és olvassátok végig, mert ennyit megérdemelnek azok, akik úgy döntöttek, megosztják veletek/velünk a történeteiket.


Értékelés: 5/5
Jelenetek, amiket érdemes figyelni:
  - Az átkötő reklámszalagtól kezdve a papírborítón át a keményborítótól fogva a könyvbe belenyomtatott összes betűt. Ennek a kötetnek már a létezése is igazi érték.

Filmkritika: HHhH - Himmler agyát Heydrichnek hívják

A mai bejegyzésben egy történelmi drámáról olvashattok. Júliusban, amikor a Dunkirköt néztem meg moziban, akkor láttam ennek a filmnek az előzetesét. Bár nem döntöttem el egyből, hogy tutira moziban tekintem meg, végül mégis elmentem rá.
A történetről röviden: Reinhard Heydrich egyike volt Hitler vezérkarának. Himmler megbízásából egy ideig az SS-t vezette, később Cseh-Morva Birodalmi Protektor lett, s ő dolgozta ki az ún. „végső megoldás” (az árja nép ellenségeinek, elsősorban a zsidóknak totális megsemmisítése) részleteit. 1942 májusában cseh ellenállók merényletet követtek el ellene, aminek következtében hamarosan meghalt. A náci vezetőség megtorlásként porig rombolta Lidicét, a falut, ahonnan feltételezhetően az ellenállók származtak…
A leírásból is kiderül, hogy több szál futott egymás mellett a film cselekményében, s ez volt a legnagyobb hibája. Az elején bepillantást nyerhettünk Heydrich életének azon szakaszába, amikor felesége hatására belépett a nemzetiszocialista pártba, ahol egyre feljebb jutott a ranglétrán, s egyre kegyetlenebb eszközökhöz nyúlt. Itt hiányzott például az átmenet bemutatása: az egyik jelenetben még bizonytalankodó férfi, akit éppen kirúgtak a haditengerészettől, és a felesége irányítja, a következő jelenetben pedig már random lövi le az embereket. A film második felében megismerhettük a cseh ellenállás néhány fontosabb tagját, a merénylet kidolgozását is végigkövethettük, de ezt is felületesen, bennem felvetődött jó néhány kérdés, amire nem kaptam választ. Nem azt mondom, hogy eleve rossz ötlet volt, hogy a két történetszálat egymás mellett vezetik fel, de mindkét résznek jobban járt volna, ha vagy egyikkel, vagy másikkal foglalkoznak csupán. Abból kerekedhetett volna egy jó film, így viszont lett két fél film, amik közül a második egyértelműen felette áll az elsőnek. Az ellenállók elhivatottsága átsüt a vásznon, a merénylet tényleges végrehajtásakor visszafojtott lélegzettel várod a moziszékedben ülve, hogy sikerül-e végrehajtaniuk a tervet. A templomban zajló végjáték egyszerre volt izgalmas és brutális, annak köszönhető, hogy nem teljes csalódottsággal jöttem ki a teremből. Valamint a nagyszerű színészi játékoknak is: Jason Clarke a címszerepben kellően kimért és kegyetlen volt, a felesége karakterét azonban fájdalmasan semmilyenre írták meg, és csak Rosamund Pike kvalitásai mentették meg a teljes elszürküléstől. A merényletet elkövető két cseh katonát játszó színészek szintén dicséretet érdemelnek, ők is képesek voltak élettel megtölteni szerepeiket, és elérni, hogy szorítsunk értük a fontosabb pillanatokban.
Tisztában vagyok vele, hogy ez nem az a típusú film, amire özönleni fognak az emberek, és ezen sajnos az én blogbejegyzésem sem tud változtatni. Én régóta érdeklődöm a náci rezsimmel, a zsidóüldözésekkel foglalkozó irodalom és mozgóképek iránt, úgyhogy a hasonló érdeklődésű embereknek mindenképpen tudom ajánlani ezt a filmet. Nem hibátlan, de vannak olyan értékei, amik miatt érdemes adni neki egy esélyt.


Értékelés: 65%
Jelenetek, amiket érdemes figyelni:
  - A nem mindig lineáris cselekményvezetést.
  - A merényletre való készülődést.
  - A templomban zajló végjátékot.


HHhH - Himmler agyát Heydrichnek hívják (HHhH - The Man with the Iron Heart)
színes, magyarul beszélő, 120 perc
Rendező: Cédric Jimenez
Szereplők: Jason Clarke, Rosamund Pike, Jack Reynor, Jack O'Connell, Mia Wasikowska, Stephen Graham

Könyvkritika: Anthony Horowitz - Kettes számú közellenség

Szeptemberben már írtam a Diamond fivérek című könyvsorozatról, illetve annak első részéről. Mivel eltelt egy hónap, ideje volt, hogy sorra kerüljön a második kötet.
A történetről röviden: A Sólyom gyémántjában megismert Nick ezúttal egy komolyabb ügybe keveredik. A rendőrség arra kéri, hogy átmenetileg költözzön be egy fiatalkorú bűnözők számára fenntartott intézménybe, a többszörös bűnelkövető Johnny Powers mellé, és szedjen ki belőle bizonyos információkat. Miután Nick visszautasítja az ajánlatot, Snape főfelügyelő tesz róla, hogy a srác mégiscsak a börtönben kössön ki, akinek így nincs más választása, mint összehaverkodni az ország első számú közellenségével…
Az előző kötet tetszett is, meg nem is. Voltak remek részei, ugyanakkor olyan jelenetei is, amiket egyszerűen nem éreztem hitelesnek, így az összkép számomra felemás lett. Ez a könyv egy fokkal jobban sikerült, mint elődje. A kiindulópont egy izgalmasabb történetet sejtetett, de humoros jelenetekből sem volt hiány. Bár ennek a sztorinak is voltak megkérdőjelezhető részletei, a pörgős akciójelenetek és a vicces beszólások mégis feledtették velem ezeket a hibákat. A főszereplő Nickben azt szeretem a legjobban, hogy minden helyzethez hozzá tud tenni valami plusz kommentárt, s még a kellemetlen szituációkban sem hagyja el kamaszos lazasága és szórja a poénokat a párbeszédekben; a bátyja, Tim pedig továbbra is a totális esetlenségével tűnt ki a történetből. A könyv végi nagy leleplezés nagyot ütött, bár én elgondolkodtam rajta, hogy a franciául tudó olvasók esetleg már korábban rájöhettek a titokzatos főgonosz kilétére.
Egy könnyen olvasható, érdekes könyvről van szó, és nem is szeretném feleslegesen szaporítani a szót vele kapcsolatban, a fontosabb dolgokra mind kitértem a fentiekben. Örülök neki, hogy átment némi fejlődésen a mű, remélem, a soron következő részekben is marad ez a színvonal.


Értékelés: 4/5
Jelenetek, amiket érdemes figyelni:
  - Nick "ámokfutását" Woburn Abbey-ben.
  - A metróállomás alatti titkos rejtekhelyet.
  - Tim Piros Páva utáni nyomozásának végeredményét.
  - Kiderül a titokzatos Kerítés személye.

