Minisorozat-kritika: Hollywood (2020)

A mai bejegyzés egy viszonylag friss, májusban bemutatott minisorozatról fog szólni, melyet az a Ryan Murphy készített, akinek jó pár remek sorozatélményt köszönhetek (American Horror Story, American Crime Story, Glee - Sztárok leszünk!, Viszály). Legújabb alkotását már a bemutatás napján elkezdtem nézni, s múlt héten értem a végére, így elérkezettnek láttam az időt, hogy megírjam, mit is gondolok róla.

A történetről röviden: 1947-ben járunk, amikor is egy csapat fiatal filmkészítő és színész úgy dönt, szembemennek a kor társadalmi elvárásaival, előítéleteivel, és megcsinálnak egy rendkívüli filmet…

Évek óta követem Ryan Murphy munkásságát, s mivel a fentebb felsorolt sorozatainak nagy részével sikeresen elvarázsolt, egyértelmű volt, hogy a Hollywoodot sem hagyhatom ki, amihez az ő személye mellett a központi szerepet kapó filmes világ és a hátrányos megkülönböztetés problematikájának bemutatása vonzott. Már gimnázium óta filmrajongónak aposztrofálom magam, de igazából az egyetemi tanulmányok, azon belül is a filmtörténet-órák során jöttem rá, hogy engem bizony nem csupán a filmek elemzése, véleményezése köt le, hanem ennek az egész filmgyártásnak a kezdetei, első lépései, hogy honnan indult, az évek, évtizedek alatt hogyan alakult ki ez a mára hatalmas iparág. Ezért is örültem annak, hogy az epizódok során hallhattam egy csomó színészről és színésznőről, akikről az órákon (sajnos) egyáltalán nem esett szó, azok a részek is lenyűgöztek, amelyekben betekinthettünk a korabeli forgatási körülményekbe, a tényleges forgatást megelőző megbeszélések az anyagi, jogi vonzatokról pedig jól illusztrálták, hogy milyen sokrétű dolog a mozgóképalkotás. Ami azonban Hollywoodot és az ottani, a külső szemlélő számára csillogó világot illeti, a készítők nem finomkodtak, s az első epizódtól fogva szégyenkezés nélkül rántották le róla a leplet, hogy elénk tárják, mi rejtőzik a látszólag tökéletes felszín alatt. Láthattuk a vágyakozó tekintetű fiatalokat, akik álmaik megvalósításáért érkeztek a városba, ám hogy ezt elérjék, drágán kellett fizetniük. Ernie benzinkútjának félig álcázott prostitúciója, a híres rendező vacsorapartija, ami szintén arra szolgált, hogy a filmesek kiéljék tiltott vágyaikat, elkeserítő képet festettek arról, hogy valójában mennyire romlott és álszent a rendszer.

