Minisorozat-kritika: Lőpor (2017)

Jó ideje már, hogy olyan minisorozatot néztem, ami egy konkrét történelmi eseményt mutatott be, ezért gondoltam, hogy ebben a hónapban megtekintek egyet, választásomban pedig nagy szerepet játszott az angol történelem iránti érdeklődésem.

A történetről röviden: A 17. század eleji Angliában a katolikus vallásúak folyamatos üldöztetésnek voltak kitéve. Robert Catesby megelégelte ezt, s előállt egy tervvel, aminek megvalósításához társakat is talált: a parlamenti ülésszak nyitónapján, 1605. november 5.-én, amikor a képviselők mellett a királyi család is az épületben tartózkodik, felrobbantja a Westminster-palotát, majd katolikus ellenállók segítségével átveszi a hatalmat, véget vetve ezzel az üldöztetéseknek…

Korábban mindössze annyit tudtam a lőporos összeesküvésről, hogy mikor történt, illetve hogy azóta az egyik kulcsfigura, Guy Fawkes emlékére Angliában az összeesküvés napján máglyákat gyújtanak és bábukat égetnek el. Sőt, igazából mostanáig én abban a hitben voltam, hogy Fawkes volt a tervező és a vezető ebben a játszmában, ha tanultunk is Catesbyről történelemórán, ő valamiért nem maradt meg az emlékezetemben, szóval ettől a sorozattól elsősorban azt vártam, hogy egy kicsit jobban megismertet az összeesküvés résztvevőivel, részleteivel, előzményeivel és következményeivel. Lehet, hogy én támasztottam nagy elvárásokat a készítők irányába, de számomra eléggé csalódást keltő, összecsapott és érdektelen lett a végeredmény. A három epizód alatt csak végigszaladtak az összeesküvés fontosabb pontjain és szereplőin, mintha egy történelemkönyvet mondanának fel, az előzményeket nem vázolták fel rendesen, csak egyetlen kettős kivégzést mutattak, mint Catesby lehetséges motivációját, és rengetegszer elmondták, hogy a katolikus vallásúak üldözöttek és bujkálniuk kell, ebből azonban alig láttunk valamit, így kissé nehéz volt megérteni, miért lettek olyan kétségbeesettek, hogy robbantani akarjanak. Az összeesküvésről azt a benyomást keltették, hogy egy hirtelen ötlettől vezérelt terv volt, ezért vallott kudarcot, holott kíváncsiságom hajtotta kutatásaimból kiderült, hogy majdnem másfél évet ölelt fel a tervezés. Nem azt mondom, hogy ennek a másfél évnek minden apró részletét be kellett volna mutatniuk, de szánhattak volna több időt a terv egyes mozzanataira, vagy akár be is emelhettek volna olyan, szerintem kifejezetten érdekes információkat, mint például hogy az ülésszak nyitónapjának eredeti időpontját többször is el kellett halasztani a pestisveszély miatt. Hohó, máris van egy kis plusz feszültség és izgalom a sztoriban! Hát még ha ehhez hozzáteszem, hogy az eltelt idő alatt az összesküvőknek akadt egy óriási problémájuk: a pincében elhelyezett lőpor tönkrement, amit mihamarabb pótolniuk kellett! És nekem ezeket a dolgokat az internetről, angol történelemmel foglalkozó oldalakról kellett megtudnom ahelyett, hogy a sorozat mesélte volna el, pedig elviekben emiatt ültem le megnézni. Az összeesküvés utóhatásait, akár a katolikusok, akár a király és törvényhozói szemszögéből nézve szintén hiányoltam, bár ez talán csak személyes probléma, én ugyanis szeretem kerek egészben látni az ehhez hasonló események folyamatát, másnak nem biztos, hogy ennyire fontos lett volna ez a rész. Történelmi minisorozatról lévén szó, a korhű atmoszféra megteremtése létfontosságú a történet megértése, befogadása szempontjából, s a sorozat sajnos ebben sem teljesített túl jól. A díszletek, kosztümök, valamint a hosszas udvariaskodással és szóvirágokkal teletűzdelt dialógusok visszaadták ugyan a 17. századi hangulatot, nem beszélve a korszakot jellemző kivégzések és kínzások explicit ábrázolásáról, mégis minduntalan azt éreztem, hogy egy 21. századi színjátszókört nézek, akik éppen a lőporos összeesküvésről adnak elő egy közepesen megrendezett darabot. A színészek jobb esetben csak szavalták, rosszabb esetben szemmel láthatóan küzdöttek a mondataikkal, amivel máris elveszett az autentikus légkör nagy része. Mielőtt elkezdtem a sorozatot, megnéztem az előzeteseit és olvastam róla pár sort, nekem ez afféle rituálé szokott lenni, hogy azért némi fogalmam legyen, mire is vállalkoztam, és a kedvcsinálók mindegyike arra utalt, hogy a terv mögött rejlő nagy elmét, Robert Catesbyt ismerhetjük meg jobban e sorozat által. Jelentem, a három rész megtekintése után egyáltalán nem éreztem azt, hogy ismerném Catesbyt, az észjárását, az érzelmeit, hogy mennyi sérelem és fájdalom érte, amik végül a terv kitalálásához vezettek; az internet megint csak több segítségemre volt ebben, mint a sorozat. Sőt, igazából úgy láttam, a készítők sem azon igyekeztek, hogy Catesbyt megismertessék a nagyközönséggel, ők is inkább Fawkes hírnevére gyúrtak, mert hiába kapott csupán mellékszereplői státuszt, mindegyik jelenetén jól látszott annak hangsúlyozása, hogy ő a nagy angol hős, a szűkszavú, elkötelezett, bátor férfiú, aki persze hogy vállalja a feladat legveszélyesebb részét, és ott marad a pincében a lőporos hordók mellett, hogy őrizze, majd idővel felrobbantsa őket. Emellett az sem volt elhanyagolható tényező, hogy a Fawkest játszó színész tízszer tehetségesebb és emlékezetesebb alakítást nyújtott, mint a főszereplőt játszó Jon Snow (izé, Kit Harington).