Könyvkritika: Ray Bradbury - Fahrenheit 451

A mai alkalommal egy olyan könyvről fogok bejegyzést írni, amit gimnáziumban olvastam először, és nagy hatással volt rám. Az elmúlt hetekben, hónapokban jutott eszembe, hogy valamikor jó lenne újra elolvasni.
A történetről röviden: Guy Montag tűzőrként dolgozik, mindennapos feladatai közé tartozik a könyvégetés. Jól megszokott napjaiba egy fiatal lány, Clarissa hoz változást, mert olyan furcsa dolgokról beszél neki, mint a harmat a füvön vagy az eső íze. A lány hamarosan eltűnik, Guy azonban egyre többet töpreng, s olyan döntéseket hoz, amelyek alapban változtatják meg az életét…
Amikor először találkoztam a történettel, a könyvégetés döbbentett meg leginkább, mert borzasztó volt arról olvasni, hogy ezrével, tízezrével pusztítják el őket (a könyv címe egyébként arra a hőmérsékletre utal, amelyen a könyvpapír tüzet fog). Ha belegondoltam abba, milyen lenne végignéznem, ahogy a magánkönyvtáram imádott kötetei a lángok martalékává válnak, végigfutott rajtam valami leírhatatlan félelem és szomorúság. A mostani újraolvasás alkalmával azonban arra is figyeltem, hogy az író által felvázolt jövőkép bizonyos részei megvalósulni látszanak a jelenben. Ami itt futurisztikusnak ható masinéria, az manapság hétköznapi használati tárgy. A tömegkultúra szintén változott, s bizony a mai kor emberét jobban leköti az őt körülvevő rengeteg audiovizuális kütyü, mint a nyomtatott újságok vagy könyvek, ami engem, könyvszerető embert nagyon elkeserít. Ezek mellett vannak olyan rémisztő jóslatok és megfigyelések a cselekményben, amikkel kapcsolatban csak reménykedhetünk, hogy nem fognak valóra válni. Maga a sztori elég tömör volt, s ugyan az érthetőségébe, követhetőségébe nem lehet belekötni, néhol örültem volna részleteknek akár a politikai hatalmat, akár a társadalmi berendezkedést illetően. Montag nem volt túl karakteres főszereplő, csak sodródott az árral, a nagy változása kissé elhamarkodottnak tűnt (igaz, kaptunk utalásokat arra vonatkozóan, hogy már korábban is elgondolkodott tettei, munkája helyességén). A felesége nagyon idegesítő és felháborítóan viselkedő szereplő volt, Fabernek és a könyv végén megismert professzoroknak viszont voltak érdekes aspektusaik. A harmadik rész végén zajló beszélgetések felemelőek voltak, szép lezárást adtak a történetnek.
Az általam elolvasott kötetben helyet kapott még két novella és egy rövid beszélgetés az íróval. Az első novella egy trükkmester és egy producer viszonyáról szólt, s érdekes csattanóval zárult, a második egy túlsúlyos és a férje által teletetovált asszonyt mutatott be nekünk, amely elbeszélést viszont nem értettem teljesen. Az íróval készített interjúból pedig megtudhattuk, mit gondol önmagáról, munkásságáról.
Összefoglalva a leírtakat, azt tudom mondani, hogy a Fahrenheit 451 egy rövid, de hipnotikus erejű írás, amely helyenként filozofikussá válik, s hiába jelent meg már több mint hatvan éve, olyan megállapításokat tartalmaz, amik az évek elteltével sem vesztettek erejükből.


Értékelés: 4/5
Jelenetek, amiket érdemes figyelni:
  - Clarissa monológjait.
  - A felsorolt könyveket, verseket, írókat, filozófusokat, tudósokat.
  - Montag és az öregemberek beszélgetéseit, terveit.

