Legutóbb nyáron néztem minisorozatot, ami sajnos nem váltotta be a hozzá fűzött reményeimet. Az őszi időszakban újfent megjött a kedvem ehhez a műfajhoz, úgyhogy novemberben meg is tekintettem a mai bejegyzés tárgyául szolgáló alkotást, a továbbiakban pedig elolvashatjátok, ez a választásom jobban sült-e el, mint a júliusi. Általában igyekszem elkerülni a spoilerezést, ezúttal azonban kitérek a cselekmény konkrét elemeire, történéseire, szóval ennek tudatában folytassátok az olvasást!
A történetről röviden: A 19. századi Londonban járunk, ahol Sugar, a fiatal prostituált egy jobb életről ábrándozik, miközben titokban „bosszúkönyvet” ír az őt és más barátnőit kihasználó kuncsaftokról. Egy nap megismerkedik a jómódú William Rackhammel, aki hamarosan a pártfogója lesz, s Sugar előtt végre megnyílik az ajtó a tehetős világ felé. De vajon meddig tart ez az idill?
Amikor elhatároztam, hogy teszek egy újabb minisorozatos kitérőt, nem volt konkrét ötletem arra, mit is nézzek, annyit tudtam csak, hogy kedvenc korszakom, a viktoriánus kor idején játszódót szeretnék, de nem egy Dickens-adaptációt (fura módon az ő könyveinek sorozatos feldolgozásait csak az írott verzió elolvasása után szeretem megnézni, és nyár óta sajnos nem volt alkalmam olvasni tőle). Némi internetes keresgélés után akadtam rá erre a sorozatra, aminek kifejezetten tetszett az alaptörténete a fiatal prostituáltról, aki sokkal többre hivatott, és többet is szeretne elérni az életben, mint férfiak vágyait kiszolgálni, ráadásul időközben kiderült, hogy ez egy könyvadaptáció, szóval azt gyorsan fel is raktam a molyos várólistámra. Utólag nagyon remélem, hogy megadja majd a választ bizonyos kérdésekre, amikre a sorozat alig, vagy egyáltalán nem tért ki, és nekem ez volt vele a legnagyobb bajom. Négyszer egyórányi időtartama alatt nem tudtam rendesen megismerni és megérteni a legtöbb szereplő életét, viselkedését, gondolkodását, s alapvetően az egész sorozat nézése közben éreztem egyfajta hiányt, hogy nem kapok elég magyarázatot és információt, amiknek segítségével jobban átláthatnám a cselekményt. Természetesen tisztában vagyok vele, hogy adaptálás esetén tömörítik, rövidítik az eredeti alapanyagot, összevonnak szereplőket, esetleg dramaturgiai okok miatt behoznak plusz kitalált történetelemeket, ettől függetlenül néhány helyen elfért volna pár apró kiegészítés, amitől a néző könnyebben összerakhatta volna a történések miértjét, vagy a karakterek motivációjának pontos okait. A készítők azonban úgy döntöttek, inkább a történet azon részeire helyezik a hangsúlyt, hogy a nyomornegyedben kezdődik az elbeszélés, illetve hogy férfiak által kihasznált nő a főszereplő, és így próbálják minél jobban meghökkenteni és sokkolni a nézőt. Azzal, hogy kétpercenként felvillantottak egy fekélyes arcú, kócos, zsíros hajú öregasszonyt, vagy egy utcán fekvő kisfiút, még nem tették hitelessé és átérezhetővé, milyen lehetett St. Gilesban élni az 1870-es években, de ugyanez volt a helyzet az utcalányok mindennapjainak bemutatásával is; engem például kifejezetten zavart, hogy Sugar állítólag London legkapósabb prostituáltja volt, aki elvileg arról írta titkos könyvét, miként bántak el vele és nőtársaival a kuncsaftok, ehhez képest egyetlen jelenetet sem láttunk, ami ezt alátámasztotta volna. Persze nem azt mondom, hogy azért mert nem láttuk, csupán utalást kaptunk rá, nem történt volna meg, egyszerűen csak azt gondolom, ha legalább egy olyan alkalmat mutattak volna, amikor Sugart vagy valamelyik ismerősét tényleg bántotta valaki, máris érthetőbb lett volna, mitől olyan bosszúszomjas. Ugyanígy azt sem értettem, miért William különféle módon való megöléseiről fantáziálva szerzett ihletet a könyvéhez, mikor a férfi egyáltalán nem bánt vele rosszul, sőt a közeledéseiben sem volt semmilyen erőszakos követelőzés. Ha nem számítom ezeket a részeket, akkor azt mondhatom, hogy kis idő elteltével megtetszett a kettejük közt ábrázolt kapcsolat, főleg miután a szenvedély és a vágy mellett egyre nagyobb szerepet kapott az, hogy a lány mennyit segített a háttérből Williamnek a szappangyár papírmunkáiban, ötleteket adott neki az egyes termékek leírásaihoz, neveihez, és ezzel együtt megnyílt előtte az út egy jobb élet felé.