Ezzel pedig elérkeztünk a sorozat egyik legelemibb hibájához, jelesül, hogy nem Kit Haringtonra kellett volna osztani Catesby szerepét. Végig látszott rajta, veszettül erőlködik, hogy komoly, elhivatott, eszes vezetőnek tűnjön, de karizma és markáns gesztusok híján nem járt sok sikerrel. Catesby érzelmi viharait, a fiával kapcsolatos ellentmondásos viszonyát (haragudott rá, mert születésekor édesanyja meghalt, akit Catesby nagyon szeretett, ugyanakkor aggódott is érte, hiszen a gyermeke) nulla hitelességgel jelenítette meg, már-már a kínosság határát súrolta, mennyire nem tudta, hogyan és milyen mimikát, gesztusokat kéne alkalmazni egy ilyen jelenetben. Arról már írtam, hogy Fawkes mennyivel érdekesebb szereplő volt, de gyakorlatilag bármelyik fontosabb figuráról elmondható, hogy könnyebben megjegyezted, esetleg szimpatizáltál vele, mint Catesbyvel, köszönhetően a hihetőbb színészi alakításoknak. Fawkes egyébként remek karakter volt, nekem kifejezetten tetszett ez a szótlan, a beszélgetéstől, tervezéstől visszahúzódó és inkább a fizikai megvalósításra összpontosító figura, amilyennek ábrázolták. Mellette még Garnet atyát szeretném megemlíteni, az összeesküvés tragikus résztvevőjét, akiről a történészek máig vitatkoznak, mennyit tudhatott valójában a készülőben lévő merényletről. Peter Mullan visszafogott alakításában egyszerre volt benne az atya töretlen hitbuzgósága, Catesby erőszakos terve iránti nemtetszése, s egyben a kétely is, hogy csupán imádkozással és titkos misékkel tényleg eleget tett-e a katolikus hit fennmaradásáért. Talán már egy kicsit szőrszálhasogatás, de fordíthattak volna több figyelmet az összeesküvők bemutatására, jó lett volna az arcokhoz neveket is társítani, a négy főbb szereplő (Catesby, Wintour, Fawkes és Percy) mellett.

Összességében nézve számomra csalódás volt ez a sorozat, a leírások, előzetesek alapján sokkal részletesebb történetvezetésre és kidolgozottabb karakterekre számítottam. Ehhez képest nagyjából annyi időt töltöttem a belőle hiányzó információk utáni kutatással, mint amennyit a megnézésével… A felszínes érdeklődő lehet, hogy nem akad fenn a bejegyzésben felsorolt problémákon, engem azonban zavartak, ezért nem is tudom ajánlani a sorozat megtekintését.

Értékelés: 50%

Jelenetek, amiket érdemes figyelni:

  - A meglehetősen élethű kínzásokat és kivégzéseket. Már ha van hozzá gyomrod...

  - A katonák rátalálnak a pincében a lőport őrző Fawkesra. Remekül kivitelezett jelenet.


Lőpor /Gunpowder/ (2017)
színes, feliratos, 60 perc
Rendező: J Blakeson
Szereplők: Kit Harington, Edward Holcroft, Tom Cullen, Peter Mullan, Liv Tyler, Mark Gatiss, Derek Riddell, Shaun Dooley

Könyvkritika: Stephen King - Napnyugta után

A sok regény után rövidebb történetekre vágytam, illetve Stephen Kingtől is már régen olvastam, így kötöttem ki egyik novellásköteténél.