Sorozatkritika: Teen Wolf - Farkasbőrben

Úgy néz ki, ez a hetem a sorozatok bűvöletében telik, mivel ez már a második bejegyzés ebben a témában. A Teen Wolf hat év után ért véget múlt vasárnap, én szerdán tekintettem meg az évadzárót, most pedig megpróbálom összeszedni és értelmes formában elétek tárni, mit is gondolok erről a hat évadról. Spoilerek előfordulhatnak, úgyhogy óvatosan olvassatok tovább!
A történetről röviden: Scott McCall átlagos középiskolás, akit egy éjszakai erdei kaland során megharap egy vérfarkas. Scott élete egy csapásra megváltozik, az addig nyugodt kisvárost, Beacon Hillst pedig mindenféle természetfeletti lény árasztja el, akik közül nem mindenkinek pozitívak a szándékai. Scott barátai segítségével próbálja meg felvenni a harcot ellenük…
A sorozattal egy barátnőmnek köszönhetően ismerkedtem meg. Tudni kell róla, hogy ő rengeteg sorozatot néz egyszerre, s amikor iskolai tanulmányaink miatt együtt laktunk, egy idő után rendszeres esti program lett, hogy sorozatot néztem vele, amik közül fel is figyeltem jó párra, úgyhogy gyakorlatilag neki köszönhetem a jelenleg nézett sorozataim háromnegyedét. A Teen Wolfos dolog úgy kezdődött, hogy eleinte csak mesélt róla, illetve részleteket mutatott meg egyes epizódokból, amikben általában mindig Stiles szerepelt. :D Az ötödik évadnál történt meg először, hogy megtekintettem vele egy epizódot. Még ugyanabban az évben, egész pontosan tavaly nyáron pedig végignéztem az addig elkészült öt évadot, és percek alatt rajongóvá váltam. Ezért is ért teljes sokként, amikor szintén az elmúlt évben, a Comic-Conon bejelentették, hogy a hatodik évad után abbahagyják, hiszen nekem akkor még új volt az egész, és nem akartam, hogy ilyen hamar el kelljen engednem. Most, hogy letudtam az utolsó évadot, még mindig nem tudom elhinni, hogy nem lesz több új rész. De a sopánkodás helyett koncentráljunk inkább az egyes évadokra! Az első nagyon nem jött át. Emlékszem, azon húztam fel magam a legjobban, hogy minden epizódban legalább egy (de inkább kettő) srác random módon vetkőzött, s néha teljesen feleslegesen járkált fel-alá félmeztelenül. Később azért ebben is megláttam a pozitívumot (hahaha :DD), de örültem neki, hogy a továbbiakban ezt egyre inkább visszaszorították. Visszatérve az évadra, maga a történet alig kötött le, voltak ugyan érdekes részei, de nem sok. A szereplők közül Petert gyűlöltem a legjobban (ezt a mondatrészt jól jegyezzétek meg, pár sor múlva érdekes lesz majd visszaolvasni), Stilest pedig imádtam, természetesen. Magamtól nem is kezdtem volna bele a második évadba, de megnyugtattak, hogy folytassam csak, mert ennél sokkal jobb lesz. És valóban így lett. Abban az évadban jobban feltárult előttünk a természetfeletti világ, és megjelent egy olyan lény, a kanima, amiről korábban még sosem hallottam, de pont emiatt szerettem meg nagyon a sorozatot, hogy tudott új dolgokat mondani arról a világról, amiről addig azt hittem, vérfarkasokkal, vámpírokkal és tündérekkel van tele (köszönhetően a True Bloodos, Vámpírnaplókos, Alkonyatos múltamnak). Az Argent-család története is folytatódott, színre lépett Gerard, aki szerintem az egyik legjobb ember-főgonosz volt, bár a hatodik évadban kicsit elszúrták, de erről később. Lydiával szintén történtek dolgok, amik rettentően izgalmasak és misztikusak voltak, én az egész banshee-sztoriért nagyon odavoltam, s ez miatt is szomorkodtam egy sort, mert voltak évadok, ahol ezt sem használták ki rendesen. Stiles újfent tündökölt a beszólásaival, Peter pedig – ahogy az akkori jegyzeteimben fogalmaztam – „jobban néz ki, mint a halála előtt”. Na igen, ekkor kezdődött az iránta való rajongásom, ami a harmadik és negyedik évadban csúcsosodott ki. Az egy dolog, hogy az egész ember messziről sugározta magából a férfiasságot, de olyan arckifejezésekkel tudta előadni az esetenként frenetikus mondanivalóját, hogy nem bírtam küzdeni ellene, és pikk-pakk, a kedvencemmé avattam. Ha már harmadik évad: van nekem egy általános megfigyelésem, ami eddig az esetek 85%-ában bevált. E szerint a sorozatokban mindig a harmadik évad a legjobb. Persze a saját tapasztalatom már rácáfolt párszor erre a kijelentésre, de alapvetően szerintem megállja a helyét. A Teen Wolfnál mindenképp, ugyanis az az évada remek, észvesztő és fantasztikus volt, újabb természetfeletti érdekességekkel, humoros, de ugyanakkor nagyon érzelmes jelenetekkel, és egy karizmatikus főgonosszal, aki mögött egy olyan színész állt, akiből a korábbiak alapján ki nem néztem volna, hogy képes erre. Illetve ez volt az első évad, ami kétszer tizenkét részből állt az eddigi egyszeri helyett, de szerencsére nem tette unalmassá és vontatottá, sőt! Az első félben feltűnt Darachnak köszönhettem jó pár félelmetes jelenést, remek párosoknak lehettem szem-és fültanúja (Derek-Stiles, Peter-Stiles, Scott-Stiles, Scott-Argent), akiknek bizonyos dialógusait a mai napig kívülről fújom, de úgy egészében nézve elmondható, hogy ebben az évadban születtek a legemlékezetesebb beszélgetések, beszólások, itt sültek el legjobban a poénok. Aztán jött a második fél… Basszus, most kicsivel több, mint egy év távlatából is beleborzongok a Nogitsunés cselekménybe. Egyszerűen zseniális volt az elejétől a végéig, a világháborús háttértörténet pedig kifejezetten tetszett. Persze kellett ehhez a zsenialitáshoz egy színész Dylan O’Brien személyében, akit ekkor kedveltem meg igazán, mert itt láthattam meg, hogy nemcsak a vicces, csetlő-botló barátot, hanem a kegyetlen, ravasz főgonoszt is simán el tudja játszani. A hatodik évadban pár percre megidézték, és mondanom sem kell, hogy kirázott a hideg, mikor Void Stiles megjelent. Az évad egy nagyon szomorú véggel zárult, hiszen Allison meghalt, aki egyébként szintén egy remek szereplő volt, nem is voltam túl boldog a távozása kapcsán. A negyedik évad furcsának és kidolgozatlannak tűnt, a halállistás dolog annyira semmilyen volt az előző történésekhez képest. Plusz a nagy fordulat, miszerint az egész Peter ötlete volt, amit Meredith kihallgatott, és megvalósított, sem ütött akkorát. Jöttek új szereplők, régiek eltűntek, akik meg maradtak, velük sem történt minden úgy, hogy annak értelme lett volna. Erre a szereplőeltűnésekre hamarosan visszatérek… Rövidre zárva a dolgot, alig vártam, hogy véget érjen az évad, és kezdhessem az ötödiket, aminek a második felének nagy részét már ismertem. Jó volt megtudni az előzményeket, mert értelemszerűen amikor a Rettegés Doktorairól meg a Fenevadról először hallottam, fogalmam sem volt, hogy mi bennük olyan érdekes. Örültem neki, hogy újabb természetfeletti lényekről esik szó, a Doktoros részek nagyon érdekesek voltak. Igaz, számomra legalább ennyire érdekes volt a városban hirtelen feltűnő srác, akiről elég hamar kiderült, hogy nem a jó oldalon áll: Theo Raeken. Mit is mondtam a bejegyzés elején arról, hogy a sorozat férfi szereplői állandóan vetkőztek, ha kellett, ha nem? Na hát, Theónál bizony keveselltem a vetkőzéseinek a számát :DDD Komolyra fordítva a szót, nagyon tetszett benne, ahogy előadta magát, hogy Scott falkájához szeretne tartozni, közben meg folyamatosan keverte-kavarta a szálakat. Meg azért neki is voltak remekül megírt dumái, bár ebben a mezőnyben Stiles továbbra is lepipálta (kedvencem: Scott és Stiles találkoznak Theóval a könyvtárban. Scott: „What are you doing here?”, Theo: „I still need to graduate.”, Stiles: „No, no. What you need is to be beaten severely with a lead pipe wrapped in barb wire.”). Nagy örömömre a hatodik évadra is visszatért, s ott meg aztán végképp imádtam, főleg a Liammel közös párosukat. Ugye volt nekik némi gondjuk egymással a múltban történtek miatt, s annyira jó volt nézni, ahogy feszül közöttük ez az ellentét, de a közös cél érdekében hajlandóak összefogni, s ha a helyzet megkívánta, akár még segítettek is a másiknak. Szóval elérkeztünk a hatodik évadhoz. Az első felében nehezen szoktam meg, hogy Stiles nincs állandóan a színen. Tudjuk jól, hogy ennek való életbeli okai voltak, s ezért én nem is lázadoztam annyira, de természetesen nagyon örültem, amikor felbukkant. Peterrel közös jelenetein szakadtam egy sort, a tizedik részben pedig a korábbi évados önmagát idézte meg a poénbombáival. A Szellemlovasok, a hajtóvadászat sztorija izgalmasnak tűnt ugyan, de nem magyaráztak meg mindent rendesen, az előző évadból átemelt náci vérfarkas cselekményszála is elsikkadt egy idő után. Az eddigi évadokban is előfordult, hogy nem tisztáztak le mindent, maradtak homályos foltok, de nem zavart túlságosan, csupán apró hibaként értékeltem, itt viszont nagyon bosszantott, s ez bizony az évad második felére is megmaradt. Pedig remegő térdekkel és kezekkel vártam a júliusban kezdődő 6B-t, s kaptam ugyan tőle egy rakás emlékezetes jelenetet, de elég keserű szájízt hagyott maga után, a sorozat is jobb lezárást érdemelt. Kezdjük ott a problémák felsorolását, hogy a vadászok megjelenése és az Anuk-Ité feltűnése sok volt egyszerre ennek a tíz résznek. Nem párhuzamosan haladtak egymás mellett, hanem egyik lenyomta a másikat. Máskor sokkal több időbe került, és sokkal több részletet tudhattunk meg egy-egy főgonoszról, most azonban kaptunk némi információt róla, utolsó előtti részben testet öltött, majd az utolsó részben szépen legyőzték. Kész, punktum. Ellenben a vadászokat nem győzték le, azok egyszerűen csak megfutamodtak Beacon Hillsből, de azért továbbra is üldözik a természetfelettieket. Jó, oké, ez biztos csak nekem fura. Azzal nincs bajom, hogy nem zárták le teljesen a sztorit, de eléggé nyitva hagyták, hiszen a Monroe elleni küzdelem simán megtöltene még egy évadot. Kicsit visszamenve, Gerard hiába bukkant fel ismét, hiányzott belőle az igazi harci szellem. Csak szónokolt, bár ott is ellentmondásokba keveredett (eleinte az volt a célja, hogy elkapja Liamet, lévén ő Scott bétája, aztán jött a sárga farkasölős golyó, amit elvileg egy Argentnek kellett volna kilőnie, amit ő maga mondott el, ennek ellenére mégis Monroe-nak adta), és azt se nagyon értem, a lánya, Kate miért jött vissza a cselekménybe, mert sok vizet nem zavart. A nagy stratégiája teljesen szétesett az évadzáróra. A visszatérő szereplőknek örültem, s ugyan mindenki megkapta a megérdemelt tizenöt perc hírnevét, néhányuknak elég erőltetett jelenetben kellett helyt állnia. Úgyhogy csalódottan vettem tudomásul, hogy a végére ért a sorozat, bár én azt kívánom, bárcsak jönne még egy évad, mert ráférne a gatyába rázás a jelenlegi állapotokra. Mindegy, próbálok a pozitív dolgokra emlékezni, mint amilyen a Liam-Theo páros volt, vagy Stiles újabb frenetikus jelenléte és kommentárjai.
Még mielőtt rátérnénk az összefoglalásra, vessünk egy pillantást a szereplőkre és a közöttük felmerült viszonyokra, mert az elején ebben nagyon jó volt a sorozat. Nekem személyes kedvenceim voltak a szülő-gyerek kapcsolatok, amik közül a Stilinski-család lopta be magát leginkább a szívembe, de a McCall mama-Scott és az Argent apu-Allison párosok is említést érdemelnek. Ahogy fentebb többször utaltam rá, abban is remekeltek a készítők, hogy elsőre össze nem illő, de együttműködve remek csapatot alkotó emberkéket eresszenek össze. Derek-Stiles, Peter-Stiles, Derek-Argent, Liam-Theo, csak hogy a kedvenceimet emeljem ki. A baráti kapcsolatok szintén fontos összetevőnek számítottak, elég csak a Scott-Stiles, vagy az Allison-Lydia kapcsolatra gondolni, de Scott falkájának tagjait összességében is ide lehet sorolni. Volt viszont egy viszonyrendszer, ahol a sorozat nagyon alulteljesített: a szerelmi szálak. Ha kreáltak egy jó szerelmespárt, akkor vagy szétbombázták őket, vagy nem írtak nekik rendes történetet. Az egyetlen értékelhető szerelmespár Allison és Scott voltak, onnantól fogva csak melléfogásoknak lehettünk szemtanúi. A Lydia-Stiles szerelmet az elejétől építgették, de aztán mindkettejüket berakták más kapcsolatokba, s végül a hatodik évadba erőltették be a nagy Stydia összeborulást. Az évadzáróban meg kábé alig néztek egymásra, hát kösz szépen… A Scott-Kira szerelem szintén ígéretesen indult, aztán Kirát elküldték a Bőrváltókhoz, ahonnan vissza se hozták, ami a sorozat legorbitálisabb hibája volt. A Scott-Malia szerelmet beleerőszakolták az utolsó évadba, mert mégiscsak furán nézett volna ki, ha pont a főszereplő nem kap csajt a végjátékban. Az Argent apu-McCall mama szerelemnek pedig hihetetlenül örültem… volna, ha kicsit jobban kidolgozzák. Ja és a Liam-Hayden szerelmet sem kellett volna megtorpedózni, mondom ezt úgy, hogy engem a hideg rázott Haydentől… Az egyéni karaktereket nézve a lényeget már elmondtam, de hadd fűzzek hozzá némi kiegészítést. Scott jól megírt főszereplő volt, aki minden évadban elvitte a hátán a cselekményt, s alapvetően a falkájának tagjai is mind remek szereplők lettek volna, ha némelyiküket részletesebben megírják. Lydia nekem nagy kedvencem, és volt még szerintem bőven szufla az ő természetfelettiségében, Allisont kár volt olyan korán kiírni, Kirát is nagy hiba volt eltüntetni. Liam jó választás volt, bár helyette maradhatott volna Isaac a sztoriban. Peter hatalmas figura volt, s ezt valószínűleg a rajongásom mondatja, de őt is beleszőhették volna jobban az eseményekbe (illetve a Maliával való kapcsolatán is dolgozhattak volna). Theo sem csupán egy rosszfiú volt számomra, aki csak arra képes, hogy keresztbe tegyen mindenkinek, és szétziláljon erős kapcsolatokat, hanem egy srác, aki tartozni akart valahova, csak nem tudta, hogyan tegye ezt meg. Szerencsére van egyvalaki, akiben semmilyen hibát nem lehet találni, aki központi karakterré nőtte ki magát emberi volta ellenére, s aki nélkül korántsem lett volna ennyire jó a sorozat: Stiles. Az egy dolog, hogy viccesre írták meg, de kellett hozzá egy színész, aki ezt a karaktert képes életre kelteni, s bátran mondom, hogy Dylan O’Briennél jobbat nem találhattak volna erre a munkára. A poénok és a szerencsétlenkedések mögött ott volt a srác, aki bármit megtett a barátaiért, az apjáért, s a maga módján képes volt bátor lenni és harcolni.
Összefoglalóan tehát el tudom mondani, hogy egy jó ötletekkel, emlékezetes jelenetekkel és remek karakterekkel megspékelt sorozatról beszélünk, ami azonban sokszor nem fordult kellő tisztelettel a saját története és szereplői felé, s számtalan hibát vétett velük kapcsolatban. Nem adta meg nekik a megérdemelt szép befejezést, hanem egy kérdéseket felvető és összecsapott lezárással „jutalmazta meg” őket. Ennek ellenére voltak helyzetek, amikor rendesen bánt velük, s az ilyen alkalmakkor létrejött jeleneteket, beszólásokat valószínűleg évek múlva is emlegetni fogjuk. Nagyon fog hiányozni a sorozat, de szerencsére erre már feltalálták a megoldást, melynek neve: újranézés (ami egyébként nem ismeretlen fogalom számomra, mert a harmadik, negyedik és hatodik évadokban vannak olyan részek, amiket ötnél többször láttam; igen, jól olvastad!).