Ezzel párhuzamosan pedig a társadalmi előítéletek is egyre inkább előtérbe kerültek, hiszen szinte csupa olyan fiatalt ismertünk meg, akik mind hátrányból indultak a filmvilágban nemük, bőrszínük vagy szexuális beállítottságuk miatt. Számomra egyébként az volt a legszomorúbb aspektusa az egész sorozatnak, hogy ugyan 70 évvel ezelőtt játszódott, de akár manapság is játszódhatna, mert ha jobban megnézzük a hollywoodi rendszert, a jelentős változások ellenére még mindig a régimódiság az úr. Persze ma már lehet egy színesbőrű nő a film főszereplője, nem okoz felháborodást, ha nyíltan homoszexuális ember írja a forgatókönyvet, s a producerek is lehetnek nők, de hiába mindez és hiába a rengeteg filmkészítői erőfeszítés, hogy több alkotás szóljon a kisebbségekről, ha egyszer az Akadémia továbbra sem hajlandó elismerni őket. A mai napig csupán egyetlen alkalommal kapott színesbőrű színésznő Legjobb női főszereplő-díjat, de hosszan sorolhatnám a többi kategóriát is, ahol szintén csak elvétve találni nem fehér, heteroszexuális, férfi díjazottat. Természetesen egy filmet nem az alapján kell (és szabad) megítélni, hogy mennyi Oscar-díja van, azonban az eltelt 90 év alatt ez a díj akkora presztízzsé vált, hogy igenis jobban felfigyelnek az emberek, ha egy filmnél szóba kerül, hogy Oscar-díjas. Habár a sorozat májusban debütált, én több részét ebben a hónapban, júniusban néztem, amikor is szomorú aktualitást adott a történeten végigvonuló rasszizmusnak az amerikai George Floyd esete. Nem kenyerem a politizálás, de úgy éreztem, ezt meg kell említenem, mert a sorozat nézése közben folyton az járt az eszemben, hogy mire voltak jó az eltelt évek polgárjogi mozgalmai, a színesbőrű emberek tüntetései, vagy akár a sorozattal párhuzamot vonva, a begyöpösödött hollywoodi „szabályok” megreformálásai, ha 2020-ban még mindig itt tart a világ, hogy fehér emberek úgy érzik, ők feljebbvalók, mint színesbőrű társaik, ezért megtehetik, hogy szó szerint a földre szegezzék őket, s rájuk térdeljenek. A június hónap abból a szempontból is aktuális, hogy ez az ún. „Pride month”, vagyis a „büszkeség hónapja”, ami az LGBTQ+-közösség ünneplését jelenti, s ők is eszembe jutottak a sorozat nézése közben, hogy a színesbőrűekhez hasonlóan szintén rengeteget küzdöttek az elfogadásért, mindezek ellenére ugyanúgy támadások és megkülönböztetések érik őket még most is. Szívszorító rájönni erre, hogy egy 40-es években játszódó sorozatban nem a múlt hibáit láthatod, s örülhetsz neki, hogy mára ezeket kijavította az emberiség, hanem rá kell döbbenned, hogy a sok harc ellenére alig változott valami. Jobban belegondolva azonban azzal, hogy rávilágít ezekre a problémákra, s ráébreszt az aktualitásukra, talán valamiféle változást is elindíthat nézőiben.

Főleg úgy, hogy sorozatbeli fiataljaink története tartogatott egy csavart: bemutatta, hogy milyen lett volna, ha már a 40-es években lettek volna olyan bátor emberek, akik fel merik rúgni a szabályokat, s elkészítenek egy filmet, amivel elindíthatnak egy forradalmi változást. Jelen esetben ez a Meg című mozgókép volt, amiben színesbőrű színésznő kapta a főszerepet, színesbőrű és homoszexuális férfi írta a forgatókönyvet, félig ázsiai származású ember rendezte, és egy nő lett a fő producere. A sok dicséret után most jött el az idő némi negatív kritizáláshoz… Ryan Murphy stílusától nem áll távol, hogy egyfajta szürrealista mixként készítsen el egy sorozatot: legjobb példa erre a Glee - Sztárok leszünk!, ahol a problémákkal küzdő tinédzserek mindennapjait, gondolatait, vágyait színes-szagos musicalszámokkal vegyítette, az elsőre furcsának tűnő egyveleg azonban remek összképet eredményezett. Az American Horror Storyban is előfordult, hogy a borongós, sötét téma kellős közepébe berakott egy éneklős jelenetet, a kettő együtt pedig tökéletesen működött. Itt viszont a keserű valóság és annak cukormázas alternatív verziójának egymás mellé pakolása nem volt szerencsés párosítás. Magával az ötlettel semmi bajom, sőt kifejezetten kreatívnak gondolom, ugyanakkor azzal, hogy epizódról epizódra egyre inkább átvette az irányítást a tündérmese, számomra egy kicsit elvette a figyelmet az igazi lényegről. Mert oké, értem, merj nagyot álmodni, s merj hinni benne, hogy ez az álom meg fog valósulni, ettől függetlenül egy idő után minden jó szándék és boldogság ellenére rém sablonos volt, hogy hirtelen mindenkinek írtak valamilyen szerepet a filmbe, vagy hogy az eleinte ellenségnek, kellemetlenkedő alaknak tűnő szereplők egyik pillanatról a másikra lettek főhőseink legnagyobb támogatói. Habár többször is utaltak rá, hogy mekkora kockázatot vállalnak a filmmel, a tüntetésekből, a fanyalgó hangokból alig láttunk/hallottunk valamit, s nekem nagyon hiányzott a befejező epizódból a közönség reakciója, amiről csupán számadatokat kaptunk valódi emberi érzelmek helyett, de a sajtó és a kritika kihagyása sem tetszett. Az odáig rendben van, hogy a pozitív üzenetre akartak fókuszálni, ezzel viszont kissé egyoldalúvá tették a sztorit, s ugyan így is láttam és értettem a benne foglalt fontos mondanivalót, a sok meseszerű történés miatt néha úgy éreztem, nem tudom komolyan venni.