A történetről röviden: Az írót egy antológiakötet szerkesztésére kérték fel, és ez a munka arra sarkallta, hogy visszatérjen a novella műfajához, melyet karrierje kezdetén oly sokszor használt. Van itt elbeszélés a túlvilágról, előre megálmodott történésekről, vérszomjas macskáról, egy fickóról, akinek kényszeressége egy réten felfedezett furcsa kőkör miatt kezdődött, vagy éppen a tőzsdespekulánsról, aki egy mobilvécében ragadva átértékeli az életét…

Stephen Kingnek több novelláskötete is van, s különösebb okot nem tudok megnevezni, miért pont ezt választottam, csak az volt biztos, hogy rövid és borzongatós sztorikat szeretnék olvasni. Ettől függetlenül először kicsit furcsa érzés volt, mert megszoktam, hogy a regényeiben, kisregényeiben hosszan, részletekbe menően, komótosan haladva meséli el a cselekményt, s tartottam tőle, hogy a rövidebb terjedelemtől kevésbé lesz érdekes a tartalom. Szerencsére nem így lett, bár voltak novellák, amik az információhiány miatt nem tetszettek annyira, ugyanakkor akadtak olyanok, amelyeknél azt éreztem, hogy (némelyik regényéhez hasonlóan) kissé túlhúzta a feszültséget, amivel pont hogy kiölte az izgalmat a sztoriból. Ettől függetlenül mindegyikről elmondható, hogy jelen volt benne az író utánozhatatlan stílusa, melynek segítségével a rendkívül ötletes kiindulópontokat félelmetes atmoszférával és sokszínű háttér-információkkal vegyítette. A kötet tizenhárom elbeszélést tartalmaz, ezekről nem szeretnék külön-külön beszélni, inkább összefoglalóan próbálom elmondani róluk a véleményemet. A könyv egy Bevezetővel indult, amiben King elmesélte, hogyan is született meg az ötlet erről a könyvről, s ezzel rögtön megalapozta az olvasáshoz szükséges hangulatot, ugyanis már itt jó pár háttér-információval ellátott minket… ezúttal a saját életéről. Én két csoportra osztottam a novellákat: voltak a természetfeletti elemekkel operálók és voltak a hétköznapiak, bár a baljós, borzongató légkör mindegyiket áthatotta. Habár hozzám a természetfelettiről szóló történetek állnak közelebb, az író fantasztikus stílusának hála, a hétköznapi történetek némelyike is megfogott. Igaz, hogy egyáltalán nem volt kellemes élmény olvasni őket abból a szempontból, hogy alapvető emberi félelmekre és olyan helyzetekre épültek, amik akár velünk is megtörténhetnek, s véleményem szerint ilyesmivel könnyebb megijeszteni az embereket, mint mondjuk azzal, hogy van egy hihetetlenül gonosz, bosszúálló macska, aki a pokolból jött. Én legalábbis a közeljövőben biztos, hogy nem fogok mobilvécé közelébe menni, az tuti (mondjuk, amennyire emlékszem, eddig még egyáltalán nem használtam ilyen alkalmatosságot, de a lényeg, hogy a Szorult helyzetben című novellának köszönhetően ezután sem fogok). A természetfelettit tartalmazó novelláinak alaptörténetei szinte kivétel nélkül tetszettek, nagyon érdekes felvetései voltak a túlvilágról, a halál utáni létezésről, a gyásszal való együttélésről, a csodák mibenlétéről, és a gonosz számtalan arcáról. A kötet végére pedig King mellékelt egy Napnyugtajegyzetek elnevezésű részt, amivel egy kis betekintést kínált abba, milyen esemény ihlette az egyes elbeszéléseket, vagy épp milyen gondolatot, mondanivalót szeretett volna közvetíteni velük. Nekem kifejezetten tetszett ez a rész, illetve a Bevezető is, mert amellett, hogy megtudtam egy-két dolgot az író életéről, jobban megismerhettem a munkamódszerét és azt, hogy hogyan, honnan inspirálódik az írás megkezdése előtt.

Ami a karaktereket illeti, teljes mértékben lenyűgözött, hogy mindegyik történet szereplői kidolgozott, húsvér emberek voltak, köszönhetően a külső leírások mellett a személyiségüket tökéletesen bemutató apró részleteknek, legyenek azok múltbeli emlékek, jelenkori helyzetükről való gondolatok, vagy épp más embertársaikkal való kapcsolataik, róluk megfogalmazott gondolataik. King regényeiben a remekül megteremtett hangulaton és helyszíneken túlmenően a karakterrajzokat szoktam imádni, ugyanis annyi mindent oszt meg szereplőiről, hogy egy idő után azt érzed, személyesen ismered ezeket az embereket. Igaz, hogy néha fárasztó tud lenni, ha egyszerre mond el sok mindent róluk, és vannak felesleges dolgok, amik sem a történet, sem a figura jobb megértését nem szolgálják, ettől függetlenül én mindig szívesen olvasom ezeket. Az is tetszett, hogy az egyes elbeszélések főbb szereplői különféle neműek és korúak voltak, így nem csupán középkorú, irodalommal foglalkozó férfiakról olvashattunk, hanem tinédzserlányról, hatvanas háziasszonyról, fiatal házaspárról. Számomra mégis egy tipikus King-karaktert, az írót szerepeltető novella, a Kényszerpihenő volt különösen érdekes, melyben az író és alteregója közti kötelék került a középpontba. Az írói lét, a regényírással és a hírnévvel járó küzdelmek visszatérő motívum King pályáján, nekem eddig két ilyen, nagyon jó regényéhez volt szerencsém (A ragyogás, Tortúra), s ugyan itt nem maga az írás aktusa, inkább az alteregóhoz kötődő gondolatok játszottak fontos szerepet, ettől függetlenül ez a történet egy újabb ékes példája volt King íráshoz való viszonyulásának.

