Könyvkritika: J. D. Salinger - Franny és Zooey

J. D. Salinger leghíresebb művéről, a Zabhegyezőről már írtam egy bejegyzést még februárban. Bár nem nyűgözött le teljesen, mégis eszembe jutott tőle akkoriban egy másik cím, amivel kapcsolatban úgy döntöttem, valamikor ebben az évben elolvasom. Nos, erről a kötetről lesz szó ma.
A történetről röviden: Franny fiatal egyetemista lány, aki látszólag minden különösebb ok nélkül idegösszeomlást kap, s egy könyv hatására a vallás felé akar fordulni. Zooey egy közepesen sikeres televíziós színész, s nem mellesleg Franny legfiatalabb bátyja. Kettejük beszélgetései, vitái bontakoznak ki e rövid elbeszélésben, valamint bepillantást nyerhetünk családjuk történetébe is…
A Zabhegyezőnél említettem, hogy újraolvasás volt, s valamiért az rémlett, hogy a Franny és Zooey-t is olvastam már, azonban semmi olyan emlék nem jött elő olvasás közben, ami megerősítette volna ezt. Eleinte azt gondoltam, rossz ötlet volt belekezdeni, mivel a Zabhegyező se nyerte el anno a tetszésemet, ráadásul Franny fejezete nem tűnt többnek egy intelligens, ám mégis rettentően hisztis lány monológjánál, Zooey fejezetének elejére tűzött bevezető pedig borzalmasan dagályos, helyenként érthetetlen volt. Franny és bátyja beszélgetései rejtegettek érdekességeket, viszont olyan szinteken tárgyalták a vallásfilozófiát, és olyan, általam alig vagy egyáltalán nem ismert emberekre hivatkoztak, ami kissé magas volt nekem, így az elbeszélésnek ezt a részét nem is értettem igazán. A család élményekben, emlékekben gazdag történelmének szeletei ellenben nagyon tetszettek, ezeknek köszönhetően némileg árnyalódott a kezdeti negatív hozzáállásom. A sztoriban ténylegesen megjelent családtagok között a néha ellenséges dialógusok ellenére érződött az aggódás, a törődés, a szeretet, főleg Zooey-nál éreztem azt, hogy igenis érdekli a húga állapota, és szeretné ismét vidámnak látni őt. A Zooey nevével fémjelzett fejezet elején lévő bevezetőből kiderült, hogy Buddy Glass, az egyik idősebb bátyjuk írta meg végül történetüket, s ott ő „házi mozi prózában” definícióval illette művét. Nos, szerintem ez remek műfaji besorolás volt, az apró mozdulatok, helyszíni leírások tényleg ezt az érzetet keltették, igaz, az én lelki szemeim előtt inkább egy színházi előadásként jelentek meg az egyes jelenetek. Akárcsak a Zabhegyezőben, itt is központi szerepet kaptak a magányos, intellektuális lázadók, a vallástörténeti alkotók és műveik mellett irodalmi utalások bukkantak fel és a második világháborúval kapcsolatos keserűség sem maradhatott ki.
Összességében véve tetszett is, meg nem is ez a rövid könyvecske. Voltak részei, amik nem kötötték le túlzottan a figyelmemet, a Glass családról szóló történetek és a címszereplők közötti testvéri kapocs viszont érdekesek voltak. Mostanra már biztos vagyok benne, hogy a beat-irodalom nem a nekem való irodalmi korszak (jóval a blog indulása előtt Salingeren kívül Burroughst és Kerouacot is olvastam), habár azért megvannak a maga izgalmas és különleges részletei.


Értékelés: 3,5/5
Jelenetek, amiket érdemes figyelni:
  - Minden apróságot a Glass családról.
  - Zooey és édesanyja beszélgetését a fürdőszobában.
  - Franny és Zooey telefonbeszélgetését.

