Oscar 2015

2015. február 22.-én, vagyis múlt vasárnap lezajlott a 87. Oscar-gála, és a nyertesekkel kapcsolatban szeretnék megfogalmazni pár rövid véleményt (a nyertesek teljes listáját a bejegyzés végére linkelem majd be).
Nagyjából öt éve kezdődött el nálam igazán a filmek iránti rajongás, és azóta minden fontosabb díjátadó (nemcsak amerikai, hanem nemzetközi szinten) iránt érdeklődöm, így az Oscar iránt is, 2011 óta pedig rendszeresen leírom és dokumentálom a jelölteket és a nyerteseket, és nagy vágyam, hogy egyszer végre az online közvetítést is sikerüljön megnéznem (eddig általában - ahogy idén is - az volt a probléma, hogy kollégiumban lakom és szobatárs zavarása nélkül nem tudtam volna nézni, illetve másnap mindig korán kellett suliba mennem) vagy ami még jobb, a helyszínen követhessem élőben az eseményeket, de egyelőre beérem a show utólagos megtekintésével is. Szerencsére már tegnap találtam remek minőségű videót, így a délután/este ezzel telt. A mesedélután után pedig térjünk át végre a díjátadóra!
A műsorvezető idén Neil Patrick Harris volt, akit legtöbben az Így jártam anyátokkal című műsorból ismerhetünk. Jómagam nem követtem a sorozatot, később sem tervezem, hogy egyszer esetleg végignézem, de láttam pár részt belőle, valamint más sorozatokban vendégszereplőként is felbukkant, és nem játszott rosszul, így kíváncsi voltam, mit fog művelni a színpadon. És egy kicsit csalódtam, arra számítottam, viccesebb lesz, többet táncol és bűvészkedik (mert azt is tud). De a kezdeti lendület a végére elfogyott... Ettől függetlenül nem azt mondom, hogy rossz műsorvezető lett volna, de egy kicsit többet vártam tőle. Maga a show nagyon tetszett, legyen szó akár a zeneszámokról (itt a link a kedvencemről), a videóösszeállításokról vagy az egyes kategóriákat kihirdető színészekről/színésznőkről.
Lássuk hát a díjazottakat! Nem megyek végig az egész listán, csupán kiemelek párat, amiknek én nagyon örültem, illetve a főbb díjakra is kitérek két-három mondat erejéig.

Legjobb vizuális effekt: Csillagok között - Köszönöm, köszönöm és harmadszor is köszönöm! Christopher Nolan minden munkáját látványosan kerüli az Akadémia, általában technikai díjakra szokták csak jelölni, és ez idén sem volt másképp, de ennek ellenére örülök az elismerésnek, mert láttam a filmet, és a látványvilága valóban lenyűgöző, szinte el sem hinné az ember, hogy nem az űrben forgatták, hanem CGI az egész, mert annyira reális minden egyes képkocka.
funfact: Ansel Elgort és Chloe Grace Moretz konferálták fel a díjat, aminek külön örültem, mert mindkettőjük színészi munkáit (egy-két kivétellel) nagyon kedvelem.

Legjobb vágás/Legjobb hangkeverés: Whiplash - Az Akadémia végre kezdi kevesebbet viselni a napellenzős szemüvegét és lassan rájön, hogy mi az igazán jó és díjaznivaló film. Ha valamiben, akkor ebben a kategóriában mindenképp a Whiplashnek kellett nyernie, mert a filmnek az erős színészi jelenlét mellett a jól elhelyezett vágások voltak a legerősebb pontjai. A filmről írt kritikámban már kitértem rá, hogy nagy kedvenceim a film azon jelenetei, ahol a zene ritmusára vágnak be képeket a nagyvárosról. Igazi atmoszférateremtő munka, csillagos ötös és megérdemelt a díj!

Legjobb animációs film: Hős6os - ??????? Jó oké, tudom, hogy nem kéne úgy dühöngenem, hogy nem is láttam ezt a mesét, és így nincs rendes viszonyítási alapom, de könyörgöm, ott volt az Így neveld a sárkányodat 2 (meg a Lego-kaland, amit nem is jelöltek...hm...), szóval itt szerintem nem oda került a szobrocska, ahova kellett volna.