Rövid történetekről lévén szó, a róluk írt bejegyzés is rövidebb lett a megszokottnál. Nem szerettem volna elemezgetni, pláne hosszan belemenni az egyes történetekbe, kockáztatva ezzel a spoilert, de remélem, e kevesebb leütéssel és konkrétummal megtűzdelt vélemény is elég arra, hogy felkeltse a figyelmet. Délutánokra, estékre tökéletes kikapcsolódás egy-két novella elolvasása, melyek garantálják a borzongató szórakoztatást.

Értékelés: 3,5/5

Jelenetek, amiket érdemes figyelni (itt most azokat a novellákat sorolom fel, amik a legjobban tetszettek):

  - Állomás; Harvey álma; Kényszerpihenő; A szobakerékpár; Amiket hátrahagytak; N.; Néma; Szorult helyzetben

Könyvkritika: Kim Harrington - Perception - A hatodik érzék

A könyvsorozat első részét, a Clarity - A tisztánlátót még márciusban olvastam, s habár nem nyerte el a tetszésemet, mivel csak ez az egy folytatás készült hozzá, úgy döntöttem, idővel ezt is elolvasom. Az idő eljött, azonban reményeimmel ellentétben a minőség nem változott.

A történetről röviden: Miután Clare Fern különleges képességei segítségével a rendőrség sikeresen oldott meg egy gyilkossági ügyet, a lányt már nem flúgosként, hanem igazi celebként ünneplik a suliban. Őt azonban más dolgok foglalkoztatják: tépelődik két srác, egykori barátja, Justin, valamint a nyáron megismert Gabriel között. Amikor valaki titokzatos leveleket és ajándékokat kezd el küldözgetni neki, eleinte a fiúkra gyanakszik, ám rejtélyes hódolója rajongása egyre hátborzongatóbb lesz, így Clare nyomozásba kezd, hogy mielőbb fényt deríthessen az illető kilétére…