A karakterépítéssel kapcsolatban már szóba hoztam némelyik szereplő csettintésre megváltozó hozzáállását, a továbbiakban azonban szeretnék hosszabban is belemerülni ebbe a témába. Elnézve az impozáns színészgárdát, melynek bizonyos tagjai ismerősek lehetnek Murphy egyéb sorozataiból, igazán kár, hogy két csoportra kell osztanom őket, és úgy beszélnem róluk. Az egyik csoportba tartoznak azok, akik összetett figurát alakítottak, mindvégig érthető és átérezhető volt a motivációjuk, a küzdésük, s következetes ívet írt le a történetük. Közülük Archie volt a legizgalmasabb, a színesbőrű, homoszexuális forgatókönyvíró, aki minden akadálynak kétszeres erővel feszült neki, akinek minden érzelmi kitörését elhittem, s szurkoltam a megérdemelt sikeréért. Jackben a szemtelen jóképűsége mellett az fogott meg, hogy hiába tapasztalta meg Hollywood árnyoldalát, mégsem vesztette el a naivitását, a lelkesedését, ugyanakkor pont az átéltek hatására döbbent rá a saját életében elkövetett hibákra. A Rayt játszó Darren Crisst azért említem meg, mert a Ryan Murphyvel való közreműködéseit eddig is imádtam, és itt sem csalódtam benne, kellően lelkes és elkötelezett volt elsőfilmes rendezőként, aki kiállt a diverzitás és a változás fontosságáért. A másik csoportba pedig azok kerültek, akikkel szerintem nem bántak jól a készítők. Rock Hudsonban egyáltalán nem a visszahúzódó, magányos, félénk srácot láttam (legfeljebb csak az első pár epizódban), hanem egy teszetosza, nyápic embert, s ugyan mélységesen undorodtam attól, amit Henry Wilson művelt vele, nem igazán tudtam megsajnálni vagy megszánni, mert annyira kétdimenziós bábnak tűnt. Claire-rel kapcsolatban nem tudom, mi volt az írók célja, mert neki is megvolt a maga hátránya a híres szülőkkel, azonban nem sokat láttunk abból, hogyan próbál küzdeni ez ellen; azt sem tudtam eldönteni róla, hogy valóban érdekli-e a színészet, vagy csak unaloműzőnek használja, hogy mit gondol igazából Camille-ról, de ha ezzel valami titokzatos, fiatal femme fatale-verziónak szánták, hát nálam nem jött be. Ő volt az egyik, aki véleményem szerint minden átmenet, magyarázat nélkül változott meg. Henry Wilson egy igazi szemétláda volt, s ugyan a jelenetek nagy részében elégedett voltam Jim Parsons játékával, néha mégis elkapott az érzés, hogy a színész valami nagy váltást akart az Agymenők után, és ezért eljött ide káromkodni. Ennek a figurának se voltak igazán rétegei, csak elszórt utalást kaptunk arra, hogy Wilson is érző lény, a végére tartogatott száznyolcvan fokos fordulata pedig inkább volt nevetséges, mint tanulságos. A szerelmi kapcsolatoknál szintén megvolt ez a kettősség: voltak szépen bemutatott és részletezett viszonyok, néhányat azonban csak beleszuszakoltak az utolsó részekbe, mintha anélkül nem lenne meg a happy end. Nekem Ellen és Dick kapcsolata volt a személyes kedvencem, pont a benne rejtőző tragikus „csavar” miatt, de a mellékszereplők közül egyébként is őket szerettem a legjobban a kitartásukért, küzdelmükért, és a fiatalok feletti mentorkodásukért.