Értékelés: 75%
Jelenetek, amiket érdemes figyelni:
  - Stiles kommentárjait. Egytől egyig gyöngyszem az összes.
  - Bármelyik jelenetet, amiben Stiles Derekkel, Peterrel, vagy más olyan emberrel van, akit nem kedvel vagy nem bízik benne.
  - Lydia banshee-énjének köszönhetünk jó pár ijesztő jelenetet.
  - A harmadik évadban, amikor Scott a Darach befolyása miatt megpróbálja megölni magát, Stiles lenyom neki egy olyan monológot, amitől egy hétig törölgeted a szemedet.
  - A baseballütő jelentőségét.
  - Az első Stydia-csókot.
  - A Nogitsune összes megjelenését, különös tekintettel arra, amikor Stilesként láthatjuk.
  - A lacrosse-csapat edzőjét. Rajta is lehet szakadni egy sort.
  - A harmadik évad végén, az egykori gyűjtőtábornál zajló történéseket.
  - A flashbackeket.
  - A hat és fél évadon végighúzódó rejtélyt (és egyben poénforrást) Stiles keresztnevét illetően.
  - Az Eichen-házban játszódó részeket.
  - Mason reakcióját, amikor tudomást szerez a természetfeletti lények létezéséről.
  - Az ötödik évad azon epizódját, amikor a szereplők a Rettegés Doktorairól írt könyvet olvassák.
  - Az ötödik évad tizedik epizódjában a Scott és Stiles közötti beszélgetést a zuhogó esőben.
  - A hatodik évad ötödik részét Peter és Stiles csodálatos prezentálásában.
  - A hatodik évad nyolcadik részét, amikor kiderül a náci vérfarkas múltja, illetve végre megtudhatjuk Stiles keresztnevét.
  - A hatodik évad kilencedik részében a Stilesos emlékek felszínre kerülését.
  - Liam és Theo párosát a hatodik évadban. Imádom őket!!! <3
  - A régi szereplők alkalmankénti feltűnéseit.