Legjobb férfi mellékszereplő: J. K. Simmons (Whiplash) - Köszönöm, köszönöm és nem tudom, hányszor írjam még le, hogy köszönöm! Bár meg kell valljam, az ő alakításán kívül csupán Robert Duvallét láttam, de abszolút biztos voltam benne, hogy Mr. Simmonsnak meg kell kapnia ezt a díjat (bővebb magyarázat a filmről írt kritikában). És nem érdekel a sok méltatlankodó, akik szerint máskor is játszott már ilyen idegbeteg karaktert, úgyhogy ez nem újdonság tőle; ezen embereknek küldöm sok szeretettel ezt a kis jelenetet a filmből...

Legjobb női mellékszereplő: Patricia Arquette (Sráckor) - Remek választás ismételten. Láttam a filmet és a színésznő alakítása valóban lenyűgöző volt. Jelölttársai közül Keira Knightley jelöltségét nem nagyon értettem, nem volt annyira kiemelkedő a Kódjátszmában, mint azt mondják.

Legjobb férfi főszereplő: Eddie Redmayne (A mindenség elmélete) - Hú, itt most nehéz dolgom lesz. Az van ugyanis, hogy a jelöltek közül csak Benedict Cumberbatchet láttam, a többi alakításról nem tudok érdemben nyilatkozni, de (név nélkül) én szívesen kicseréltem volna az egyik jelöltet Jake Gyllenhaalra, mert amit ő az Éjjeli féregben nyújt, az egyszerűen leírhatatlan. A kritikák és korábbi visszajelzések alapján Michael Keatont vagy Steve Carellt vártam befutónak, meglepett, hogy egy ilyen fiatal színész nyert, ebben a kategóriában ez nem túl gyakori dolog. Viszont imádnivaló volt, ahogy örült a díjának (itt egy link róla, igaz, elég rossz minőségű)

Legjobb női főszereplő: Julianne Moore (Still Alice) - Sem őt, sem jelölttársait nem láttam, de az előzetes jóslatok alapján nem volt meglepő a győzelme, a filmből látott részletek és az egyéb filmjeiben nyújtott alakításai miatt elhiszem neki, hogy megérdemelte.

Legjobb rendező: Alejandro González Inárritú (Birdman) - Itt sem lepődtem meg túlságosan, várható volt, hogy ő nyer. A filmet még nem láttam, de ebben a kategóriában is volt olyan, akit én nem jelöltem volna, mert nem volt olyan kiemelkedő a rendezése.

Legjobb film: Birdman - .....??????......?????? Remélem, az írásjelek tökéletesen kifejezik az értetlenségemet. Igen, tudom nem láttam a filmet, anélkül ne kritizáljak, de emberek, ott volt a Sráckor... (meg a Whiplash, de tudom, maradjak csendben, kapott három díjat, az bőven elég neki...) Amit szintén sokan lehúznak, hogy ha nem forgatták volna 12 éven keresztül, akkor nem lenne benne semmi izgalmas, stb., de szerintem akkor is megérdemelte volna az aranyszobrot. Az este nagy vesztese lett a film, mert csak a női mellékszereplő díjat zsebelte be. Én személy szerint sajnálom, hogy így alakult.

Nos ezek lennének az én meglátásaim a showról és a díjazottakról. Bár még csak két nap telt el, gondolatban már a jövő évi Oscaron jár az agyam, hogy akkor vajon milyen filmek lesznek és kik lesznek azon színészek és színésznők, akikért izgulhatok. Természetesen addig sem állok le a kritikaírással, bár ahogy látjátok, filmekről mostanában ritkábban szoktam írni. Ennek csupán annyi a magyarázata, hogy nem nagyon nézek filmeket (csak ha moziba megyek), és ha mégis nézek, azokról mind kiderül a végére, hogy csapnivalóan rosszak vagy pedig csak én vagyok túl lusta írni róluk. (Lásd Éjjeli féreg, ami kitűnő film, mégsem ajánlottam) A jövőben igyekszem változtatni ezen szokásomon, de addig is maradjatok hű olvasóim, mert nem hagylak titeket bejegyzések nélkül, maximum csak ritkábban írok :)

És ahogy ígértem, a bejegyzés végére itt a teljes lista:
http://www.imdb.com/awards-central/oscars?ref_=ac_4p_vi3

