Könyvkritika: Madeleine Roux - Sanctum - A rejtélyes társulat

Tavaly nyáron ismerkedtem meg az írónő Asylum-trilógiájának első darabjával, szóval itt volt már az ideje, hogy folytassam a Brookline titkainak felfedezését.

A történetről röviden: Dan, Abby és Jordan minél hamarabb szeretnék elfelejteni a New Hampshire Egyetem nyári kurzusán történteket, csakhogy a rengeteg megválaszolatlan kérdés és a postán kapott rejtélyes fényképek, melyek cirkuszi mutatványosokat ábrázolnak, nem hagyják nyugton őket, ezért pár hónap elteltével visszatérnek Camfordba, hogy tovább kutassanak az egykori elmegyógyintézet és annak őrült igazgatója után...

Az első kötet izgalmas olvasmánynak ígérkezett borzongató hangulatával és kiindulópontjával, azonban egy idő után a történet a tinik közt zajló drámázásokra fókuszált, és alig árult el valami konkrétumot a Brookline-ról, annak hírhedt igazgatójáról és az ott zajló embertelen kísérletekről. Ezt betudtam annak, hogy az írónő fokozni szeretné az olvasó kíváncsiságát, és ösztönözni a következő rész mielőbbi elolvasására, szóval jelen könyvvel kapcsolatban az volt az elsődleges elvárásom, hogy adjon végre hosszabb és részletesebb betekintést az intézet és az igazgató múltjába, lehetséges motivációiba. Nos, ez csak félig-meddig jött össze neki, mert volt, amiben fejlődést tapasztaltam, de bőven akadtak hibák is. Azt mindenképpen pozitívumnak könyveltem el, hogy a cselekményvezetés összeszedettebb lett, a feszültségfokozás is jobban működött, az első könyvvel ellentétben itt nem igazán érzékeltem üresjáratokat, végig a kirakós darabkái utáni nyomozás, kutatás, azok összeillesztése állt a középpontban. Kifejezetten örültem neki, hogy az előző rész nem túl fényesen felvezetett szerelmi szálát nem erőltette tovább az írónő, csak halványan utalt rá érzelmileg fontos pillanatokban, hogy valami kibontakozóban van Dan és Abby között, de nem terelte el vele a figyelmet a sokkal érdekesebb és lényegesebb fő sztoriról. Az egyébként meglepett, sőt mondhatom, kissé csalódott is lettem, amikor kiderült, hogy ezúttal nem a Brookline lesz a nyomozások fő célpontja, a postán kapott fényképek ugyanis más irányba vezették főhőseinket, ettől függetlenül félelemmel vegyes izgalommal követtem a házakba való betörést, az ott végzett kutatásokat, s habár engem az intézet múltjának részletei is érdekeltek volna, így sem bánkódom, hiszen az igazgató múltjáról, az intézetben történt kísérleteinek hátteréről számtalan hátborzongató, ugyanakkor rendkívül érdekes dolgot tudhattam meg. Akárcsak az első könyv esetében, ezúttal is fényképekkel illusztrálták a történetet, s bizony jó pár fotó önmagában, kontextus nélkül képes volt rám hozni a frászt, azért viszont haragszom egy kicsit, hogy a fényképeken hangsúlyosan megjelenő cirkuszi témakör alig kapott szerepet az elbeszélésben: elpazarolt lehetőségnek érzem, hogy mindössze egyetlen sarkalatos pont miatt került bele, holott ha valami, a cirkusz titokzatos világa remekül passzolt volna a könyvsorozatot belengő baljós, természetfeletti atmoszférához. A cirkusz helyett egy rejtélyes társulatot, a skarlátosokat ismerhettük meg, azonban felbukkanásaik korántsem tudták olyan mértékben borzolni a kedélyeket, hogy figyelemreméltónak tartsam őket. Keveselltem a róluk kiadott információkat, annak magyarázatát, hogy pontosan hogyan illeszkednek bele az igazgató tervébe, a vezetőjük leleplezése és a hozzá kapcsolódó nagy fordulat sem okozott nálam igazi katarzist, és kellett egy kis idő, amíg helyreraktam magamban, tulajdonképpen mi is volt a legfőbb problémám ezzel és az ezt megelőző könyvvel. Ha visszaemlékszem az Asylum - A bolyongó lélek cselekményére, aztán ahhoz hozzárakom a Sanctum - A rejtélyes társulat történéseit, akkor egy olyan írónő képe rajzolódik ki előttem, akinek jött egy hirtelen ötlete, hogy ő akar írni egy tinik számára is fogyasztható elmegyógyintézetes-őrült igazgatós, misztikus sztorit, ám a történet dramaturgiai ívét, logikáját elfelejtette rendesen kidolgozni. Mással nem tudom magyarázni azt a jelenetet, melyben megtudjuk, amit egyébként már lehetett sejteni, hogy ki a társulat vezetője, aki a szálakat mozgatta, majd kiderül a motivációja, ami mindössze annyi, hogy szüksége van egy szóra. Öhm, oké… Ehhez kellett kétkötetnyi rémisztgetés meg szívatás a főhősök felé??!! Ráadásként ott van még az a tény, hogy ő elvileg az igazgató örökségének továbbvivője, mégis azzal gyökeres ellentétben cselekszik, akkor mostanáig miért tartotta fenn az örökséget, ha igazából nem is érdekelte??? A történetvezetés átgondolatlansága abban is megmutatkozott, hogy számtalan elszórt információ és félig megemlített dolog bukkant fel a fejezetekben, amitől az egyszeri olvasó azt hihette, e mögött valami óriási, újszerű ötlet rejtőzik, aztán ezek egy része elsikkadt a szövegben, a maradékkal kapcsolatban pedig rá kellett döbbennie, hogy csak a műfaj elemeinek kicsit megvariált változatával hozta össze a sors. Van még egy rész a sorozatból, szóval reménykedem benne, hogy ott tényleg fény derül mindenre, értelmet nyernek az addig homályban tartott dolgok, ugyanakkor tartok attól, hogy az írónő hanyagsága miatt így is hátramaradnak megválaszolatlan kérdések, márpedig főhőseinkhez hasonlóan én is szeretném végre tisztán és teljes egészében látni az összképet az intézettel, az igazgató kísérleteivel és a Danhez fűződő viszonyával kapcsolatban.