A bevezetőben már utaltam rá, hogy az első könyv nem igazán nyűgözött le, a helyenként ügyesen kivitelezett elterelések és feszültségkeltések ellenére kiszámítható volt a történetvezetése, a karakterei pedig rettentően sekélyesek és kidolgozatlanok voltak. Akadt azonban egy olyan részlet, ami izgalmas folytatást ígért, legfőképpen emiatt döntöttem úgy, hogy elnyomva negatív érzéseimet, belevágok a második rész elolvasásába. Hát, mint oly sokszor, ezúttal is tévedtem, ugyanis az írónőnek esze ágában se volt foglalkozni ezzel a szerintem remek lehetőségeket rejtő történetfoszlány kibontásával, helyette inkább felcsavarta a tinidrámát meg behozta ezt a zaklatós szálat, ezzel újabb unalmas, dühöngő és szitkozódó perceket okozva nekem. Ezek szerint csak én, az egyszerű olvasó, aki nem csak szimplán sodródik az eseményekkel, hanem folyamatosan gyártja az ötleteket, elméleteket, hogy mi lesz a végkifejlet, vagy hogy mi minden derülhet még ki az elszórt információmorzsákból, gondolta úgy, hogy a Clare apját körüllengő rejtély érdekes alapja lehet a második könyvnek. A nyugat-massachusettsi paranormális képességekkel bíró csoport, ahonnan Clare szülei származtak, szintén egy olyan adalék volt, amiből rengetegféle sztorit ki lehetett volna hozni, de nem, Miss Harrington úgy érezte, ha már egyszer felült a young adult-vonatra, akkor még véletlenül sem próbál elrugaszkodni a műfaj bevált sablonjaitól, hogy valami mást, valamennyi eredetiséget tartalmazó történetet tegyen le az asztalra, mert hát azt ugyan ki olvasná el? Az is jól látszott a könyvön, hogy a hölgy mindenáron szeretett volna számtalan tinédzserkori problémával foglalkozni, csakhogy mindegyiket olyan esetlenül és kidolgozatlanul építette be a sztoriba, hogy a mondanivaló elveszett két oldallapozás között. A másság, a tömegből való kilógás már az első könyvnek is központi témája volt, hiszen a különleges képesség egyfajta metaforája volt ennek, de sem ott, sem itt nem jött át igazán, hogy ezzel hogyan is kéne megbirkóznia egy tininek. A gimis hierarchia problematikáját, a bálok, bulik fontosságát más, hasonló műfajú ifjúsági könyvek sokkal részletesebben és árnyaltabban mutatták be, itt borzasztóan hiteltelen volt az egész. Eleve rosszul indult azzal, hogy Clare elkezdett azokkal lógni, akik korábban csúfolták, holott a véleménye nem változott a viselkedésükről, viszont úgy gondolta, így könnyebb lesz az élete. Öhm, oké, tehát az a helyes döntés, hogy elfelejtesz minden kellemetlen percet, amit valaha okoztak neked, s haverkodsz az egykori gúnyolódókkal ahelyett, hogy továbbra is tartanád tőlük a két lépés távolságot, pláne hogy még közös témátok, érdeklődési körötök sincs… Folytatva a sort, az írónő egy nagyon gyenge próbálkozással az egyik szőke, népszerű csajon keresztül igyekezett bemutatni, hogy a külsőségek ellenére az ő életük sem fenékig tejfel. Ezt értékeltem is volna, ha öt oldalanként nem keverte volna folyamatos ellentmondásba a figurát, amivel az éppen megszületett szimpátiát egyből meg is ölte, ezt a húzást ráadásul még egyszer megismételte. És hát persze ott voltak a fényes páncélú, jóképű lovagok… helyett a tinifantáziákra szabott tökéletesen izmos, feszülős pólókban járkáló, csak a főszereplőért epekedő, nyálas mondatokkal támadó fiúcskák, akiknek egynéhány mondatán már kínomban röhögtem és a szemeimet forgattam. Nem mintha én nem hinnék abban, hogy vannak ezen a világon udvarias, romantikus lelkű pasik, de ez a kisiskolás szint kiverte nálam a biztosítékot. A legrosszabb azonban Clare látványosan szenvelgős töprengése volt, hogy vajon melyik srácot válassza. Az egész azért volt rémesen kínos, mert úgy gyötörte magát ezzel a döntéssel, hogy közben semmi igazi programot nem csinált egyik sráccal sem. Ha nem töltesz velük tartalmas időt, nem ismered meg őket jobban, akkor mi alapján választasz? Hogy melyiknek tüzesebb a tekintete? Ja igen, Gabrielnél rendszeresen visszatérő jellemzés volt ez a tüzes tekintet, már attól féltem, hogy egyszer csak lángra lobban a kezemben a könyv (hahaha). Arra nem is kéne pazarolnom a szót, mégis megteszem, mert számomra eléggé olcsó és bizonyos szinten unszimpatikus megoldás volt, hogy az egyik srácnak direkt olyan jeleneteket írt az írónő, amikben negatív színben tüntette fel, már-már a zaklatónál is rosszabb volt, szóval ebből kiindulva nem volt kérdés, kit szánt végül a főhősnő mellé. Véleményem szerint ha már egy író szerelmi háromszög megírására adja a fejét, akkor az elbeszélés során pártatlannak kell maradnia, s egyenlő felekként, részletes tulajdonságok mentén kéne megrajzolnia a két illetőt, hogy az olvasó maga választhasson kedvencet, és szurkoljon neki, nem pedig a megadott irányjelzéseken haladva szimpatizáljon az alkotó által előre kijelölt egyénnel. Ami a történetet illeti, az első könyv gyilkossági nyomozásához mérten nekem kicsit visszalépés volt ez a zaklatós sztori, habár megint volt gyilkosság is, ezúttal azonban Clare nem vett részt a nyomozásban, pedig az talán feldobta volna valamennyire a cselekményt. A titokzatos hódolóval kapcsolatban két dolgot egész jól csinált az írónő: a feszültségkeltést és az elterelést. Egy rövid ideig. A nyugtalanító jelenetekből, melyekben Clare érezte, hogy figyelik, abszolút átérezhető volt a félelem, az első üzenetek és képek megérkezésekor még képes volt az orromnál fogva vezetni az írónő, de aztán elég hamar kitisztult a köd, s jóval a nagy leleplezés előtt tudtam, ki a zaklató, sőt még az ehhez köthető plusz csavarra is idő előtt rájöttem. Miss Harringtonnak vagy nem kéne erőltetnie ezt a krimivonalat, vagy többet kéne olvasnia arról, hogyan kell ügyesen mozgatni a szálakat, s mindenkit gyanússá tenni, hogy fogalma se legyen az olvasónak a valódi elkövetőről, mert a kezdeti szemfényvesztés után olyan átlátszóan pakolta egymás után a jeleket, hogy az izgalom hamar elröppent, hiszen a szereplők előtt oldottad meg a rejtélyt. A természetfeletti szál most sem kapott nagy hangsúlyt, ez is csak egy kötelezően berángatott, de ki nem használt összetevő volt.