A harmadik résztől fogva Sugar fontos pozícióba került, ugyanis William lányának nevelőnője lett, és nekem nagyon tetszettek azok a jelenetek, amikor Sugar Sophie-val foglalatoskodott. A viktoriánus korban, ha lány született a családban, azt nem sokra tartották, mivel ő nem örökölhette meg a cég vezetését, nem tudta továbbvinni a család nevét, szóval akkoriban a lányokat főleg csak feleségnek és anyának szánták, semmi többnek. Sophie esetében William is kimondta, hogy kár, amiért lány lett, hiszen nem lehet ráhagyni a céget, nincs értelme taníttatni, Sugar ehhez képest számtalan témával ismertette meg, miután rájött, hogy a kislány felfedező szeretne lenni: irodalmi klasszikusokat olvastak és földrajzot tanultak. Véleményem szerint Sugar valamilyen szinten gyerekkori önmagát látta Sophie-ban, ezért próbálta olyan nagy igyekezettel tanítani, hogy felnőve merjen önálló, gondolkodó fiatal nő lenni, és ne hagyja, hogy a férfiak által uralt társadalom mondja meg neki, mit csináljon az életével. A sorozat ugyebár a 19. század második felében játszódott, amikor már elindultak olyan kezdeményezések, hogy nők is tanulhassanak egyetemeken, és bizonyos értelemben a feminizmus is elkezdődött, hiszen egyre több olyan nő volt, aki elutasította az előre eltervezett házasságot, helyette szabadon élte a maga életét, végezte a munkáját férfi jelenlét nélkül.
A kislányról való gondoskodás mellett Sugar a Rackham-házban egy másik személy gondviselője is lett, Williamnek ugyanis volt egy felesége, Agnes, aki ingadozó elmeállapota miatt legtöbb idejét a négy fal között töltötte. Számomra egyébként az ő tragikus története volt az egyik legérdekesebb aspektusa a sorozatnak, és ugyan itt is hiányoltam az információk megfelelő mértékű adagolását, így is elborzasztott az, amikor kiderült, milyen lehetséges okok vezettek Agnes őrületéhez. A negyedik epizódban drasztikus változások történtek, melyeknek következtében Sugar idillinek tűnő élete szépen lassan elkezdett darabjaira hullani, s ami nekem a legnagyobb döbbenetet okozta, az William hirtelen megváltozott viselkedése volt, valamint az a tény, hogy ha nem is olyan módon, mint a korábbi férfiak, de ugyanúgy kihasználta Sugart, annyi különbséggel, hogy nála egy idő után mind a lány, mind a néző (én legalábbis biztosan) elhitte, hogy kapcsolatuk akár komolyabb szintre is léphet. Sugart azonban kemény fából faragták, aki nem hagyta, hogy maga alá temesse mindeddig fantasztikusnak tűnő életének összeomlása, hanem elkezdett kiutat keresni belőle. A befejezés kettős érzéseket váltott ki belőlem: egyrészt tetszett az az út, amit választott és az is, hogy a készítők nyitva hagyták az elbeszélést, ránk bízva a folytatás továbbgondolását, másrészt viszont ahogy a sorozat korábbi részeiben, úgy itt is azt éreztem, valami apró információt igazán adhattak volna, mert túlságosan kérdőjeles lett a lezárás. A fő történetszál, William és Sugar kapcsolatának alakulásával párhuzamosan egyéb mellékszálak is futottak, melyek közül szeretnék egyet kiemelni, ami szerintem nagyobb figyelmet is kaphatott volna: William bátyja és egy özvegy segélyegyleti asszony be nem teljesülő románcát, amiből engem a segélyegyleti rész érdekelt volna igazán; miután megemlítették, hogy Mrs. Fox prostituáltaknak segít új életet kezdeni, arra számítottam, nagyobb szerephez jut az egylet, esetleg egy-két jelenetben betekinthetünk a munkájukba, hogy pontosan miként zajlik náluk a segítségnyújtás. Mivel erőteljesen kapcsolódott az alaptörténethez, megérte volna ezt a szálat részletesebben kibontani.