Nagy kíváncsisággal és lelkesedéssel vágtam bele ebbe a sorozatba, s habár ahogy haladtam előre az epizódokban, a halmozódó tündérmeseszerű történések miatt ez idővel alábbhagyott, mégis rengeteg pozitívumot láttam benne, amiért bátran tudom ajánlani a megtekintését. Egyrészt felfogható egy filmtörténeti gyorstalpalóként, sőt a filmkészítés fortélyaiba is betekintést nyújt, másrészről pedig egy komoly, mai napig jelen lévő problémát, a társadalmi előítéleteket kritizálja és egyben az ellenük való harc fontosságát hangsúlyozza.

Értékelés: 75%

Jelenetek, amiket érdemes figyelni:

  - Az intrót.

  - A film készülésének minden apró mozzanatát.

  - Ellen és Dick kapcsolatát, plusz minden jelenetet, amiben Dick szerepel.

  - Camille és Hattie beszélgetéseit.

  - A Megből bemutatott részleteket.

  - A befejező képsorokat.

Hollywood /Hollywood/ (2020)

színes, fekete-fehér, feliratos, 50 perc

Rendező: Janet Mock, Michael Uppendahl, Daniel Minahan, Ryan Murphy, Jessica Yu

Szereplők: David Corenswet, Jeremy Pope, Darren Criss, Laura Harrier, Jake Picking, Samara Weaving, Holland Taylor, Joe Mantello, Dylan McDermott, Jim Parsons

Könyvkritika: Madeleine Roux - Asylum - A bolyongó lélek

Már egy ideje kacérkodtam a gondolattal, hogy jó lenne valamilyen borzongatós történetet olvasni, így esett a választásom várólistám egy veteránnak számító tagjára.

A történetről röviden: Dan egy nyári egyetemi előkészítőre érkezik a New Hampshire College-ba. Az épület baljós múlttal rendelkezik: egykor elmegyógyintézet volt, ráadásul elsősorban gyilkos hajlamú embereket kezeltek benne. Dan újdonsült barátai, Abby és Jordan oldalán igyekszik még többet megtudni a hely, a személyzet és a betegek történetéről, s eközben rájönnek, hogy egyáltalán nem a véletlen sodorta őket oda, ugyanis mindnyájukat szoros szálak fűzik az intézethez…