A karaktereknek szánt külön bekezdés most meglehetősen rövid lesz, ugyanis sok mindent nem tudok elmondani róluk. Három főszereplőnk közül Jordannél tapasztaltam némi pozitív változást az előző könyvhöz képest, bár furcsa volt, hogy ott eléggé magába fordult és visszahúzódó lett a történet második felében átélt események miatt, itt pedig minden átmenet nélkül hirtelen megint zsenipalánta mókamesterként láttuk viszont. Azt még mindig türelmesen (igaz, egyre fogyatkozó türelemmel) várom, mikor derül ki, hogy neki mi köze van a Brookline-hoz, de már azon is eltűnődtem, hogy ez csak egy marketinghúzás volt az első rész fülszövegében, és ő mindössze a szórakoztató faktor miatt van jelen, mert elég különös, hogy a két könyvben eddig egy szó nem esett az ő és az elmegyógyintézet közti lehetséges kapcsolatról. Dant továbbra is gyötörték látomások, melyek kifejezetten ijesztőek voltak, ennek ellenére most sokkal eltökéltebb, bátrabb hozzáállással koncentrált a kutatásra, hogy végre továbbléphessen a bizonytalanságból és a félelemből. Örültem volna, ha csak valami irinyó-pirinyó plusz információt megtudhatunk az egyelőre ködbe burkolózó kötelékről közte és az igazgató között, mivel azonban egyértelműen ez a sztori legizgalmasabb kérdése, nem csodálkozom rajta, hogy az írónő a harmadik részre tartogatja az igazság teljes felfedését. Abby szintén kivette részét a nyomozásból, stabil érzelmi támasza volt a fiúknak, nekem mégis elég haloványnak, kidolgozatlannak tűnt kettejük mellett.

Összességében nézve azt kell mondjam, vegyes érzéseket hagyott bennem a könyv. Egy fokkal jobb volt, mint az első kötet, több izgalmat és borzongást tartogatott, végre kiderült némi konkrétum a fő cselekményszállal kapcsolatban, ugyanakkor a történetvezetés szétszórtsága, a megválaszolásra váró kérdések halmozása és legfőképp a kötetek közti kohézió hiányossága alaposan rányomta negatív bélyegét az olvasási élményre. Őszintén remélem, a harmadik résznek sikerül valamennyit javítania ezen a helyzeten.

Értékelés: 3/5

Jelenetek, amiket érdemes figyelni:

  - A szöveg illusztrálására összeválogatott fényképeket.

  - Dan látomásait.

  - Az igazgató naplóbejegyzéseit és kutatási jegyzeteit.

Sorozatkritika: Los Angeles-i rémtörténetek: Angyalok városa

 A 2020-as évről írt összesítésemben már utaltam rá, hogy erről a tavaly tavasszal kezdődött, majd egy évad után el is kaszált sorozatról hamarosan érkezni fog a bejegyzés. Igazából őszre volt betervezve az értékelés megírása, de csak tologattam és tologattam, mert azt éreztem, nem tudok mást írni róla azon kívül, hogy milyen unalmas és csalódást keltő volt számomra. Végül az ünnepi időszak alatt eldöntöttem, január elején újranézem, hogy felfrissítsem az emlékeimet, aztán pedig igenis elkészítem róla a bejegyzést, hogy egyszer s mindenkorra pontot tehessek a vele való kapcsolatom végére.

A történetről röviden: 1938-at írunk, Los Angelest egy borzasztó négyes gyilkosság rázza meg. A városban már így is forrnak az indulatok, feszült a viszony a fehérek és a latinók között, úgyhogy az üggyel megbízott Lewis Michener nyomozó és újonnan kinevezett társa, a mexikói származású Tiago Vega mindent bevetnek a nyomozás mielőbbi felgöngyölítése érdekében. Arra azonban ők sem gondolnak, hogy a városban egyre jobban eluralkodó erőszak és lázongás valójában két természetfeletti lény csatájának kezdetét jelzi…

2014 és 2016 között futott egy sorozat Londoni rémtörténetek címmel, melynek ugyanaz a John Logan volt a készítője, mint ennek. A viktoriánus éra második felében, Londonban játszódott, bár voltak kisebb kitérői Amerika felé, s az egész sztorit egy titokzatos, borongós, természetfeletti hangulat lengte be, sőt utóbbi kifejezetten fontos összetevője volt a cselekménynek. Amikor pár éve bejelentették, hogy egyfajta spirituális leszármazottként érkezik a Los Angeles-i rémtörténetek, ahol a 30-as évek Amerikája, illetve a mexikói vallási kultúra lesz a középpontban, kíváncsian, ám kissé aggódva vártam a bemutatóját. A Londoni rémtörténeteknek ugyanis volt egy utánozhatatlan, semmihez sem hasonlítható atmoszférája, ami pont a helyszín és a korszak miatt működött és bűvölt el teljesen (eredeti címe, a Penny Dreadful is a viktoriánus korban kedvelt, egy pennyért kapható, heti folytatásokban megjelenő ponyvák nevéből ered), s nem tudtam, ezt miként lehet jól átkonvertálni az amerikai és mexikói közegre. Mint kiderült, sehogy, az egész csak egy okos marketinghúzás volt az előző sorozat kedvelőinek, rajongóinak ideédesgetéséhez, akik megérkezésük után kaptak egy a jelenlegi amerikai politikára nagyon erősen reflektáló, misztikusságot viszont alig tartalmazó történetet. A félreértések elkerülése végett mondom el, hogy nekem semmi bajom nincsen azzal, ha egy sorozat párhuzamot von múlt és jelen között, ezáltal kritizálva a jelen problémáit (a tavalyi Netflix-minisorozat, a Hollywood például a filmipar kapcsán csinálta ugyanezt), azt azonban nem szeretem, amikor elhúzzák előttem a mézesmadzagot, s utána csúnyán átvernek. Ha már az elején tisztázták volna, hogy a természetfeletti elemek nem fognak hangsúlyos szerepet játszani, helyette egy politikai kiáltványt láthatunk, amiben a készítők megfogalmazzák véleményüket az Amerikában zajló történésekről, akkor valószínűleg bele sem kezdek a sorozatba, mivel a politizálás engem nem érdekel különösebben.