Nem is tudom, van-e értelme külön részt szentelnem a karaktereknek. Clare, a főszereplő pár alkalommal kiváltott belőlem némi szimpátiát, együttérzést, viszont a suliban tanúsított viselkedése és a két srác miatti nyűglődése elég hamar elidegenítettek tőle. A bátyja, Perry a nyáron történt események hatására alaposan megváltozott, zárkózott lett, de a szorongása, a jövőjével kapcsolatos aggodalmai ugyanolyan kidolgozatlanok lettek, mint a könyv többi része, így ő is egy érdekesnek tűnő, végül azonban elpocsékolt szereplő lett. Mallory, a különc lány, akivel Clare összebarátkozott, karakterrajza szintén a már felsorolt hibákkal rendelkezett, amit azért bánok nagyon, mert ő volt az, akiben megvolt a potenciál, hogy a kedvencem legyen. A két srác meg kész katasztrófa volt: tisztán látszott, hogy csak a szerelmi háromszög-címke miatt kellettek. Belső tulajdonságaik alig voltak, csak a külsőjük volt hangsúlyozva, meg az, hogy mennyire odavannak a főszereplőért, ennek ellenére a közös jeleneteikben semmilyen kémia vagy vonzalom nem érződött, annál több volt viszont az elcsépelt, üres szó.

Összességében nézve örülök, hogy túl vagyok ezen a könyvön, és egyben a könyvsorozaton is. Az érdekesnek tűnő természetfeletti szálnak sajnálatosan bedőltem, aminek eredményeképpen egy helyenként vállalható, nagyrészt azonban unalmas, kidolgozatlan és rettentően sablonos történeten kellett magam végigszenvednem, ami hozta a műfaj alsó kategóriájának ismerős elemeit ahelyett, hogy kezdett volna valamit az elejtett apróságokkal, melyek rengeteg potenciált rejtettek magukban. Megfogadtam már sokszor, hogy körültekintőbben keresgélek e műfaj könyvei között, ehhez képest újra és újra belefutottam az ehhez hasonló borzalmakba, de igyekszem tanulni, s ettől fogva még többször és még jobban át fogom gondolni, hogy tényleg érdekel-e engem az adott könyv története.

Értékelés: 2/5

Jelenetek, amiket érdemes figyelni:

  - A borítót. Az legalább szép.

  - Azt a kevés alkalmat, amikor Clare használja a képességét.

Könyvkritika: Emma Donoghue - A cafka

Ezúttal megint egy olyan könyvet fogok bemutatni, ami már évek óta csücsült a várólistámon, és igazából csak most jöttem rá, hogy anno mekkora szívességet tettem jelenlegi önmagamnak e könyv várólistázásával, mivel akkoriban még korántsem érdekelt annyira az angol történelem meg úgy általában véve a Brit-szigetek lakóinak régi korokban zajló mindennapjai, mint amennyire lenyűgöz most. Az írónőtől korábban már olvastam egy regényt, A szobát, az erről írt véleményemet a címre kattintva találhatjátok meg.

A történetről röviden: Mary Saunders szegény körülmények között él családjával, ám jobb és kényelmesebb életről, csodálatos, színes ruhákról ábrándozik. Egy vörös szalag olyannyira elbűvöli, hogy a testét adja érte, majd éli könnyű erkölcsű életét londoni utcalányként, mígnem egy adósság miatt menekülnie kell. Így érkezik meg anyja egykori lakhelyére, a határvidéki Monmouthba, ahol szolgálólány lesz, ám a nagyvárosi élet és a finom kelmék iránti vágyai ismét helytelen cselekedetekre sarkallják…