Teen Wolf - Farkasbőrben /Teen Wolf/ (2011-2017)
színes, feliratos, 41 perc
Rendező: Russell Mulcahy, Tim Andrew, Jennifer Lynch, Toby Wilkins, Christian Taylor, stb.
Szereplők: Tyler Posey, Dylan O'Brien, Holland Roden, Shelley Hennig, Linden Ashby, JR Bourne, Melissa Ponzio, Dylan Sprayberry, Arden Cho, Cody Christian, Crystal Reed, Khylin Rhambo, Ian Bohen, Tyler Hoechlin, Ryan Kelley, Gideon Emery, Michael Hogan, Seth Gilliam

Könyvkritika: Kylie Scott - Lead - Szóló

Júniusban és júliusban már írtam a Stage Dive-sorozat első két részéről, most a harmadik könyvről lesz szó.
A történetről röviden: Lena személyi asszisztensként dolgozik a Stage Dive énekese, Jimmy Ferris mellett. Jimmy nemrég még függő volt, és a lány elsődleges feladata, hogy vigyázzon arra, a férfi nehogy visszaessen. Kapcsolatuk nem felhőtlen, de lassan komoly vonzódás alakul ki közöttük. A kérdés már csak az, hogy ez a vonzalom átmeneti vagy hosszabb távra szól?...
A korábbi kötetekről írt bejegyzéseimben már zsörtölődtem épp eleget azon, hogy helyenként csapnivaló a történetvezetés, a karakterek papírból hajtogatott figuráknál is élettelenebbek, s az egész nyakon van öntve egy rakás szexjelenettel. Ez a rész sem más, mint a többiek, de mégis történt benne egy változás, ami kifejezetten jót tett neki: a két főszereplője jobban van megírva, mint az eddig megismertek. Persze így sem tökéletesek, rengeteg hiba van velük így is, de legalább nem irritálóak vagy épp teljesen érdektelenek (a könyv bizonyos részeiben). Lena kommentárjai és belső gondolatai néha egészen viccesek, életszerűek, nagy meglepetésemre párszor hangosan felröhögtem egyik-másik dumáján. Jimmy pedig az első bandatag, akinek a problémái, gondjai valódi súlyt kaptak: a függéssel való küzdése, múltjának kísértetei összetett szereplővé avatták. Az előző két könyvben leírtak alapján nem gondoltam volna, de Jimmy messze a legérdekesebb figura az egész Stage Dive-ban (bocsi, dobos Mal, de a rólad szóló rész katasztrofálisan rossz volt). Ezt leszámítva ugyanazon klisék mentén bontakozott ki a két fiatal kapcsolata, amiket már olvashattunk az eddigi részekben. Jöttek a kötelező jelleggel előírt szexjelenetek, a nagy drámázások, hogy aztán tíz oldallal a befejezés előtt egy rettentően erőltetett fordulattal minden jóra forduljon. Ja, és zene megint alig volt, ennyiből egy palacsintasütő vállalkozás főnökeiről is szólhatnának a könyvek… A múltkori kiakadás helyett most csak egy fáradt legyintésre futotta tőlem, kész, bele kell törődnöm, hogy ez a sorozat ezt a szintet tudja, és még ezt sem túl meggyőzően. Számomra az egyik legjobb pozitívum Mal volt, aki megint ontotta magából a poénos beszólásokat, és egy kicsit fel is húztam magam, hogy ha mellékszereplőként remekül működik, akkor főszereplőként miért volt borzasztóan rossz és unalmas.
Értesüléseim szerint egy kötettel még bővülni fog a sorozat, azt is elolvasom majd, igaz, nagy csodára nem számítok tőle. Ajánlani maximum csak azoknak tudom, akik érdeklődnek az ilyen típusú történetek iránt, akik hozzám hasonlóan kissé színvonalasabb cselekményre vágynak, azok inkább keressenek más olvasnivalót.


Értékelés: 3,5/5
Jelenetek, amiket érdemes figyelni:
  - Lena egy-két csípős megjegyzését.
  - Mal beszólásait.
  - A ritka alkalmakat, amikor Jimmy beszél az érzéseiről vagy a múltjáról.

Sorozatkritika: Glee - Sztárok leszünk!