Filmkritika: Whiplash

Már több, mint 24 órája történt, hogy láttam ezt a filmet, de össze kellett szednem magamat és a gondolataimat is, hogy (viszonylag) értékelhető beszámolót tárhassak elétek. A Whiplash ugyanis úgy zakatolt keresztül rajtam, mint egy gőzmozdony, és nem is tudtam elgondolni, hogyan lehetne erről a filmről értelmes, magyar mondatokban beszélni. Aztán rájöttem, hogy sehogy. Mert aki nem látta még, annak egyszerűen nem tudod rendesen elmagyarázni, mitől is működik annyira a film. Higgyétek el, három embernek is meséltem tegnap írásban az élményről, s közel sem voltak olyan összefüggőek és értelmet sugárzóak a mondataim, mint amilyennek szántam őket.
Elsőnek térjünk ki a címre, mert azért nem mindennapi dolog, hogy megmaradt a film eredeti címe és nem kapott valami borzalmasan elferdített magyar címet. A "whiplash" az angol nyelvben "ostorcsapás"-t jelent, de a film szempontjából fontosabb, hogy egy jazz zenei tételnek is ez a neve, ennek az eljátszásával bíbelődik sokat főszereplőnk. Most pedig pár szót arról, miről is szól tulajdonképpen a ma tárgyalt mű: adott egy dobos srác, aki elsőévesként még keresi az igazi helyét a konzervatóriumban, aztán kap egy lehetőséget, hogy az iskola legjobb és legkeményebb tanárának zenekarában szerepelhessen, tanulhasson és váljon a legjobb dobossá. A tanárról pedig megjegyzendő, hogy "kedvenc" időtöltései közé tartozik a diákok fizikai és lelki terrorja, mert meglátása szerint így tudja igazán kihozni belőlük a legjobb formájukat. Röviden összefoglalva ennyi lenne a film; főhősünk elindul egy úton, amit nehézségek árán ugyan, de a film végére végigjár, ez az út pedig nem máshova, mint a tökéletesség felé vezet. Jöhetnének a kérdések, hogy mégis mi ebben akkora cucc, hogy jómagam és még a fél világ el van ájulva ettől a filmtől, és az az igazság, hogy három szóban tudnék felelni: az atmoszférától, a hangszereléstől és a színészektől. Minden zenekari próbánál, a tanár minden egyes kifakadásánál úgy érzed, ott vagy az események közvetlen közelében és a következő pillanatban akár téged is eltalálhat egy szék. A rengeteg közelkép a vért és verejtéket izzadó diákokról, a szigorú "felnyársallak-a-tekintetemmel" nézésű tanárról mind-mind észrevétlenül tesz róla, hogy magába olvasszanak a történések. A zene egyszerűen nagyszerű, eddig nem voltam nagy rajongója a jazznek, de tegnap óta amikor lehet, bekapcsolom a film soundtrackjét (most is az szól) és átadom magam sodró lendületének. Benne van minden érzelem, abszolút leköveti a karakterekkel történő dolgokat (és külön imádtam azokat a részeket, amikor a zene ritmusára lettek vágva a képek). És akkor most térjünk ki a film legfontosabb két összetevőjére, a főszereplő Andrew-t játszó Miles Tellerre és a tanárt alakító J. K. Simmonsra. Előbbit eddig csupán egyetlen filmben, A beavatottban láttam, ahol legszívesebben arcba rúgtam volna, annyira idegesített (mármint a karaktere), úgyhogy nincs igazi viszonyítási alapom, de maradjunk annyiban, élete egyik legjobb alakítását nyújtja véleményem szerint. Minden mozdulatot, minden érzelmet (legyen pozitív vagy negatív), minden egyes vér- és verejtékcseppjét igazinak éreztem. Nagyon remélem, a továbbiakban is megtalálják a hasonlóan jó szerepek. (Egy apró zárójeles megjegyzés: csak halkan jegyzem meg, hogy a színészi kvalitásai mellett a fizikai kvalitásaival sincsenek különösebb problémáim, sőt! Imádom, ha egy fiú inget vesz fel és még jól is áll rajta ;) ) J. K. Simmonsról sosem hallottam a Whiplash előtt, de úgy tudom, filmes körökben elismert színésznek számít. Tőle konkrétan féltem. Ültem a moziszékben, hallgattam a káromkodásait, magamon éreztem a tekintetét és egyszerűen féltem. Ezért mondom azt, hogy az ő játéka is lenyűgöző és fantasztikus volt, csodálattal fordulok azon színészek felé, akik képesek ilyen karaktereket ilyen remek módon megformálni. Amit a legjobban imádtam a szereplőben, hogy milyenek pálfordulásokkal dolgozott: szadista állat - nyugis, bölcs tanár - egy szemét állat - elismerő tekintetű, büszke tanerő. Csillagos ötös, Mr. Simmons, csillagos ötös!
Nos, nagyjából ennyit tudok mondani, a többit nézzétek meg ti a saját szemetekkel! A VOX mozimagazin szerint (aminek felettébb adok a véleményére) : "A Whiplash (...) vizuálisan is lenyűgöző erejű mozi, amit muszáj nagyvásznon látni, mert úgy hat csak igazán. Ha még nem láttad moziban a Whiplasht, akkor még nem láttad igazán." Ehhez még csak annyit tennék hozzá, hogy a Whiplash egy fantasztikusan jó film, ami felkap, behúz, magával ragad, és a stáblista után sem enged el. Hagyd, hogy elsodorjon és élvezd ki minden egyes percét!