Amikor évekkel ezelőtt szembejött velem ez a könyv, azonnal tudtam, hogy idővel el kell olvasnom, én ugyanis megszállottan érdeklődöm az elmegyógyintézetes sztorik iránt (nem tudom, ebből a kijelentésből ki milyen következtetést von le velem kapcsolatban, de mindegy is). Egyszerűen rabul ejtenek ezek a mára többségében elhagyatott, átalakított helyek, a hozzájuk kötődő legendák, kísértettörténetek, s ugyan filmekben és sorozatokban már jó párszor volt alkalmam végigrettegni vagy éppen végigbosszankodni hasonló történeteket, könyvekben eddig csupán rövid részletekben, esetleg természetfeletti szál nélkül, elsősorban társadalomkritikus mondanivalóként találkoztam velük. Ez a könyv azonban teljes egészében egy egykori, sötét múltú elmegyógyintézetben játszódott, így izgatottan vártam, hogy beléphessek a Brookline ódon falai közé, ahol valószínűleg félelem és rejtélyek várnak majd. Az első harmad tökéletesen hozta az elvárásaimat, az épületről szóló leírások, Dan és barátainak kutakodásai a tiltott épületszárnyban (még jó, hogy Bolyhoskával nem futottak össze… hahaha :DDD), valamint az illusztrációkként használt képek remek atmoszférát teremtettek, a fejezetek végén érkező újabb és újabb meglepetések szó szerint magukkal rántottak, és egyszerűen nem tudtam szabadulni, hiába mondta az agyam, hogy: „Oké, azt hiszem, mára elég lesz.”, a kezeim nem engedelmeskedtek neki, és lapoztak tovább. Aztán nagy bánatomra a második harmadban leült a sztori, vagyis pontosabban az írónő valamiért úgy gondolta, ideje lenne a tinidrámát előtérbe helyezni, ugyanis ebben a részben az addig viszonylag szimpatikusnak tűnő szereplők elkezdtek sápítozó lényekként viselkedni: eleinte még értettem, Dan miért titkolózik annyira a többiek előtt, hiszen ő alapvetően egy visszahúzódó, magányos figura, akinek még új volt, hogy másokkal is megoszthatná gondolatait, egy idő után azonban rettentően zavart, hogy magában tart mindent. Abby és Jordan se voltak jobbak, ők is csak hisztiztek, duzzogtak, és számomra érthetetlen módon képtelenek voltak beszélni egymással és meghallgatni a másikat, ami annak tükrében volt bosszantó, hogy előtte gyakorlatilag egy buszút alatt legjobb barátok lettek, és mindent elmondtak egymásnak. A kutatás szinte teljesen háttérbe szorult, de jó, tegyük fel, hogy ez direkt elterelés volt, hogy fokozódjon a kíváncsiságunk, ettől függetlenül szerintem nem ebbe az irányba kellett volna elvinni a karaktereket, épp ellenkezőleg, még jobban össze kellett volna hozni őket a titkok felfejtése érdekében. A másik elterelés is eléggé csalódást keltő volt, bár akadtak félelmetes pillanatai, ám amikor összeértek a szálak, helyére kerültek a kirakós darabkái, a megdöbbenés mellett/helyett inkább hiányt éreztem. Tisztában vagyok vele, hogy ez még csak a könyvsorozat első része, tehát nem kaphattunk mindenre választ, mégis úgy látom, hogy ez a könyv tulajdonképpen egy hosszúra nyúlt bevezetés volt, igazi konkrétumok nélkül: elszórtak előttünk egy rakás információmorzsát, sejtelmesen utaltak lehetséges összefüggésekre, de semmi érdemi dolgot nem tudhattunk meg az egykori intézet igazgatójáról, a kísérletek mibenlétéről, valamint a múlt és a jelen kapcsolódási pontjairól. Ha felteszem, hogy itt csupán az olvasó figyelmének felkeltése volt a cél, és ezért a kevés adat, akkor legalább a könyv egyéb részei kaphattak volna nagyobb hangsúlyt, mint például a szereplők, a köztük lévő kapcsolatok, a helyszín, és nem utolsósorban a nyári egyetem, amiről fájdalmasan nyilvánvaló volt, hogy csak azért került bele a történetbe, hogy legyen valami ok, amiért tinédzserek egy régi elmegyógyintézet helyszínén tartózkodnak. Néhány óráról lehetett volna hosszabb leírás, akár mondjuk Dan pszichiátriatörténet-óráiról, ahol esetleg további infók is felbukkantak volna elméleti fejtegetések, régen alkalmazott terápiák formájában, amiket szépen össze lehetett volna kötni az alagsori iratokkal, fényképekkel, stb. Ha már szóba hoztam, akkor hadd térjek ki röviden a könyvben megjelenő fényképekre. Ransom Riggs nagy sikerű, különleges gyermekekről szóló könyvsorozatában (a címekre kattintva részletesebb véleményeimet is elolvashatjátok róluk: Vándorsólyom kisasszony különleges gyermekei; Üresek városa; Lelkek könyvtára) találkoztam először ezzel a megoldással, és már akkor is imádtam ezt a fajta kreativitást, hogy régi fényképekkel egészítették ki a történetmesélést, s igaz, hogy ott is láttam jó pár furcsa és félelmetes fotót, némelyik itt feltűnő fotónak azonban nem érhettek a nyomába. Régies, fekete-fehér jellegük, az általuk dokumentált események, tárgyak helyenkénti elmosódottsága még inkább ráerősített a történet borongós hangulatára, de én az elbeszélés szintjén túl azon is elgondolkodtam, hogy milyen sztori állhat egyik-másik fénykép mögött. Hiába, ez van, amikor egy téma túlságosan is érdekel…