Amikor belekezdtem a könyvbe, fogalmam sem volt róla, hogy történelmi fikciót olvasok, Mary Saunders ugyanis valóban létezett, s habár kevés konkrét információ maradt fenn róla, az tény, hogy tényleg elkövette a könyvben bemutatott bűntényt, amiért meg is kapta a büntetését. Életének pontos részletei azonban nem ismertek, s attól függetlenül, hogy erre csak utólag jöttem rá, remek ötletnek tartom, hogy az írónő fogta ezt a bűnügyi beszámolót, pontosabban annak főszereplőjét, s kreált köréje egy élettörténetet, amely lehet, hogy nem valódi, de akár lehetne az is. Eleinte engem kicsit félre is vezetett a fülszöveg, egy magát nagyra tartó, kellemetlen teremtésnek képzeltem el Maryt, s noha voltak a történetnek olyan részei, amikor tényleg így viselkedett, a belső gondolataiból, kavargó érzéseiből viszont jól látszott, hogy ő igazából egy álmodozó fiatal lány, aki nem is feltétlenül a kényelem, a pompa, hanem inkább a függetlenség miatt szeretett volna úgy élni, mint a gazdagok, akik szolgálóként tekintettek rá, s nála magasabb rendűnek tartották magukat. A 18. században járunk, ráadásul Angliában, ahol évszázadokon keresztül tartotta magát a szigorú társadalmi rendszer, amelyben az embereket az életkörülményeik alapján különböző osztályokba sorolták, az alsó és felső osztályok között pedig szinte lehetetlennek tűnt az átjárás. A lány színes ruhák iránti vágya is arra vezethető vissza, hogy a gazdagabb rétegek a mind feltűnőbb, mind csicsásabb öltözékükkel fejezték ki, mennyi pénzük van, ezért vált a lány szemében a gyönyörű ruha az elérni kívánt kényelmes élet szimbólumává. Ha már szimbólumok: a fülszöveg és a csodálatos borító is azt sugallták, a vörös szalag lesz a könyv központi motívuma, ami még a megszerzése után is nagy szerepet fog játszani a lány életében, ez azonban csupán a történet első, londoni részében volt így, ettől függetlenül a hangsúlyos színe, az akkor még ártatlan Mary számára hordozott jelentése szintén megfeleltethető a fentebb leírtaknak. A könyv két részből állt: az első a már említett londoni életet mutatta be, Mary egyszerű életének hétköznapjaitól kezdve a szajhaság felé tett első lépésén át, egészen a könnyen szerzett pénzből megteremtett könnyed mulatozásokig. Hamar összebarátkozott egy Doll Higgins nevű, örökké vidám, szabados utcalánnyal, aki nemcsak megtanította neki a szakma fortélyait, hanem egyfajta védelmezője is lett. Ebben a részben sok olyan jelenet volt, ami kissé megülte a gyomromat, az írónő ugyanis nem szépítette a dolgokat, s szenvtelen, ám hatásos leírások közepette mutatta be a szajhasággal járó fájdalmakat, szenvedéseket és kellemetlen következményeket. Ezzel együtt London egyik hírhedt nyomornegyedébe, a Rookerybe is beleshettünk, mivel a lányok főleg itt intézték „ügyleteiket”. Ha angol történelemről van szó, akkor nekem a viktoriánus kor a kedvenc korszakom, s itt a blogon már írtam pár Dickens-műről, aki ugyebár a kor legismertebb szerzője volt. Az ő egyik leghíresebb könyvében, a Twist Olivérben már kaptam egy kis ízelítőt a londoni nyomornegyedek világából, s tudom, ez most furán fog hangzani, de borzongással vegyes érdeklődéssel léptem be újra ezekre a területekre. Nem tudok rá rendes magyarázatot adni, engem valamiért vonzanak a csillogó nagyvárosok (elsősorban természetesen London) kevésbé ismert és kevésbé szép, eldugott kis helyei, úgyhogy Dickens művei után izgalmas újdonság volt látni e város egy századdal korábbi koszos és mocskos arcát. A lányok munkája mellett a szórakozásukról is szerezhettünk pár infót: meglehetősen bizarr volt azt a részt olvasni, amikor kikapcsolódás gyanánt elmentek megnézni egy akasztást (ez az akkori embereknek tényleg szabadidős tevékenység, már-már kötelező program volt…). Egyébként itt szeretném megjegyezni, hogy nekem nagyon tetszett az, hogy a számtalan korabeli történelmi esemény (III. György megkoronázása, esküvője, a hétéves háború, a folyamatosan jelen lévő vallásháború a katolikusok és a protestánsok között) mellett olvashattam olyan, Maryhez hasonló, egykor élt személyekről vagy olyan történésekről, melyek megtörténtek ugyan, mégis hiába keresnéd őket a hagyományos történelemkönyvekben. Habár engem érdekel valamennyire a „rendes” történelem is, főleg az angol, mégis a hétköznapi, nem olyan híres, valamiért mégis érdekes események azok, amik igazán felkeltik a figyelmemet. Az akasztásra visszatérve: egy olyan anya-lánya páros kivégzéséről volt szó, akik tényleg valós személyek voltak, és tényleg megölték, majd elrejtették a tanoncuk holttestét. A könyv eleji naptárlázadásra az internetes hivatkozások mítoszként utalnak, ettől függetlenül számomra ez is egy izgalmas adaléknak számított.