Ízelítőnek belinkelem a teljes soundtrack-et, hallgassátok és szeressétek!
https://www.youtube.com/watch?v=qzBYwKp6N_M&index=1&list=PL9MhESi6jTka0JlNTQmvNqDICF9Fn0kkK


Értékelés: 90%
Jelenetek, amiket érdemes figyelni:
 - J. K. Simmons játékát. Akkora Oscart adnék neki, hogy nem férne el a nappalijában.
 - Azért Miles Tellerre is figyeljetek oda! Szemrevaló fiatalember, remek színészi képességekkel.
 - A zenekari próbákat és a fellépéseket, különös tekintettel a filmvégi fellépést.


Whiplash (Whiplash)
színes, eredeti nyelvű, 107 perc
Rendező: Damien Chazelle
Szereplők: Miles Teller, J. K. Simmons, Paul Reiser, Melissa Benoist, Nate Lang, Austin Stowell

Könyvkritika: Stephen King - Rémautó

Jó szokásom szerint megint szabadkozással kezdem a bejegyzést. Már szombaton végeztem a könyvvel, csak akkor még nem volt kedvem kritikát írni, illetve otthon voltam, ahol ugyebár nem nagy barátom a mobilnet, de erről már írtam korábban.
Ismét egy King-könyvre esett a választásom, de nagyon úgy néz ki, hogy most meghatározatlan időre félreteszem az író könyveit, mert egy-két kivételtől eltekintve nem nagyon jöttek be a vele kapcsolatos számításaim. Vannak remek könyvei (A ragyogás, Tortúra, Christine, A remény rabjai), de sajnos kifogtam tőle olyan alkotásokat is, amikben nem találtam meg azokat az igazi "kinges" dolgokat, amik a fentebb felsoroltakban benne voltak. (A továbbiakban némi spoilerveszély előfordulhat.)
A könyvről röviden: adva van egy pennsylvaniai rendőrőrs, ahol az egység tagjai egy majd' 30 éves titkot őriznek az őrs B garázsában, ami első látásra egy Buick 8-as autónak tűnik, de mint kiderül, valójában valami egészen más, valami egészen borzalmas... A történet több idősíkon bontakozik ki előttünk, a jelenben Sandy Dearborn őrmester meséli az autó történetét egykori kollégája fiának, Nednek, a múltban pedig fokozatosan feltárul előttünk, hogy mit is rejt magában a titokzatos Buick.
Az a helyzet, hogy már az elejétől sem tetszett igazán, és ennek egy fő oka van, jelesül, hogy King írt már korábban autós rémtörténetet Christine címmel, amit olvastam már és azt a sztorit nagyon szerettem. Ott tényleg félelmetes volt az autó, a körülötte történő rejtélyes dolgok, ott úgy volt adagolva a feszültség, hogy fényes nappal féltem a lakásban (tegyük hozzá, hogy épp egyedül voltam otthon és valljuk be, ez a tény nem segített sokat abban, hogy nyugodt legyek :D) Ezzel szemben a Rémautóban nem tűnt annyira félelmetesnek az ominózus jármű, ráadásul ez a másik világ/másik dimenzió-koncepció, amire az író kihegyezte a cselekményt, sem nyerte el túlságosan a tetszésemet. Már A búra alatt végénél sem tetszett a földönkívüli szál behozása a sztoriba, de ezt betudhatjuk annak is, hogy nem rajongok túlzottan a földönkívüli/sci-fi és hasonló témájú művek iránt. Szeretnék valami pozitívumot kiemelni a könyvvel kapcsolatban, de sajnos nincs mit, talán egyedül a párhuzamos elbeszélés teszi kissé izgalmassá a történetet, de egyébként sem a karakterek, sem a velük való történések nem váltottak ki belőlem különösebb érzelmeket. Ahogy fentebb írtam, most egy időre eltávolodom az írótól, de ha valaki esetleg felhívja a figyelmem valamelyik érdekesnek tűnő művére, akkor valószínű, hogy el fogom olvasni. Addig pedig maradnak a jól ismert és kedvelt történetei, amiket alkalomadtán szívesen olvasok majd újra. Nektek is azt javaslom, e helyett a könyv helyett olvassátok el inkább akár a Christinet, akár valamelyik fentebb már említett írását.