A májusi Feud-értékelés után itt az újabb sorozatos bejegyzés annyi különbséggel, hogy ezúttal egy komplett sorozatot fogok véleményezni, nemcsak egy évadot. A Glee-vel még tavaly nyáron találkoztam először, amikor is a televízióban kerestem valami értelmes(nek tűnő) néznivalót, és erre szembejött velem a negyedik évada az egyik kereskedelmi adón. Hallottam róla korábban, gondoltam, belenézek. Aztán tizenhat részig ott ragadtam a tévé előtt (néztem volna tovább is, de a csatorna levette a műsorról). Innentől nem is volt kérdés, hogy valamikor műsorra tűzöm magamnak, mert a megtekintett tizenhat epizód során beleszerettem a karaktereibe, a zenés montázsaiba, a történet szövésébe, és többet akartam belőle. Végül idén márciusban kezdtem el, s múlt hét csütörtökön tettem pontot a történet végére. Hosszúra nyúlt bevezetőmet követően érkezzen a még hosszabbra tervezett véleményezés. Spoilerek előfordulhatnak, úgyhogy óvatosan olvassatok tovább!
A történetről röviden: A McKinley Gimnáziumban megüresedik az énekkar kórusvezetői posztja. Az iskola spanyoltanára, Will Schuester, aki egykoron szintén kórustag volt, úgy dönt, megpróbálja újraszervezni a kórust. Hamarosan meg is érkeznek a tehetségesebbnél tehetségesebb diákok, akiket két dolog köt össze: a zene és a szereplés iránti olthatatlan szeretet, valamint a tény, hogy mindegyikőjük kissé különc a maga módján. Az egyes évadokban végigkövethetjük a kórus csapattá kovácsolódását, a versenyekre való készülődés izgalmait, majd láthatjuk azt is, ahogy az „alapító tagok” kilépnek a nagyvilágba, s elkezdik megvalósítani álmaikat kisebb-nagyobb sikerrel…
Az első évaddal nagyon nem tudtam mit kezdeni. Tetszett ugyan, hogy rendesen megismerhetem a szereplőket, a zenés részek lenyűgöztek, főleg, amikor a dal videoklipjét is megidézték az előadáskor, de a történetvezetéssel nem voltam kibékülve (ez egyébként a későbbiekben is problémám volt). Ment a huzavona, kilép ez a kórusból, kilép az a kórusból, amaz visszalép a kórusba, de olyan is előfordult, hogy bizonyos cselekményszálak, hirtelen felbukkant, majd eltűnt figurák nem kaptak rendes lezárást vagy magyarázatot (de legalább volt annyi a készítőkben, hogy az egyik legjobban megírt szereplővel, Sue Sylvesterrel rendszeresen kimondatták ezeket a hibákat :D). Aztán jött a második évad, és minden megváltozott. Régi ismerősként üdvözöltem a kórust, s az kifejezetten tetszett, hogy akár a kórus heti feladata, akár az epizód egyéb történései egy-egy fontos problémára reflektáltak, amik legfőképpen a tinédzsereket érinthetik. Ebben az évadban jött elő jobban a másság felvállalása, elfogadása Santana és Kurt kapcsán. Itt lépett be a képbe Blaine, s vele együtt a szerelmi szál, ami a legtöbb érzelmet váltotta ki belőlem mind pozitív, mind negatív irányba. S ekkor bukkant fel először későbbi kedvencem, a gitárvirtuóz, sztriptízbárt is megjárt srác, Sam Evans. Számomra az egyik legjobb ötlet a saját dalokkal való versengés volt, emlékszem, mennyit röhögtem Rachel első dalpróbálkozásain. A harmadik évad volt a legjobb, ott egyszerűen minden klappolt, bár voltak megint szemöldökráncolós részek, de alapvetően az összes epizódját élveztem, sőt jó párszor a zsebkendők is előkerültek, mert végigsírtam egy-két részt: ilyen volt például amikor a kórus megnyerte az Országost, vagy amikor Finn elküldte Rachelt New Yorkba, mondván, ő oda tartozik; az a jelenet annyira gyönyörű és szívszaggató volt. A negyedik évadtól tartottam egy kicsit, mert bár amikor a tévében néztem, tetszett, de akkor még alig ismertem a szereplőket, s azóta bizony megváltozhatott róluk a véleményem. Félelmeim bizonyos fokig beigazolódtak, mert az új kórustagok korántsem voltak olyan egyéniségek, mint a korábbiak, sőt igazából csak a régiek jellemzőit hasznosították újra. A New York-i események közül Rachel és Kurt barátságát, összetartását szerettem, illetve Rachelnél érdekes volt figyelni, ahogy bátrabbá, felnőttebbé válik. És ezután bekövetkezett a katasztrófa, amit úgy hívnak: ötödik évad. Az első fele még azt mondom, elment, a Finnre emlékezős epizód szívfacsaróan szép volt, de nagyjából ennyi. A Kurt-Blaine kapcsolat éppen hogy újra elkezdődött, de már eljegyzés lett belőle, ami orbitális nagy marhaság volt, Tina elképesztően irritálóvá vált, Sam karaktere ellaposodott, plusz elkezdték újra erőltetni a Mercedeses kapcsolatát, ami már a harmadik évadban sem működött. A századik epizód, valamint a kórustól való búcsúzás is szép volt, de én ott is csak arra tudtam figyelni, hogy igen, itt vannak ezek a régi karakterek, akiket alig látunk, de most azért előrángatjuk őket, hátha attól majd elnézitek nekünk, hogy nem igazán tudunk mit kezdeni ezzel az évaddal. Én elhiszem, hogy a Finnt játszó Cory Monteith hirtelen halála miatt gyorsan kellett változtatni a történet menetén, de attól még nem kellett volna ennyire elszúrni. Az évad második felében a New Yorkos részeket sem tudtam szeretni, főleg, miután megint aláaknázták a Kurt-Blaine párkapcsolatot. A hatodik évadtól azt vártam, hogy egy kicsit enyhíti az ötödik okozta bosszúságaimat, s meglep némi jól elhelyezett nosztalgiával, s lőn! Ebben az évadban is sírtam egy sort, de legalább annyit nevettem, s bár itt sem volt minden patent az elején (emlékszem, amikor kiderült, hogy Kurt és Blaine ISMÉT szakítottak, annyira felháborodtam, hogy felpattantam a székemről, és ordítottam egy sort a laptopommal), a végére összeálltak a dolgok, és a sorozat egy szép befejezéssel zárult.
A történetvezetés taglalása után térjünk át a szereplőkre! Nagyon tetszett, hogy a kórusba mennyi különböző egyéniséget találtak ki, s ezen egyéniségeket milyen fantasztikusan játszották el a színészek. Nekem Rachel sokáig fekete bárány volt, hiába volt ő a főszereplő, nem tudtam szimpatizálni vele, a Finnel való kapcsolatát viszont imádtam. A negyedik évadtól kedveltem meg igazán, a hatodikban jó volt látni, ahogy próbálta vezetni a kórust. Kurtöt már az első jelenetében megszerettem, Blaine-t szintúgy, kettejüket meg végképp. Az ő szerelmük volt az első olyan homoszexuális kapcsolat, amiért rajongtam. Eddig is láttam már LGBT-filmeket, olvastam ilyen témájú könyveket, de mégis ez a sorozat és ez a kapcsolat kellett ahhoz, hogy jobban elgondolkozzak ezen a dolgon. A korábban már említett Sam volt sokáig az első számú kedvencem (jó, igen, bevallom, a sok vetkőzése is szerepet játszott ebben :DD), de az ötödik évad második felében lemondtam róla. A felnőttek közül ott volt Will és Emma, akikért rengeteget szurkoltam, s az utolsó évadokból hiányoltam is a közös jeleneteiket. S persze ott volt az ősellenség, a nő, aki folyamatosan szét akarta zúzni a kórust, s néha sikerült is neki, de aztán ezzel sem volt kibékülve, s tett érte, hogy ismét lehessen kórus, amit utána megint szétbombázhat: Sue Sylvester. Az első évadokban nem kedveltem, de egyszer csak rájöttem, hogy hihetetlenül szórakoztató figura, a hatodik évadban pedig szabályosan fetrengtem a nevetéstől vele kapcsolatban. Hát amikor kiderült, hogy ő titkos Klaine-rajongó, ott emlékszem, nem tértem magamhoz egy ideig :D Imádtam a kommentárjait, a gúnyos, de rettentően ötletes beceneveket, amivel mindenkit illetett, meg úgy alapvetően az egész személyiségét. Más (kevesebb) lett volna sorozat, ha ő nincs benne. Mindenképpen szeretném megemlíteni a nagy számban feltűnt vendégszereplőket – híres film-, színházi-, musicalszínészeket, énekeseket, közéleti személyiségeket – akiknek köszönhetően még színesebb lett ez az egyébként sem szürke színészgárda. Kiemelném Matt Bomert Blaine bátyjaként, Ricky Martint spanyoltanárként és Whoopi Goldberget igazgatóként.
A hosszú értekezés végére következzen egy rövid összefoglaló. Nosztalgikus érzéseket ébresztett bennem a Glee – Sztárok leszünk!. Elgondolkodtatott, hogy mi mindent csinálhattam volna másképp a gimnáziumban, megtanított az összetartás, a barátság fontosságára és megszerettette velem a musicaleket (tervben van a sorozatban megemlített filmes musicalek megtekintése). Eddig is imádtam zenét hallgatni, de ezután még ezt a tevékenységet is jobban fogom élvezni, felhívta a figyelmemet előadókra, dalokra, s most már ha rádióban, filmben hallok egy ismerősnek tűnő dalt, kis idő után beugrik, hogy a Glee-ben hallottam, és általában még a kontextusra is emlékszem. Mivel tinédzserekről szól, elsősorban annak a korosztálynak ajánlanám, de szerintem bárki találhat benne egy karaktert, aki magára vagy valaki számára fontosra emlékezteti, egy eseményt, ami vele is megtörtént, egy dalt, amit nagyon szeret hallgatni. Tele van pozitív üzenetekkel az egymás iránti toleranciát és elfogadást illetően, de legalább ennyit beszél a saját magad elfogadásáról is. Nem hibátlan, de szeretnivaló sorozat.