A történet második, hosszabb részében az angol-walesi határvidékre kalauzolt el bennünket az írónő, Monmouth kisvárosába, ahol a vidéki, nyugodtabb életformát ismerhettük meg. Marynek eleinte nagyon idegen volt a lakosok csendesebb hozzáállása, nevetett a babonáikon, furcsállta, hogy elégedettek az életükkel, és nem vágyakoznak a nyüzsgő nagyvárosokba. Aztán szép lassan hozzászokott ehhez az új környezethez, beilleszkedett a családba, ahova cselédnek szegődött, még a szerelem is megkörnyékezte, s ezeknél a részeknél hajlamos voltam elfelejteni a rosszat sejtető Prológust, s folytonosan azért szorítottam, hogy Mary válassza ezt az életet, engedje el a nagyvárost. Talán ábrándjaim szertefoszlása is okozhatta, de az utolsó harmadon nagyon nehezen jutottam túl. Egyre többen és egyre több mindent tudtak meg Mary titkos dolgairól, mégsem tett senki semmilyen lépést, csak vártak és vártak. A feszültségekből fakadó hallgatásokkal, csendekkel nem tudtam mit kezdeni, ellenben a baljós előreutalások tetszettek, a bűntény elkövetése és az azt követő menekülés pedig a maguk elborzasztó módján líraian szép és nagyszabású jelenetek voltak. Mary filozofikus gondolatai az elmúlásról, arról, hogy hagyott-e valami nyomot maga után, vagy örökre eltűnik a feledés homályában, illetve a töprengése, hogy ha valaha elmesélik történetét, a valóságnak megfelelően, esetleg a szenzációhajhászat miatt drámai elemek sokaságával mondják-e el, érdekes párhuzamban álltak azzal a ténnyel, hogy éppen egy róla szóló elbeszélésben olvashattuk őket. Elgondolkodtató meglátások ezek, hogy mennyire hihetünk a történeteknek, amik valós személyekről szólnak, mennyi bennük az igazság és mennyi a hatásvadászat kedvéért hozzácsapott elem („A könyvek tele vannak hazugságokkal.”; hangzik el egy helyütt). Mindezektől függetlenül az utolsó fejezetet eléggé elnyújtottnak éreztem, a hosszas fejtegetések kissé idegenül hatottak az addig főként a történetmesélésre koncentráló könyvben.

Míg a londoni rész főként Maryre fókuszált, Monmouthban más szemszögek is bekerültek az elbeszélésbe, így jobban megismerhettük az egyes karaktereket a gondolataik, érzéseik, vagy éppen múltjuk bizonyos szeletei által. Ami nekem nagyon tetszett, hogy ezen karakterek többsége nő volt, s az ő különböző sorsaikból egy sokszínű, érdekes, ugyanakkor kissé szomorú tabló állt össze arról, milyen lehetett nőként élni a 18. században. Főszereplőnk és későbbi legjobb barátnője, Doll testesítették meg azokat a lázadókat, akik nem elégedtek meg a rájuk kiszabott társadalmi osztály feltételeivel, hanem függetlenségre vágytak, önmaguk urai (vagy inkább úrnői) akartak lenni. Az ő tökéletes ellenpólusuk volt Mary édesanyja, Susan Digot, akinek az volt a meggyőződése, hogy mindenkinek el kell fogadnia társadalmi rétegét, amibe beleszületett, s a rá vonatkozó szabályok szerint élnie az életét. Abi, a rabszolga titokban szintén önállóságra, szabadságra vágyott, bár ezt csak Mary hatására ismerte be magának, s még azután is nehezen mert lépéseket tenni ez ügyben, hiszen a kor szabályai nem ezt diktálták. Mrs. Jones szomorú archetípusa volt azoknak a nőknek, akik (megint csak) a társadalom nyomására úgy érezték, egyetlen célja van az életüknek: hogy mindenképpen gyereke(ke)t szüljenek a férjüknek, elsősorban fiú(ka)t, aki(k) majd továbbviheti(k) a család nevét és a vele járó örökséget. A nők tragikus élettörténeteinek hangsúlyozása talán kissé negatívan hatott még az egyébként jó szándékú férfi szereplőkre is, ugyanis mind Mr. Jones, mind Daffy esetében azt lehetett megfigyelni, hogy hiába viselkedtek kedves, szimpatikus, udvarias emberekként, mégis azt a hagyományos gondolkodásmódot követték, miszerint a férfi az úr a házban, a feleség dolga pedig az engedelmesség férjura felé, érzelmeiket rendszerint háttérbe szorították az értelmi érdekek, a vágyaiknak pedig nem tudtak parancsolni.

Összességében nézve kissé fárasztó, mégis különleges élményként írnám le ezt az olvasást. A története érdekes volt, bár néha sokalltam a hosszas részletezéseket, fejtegetéseket, a betoldott korabeli érdekességek és a sokrétű karakterrajzok azonban tetszettek. Ha szereted a történelmi fikciót, Angliát, az erős feminista mondanivalót, esetleg ezt a hármat egyszerre, akkor mindenképpen adj egy esélyt ennek a könyvnek.

Értékelés: 3,5/5

Jelenetek, amiket érdemes figyelni:

  - A borítót. Elképesztően gyönyörű.

  - A korszakot jellemző információkat, történelmi eseményeket.

  - Doll Higgins jeleneteit.

  - Mary és Daffy kapcsolatát.

  - A monmouthi babonákat.

  - A bűntény elkövetését, majd az azt követő menekülést.

  - A befejezést és a Jegyzetek részt.