Kezdetnek beszéljünk is egy kicsit a parlagon hagyott misztikus szálról! A sorozat első előzetesei és leírásai alapján érdeklődve vártam, hogy minél többet tudhassak meg a beharangozott mexikói vallási kultúráról, azon belül is a nép halálhoz való viszonyulásáról, mert eddig csupán pár szóban, esetleg egy-két filmes jelenet erejéig hallottam/láttam, hogy ők teljesen másként fogják fel a halált, a szerettük elvesztését, mint mondjuk az európaiak. Náluk nem a szomorúság, a csendes gyász kötődik a halálhoz, épp ellenkezőleg, a vidámság, az ünneplés: ők halottak napján együtt iszogatnak, énekelnek, táncolnak a temetőkben, vagy színes, hangos, nagyszabású felvonulásokat tartanak a városok utcáin. A halálnak külön istensége is van, Santa Muerte (szó szerinti fordításban: „szent halál”, de általában a halál szent angyalának szokták hívni), aki nemcsak a halottak biztonságos átkelését segíti a túlvilágra, hanem védelmező, gyógyító erővel is bír. A sorozatban ez az istenség kapott egy gonosz nővért, aki bosszút akart állni rajta azáltal, hogy megrontja az emberek lelkét, ezzel bebizonyítva Santa Muertének, hogy felesleges hinnie az emberek jóságában, mert a romlatlannak látszó felszín alatt ők valójában mind szörnyetegek. Ez remek kezdetnek hangzik, csakhogy a halál istennője végig egy enervált, az emberekre, azok imáira alig figyelő entitásként jelent meg, a sorozatban eltöltött ideje alatt sejtelmes beállítások és megvilágítások közepette álldogált, nézelődött, mondott pár keresetlen szót, majd odébbállt: ez alapján nehezen lehetett elhinni róla, hogy különösebben érdekelné az emberek sorsa. Ilyen bánásmód mellett szerintem akárhonnan nézzük, értelmetlen volt a szerepeltetése, mert akiket ez a szál érdekelt volna, azokat valószínűleg elég hamar elkedvetlenítette a figura jellegtelensége és a róla közölt kevéske információ, akik pedig inkább a többi történetszálat követték volna, azoknak ez csak egy felesleges töltelékrészlet volt. Számtalan megválaszolatlan kérdés keringett a két nővér kapcsolata körül, Tiago Vega nyomozó kettejük harcában betöltött szerepéről sem derült ki semmi, és persze értem én, hogy a további évadokra is kellett ötleteket tartalékolni, de a jobb megértés, a történések átlátása érdekében pár információmorzsát igazán dobhattak volna a kíváncsi nézőnek. Ez már a szőrszálhasogatás része a dolognak, mert más természetfeletti témájú sorozatban is találkoztam a problémával, hogy nem egyértelműsítették, tulajdonképpen mekkora ereje van a gonosznak és ez mire terjed ki: voltak emberek, akiket a nővér egy nézéssel vagy két suttogással megbabonázott, másoknál viszont különféle helyzeteket kreált, amik az adott embert szépen lassan terelték a gonosz oldal felé, ám még ekkor sem lehetett biztos a győzelmében, mert néhányan megtorpantak az utolsó pillanatban.

A valóság talaján mozgó történetrészekben az elaprózódás volt a legnagyobb problémám, mert egy idő után a főbb cselekményelemek kisebb elágazásokat kaptak, ezáltal sok lett az egymás mellett futó, alkalmanként összefonódó szál, ráadásul a minőségük is ingadozott, így óhatatlanul lenyomták, kioltották egymást. Első évadról lévén szó, a végig érezhető bevezető jelleg nem lett volna akkora baj, ha ténylegesen arra szánták volna az időt, hogy jobban megismertessenek a szereplőkkel, a korszakhangulattal, és hogy pontos hátteret adjanak a történések miértjeiről. Ehelyett mindenből csak úgymond ízelítőt kaptunk, mintha a készítők vázlatos prezentációját láttuk volna, amivel a producereket, a tévétársaság fejeseit igyekeztek meggyőzni arról, hogy ebbe a sorozatba érdemes befektetni: felsorolták az egyes helyszíneket, bemutatták a szereplőket, halványan felrajzolták a köztük lévő viszonyrendszereket, az azonban kimaradt, hogy a történettel mit akartak elmondani, merre akartak haladni. Talán maguk a készítők sem tudták pontosan az irányvonalat, ettől lett egyszerre összeszedetlen, hiányos és arányt tévesztett a végeredmény. A pilotban lezajlott négyes gyilkosság, amiről én egyébként azt hittem, az utána való nyomozás adja majd az évad vázát, pár epizód után egyre inkább elsikkadt, hogy átadja helyét a töméntelen egyéb történetszálnak, melyek sokszor egyáltalán nem vitték előbbre a cselekményt. Megint csak szőrszálhasogatásnak tűnhet, ettől függetlenül engem egy idő után zavartak a különféle zenei betétek, holott egyrészt tisztában vagyok vele, hogy mind a Gyülekezet tevékenységéhez, mind a mexikóiak kultúrájához szervesen hozzátartozik az ének és a tánc, másrészt általában nincs ellenemre, ha egy filmben, sorozatban dalok csendülnek fel, itt mégis azt éreztem, nincs semmi dramaturgiai hasznuk, csak időkitöltőként funkcionálnak. A város közigazgatási helyeit (rendőrség, városháza) átitató rasszizmus történetszála egyértelműen a jelen amerikai helyzetre is utalt, ahol újfent erőre kapott a kisebbségek elnyomása és a gyűlöletkeltés, emellett hangsúlyosan jelen volt a 30-as években eluralkodó nácizmus, ami nagyon hasonló gondolatmenetre épült. Kíváncsiságból végeztem egy kis kutatást azzal kapcsolatban, mennyi valóságtartalma lehet a sorozatban ábrázolt történéseknek, s meglepődve tudtam meg, hogy a nácik valóban megpróbáltak beszivárogni Los Angelesbe, bár elsősorban Hollywood volt a célpontjuk, mivel a film kiváló eszköze lehetett volna propagandájuk terjesztésének, ám egy zsidó származású, első világháborús veterán, bizonyos Leon Lewis által életre hívott titkos kémszervezet több tervezett támadásukat is meghiúsította. A mexikói bevándorlókat ért atrocitások mértékéről és jelenlétéről szintén találtam érdekes cikkeket, s ezek elolvasása után jutott eszembe, hogy a készítők jobban jártak volna egy olyan sorozatötlettel, ami teljes mértékben elveti a természetfeletti szálat, eleve szóba se hozza a Londoni rémtörténeteket, visszavesz a politizálásból, és a tényekből való felszínes inspirálódás helyett a városban konkrétan megtörtént eseményeket mutatja be. A sorozatban ábrázolt rendőri brutalitás ismételten egy jelennel vont párhuzam volt, hiszen ez a közelmúltban óriási problémát, felháborodást okozott Amerikában (mint megtudtam IMDb-ről, a kilencedik epizód akkoriban került adásba, amikor a George Floyd-eset történt, s ezért a Showtime külön figyelmeztetést tett az epizód elé, mert abban is erőszakos rendőri megnyilvánulások történtek), mindentől függetlenül nekem a sorozat vonatkozó jeleneteinek egy része szélsőségesen hatásvadásznak tűnt, egyszerűen nem éreztem realistának őket, mert annyira a sokkolás, a brutalitás volt bennük a fő motívum, hogy a kifejezni kívánt üzenet, mondanivaló elveszett útközben.