Térjünk is át a karakterekre, azon belül is a három főszereplőre, mivel sajnos a mellékszereplők egyike sem kapott olyan kidolgozott jellemet, hogy érdemes legyen róluk bármit is mondani. William Rackham furcsa egy figura volt, eleinte csak egy teszetosza alak, aki nem tudott magával mit kezdeni. Miután megismerkedett Sugarrel, neki köszönhetően határozottabb lett, s habár teljesen belehabarodott a fiatal prostituáltba, a felesége iránt is volt egyfajta felelősségérzete, s folyamatosan azzal győzködte magát, hogy a nő egy nap kigyógyulhat az elmebajból. Végig egy jólelkű, udvarias, rajongó férfinak látszott, ezért először le is döbbentem azon, amit Agnesszel tett a harmadik epizódban, és a miértjére se nagyon jöttem rá, aztán még nagyobbat néztem a negyedik epizódos pálfordulásán, bár utólag belegondolva lehet, hogy ő egész idő alatt inkább csak a segítsége miatt tartotta maga mellett Sugart, nem pedig azért, mert valóban érzett volna iránta szerelmet. Mindenesetre azon nagyon felháborodtam, amikor egy bizonyos okra hivatkozva küldte el a lányt, bele se gondolva abba, hogy annak az oknak ő maga is lehetett az okozója. Ami a két női főszereplőt illeti, a sorozat címe egyértelműen rájuk utalt: A bíbor szirom és a fehér, vagyis Sugar, a vörös hajú, merész prostituált, aki szenvedélyt hozott William életébe, és Agnes, a halványszőke, törékeny asszony, aki próbált jó feleség lenni, csak azt nem tudta, hogyan legyen az. Sugar az első két részben kifejezetten ellenszenves volt nekem, bár tetszett az eltökéltsége, hogy mennyire vissza akar vágni az őt kihasználó férfiaknak, valamint a független élet utáni vágyakozása és az írás iránti szenvedélye is olyan tulajdonságai voltak, amiknek köszönhetően kezdeti nemtetszésemet rövid idő után szimpátia váltotta fel. Amikor Sophie nevelőnője lett, érzékelhetően meglágyította a kislány jelenléte, s onnantól kifejezetten szurkoltam neki, hogy a szigorú viktoriánus kori szabályok ellenére sikerüljön valahogy William elismert és megbecsült partnerévé, társává válnia. Az anyjához fűződő bonyolult kapcsolatáról szívesen hallottam volna még részleteket, de talán majd a könyvverzió többet foglalkozik vele. Agnes a viktoriánus kor prűdségének áldozata volt, egy szánnivaló figura, ugyanis mint kiderült, a traumát, amiből valószínűleg az őrülete fakadt, az okozhatta, hogy nem világosították fel bizonyos intim dolgokkal kapcsolatban. Mivel a férfiak nőkön való uralkodása központi téma volt a sorozatban, az én értelmezésemben ez a két nő a férfidominanciára reagáló két ellentétes pólust testesítette meg: Sugar a viselkedésével, a gondolkodásmódjával, a véleményének vállalásával egy aktív lázadó volt, míg Agnes csendes, visszahúzódó, jól nevelt fiatalasszonyként passzív elszenvedője lett a férfiak hatalommal való visszaélésének. Annak ellenére, hogy külsőleg és jellemben is teljesen eltértek egymástól, mégis kialakult köztük egy különleges kötelék, ami végső soron mindkettejüket megmentette, és elindította egy jobb élet felé. Csak magamat ismétlem, ettől függetlenül elmondom, hogy jó lett volna többet megtudni az olyan mellékszereplőkről, mint Mrs. Castaway, Christopher, Mrs. Fox és Sugar utcalány barátnői; tudom, hogy kellett egy idő- és tartalmi limitet szabni az adaptációnak, mégis úgy érzem, egy-két plusz epizód, vagy csak pár apró kiegészítés sokat dobott volna a befogadói élményen.
Ha a júliusban látott minisorozat minőségével hasonlítom össze, akkor ez egy fokkal jobb volt, viszont önmagában nézve sajnos így is csalódást okozott. Nagy bánatomra nem igazán tudtam felfedezni benne a hőn szeretett viktoriánus kor esszenciáját, a történet- és karaktervezetéséből pedig olyan plusz részletek hiányoztak, amiktől érdekesebb, érthetőbb és átérezhetőbb lett volna a végeredmény.
Értékelés: 60%
Jelenetek, amiket érdemes figyelni:
- A zenei aláfestést.
- A Sugar és Agnes közti különleges kapcsolatot.
- Sugar és Sophie közös jeleneteit.
A bíbor szirom és fehér /The Crimson Petal and the White/ (2011)
színes, feliratos, 58 perc
Rendező: Marc Munden
Szereplők: Romola Garai, Chris O'Dowd, Amanda Hale, Shirley Henderson, Elizabeth Berrington, Richard E. Grant, Gillian Anderson, Mark Gatiss