Könyvkritika: Louisa Reid - A fájdalom helye

Ahogy észrevehettétek, az elmúlt időszakban olyan könyvek kerültek szóba a blogon, amik már évek óta üldögéltek a várólistámon. Ez ma sem lesz másképp.
A történetről röviden: Audrey Morgan egy tizenhat éves lány, aki csak normális tinédzser szeretne lenni. Azonban mentális problémákkal küzd, és az anyja állandó aggódásától kísérve folyamatosan orvosokhoz jár. Egy költözés miatt új helyen kell beilleszkednie, ahol megismerkedik egy Leo nevű fiúval, s kapcsolatuk nyomán megdöbbentő dolgok derülnek ki a lány múltjáról és problémáiról…
Nem sokat tudtam a könyvről az olvasás előtt, ugyanis a hátsó borítón lévő rövid szöveg a figyelemfelkeltésen kívül nem árult el sokat a tényleges cselekményről. Ami egyáltalán nem baj, bár én már az elejétől sejtettem, mi állhat a háttérben. Az írónő remekül szórta el az apró utalásokat, egy ideig félre is vezetett, sőt volt rész, amikor azt gondoltam, konkrétan sosem fogja kimondani az igazat. A fejezetek rövidre szerkesztésének, valamint a lebegtetett, ki nem mondott titkoknak és a gyönyörű leírásoknak köszönhetően az első olvasási napon a lassan már megszokottá váló dolog esett meg velem: elvesztettem az időérzékemet, és teljesen elmerültem a könyv lapjai között. A váltott nézőpontú elbeszélés is tetszett, érdekes volt egymás mellett követni a két fiatal gondolatait, érzéseit, bár zavart egy kicsit, hogy többségében közöttük zajlottak a beszélgetések, és alig nyitott a sztori a külvilág felé. Hiányoltam Jen barátságának kifejtését, vagy Leo múltbeli gondjainak részleteit, mert oké, hogy ez elsősorban Audrey története volt, ettől függetlenül kaphattak volna nagyobb szerepet. Ha már megemlítettem a főszereplőt: a bátorsága, az öccséhez fűződő szoros köteléke tiszteletet ébresztett bennem, s a második rész végi döntése miatt sem kárhoztattam, hanem abszolút megértettem. Leo tipikus „romantikus hős” karakter volt az odaadó rajongásával, az önmaga készítette ajándékokkal; nekem az irodalom és a versek iránti érdeklődése tetszett nagyon. Peterben benne volt minden, amitől imádni lehet egy ötéves kistestvért: kíváncsiság, ragaszkodás, cukiság. Aztán ott volt Lorraine… Már az elejétől gyanús volt a viselkedése, ráadásul rettentően idegesített az állandó sápítozása, meg az, ahogy néha kiszolgáltatta magát. Amikor már egyre biztosabb lett a sejtésem, onnantól még visszataszítóbbá vált, egy-két jelenetnél szabályosan undorodtam tőle. Ugyanakkor felvetődött bennem a kérdés, hogy a negatív megítélés mellett érezhetünk-e esetleg sajnálatot iránta, hiszen valamilyen szinten a betegsége miatt volt ilyen. Ami engem illet, én leginkább csak utálatot érzek, ha rá gondolok.
Megrázó, ugyanakkor felszabadító történettel találkozhat az az olvasó, aki kezébe veszi ezt a kötetet. A szebbnél szebb hasonlatok, az első szerelem minden bája mellett a borzalmas és sötét jelenetekkel sem fukarkodik, s pont ezen ellentétek ügyes elegyítése miatt válik jó könyvvé.

(Hasonló, bár kissé más történetet mesél el a Csak lélegezz!-trilógia Rebecca Donovan tollából. A könyvekről írt bejegyzéseket sorrendben megtalálhatjátok a következő linkeken: Elakadó lélegzet, Visszafojtott lélegzet, Boldogító lélegzet)


Értékelés: 4/5
Jelenetek, amiket érdemes figyelni:
  - Audrey és Peter testvéri kapcsolatát.
  - Audrey és Leo szégyenlős ismerkedését.
  - Szilveszter este Londonban.
  - A reménykeltő befejezést.