A sokféle történetszálból következően a szereplők száma sem volt éppen alacsony, ám sajnos rájuk is igaz, hogy vázlatosan felskiccelve jelentek meg, a köztük már meglévő vagy kialakuló kapcsolatrendszerek ábrázolása szintén kidolgozatlan, esetenként egyenesen unalmas volt, épp ezért elég keveset tudok kiemelni közülük, akikben ha csak nyomokban, de láttam valami érdekeset. A két főszereplő nyomozó, Lewis Michener és Tiago Vega között hamar kialakult az összhang még annak ellenére is, hogy az évad első felében jó pár dolgot eltitkoltak egymás elől, aztán szép lassan rájöttek, jobban járnak, ha mindent megosztanak nyomozópartnerükkel, s együtt próbálják megoldani a problémákat. Külön nézve őket, Michener nyomozó izgalmasabb figura volt, ami nagyban köszönhető Nathan Lane elképesztő alakításának, mert ő töltötte meg élettel a szerepet, egy gesztus, arcmimika vagy csak a hanghordozás alapján rengeteg mindent tudhattál meg a benne rejlő érzelmekről, a fájdalomról, a félelemről, a gyászról, ugyanakkor szavaiból és cselekedeteiből kíméletlen átgondoltság és elkötelezettség sugárzott. Két alkalom is volt, amikor nagyon kemény döntést kellett meghoznia, s a színészi játékból tökéletesen átjött a kettősség: míg az arcán azt láttad, hogy nehezére esik megtennie, mégis megtette, mert tudta jól, csak így lehet esélye megelőzni a még rosszabb dolgok megtörténtét. Ami Tiagót illeti, én nőiesen bevallom, eleinte csak a kinézete kötötte le a figyelmemet, idővel azonban többet is megláttam a karakterből. Ő ugyanúgy egyfajta kettősséget képviselt, mint Lewis, csak kicsit másként: azzal küzdött, hogy rájöjjön, ki is valójában, hová is tartozik, hiszen egyszerre volt mexikói származású és rendőr, tehát a lázongások, az azt követő rendőri túlkapások során nem tudta, hova álljon, s minden erejével azon igyekezett, hogy mindkét oldalnak megfeleljen, és egyben bebizonyítsa nekik, hogy tévednek a másik oldallal kapcsolatban. A Gyülekezet nevű egyházi szervezetnek, ami a négyes gyilkosság kapcsán került a nyomozók, és velük együtt a nézők látókörébe, fontos arca és hangja volt Molly Finnister, azaz Molly nővér. A nyomozókhoz hasonlóan ő is kettős érzésekkel vívódott: habár elhivatottan teljesítette a Gyülekezetben vállalt kötelességeit, s mindig megértéssel, szeretettel fordult a hívek felé, biztatta őket az Istenben való hitre, titokban egy visszafogott, normális életre vágyott, ahol nem ismerik fel az utcán, nem kell állandóan mások bajával foglalkoznia, hanem csak és kizárólag magára figyelhet. Rajtuk kívül szeretném még megemlíteni a Santa Muerte gonosz nővérét alakító Natalie Dormert, aki a nővér szerepe mellett három egyéb karakterként is feltűnt. Nem is elsősorban a karakterek kidolgozottsága volt az érdekes, hanem az a tény, ahogy a színésznő teljesen átlényegülve, tűpontos akcentusok és eltérő viselkedések, stílusok mentén alkotta meg az egyes figurákat. Ha másért nem is, az ő lenyűgözően sokszínű játékáért érdemes volt végigülni ezt az egy évadot.