A karakterrajzokkal kapcsolatban óriásit csalódtam, remélem, a további kötetekben kiköszörüli valamennyire ezt a csorbát az írónő. Dan eleinte kedves, szimpatikus fiúnak tűnt, a visszahúzódottságára alapos okai voltak, mégis jó volt látni, ahogy elkezdett nyitni az emberek felé. Az Abbyhez fűződő vonzalmát először aranyosnak találtam, utána azonban egyre zavaróbb lett, hogy állandóan azt elemezte, hogyan és miért viselkedik vele a lány úgy, ahogy. A kapcsolatuk egyébként elképesztően kidolgozatlan lett, némelyik közös jelenetük rettentően kínos volt. Ez hármójuk viszonyára is rávonatkoztatható, az írónő láthatóan maga se tudta, miként akarja alakítani a barátságukat. Ahogy Dan egyre jobban beleásta magát a Brookline történelmébe, és váltak egyre erősebbé az őt kínzó gondolatok, többek között önmaga épelméjűségének megkérdőjelezése, onnantól éreztem azt, hogy talán nincs minden veszve, és a továbbiakban egy sokrétű figura válhat majd belőle. Abby a művészi vénájával, az empátiájával, a kitartásával elég hamar belopta magát a szívembe, habár akkor nem igazán tetszett, amikor a második harmadban a többiekhez hasonlóan csak duzzogott és titkolózott. A trió harmadik tagjáról, Jordanről igazából alig tudtunk meg valamit, az ingadozó viselkedésének bizonyos részeire nem is kaptunk választ (végül mit csinált a matekpéldával? ez a szál egyik pillanatról a másikra eltűnt a történetből), engem azonban az zavart a legjobban vele kapcsolatban, hogy a szexuális beállítottságához való saját és családja viszonyulását, valamint a Brookline-hoz fűződő kapcsolatát sem nagyon ismertük meg. Végignézve az egész könyvön, az a gondolat fogalmazódott meg bennem, hogy talán érdekesebb lett volna, ha párhuzamosan, több szemszög bevonásával követhetjük a történéseket, vagy legalábbis az elbeszélő a többiek életéről, gondolatairól is beszámol, nem mindig csak Dan irányából ítéljük meg és látjuk a szereplőket.

Összességében nézve ez megint egy olyan könyv volt, ami az érdekes alaptörténetével megfogott, egy ideig ügyesen elkápráztatott, aztán a felmerülő hibák miatt végül egy kicsit elkedvetlenített. A téma iránti érdeklődésem, a számtalan megválaszolatlan kérdés, valamint a borzongást száz százalékig biztosító leírások és fényképek azonban kellően felcsigázták a kíváncsiságomat, úgyhogy kis szünet után mindenképpen folytatom a sorozatot, hogy megtudhassam, mik is pontosan azok a titkok, amik a Brookline alagsorában rejtőzködnek.

Értékelés: 3/5

Jelenetek, amiket érdemes figyelni:

  - Az illusztrációkként csatolt fényképeket. Hátborzongatóak.

  - A három jóbarát alagsori kutakodásait.

  - Dan látomásait.

  - A befejező mondatokat.

Christopher Nolan elmejátékai 2. rész - A tökéletes trükk

Áprilisban indítottam útjára egy rovatot, amiben Christopher Nolan azon filmjeit szándékozom bemutatni, amik véleményem szerint a leginkább rokoníthatók júliusban érkező mozijával, a Tenettel.
A Mementó után most következzék az a film, melynek főszereplői foglalkozásukból adódóan szó szerint a nézők elméjével játszanak, hiszen ők az illúzió nagymesterei, a bűvészek.
A történetről röviden: Robert Angier és Alfred Borden színpadi segédként dolgoznak egy bűvész mellett. Kezdeti barátságuknak egy előadás közbeni tragédia vet véget, s egyben elindítja a két férfi közti versengést, ami egyre merészebb tettekre és trükkökre sarkallja őket…