Értékelés: 3/5
Jelenetek, amiket érdemes figyelni:
 - A párhuzamos történetmesélésben rejlő feszültségeket.
 - A könyv vége azért tartogat némi izgalmat.

Könyvkritika: Jan Otcenasek - Rómeó, Júlia és a sötétség

Mai könyvkritikámat egy rövid történettel indítanám. A ma tárgyalt könyv ugyanis nem olyan régen, egész pontosan 2014 szeptemberében került a birtokomba. Korábbi bejegyzéseimben tettem már említést a moly.hu nevezetű remek kis könyves oldalról, ahol könyvekkel kapcsolatban sok mindent lehet csinálni: virtuálisan bejelölni, hogy éppen milyen könyvet olvasol, értékelést írni róla, kiírni belőle a kedvenc idézeteidet, polcokat csinálni különböző tematika alapján, kihívásokon részt venni és ezek teljesítésekor plecsniket szerezni, illetve árulhatsz, vehetsz, sőt, cserélhetsz is könyveket. Nos, én az utóbbi során tettem szert erre a könyvre, mivel azt is odaírtam az eladó könyvpéldányaimhoz, hogy ha van valakinek holokauszt témájú könyve, akkor a csere is szóba jöhet az eladás mellett/helyett. Még annyi tennék hozzá, hogy ha nem történt volna meg ez a csere, akkor lehet, hogy ezt a történetet se ismertem volna meg, mert a csere előtt soha nem hallottam még a könyvről. Ennyi lenne a rövid kis háttértörténet és térjünk is át a könyvre!
A cselekmény 1942-ben, a németek által megszállt Prágában játszódik, két főszereplője pedig Pavel, az éppen érettségi előtt álló fiú és Eszter, a menekülő zsidó lány. Véletlenül találkoznak egy parkban, ahol a lány elmeséli Pavelnek, hogy fel kellett volna szállnia egy zsidókat szállító vonatra, de nem tette meg. A fiú felajánlja neki, hogy elbújtatja s szép lassan szerelem bontakozik ki közöttük. Ha nem lenne a háborús háttér, a Rómeó, Júlia és a sötétség nem lenne több egy egyszerű, de megkapó szerelmi történetnél, így azonban sokkal több. A szerelmesek párbeszédeiben folyton ott van a bizonytalanság, a kilátástalanság, minden szavukban ott bujkál a kérdés, hogy vége lesz-e valaha a háborúnak, és lehet-e kettejüknek kiegyensúlyozott, boldog jövőjük. Bár inkább a szerelmi szál van előtérben, az író a háborút is beleszövi a történetbe, s így lesz igazán jó ez a könyv. A kevés karakter közül leginkább Eszter hatott rám; legtöbbször törékeny, egyszerű, naiv kislány, mégis van benne valami felnőttes: szüleitől elszakadva, egyetlen fiútól függve várja a reményteljes felszabadulást. Kérdéseiben számtalanszor elhangzik a "Miért?", amely kérdőszó még 70 évvel a holokauszt után is az egyik leggyakoribb szó ezzel a témával kapcsolatban.
Röviden tehát annyit tudok mondani, hogy ajánlom mindenkinek, hogy legalább egyszer olvassa el, mert szívhez szóló, mély gondolatokat és gyönyörű leírásokat tartalmazó könyvről van szó.

Értékelés: 4/5
Jelenetek, amiket érdemes figyelni:
 - A két szerelmes párbeszédeit.
 - Eszter könyvvégi sorsát.