Röviden összefoglalva a véleményemet, ez egy szétszórt, átgondolatlan, helyenként túlzottan hatásvadász sorozat lett, ami az előzetesen sugalltakkal ellentétben még spirituális szinten sem közelítette meg elődjét. Méltatlanul bánt el a természetfeletti szállal, nem találta meg a jó arányt az elmesélni kívánt történetszálak között, csak vázlatokat rajzolt fel abban bízva, hogy az előkészítéssel képes felcsigázni a nézőket, akik így majd visszatérnek a további évadokra. Ha valaki hozzám hasonlóan legfőképpen a Londoni rémtörténetekhez fűződő kedves emlékek miatt kezdene bele ebbe, azt javaslom, inkább nézze újra azt. (Hm, most elgondolkodtam, hogy valamikor idén talán én is ezt fogom tenni… Azért ne vegyétek készpénznek, lesznek bőven újdonságok, amik mellé nem biztos, hogy bele fog férni az időmbe)

Értékelés: 55%

Jelenetek, amiket érdemes figyelni:

   - A Tiago és Lewis közti összhangot.

  - Natalie Dormer kaméleon üzemmódját a négy különböző szerepben.

  - Diego kihallgatását.

  - A Vega-család újraegyesülését.

Los Angeles-i rémtörténetek: Angyalok városa /Penny Dreadful: City of Angels/ (2020)

színes, feliratos, 55 perc

Rendező: Paco Cabezas, Roxann Dawson, Sheree Folkson, Sergio Mimica-Gezzan, stb.

Szereplők: Natalie Dormer, Daniel Zovatto, Nathan Lane, Kerry Bishé, Adriana Barraza, Jessica Garza, Johnathan Nieves, Michael Gladis, Rory Kinnear

Összefoglaló a 2020-as évről

 A blog indulása óta minden év végén készítettem egy összesítő értékelést az itt tárgyalt három témakörről, a könyvekről, filmekről és sorozatokról, azonban az elmúlt két évben ezek egyéb bejegyzések megírása, vagy csak szimplán az ünnepi időszak okozta elkényelmesedés miatt átcsúsztak a következő évre. Tavaly karácsonykor már jó előre láttam, hogy ismételten nem fogom tudni megcsinálni a visszatekintést december 31.-éig, ezért úgy döntöttem, inkább 2021 első hetére halasztom megírását és publikálását. Nem is szaporítom tovább a szót, jöjjön a témakörökre lebontott évértékelő! BÚÉK!

Könyvek

Amikor a bejegyzés vázlatát körmöltem, sokat tűnődtem rajta, hogy már a bekezdésben hozzam szóba, vagy inkább mindegyik témakörnél külön térjek ki rá, miként húzta keresztbe a témákhoz fűződő előzetes terveimet a koronavírus okozta veszélyhelyzet és az azzal járó korlátozások; végül úgy döntöttem, mindenhol mesélek róla röviden (talán egyedül a sorozatokat nem érintette). Akik rendszeresen olvassák irományaimat, azok tudhatják, hogy évek óta büszke tagja vagyok a moly.hu oldalnak, ami elsősorban egy könyvekkel foglalkozó honlap. Nos, ezen az oldalon egy ideje különféle statisztikákat találhatsz a saját aktivitásodról, olvasásaidról, értékeléseidről, stb., és 2013-ban kezdődött tagságom óta tavaly értem el az abszolút mélypontot mindössze 18 db elolvasott könyvvel, ami oldalszámban 6886. Természetesen nem az határozza meg az olvasási szokásaimat, hogy mit ír ez a statisztika, de azért ad egyfajta célirányt arra vonatkozólag, mi az az adott könyvmennyiség, amit el szoktam olvasni, valamint az is erős motiváló tényező, hogy bizonyos mennyiségű elolvasott könyv és oldalszám után plecsnit kap az ember, amivel aztán lehet büszkélkedni: 2019-ben például óriási örömet okozott, hogy sikerült elérnem a 10000 elolvasott oldalt, s 2020-ra is ez volt a fő célom. Az ok, amiért ez nem jött össze, elég prózai: én olvasmányaim nagy részéhez könyvtári kölcsönzéssel jutok hozzá, ám tavasszal ugyebár három hónapig zárva voltak a könyvtárak, s ugyan házhozszállítással segítették az olvasókat, ezt csak és kizárólag a székhelyükként szolgáló városban tették meg, szóval én falusi lakosként határozatlan időre összezárva maradtam kettő darab korábban kikölcsönzött könyvvel. Szerencsére egy kedves barátnőm segítő kezet nyújtott, így virtuális módon érkezett pár olvasmány, június végétől pedig ismét lehetett könyvtárba menni. Az ősszel hozott újabb korlátozó intézkedések idején nagy örömömre kibővítették az említett szolgáltatást, az online leadott kérelmek a házhozszállítás mellett előre meghatározott időpontokban személyesen is átvehetők lettek a könyvtár parkolójában kialakított helyszínen. Csakhogy ekkoriban kapott el az ötlettelenség, egyszerűen semmi nem felelt meg az ízlésemnek, hangulatomnak, s őt szorosan követte a kedvetlenség, amikor egyáltalán nem tudtam rávenni magam az olvasásra. Őszintén remélem, hogy 2021-ben sikerül kimásznom ebből a gödörből, s mihamarabb neki tudok állni a jelenleg nálam üldögélő kikölcsönzött példányok elolvasásának. Mélypont ide vagy oda, azért nézzük meg egy kicsit közelebbről ezt a 18 db olvasást! Műfaji szempontból ifjúsági irodalom és krimi került legtöbbször sorra, bár az élményeim nem mindig voltak pozitívak, sőt ifjúsági részről sikerült egy borzalmasan rossz könyvsorozatba belenyúlnom. Egyébként jó pár sorozatot elkezdtem, s az volt a terv, hogy be is fejezem őket év végéig, ebből mindössze a fentebb említett jött össze. Stieg Larsson A tetovált lány-trilógiájának harmadik darabja még várat magára, ahogy Madeleine Roux Asylum-sorozatának két része is még hátravan. A korábbi összesítésekben többször is említettem, hogy ritkán veszek magamnak könyvet, jobban szeretek kapni, s ezt tavaly kétszer is átélhettem: a születésnapom alkalmából egy régóta vágyott példány került a birtokomba, amiről hónap végén, az immár szokásossá vált holokauszt emléknap apropóján olvashatjátok el a véleményemet, ugyanis a téma egy nagyon fontos, engem különösen érdeklő aspektusáról szól az említett kötet. Karácsonykor lassan hagyomány nálunk a könyves ajándék, 2020-ban annyi változás történt, hogy a vírus miatt apa nem szeretett volna könyvesboltba menni a tömeg miatt, s ebben egyet is értettem vele, így én adtam le az online rendelést, a csomagot viszont ő fizette. Erről a könyvről sem szeretnék sokat mondani, hiszen idővel úgyis készül róla bejegyzés, annyit viszont elárulok, hogy évek óta ez az első olyan karácsonyi könyvajándékom, ami nem a holokauszthoz kötődik; ez szándékos döntés volt részemről, most kifejezetten egy könnyedebb témájú könyvre vágytam. Még az ajándékoknál maradva, 2019-es karácsonyi könyvem, a 111 különleges hely - London sorra került tavaly februárban, róla a lentebb megadott linken olvashattok hosszabban. Mindezek után mik is lehetnének a célkitűzéseim 2021-re? Először is, több elolvasott könyv, aztán jó lenne minden megkezdett sorozatnak a végére érni, mellette pedig minél változatosabban, többféle műfajból merítve olvasni: akiktől mindenképpen szeretnék legalább két-három művel megismerkedni, az Charles Dickens és Stephen King, őket ugyanis méltatlanul elhanyagoltam 2020-ban. A téma lezárásaként lássuk a tavaly elolvasott könyvek legjobbjait és legrosszabbjait!