Értékelés: 75%
Jelenetek, amiket érdemes figyelni:
  - A dalfeldolgozásokat. Igazi gyöngyszemekre lehet bukkanni.
  - A "Don't Stop Believin'", a "Defying Gravity" és a "Loser Like Me" többszöri feltűnéseit.
  - Blaine első dalát.
  - A Kurt-Blaine, illetve a Rachel-Finn párost.
  - Az első négy évad karácsonyi epizódjait.
  - A kórus musical előadásait.
  - A legjobb fiúénekesek mindig a fiúöltöző zuhanyzójából kerülnek elő. :D
  - A ritka alkalmakat, amikor Sue Sylvester dalra fakad.
  - Finn és Rachel beszélgetése a kocsiban a harmadik évad utolsó részében.
  - A Finnre emlékező epizódot.
  - A hatodik évad utolsó két részét.


Glee - Sztárok leszünk! /Glee/ (2009-2015)
színes, magyarul beszélő/feliratos, 44 perc
Rendező: Bradley Buecker, Brad Falchuk, Eric Stoltz, Paris Barclay, Ryan Murphy, Ian Brennan, stb.
Szereplők: Lea Michele, Chris Colfer, Kevin McHale, Amber Riley, Dianna Agron, Mark Salling, Naya Rivera, Heather Morris, Jenna Ushkowitz, Harry Shum Jr., Matthew Morrison, Jane Lynch, Darren Criss, Chord Overstreet, Cory Monteith, Jayma Mays, Dot-Marie Jones

Filmkritika: Kingsman: Az Aranykör

Ilyen sem gyakran fordul elő, hogy egy hét eltéréssel kétszer is ellátogassak a moziba, de hát ha így állítják össze a műsort, akkor nincs mit tenni, menni kell! :) Ezúttal egy folytatásról lesz szó, aminek az első részét még 2015-ben láttam, de nem moziban, úgyhogy sajnos nincs róla bejegyzés. Röviden összefoglalva annyit kell tudnotok, hogy amikor megnéztem, utána való nap újra megnéztem, mert annyira lenyűgöztek az ötletes megoldásai, a humora és a brit szereplők az utánozhatatlan akcentusukkal. Egyszóval imádtam, és amikor megtudtam, hogy lesz második rész, nem is volt kérdés, hogy moziban fogom megtekinteni.
A történetről röviden: Az első részben megismert Kingsman titkosszolgálat egy súlyos támadást követően kénytelen amerikai „rokonai”hoz, a Statesmanhez fordulni segítségért. Ez alkalommal egy drogüzletben utazó unatkozó főgonosz ellen kell felvenniük a harcot hőseinknek, a tét pedig nem kevesebb, mint a világ lakosságának élete…
Ha már múltkor elmélkedtem a korhatár besorolásról, akkor most hadd dicsérjem meg a forgalmazót, amiért volt olyan kedves, és feliratos formában is eljuttatta a mozikba a filmet. Szerintem nem én vagyok az egyetlen, aki örült neki, hogy eredeti nyelven hallgathatja a színészeket. Innen is köszönöm!!! Ahogy mondtam, nagyon vártam ezt a részt, és az elején egy kicsit csalódottan üldögéltem a székemben. Az indító akciójelenet pörgős volt, izgalmas képi megoldásokkal, de valahogy túlzásnak éreztem. A cselekmény további részeiben is voltak történések, amik nem lettek rendesen megmagyarázva, vagy éppen nem illettek igazán a sztoriba, a főgonosz film végi terve elég nagy hasonlóságot mutatott az első résszel, és a beharangozott nagy visszatérő karaktertől sem erre számítottam. SPOILER: Természetesen a korábban fejbelőtt Harryről van szó, akit - mint kiderül – a Statesmanek mentettek meg, de egyrészt a magyarázatuk nem állja meg teljesen a helyét, másrészt egy ilyen pimasz, alkalmanként szürreális ötleteket produkáló filmtől érdekesebb megoldást vártam volna. Ezután ellövik a szokásos amnézia-sztorit is, ami persze elmúlik egy idő után, de mellékhatások maradnak utána. Ez a része még azt mondom, érthető, bár a magam részéről furcsa volt látni, hogy az első film emlékezetes kocsma- és templomjelenete után Harry mennyire nem tud mit kezdeni magával. SPOILER VÉGE. Itt azonban nagyjából ki is merítettük a panaszkodást, mert egyébként a film fantasztikusan jó és szórakoztató. Tele van ötletes, szemkápráztató harci jelenetekkel, mind a Statesmanek, mind a Kingsmanek részéről kapunk a nyakunkba újabb kütyüket, de a humorral és az idézhető beszólásokkal sem spórol. És ha mindez nem lenne elég, olyan impozáns szereplőgárdával kényezteti el az egyszeri nézőt, hogy tátva marad a szád minden újabb karakter bemutatása után. A Statesman tagjai közé remek színészeket válogattak be, nekem Pedro Pascal (a Trónok harca Oberyn Martellje) lett a személyes kedvencem, s bár nem vagyok Channing Tatum-rajongó, örültem volna, ha több jelenetet írnak neki, mert amiben benne volt, abban vitte a prímet. A már jól ismert Kingsmanek kapcsán imádtam a kémiát Mark Strong és Taron Egerton között, s újfent megállapíthattam, hogy utóbbinak iszonyatosan jól áll a főszerep. Megvan benne minden, ami ehhez a karakterhez kell: vagányság, úriemberség, nagy adag sárm és az akcentus, amitől valószínűleg nem csak én ájultam el, s mindezen összetevőket kellő lazasággal keverte össze, és adta elő nekünk.
Összefoglalva tehát, azt kell mondjam, hogy minden felsorolt negatívum ellenére tetszett a film. Hozta az első résztől megszokott színvonalat, újabb felejthetetlen jelenetekkel és szállóigékkel ajándékozott meg minket, s bedobott ebbe a frenetikus egyvelegbe egy fergeteges zenész-cameót, ami szerintem az egyik legjobb ötlete volt. Úgy tudom, tervezik a folytatást, én izgatottan és kíváncsian várom!!!


Értékelés: 80%
Jelenetek, amiket érdemes figyelni:
  - Vacsora a svéd királyi párnál.
  - A Statesmanek bázisát.
  - Poppy Adams főhadiszállását.
  - Taron Egertont és a kutyákat. Awwww <3
  - Az első rész kocsmajelenetét... kicsit másképp.
  - Az olaszországi Alpokban zajló akciójeleneteket. Meg az összes többit is.
  - Mark Strong énekel.