Nem fogok nagy meglepetést okozni azzal, ha elárulom, hogy ezt a filmet se most láttam először, s habár az újdonság varázsa ismét hiányzott, legalább nagyobb figyelmet szentelhettem az elszórt utalásoknak, s csóváltam is rendesen a fejem, hogy a nyilvánvaló jelek ellenére hogy nem jöttem rá az első nézés alkalmával a nagy csavarra, hiszen az összes információ ott volt az orrom előtt. A megfejtés igen egyszerű: azért, mert Nolan legalább olyan tehetséges bűvész, mint jelen filmjének hősei. Az előző bejegyzésben már említett rendhagyó időkezelés innen sem hiányozhatott, bár ezúttal nem volt olyan kacifántos a történetmesélés, mint a Mementónál, azonban könnyűnek sem nevezném. Két főszereplőnk párhuzamosan olvasta egymás naplóját, így hol a múltjukat ismerhettük meg, hol pedig az olvasás jelenében zajló eseményeket követhettük. Amellett, hogy megtudtuk, milyen történésre vezethető vissza a rivalizálásuk, alapos betekintést kaphattunk a 19. századi bűvészműsorok helyenként igen nagyszabású előadásaiba, sőt még a kulisszák mögé is beleshettünk. „Keressük a titkot, de nem találjuk. De nem is vagyunk igazából kíváncsiak rá. Mert nem a valóságot akarjuk, hanem az illúziót.”, hangzik el a filmben, s valóban, a bűvészkedés igazi izgalma a rejtélyességéből fakad, hiszen miután rájössz a titokra, szertefoszlik a varázs. Ezért is volt először furcsa, hogy a film cselekménye során gyakorlatilag az összes trükk leleplezésre került, aztán utólag úgy gondoltam, ez talán egyfajta elterelés lehetett a rendező részéről, hogy az igazi nagy fordulatra ne jöjjünk rá idő előtt. Ha már fentebb szóba került a filmkészítő-bűvész párhuzam, hadd térjek ki erre egy kicsit. A filmtörténet kezdetén a mozit sokáig a bűvészműsorokhoz hasonlították, mivel ugyanúgy elkápráztatták a nézőket, mint a bűvészek kártyatrükkjei, sőt az első filmesek között akadtak olyanok, akik bűvészkedéssel is foglalkoztak, a legismertebb példa erre Georges Mélies (vele kapcsolatban tudom ajánlani Brian Selznick: A leleményes Hugo Cabret című csodálatos könyvét, illetve a belőle készült filmadaptációt; meg persze a rendező filmjeit, melyek többsége megtalálható a videómegosztókon). Manapság, a számítógéppel generált vizuális effektek világában klisének tűnhet az az állítás, hogy a filmkészítők célja az illúziókeltés, a néző valóságból való kiszakítása, régebben azért ez jóval több erőfeszítést és kreativitást igénylő feladat volt. Szerintem Nolan, hasonlóan a régi korok alkotóihoz, remekül hozza létre az illúziót, s ugyanúgy képes becsapni minket, akár az idősíkokkal, akár a történetvezetéssel, mint tették azt filmes elődei. A bekezdés elején említettem, hogy számtalan olyan apróság feltűnt az újranézés során, amit korábban nem vettem észre, s amik nem feltűnően, de nagyon ügyesen a fő trükk megfejtése felé terelnek bennünket. Ezúttal is szeretném elkerülni a spoilerezést, úgyhogy konkrét példák felsorolása helyett inkább azt javaslom, hogy érdemes másodszor, harmadszor is megnézni a filmet, mert minden mondatnak nagy jelentősége van, de a trükkök és a leleplezések is sokat elárulnak a végső fordulatról. Ahogy sodródunk az eseményekkel, és egyik ámulatból a másikba esünk a két főszereplő versengése kapcsán, szép lassan kibontakozik a fő mondanivaló is, jelesül, hogy ki mire képes a sikerért, milyen áldozatokat hajlandó meghozni az örökké tartó dicsőségért. A többszöri újranézés pozitívumok mellett sajnos negatívumokkal is járt: bármennyire is érdekfeszítő volt a bűvészek előadásait, egymással való harcát nézni, egy idő után arra lettem figyelmes, hogy két trükk között leült a sztori, s nem történt semmi érdekes. A szereplők magánéleti gondjai csupán
töltelékjeleneteknek tűntek, hiányzott belőlük a drámai mélység, Nikola Tesla mellékszála elsőre izgalmasan hangzott, de a cselekmény menetére tett hatásától függetlenül elég súlytalan lett, ráadásul volt egy számomra elég bosszantó logikai buktató az elbeszélésben, amiről nagyjából a film második felében hullt le a lepel, és egyszerűen nem tudom elhinni, hogy az senkinek nem szúrt szemet a szereplőt ismerők közül.