Legjobb olvasmány 2020-ban: Caleb Carr - A Halál angyala

Említésre méltó olvasmányok 2020-ból: John Sykes - 111 különleges hely - London; Emma Donoghue - A cafka; Kody Keplinger - The DUFF - A pótkerék és Lying Out Loud - A hazugságháló

Legrosszabb olvasmány 2020-ban: Kim Harrington Clarity-sorozata: 1. Clarity - A tisztánlátó, 2. Perception - A hatodik érzék - mindkét rész elképesztően rossz volt, úgyhogy megérdemelten jár nekik az elismerés...

Filmek

Amennyire csalódást keltőek a könyves téma számadatai, annyira büszke vagyok a filmes témában elért eredményemre: 54 db filmet néztem meg, ami több mint 2019-ben volt, vagyis itt megvalósult a kitűzött cél. Természetesen a koronavírus az ide vonatkozó terveimbe is belerondított, ugyanis a mozik bezárása, valamint a nagy hollywoodi filmek bemutatódátumainak elhalasztása miatt csupán kétszer voltam moziban. 2021-et főleg azért is várom (valószínűleg sok millió érdeklődővel/rajongóval együtt), mert a jelenlegi állás alapján ebben az évben dúskálni fogunk a jobbnál jobb filmekben. Én a magam részéről a Marvel-filmekre vagyok leginkább kíváncsi, bár az Örökkévalók és a Shang-Chi és a tíz gyűrű legendája kapcsán kell majd némi továbbképzést végeznem, mivel róluk alig tudok valamit. Az eddigi évektől eltérően ezúttal nem készítettem előzetes mozis tervezetet, a fontosabb dátumokat nagyjából tudom, de most inkább kivárok, nem akarom megint átélni azt az érzést, amikor százszor újra kell írni, majd végül a papírszemétbe kell hajítani a listámat. Ami a kettő darab 2020-as mozizásomat illeti, egyik fantasztikusabb élmény volt, mint a másik: míg januárban a Jojo Nyuszi a humorával és a karaktereivel nyert meg magának, addig augusztusban kedvenc rendezőm, Christopher Nolan legújabb filmje, a Tenet vizualitása és ötletessége szögezett a moziszékbe. További filmnézéseimhez kedvenc újságom, a VOX mozimagazin újságcikkeiből és a snitt.hu oldalon lévő figyeltjeim filmmegtekintéseiből merítettem ihletet, de az is előfordult, hogy újranéztem régebben látott alkotásokat, ami azonban véleményem szerint a legnagyobb motivációt adta, azok a snittes kihívások voltak (aki nem tudná, a snitt.hu a moly.hu filmes, sorozatos testvére). A moly.hu kapcsán talán már értekeztem arról az opcióról, hogy különféle kihívásokon lehet részt venni, s ha teljesíted az adott kritériumokat, plecsnit kaphatsz jutalomként. Lehet az a feladat, hogy bizonyos könyve(ke)t olvass el, bizonyos műfajok szerint olvass, vagy megadott témákhoz keress olvasmányokat, a lehetőségek tárháza végtelen, köszönhetően a sok-sok kreatív Moly-tagnak, akik kitalálják ezeket. Snitt.hu-n ugyanezen vonal mentén, csak filmek és sorozatok kapcsán tüntetheted ki magad plecsnikkel. A lényeg, hogy egy-egy alkalommal, amikor épp nem tudtam mit nézzek, ott voltak ezek a kihívások, amiknek feltételeiből szemezgetve máris találhattam magamnak néznivalót. Évek óta visszatérő problémám, hogy ez a témakör csupán mozizós élményekkel kapcsolatban kerül elő a blogon, és sajnos ebben 2020-ban sem jutottam előrébb, a két mozis filmnézés mellett mindössze Christopher Nolan három korábbi filmjéről készítettem bejegyzést a Tenet premierjéhez kapcsolódóan. Magam sem tudom megmagyarázni, miért van az, hogy könyvek és tévésorozatok esetében legyen bármilyen nehéz és fárasztó a gondolataim összeszedése, majd értelmes mondatokba rendezése, képes vagyok megcsinálni, filmeknél viszont nem bírom rávenni magam véleményem hosszabb kifejtésére. Mindenesetre erre az évre is megfogadom, hogy igyekszem több filmes bejegyzéssel jelentkezni, aztán meglátjuk, mennyire tudom tartani ezt az ígéretet. Egyéb célkitűzéseim újfent legalább 50 film megtekintése, s természetesen amint a vírushelyzet lehetővé teszi, a mozik minél gyakoribb látogatása. Zárásképpen lássuk a legjobb és legrosszabb 2020-as filmélményeimet (itt szeretném megjegyezni, hogy nálam a 2020-as filmnézés nem feltétlenül azt jelenti, hogy maga a film abban az évben készült/mutatták be, hanem hogy én akkor láttam)! Bejegyzések híján némelyikhez mellékelek egy rövid összefoglalót.