Kingsman: Az Aranykör (Kingsman: The Golden Circle)
színes, feliratos, 141 perc
Rendező: Matthew Vaughn
Szereplők: Taron Egerton, Mark Strong, Michael Gambon, Julianne Moore, Halle Berry, Channing Tatum, Pedro Pascal, Jeff Bridges, Edward Holcroft, Hanna Alström

Könyvkritika: David Gilmour - Filmklub - Peregnek a kamaszévek

Erről a könyvről még tavaly olvastam egy filmes újságban, s így utólag nagyon örülök neki, hogy ráakadtam a róla írt cikkre, mert egy érdekes olvasmánnyal lettem gazdagabb.
A történetről röviden: David Gilmour fia, Jesse tizenhat évesen kimaradt az iskolából, apja pedig otthoni filmklubot szervezett, amivel kicsit lefoglalhatta a kamaszt. Közös filmezéseiken túl kapcsolatuk alakulását is figyelemmel kísérhetjük a kötet során…
Én elsősorban a filmek miatt voltam kíváncsi a könyvre, de a személyes történetük beemelése is tetszett. Az író eleinte random módon, később különféle csoportosítások alapján válogatta ki a mozgóképes alkotásokat a filmklubhoz, s alkalomadtán röviden kitért a film történetére, jellegzetes jeleneteire esetleg különféle érdekességeire, az író ugyanis filmkritikák írásával, dokumentumfilmekkel és tévéműsorokkal foglalkozott. Az egyes filmek mellett azonban nagy hangsúlyt kapott a magánélet is: akár az apa fia jövőjével kapcsolatos félelmeiről, saját munkakeresési nehézségeiről, akár Jesse zűrös szerelmi életéről legyen szó (ha már szerelmi élet: nem mozgok otthonosan a személyi jogokban, de sehol nincs az leírva, hogy a lányok beleegyeztek volna abba, hogy néven vannak nevezve; ebben az esetben legalább a vezetéknevüket elhagyhatta volna az író, nem?). Személy szerint nekem egy idő után kicsit sok is volt a személyes szál, inkább olvastam volna a filmekről, de feltételezem, azért került bele ennyi személyesség, mert az író számára mind a filmklub, mind a róla írt könyv egyfajta terápia lehetett. A leírtak alapján mindketten szimpatikus embernek tűntek, s bár kapott lezárást a kötet, én egy utószóban szívesen olvastam volna róla, hogy később merre haladt tovább az életük. A magam részéről azonban remek alapötletnek tartom ezt a filmklubos dolgot, jó lett volna a kamaszéveim alatt hasonló módon megismerkedni a filmtörténet nagy klasszikusaival (jó ideje filmrajongóként aposztrofálom magam, sőt már utaltam rá, hogy filmes szakra jártam az egyetemen, de mindezek ellenére még mindig rendesen le vagyok maradva bizonyos kultfilmekkel). Gyorsan hozzáteszem, hogy az iskolából való kimaradást természetesen kihagytam volna a képletből.
Könnyen olvasható, érdekes és tanulságos olvasmány, ami kamaszoknak, felnőtteknek egyaránt ajánlható, s filmtörténeti gyorstalpalónak sem rossz (de ne ebből akarjatok egyetemes filmtörténetet tanulni).


Értékelés: 4/5
Jelenetek, amiket érdemes figyelni:
  - A rövid filmes összefoglalókat.
  - Apa és fia fogadását egy operatőrrel kapcsolatban.
  - Jesse koncertjének érzelmi jelentőségét.

Filmkritika: Amerikai bérgyilkos

A mai alkalommal egy olyan filmről lesz szó, amire igazából a főszereplője miatt mentem el. Nem kell megijedni, igyekszem objektívan fogalmazni, és nem csak arról regélni, hogy a srác mennyire jól nézett ki az egyes jelenetekben :)
A történetről röviden: Mitch Rapp egy terroristatámadás során veszíti el menyasszonyát. Ezért úgy dönt, hogy a maga módján nekiáll kiirtani az arab terroristákat. A CIA felfigyel a tevékenységére, és beszervezi őt egy titkos programba, de hamarosan már a terepen is bizonyítania kell…
Még mielőtt rátérnék a filmre, hadd értekezzek egy kicsit a korhatár besorolás furcsaságairól. Az Amerikai bérgyilkos ugyanis tizennyolcas karikával megy a mozikban, méghozzá azért, mert a lövöldözős-késelős jelenetek alkalmával fröcsög a vér, illetve a szereplők is elég cifrán káromkodnak. Ugyanez volt a felállás a tavalyi Deadpool című filmnél, ami viszont csupán 16-os besorolást kapott. Kérdem én: mire fel? Jó, tudom, hogy a nézők amúgy sem tartják be feltétlenül, meg az a két év nem oszt, nem szoroz, de akkor is furcsa. De térjünk is rá a filmre! Amiről egyébként sok rosszat nem lehet elmondani: a cselekményvezetése követhető, a harci jelenetek remekül megkoreografáltak és látványosak, és a főszereplők is helytállnak szerepkörükben. Ugyan van egy-két jelenet, ami szerintem nem állja meg a helyét logikai szempontból, vannak tipikus akciófilmes túlzások, de ennyi még belefér. A főszerepben Dylan O’Brien igazi akciósztár alkattá avanzsálódik, hihetetlen volt nézni, ahogy egyik pillanatban fegyverrel, a következőben puszta kézzel intézte el az ellenséget. Főleg annak tükrében, hogy a sorozatban, amivel híressé vált, egy olyan srácot játszik, aki csak csetlik-botlik, ha harcról van szó. De pont ezért szeretjük :) A kiképzőtisztjét játszó Michael Keaton sok évtizednyi filmes tapasztalat könnyedségével hozza a szigorú exkatonát, nekem egyedül a negatív karaktert megformáló Taylor Kitsch volt kissé sótlan.
Összességében nézve tehát nem az a típusú film, ami megreformálná műfaját, vagy valami egészen újat mutatna a közönségnek, de a játékidő idejére leköti a nézőjét, vagyis egyszeri kikapcsolódásnak elmegy.
Mások vagyunk, másképp gondolkodunk, és biztos vannak olyanok a Teen Wolf rajongói táborban, akik vagy életkoruknál, vagy érdeklődési körüknél fogva nem fognak egyetérteni velem, de én melegen ajánlom ezt a filmet azoknak, akiknek Stiles az első számú kedvencük vagy legalábbis ott van a kedvenceik között. Jómagam egyébként ebből a filmből kaptam meg azt, amire a sorozatban öt és fél évada vártam; lehet találgatni, hogy mi volt az :DD Szóval maradjunk annyiban, hogy az átlagnézőnek sem rossz szórakozás, de Stiles kedvelőinek igazi bűnös élvezet ez a film.


Értékelés: 70%
Jelenetek, amiket érdemes figyelni:
  - A film eleji tengerpari lövöldözést. Azonnal beránt a történetbe.
  - Dylan O'Brient az egész film során. Mert csak úgy.
  - A harci és akciójeleneteket.


Amerikai bérgyilkos (American Assassin)
színes, magyarul beszélő, 111 perc
Rendező: Michael Cuesta
Szereplők: Dylan O'Brien, Michael Keaton, Taylor Kitsch, Sanaa Lathan, David Suchet, Scott Adkins, Shiva Negar