Ezek után pedig foglalkozzunk egy kicsit a karakterekkel, először is a két főszereplővel, mert megmondom őszintén, én a történet végére oldalt váltottam. Eleinte ugyanis nem volt kétséges, hogy Angier a szimpatikusabb: nyugodt természete és elbűvölő sármja mellett az őt sújtó tragédia miatt is úgy gondoltam, ő érdemli meg a sikert. Borden csiszolatlanabb, hevesebb ember volt, aki alkalmanként ugyan mutatott gyengédebb érzelmeket is, elsősorban mégis a folyamatos fejlődés, a nézők lenyűgözése és Angier lepipálása hajtotta; az őket játszó színészek egyébként remek munkát végeztek.

Angiernek azonban volt egy húzása, amivel szerintem túl messzire ment, s később hiába mentegetőzött azzal, hogy ő maga is rájött, abba kell hagynia Borden és a siker állandó üldözését, nem hittem neki. A végső leleplezésnél, amikor mindkettejük titkára fény derült, úgy éreztem, hogy a film nagy részében ellenszenvesnek tűnő Borden jobban megérdemli a szánalmamat és a happy endet, mint Angier. Az kétségtelen, hogy nagy árat fizettek a megszállottságukért, viszont szerintem Bordentől többet követelt a trükk, mint Angiertől. Michael Caine-t azért szeretném megemlíteni, mert nekem nagyon szimpatikus az a fajta színész-rendező együttműködés, ami közte és Christopher Nolan között van már több mint 16 éve. Végignézve a Nolan-filmekben való szereplésein, elmondható, hogy mindig egy mentorfigurát alakít, s a Batman-filmek mellett talán még ez az a film, amiben a legnagyobb esélyt kapja a kiteljesedésre. Cutter szerepében csendes bölcsességgel asszisztálta végig a két férfi harcát, azonban a fontosabb momentumokban határozott viselkedésével mondott ítéletet felettük. A rendező történetei kapcsán eddig főleg egy nagy hibáról olvastam több helyütt is, amivel egy ideig nem értettem egyet, a mostani újranézés alkalmával azonban rájöttem, hogy erre a filmre biztosan igaz: a női szereplőkkel való bánásmód. A kritikusok szerint a nőket csupán férfi főszereplői motiválására vagy ellenfélnek használja, és nélkülözi náluk a sokrétű karakterábrázolást. Nos, A tökéletes trükk három női szereplője tökéletesen megfelelt ennek az állításnak: kétdimenziós kartonbábuk voltak, akik csak arra kellettek, hogy bosszúállásra kényszerítsék a férfiakat, a vágy titokzatos tárgyai legyenek, esetleg agonizáljanak férjük hanyag viselkedése miatt. Nagyon kellemetlen volt erre rádöbbenni, mert én szeretem az erős női karaktereket, akik többek a hagyományos sztereotípiáknál, s oké, lehet mondani, hogy ez most a férfiak játéka volt, ettől függetlenül többet érdemeltek volna, pláne olyan tehetséges színésznők megformálásában, mint Rebecca Hall vagy Scarlett Johansson (a ruháik viszont irigylésre méltóak voltak).

Összefoglalóan azt mondhatom, hogy bár feltűntek olyan hiányosságai, amik eddig elkerülték a figyelmemet, kellemes élmény volt újra felfedezni ezt a filmet, s külön tetszett benne, hogy története mennyire rímel magára a filmkészítésre. Meglepő fordulatok, elgondolkodtató mondanivaló és lenyűgöző látványvilág: megint csak azt tudom mondani, hogy aki szórakozás gyanánt az agytornáztató moziktól sem riad vissza, az mindenképp tegyen egy próbát a filmmel!


Értékelés: 75%
Jelenetek, amiket érdemes figyelni:
  - A bűvésztrükköket és a leleplezésüket.
  - A befejezést, ahol kiderülnek főszereplőink titkai.


A tökéletes trükk /The Prestige/ (2006)
színes, magyarul beszélő, 130 perc
Rendező: Christopher Nolan
Szereplők: Christian Bale, Hugh Jackman, Michael Caine, Scarlett Johansson, Rebecca Hall, Piper Perabo, Andy Serkis, David Bowie