Legjobb film 2020-ban: Jojo Nyuszi

Említésre méltó filmek 2020-ból: Tenet

                                                      Ready Player One - Igazából ő kapta tőlem a legmagasabb értékelést, kilenc csillagot snitten, viszont azért a Jojo Nyuszinak adtam az elismerést, mert történeti és karakteri szinten összetettebb volt ennél a filmnél. Itt elsősorban a virtuális világ pazar látványa, a pörgős cselekményvezetés, illetve a számtalan popkulturális utalás nyűgözött le, s összességében nézve remek kaland volt végigkövetni a húsvéti tojás utáni vadászatot. A könyvváltozatot még nem olvastam, de tervben van.

                                                       Akik maradtak - Csodálatos magyar film két holokauszt-túlélő, egy kamaszlány és egy középkorú orvos kapcsolatáról, ami a traumafeldolgozás mellett a második világháború utáni magyarországi viszonyokat is bemutatja. Visszafogott történetvezetése ügyesen kerüli a hatásvadászatot, a két főszereplőt alakító színészek játéka pedig lehengerlő és elképesztő.

                                                       Nagy hal - A könyvtárban kutattam a DVD-k között valami néznivaló után,s ott figyeltem fel rá. A történet szerint egy haldokló apa meséli el kalandokban gazdag életét, fia azonban állandó konfliktusban van vele, mert zavarják a szerinte hihetetlen és földtől elszállt mesék, s elhatározza, hogy kideríti a történetek mögött rejlő igazságot. Gyermeki énemet teljesen magával ragadta a mesés látványvilágú mozgókép a családi kapcsolatok fontosságáról, a történetmesélés sokszínűségéről és felemelő erejéről.

Legrosszabb film 2020-ban: Az ismeretlen Drakula - Egy nagyszabásúnak szánt, fantasyelemekkel feldúsított eredettörténet a legismertebb vámpírról, ami egy totálisan félresikerült, klisékkel, logikai bakikkal és csapnivaló látványvilággal rendelkező borzalom lett. Nem gyakran fordul elő, hogy egy rossz filmen komolyan felhúznám magam, de ettől napokig forrongtam.

Sorozatok

Ez a témakör sokáig még a filmeknél is mostohább törődést kapott tőlem, hiszen alig vagy szinte egyáltalán nem foglalkoztam vele a blogon. Az utóbbi két-három évben indult el egy pozitív fejlődés, ami 2020-ban sem torpant meg. Még 2018-ban határoztam el, hogy közelebbről megismerkedem a minisorozatok műfajával, ezekből tavaly ötöt gyűrtem le, vegyes eredményekkel és érzésekkel. Az év elején megtekintett Az utolsó angol úriember színészi szempontból tökéletes választás volt, a korszakot uraló hangulatot, valamint az első világháború borzalmait nagyon élethűen jelenítették meg, azonban a történetvezetési megoldásai nem igazán tetszettek. Márciusban egy Dickens-adaptáció, a 2007-es Twist Olivér került sorra, amit elsősorban azért néztem meg, mert Tom Hardy játszotta benne Bill Sikest, s amikor a könyvváltozatot olvastam, én is őt képzeltem bele a szerepbe. Korrektül megrendezett, hangulatos minisorozat volt, nagy különlegességek nélkül. Májusban egyik kedvenc showrunnerem, Ryan Murphy állt elő a Hollywooddal, ami ugyan az álomgyár második világháború utáni éveit mutatta be, azonban a filmkészítésben uralkodó rasszizmust és a női egyenjogúság teljes hiányát nem volt nehéz párhuzamba állítani a filmiparban most is jelenlévő problémákkal. A Lőporra azért esett a választásom, mert egy angol történelmi eseményt vett alapul, s rendszeres olvasóim tudhatják, hogy engem bármi érdekel, ami a szigetországgal kapcsolatos, legyen az történelem, kultúra, akármi. Sajnos egy összecsapott, hatásvadász borzalom lett a végeredmény, amit Kit Harington színtelen és erőltetett színészi játéka rontott el teljesen. Az év vége felé A bíbor szirom és a fehérrel ismét Angliába utaztam, a viktoriánus időkbe, hogy végigkövessem egy fiatal prostituált, Sugar életét, amint az utcáról egy pártfogó kegyeibe kerülve megtapasztalja a kényelmet és anyagi biztonságot, ám ez a látszólagos idill nem tart ki sokáig. Áttérve egyéb, a minisorozat kategóriába nem illő sorozataimra: néhánynak én értem a végére 2020-ban, néhányat pont akkor fejeztek be, de akadt olyan is, ami új évaddal jelentkezett, és idén is folytatódik. Az általam tavaly elkezdett sorozatok közül nagy bánatomra egynek év végén bejelentették a kaszáját: ez a Castle Rock, ami Stephen King könyveiből táplálkozva tárt nézői elé érdekes, sokszínű és ijesztő történeteket. Mivel elkaszálták, s a múlt hét végén én magam is befejeztem a nézését, természetesen készül majd róla bejegyzés. A többiek közül a viktoriánus korra hajazó fantasyvilágban játszódó Carnival Rowhoz még várhatóak újabb évadok, a Midnight, Texas és a Kurtizánok kora viszont már korábban véget értek. Terveim szerint utóbbi kettőt idén befejezem, s akkor róluk is részletes beszámolóval jelentkezem. Hosszú évek után elbúcsúztam A S.H.I.E.L.D ügynökeitől, a két éve elkezdett Gengszterkorzót 2020 utolsó napjaiban fejeztem be (idővel erről is jön bejegyzés), a Los Angeles-i rémtörténetek: Angyalok városa című sorozatot pedig tavaly áprilisban indították, majd egy évad után el is kaszálták; emlékezetem felfrissítése céljából a héten újra megnéztem az epizódjait, s ha minden a terveim szerint halad, akkor remélhetőleg jövő hét folyamán sikerül megírnom róla a véleményemet. A The Alienist című sorozat új évaddal jelentkezett, kíváncsian vágtam bele a 19. század végi Amerikában összeállt rendkívüli nyomozócsapat újabb ügyébe, azonban felemás érzéseim lettek. A bűnügy nem kapott akkora figyelmet, mint a korábbi, a nyomozás sem volt olyan részletesen kifejtett, s nem igazán tetszett a szereplők egyéni drámáinak előtérbe kerülése. Ebből elvileg még lehet folytatás, mert úgy tudom, a sorozat alapjául szolgáló regények írója tervez még további kötete(ke)t. Nagy újdonság volt számomra 2020-ban, hogy a külföldi sorozatok mellett a magyarokra is kiterjesztettem figyelmemet és érdeklődésemet. A tavasszal megtekintett Mellékhatás különösen komoly és érzékeny témával, a béranyasággal foglalkozott, s e csapásirány mentén az egyes orvosok morális hozzáállása és maga az anyaság, az anyává válás is szóba került. A történetvezetése feszes, bár kicsit talán részlethiányos, de ezen még változtathat a második évad, a karakterei és egyben az őket alakító színészek viszont fantasztikusak. A másik sorozatot, az Apatigrist kedvesen szórakoztató és humoros mivolta miatt kezdtem el, s kifejezetten tetszik benne, hogy a főszereplő Péter randizásai mellett lányai hétköznapi problémáival is kiemelten foglalkozik a forgatókönyv, hiszen koromnál és nememnél fogva velük jobban tudok azonosulni, az apjukon rendszerint csak jókat kuncogok.

Az új évadra váró sorozataim és azok mellett, amiknek hátralévő évadjait idén tervezem végignézni, óriási kíváncsisággal és izgalommal várom a Marvel Studios sorozatait/minisorozatait. Az Infinity Saga lezárultával a stúdió úgy döntött, mostantól nemcsak a nagyvásznon, hanem a tévéképernyőn is követhetjük kedvenc szuperhőseink, főgonoszaink kalandjait, sőt új karaktereket és ezzel együtt történeteket is megismerhetünk. A moziverzum tehát tovább tágul, főleg hogy innentől fogva a filmek és a tévésorozatok szorosabban összekapcsolódnak, a karakterek is átjárhatnak egyikből a másikba. 2021-re négy sorozatukat jelentették be: január 15.-én indul a WandaVízió, ahol a címszereplőket amerikai sitcomok különböző évtizedeinek stílusaiban láthatjuk viszont, márciusban pedig érkezik A Sólyom és a Tél Katonája közös akciózása, bár én személy szerint tutira a humoros interakcióikat fogom inkább szeretni. Nyáron az alternatív univerzumoké lesz a főszerep: míg a What If… egy animációs sorozatként mutatja be, mi lett volna, ha nem azok és nem úgy váltak volna szuperhőssé, ahogy azt eddig a filmekben láttuk, addig a Lokiban megnézhetjük, hogy a Bosszúállók - Végjáték New York-i időutazása során megszökött nyikhaj istenke milyen kalandokba keveredik a különféle dimenziókban. Az új jövevényeket és a már meglévő sorozataimat összeadva sincs olyan sok és sokféle sorozatom, szóval ha valakinek van számomra egy jó sorozata, minisorozata, amit úgy gondol, érdemes megnéznem, ne fogja vissza magát, és ossza meg velem. Előnyt élveznek az olyan sorozatok, amik már befejeződtek, és kaptak rendes lezárást, mert megnyugtat az érzés, hogy nem fogják minden előzmény nélkül, a nézettségi, pénzügyi adatok miatt elkaszálni; korszak alapján az angol történelem bármelyik időszaka érdekel, legfőképpen természetesen a viktoriánus, emellett szóba jöhet még a húszas-harmincas évek Amerikája; műfaji szinten lehet misztikus, horror, fantasy, természetfeletti, viszont tartalmazzon valami kreatív megoldást, ne csak egy újabb vámpíros-vérfarkasos-boszorkányos sorozat legyen, a krimit sem utasítom el, de abból nem szeretnék olyat, ahol részenként oldanak meg egy bűnügyet. Az idei évre a sorozatokkal kapcsolatban rövidtávú célkitűzésem a fentebb említett három befejezett sorozatról a bejegyzések elkészítése, hosszú távon szeretném tovább bővíteni minisorozatos ismereteimet, felfedezni újabb sorozatokat, és pontot tenni a megkezdettek végére. Ebben a témakörben ezúttal sem hirdetek legjobbat és legrosszabbat, ugyanis nem tartom igazságosnak úgy összehasonlítani őket, hogy az egyiket végig láttam, a másikból viszont csak egy vagy két évad fért bele az évbe.

Nos, ez lenne az én 2020-as összefoglalóm. A tavalyi év utolsó két hónapjában eléggé elhanyagoltam a blogot, ezen mindenképp szeretnék változtatni, s összességében szeretnék 2021-ben aktívabb és sokoldalúbb lenni, sőt talán még arra is végre ráveszem magam, hogy több embernek mutassam meg írásaimat. Ahogy olvashattátok, erre a hónapra igazi bejegyzésdömpinget szánok, csak bírjam szusszal a pötyögést, meg ép ésszel a gondolkodást, vázlatkészítést! Akár rendszeresen, akár csak néhanapján kukkantotok be ide, kedves olvasóim, köszönöm, hogy vagytok, hogy elolvassátok értékeléseimet, és valószínűleg fogalmatok sincs róla, mekkora erőt és inspirációt adtok olyankor, amikor nincs semmi épkézláb ötletem, gondolatom, s azt érzem, hogy legszívesebben hagynám a fenébe az egészet, mert úgysem értek hozzá. Miattatok viszont mégis tovább próbálkozom. :)