Könyvkritika: J. R. R. Tolkien - A Gyűrűk Ura - A két torony

Folytatódik A Gyűrűk Ura-trilógia újraolvasása, ma a második kötetről olvashattok.
A történetről röviden: A Szövetség felbomlása után Aragorn, Legolas és Gimli elrabolt társaik nyomába ered, s keresésük során új és régi ismerősökkel találkoznak. Mindeközben Frodó és Samu egy rendhagyó útitárs segítségével próbálnak eljutni Mordorba, a Végzet Hegyéhez…
Kis szünet után tértem vissza Középföldére, s érdekes volt újabb lényekkel, népekkel találkozni, új énekek és mondák kerültek elő a régi időkről, mégsem kötöttek le az események. Az elején tetszett, hogy külön-külön követjük a Három Bajtárs, valamint az elraboltak útjait, újraegyesülésük után azonban lankadni kezdett a figyelmem. Ezért is jött jól, hogy a történetmesélés áttért Frodóra és Samura, viszont egy-két izgalmas vagy megható jelenettől eltekintve újfent csak tájleírásokról olvashattam, ami szintén elfárasztott. Már az első részről írt bejegyzésemben is megemlítettem, de itt talán hatványozottabban fordult elő, hogy ugyan haladt előre a cselekmény, de rendszerint megakasztották a környezetet bemutató leírások, s alapvetően azt éreztem, hogy nagyon lassan történnek a dolgok. Azt is elég nehezen bírtam türelemmel, amikor olyan eseményekről kellett olvasnom, amikről egyszer már beszámolt az író, csak a szereplőknek volt új információ. Valószínűleg én vagyok túl sietős, s az sem előny, hogy csupán felszínesen érdeklődöm e könyvsorozat részletgazdagsága iránt, de hát nem tetszhet mindenkinek minden. Mielőtt még totális negativitásba fordulnánk, szeretnék felsorolni olyan részleteket, apróságokat, amik elnyerték a tetszésemet. Ami Bombadil Toma volt A gyűrű szövetségének, az volt Szilszakáll A két toronynak: egy misztikus, titkokkal és varázslattal teli karakter, akinek remek pillanatokat és meséket köszönhettünk. Frodó és Samu kettőse kiegészült egy kelletlen útitárssal, aki főleg Samuval való veszekedése kapcsán okozott vidámságot. Ha már szóba került Samu: számomra kérdés nélkül ő lett a kötet legeslegjobb szereplője. Mindig aggódott Frodó miatt, folyamatosan azon gondolkodott, hogy tudna minél többet segíteni neki, esetleg megvédeni őt. Az előző részben is nagyon szerettem a hűségéért, ami a tetőfokára hágott ebben a könyvben.
Rövidre sikerült ez a mostani bejegyzés, a lényeg azonban belekerült. Összességében azt tudom mondani, hogy közepesen érdekes volt számomra ez a könyv. Voltak szép és jó részei, az újdonságokkal sem fukarkodott, sajnos azonban nem tudott elvarázsolni.


Értékelés: 3/5
Jelenetek, amiket érdemes figyelni:
  - Szilszakáll és az entek történetét.
  - Samu és átmeneti útitársuk kapcsolatát.
  - Azt a szívszaggató jelenetet, amikor Samu azt hiszi, hogy Frodó meghalt.

Könyvkritika: Fredrik Backman - A nagymamám azt üzeni, bocs

A ma bemutatásra kerülő könyv két éve üldögélt a molyos várólistámon, ahonnan nemrégiben választottam ki, miután ráuntam arra, hogy – egy-két üdítő kivételtől eltekintve – csak közepesen érdekes kötetekkel találom szembe magam, amiknek nagy részét ráadásul már olvastam. És örömmel jelentem, hogy ennél jobban nem is sikerülhetett volna random választásom.
A történetről röviden: Elsa hétéves kislány, aki egy kicsit más, mint a korosztályába tartozó gyerekek. Érdeklődő, kreatív, határozott, amiben nagy szerepe van imádott, kissé őrült és kaotikus nagymamájának. A nagymama egy napon meghal, de fontos feladatot hagy hátra unokájának: bocsánatkérő leveleket kell kézbesítenie különböző embereknek, akikről hamarosan kiderül, hogy házbéli szomszédaik, s Elsa nemsokára egy nagyszabású, de veszélyes kaland közepén találja magát…
Az egész úgy kezdődött, hogy az olvasás első napján alig bírtam leállítani magam, olyan szinten beleszerettem a nagymama által kreált Félálomország meséibe, Elsa érett gondolkodásába és Harry Potter-rajongásába, hogy nagyon, nagyon nehezen tudtam rávenni magam arra, hogy szünetet tartsak és ne egyszerre akarjam elolvasni ezt a fantasztikus mesét. A sokrétű és idővel egyre érdekesebb jelentésekkel bíró mesék elbűvöltek, izgalmas volt Elsával együtt rájönni a valódi tartalmukra. A levelek kézbesítése kapcsán megismert emberek történeteitől szinte mindig összeszorult a szívem, mindegyik elképzelhetetlen tragédiákról tanúskodott. Emellett pedig ott volt Elsa a maga egyszerre érett és néha mégis gyermeki gondolkodásával: sok mindent megtudhattunk arról, hogy zaklatják az iskolában csak azért, mert másként gondolkodik, ezek a részek ráztak meg engem a legjobban, és itt szerettem meg nagyon a kislányt, amiért nem hagyta magát. Aztán ott volt a nagymama elvesztése miatt érzett fájdalom, később a düh, amikor kellemetlen dolgokat tudott meg róla, és rá kellett jönnie, hogy nem volt az a tökéletes személy, akinek ő hitte. Valamint ott volt a családja, akikkel kapcsolatban Elsának elég vegyes érzései voltak, amik miatt szégyellte is magát. Nagyon tetszett az, ahogy az író ezeket az aspektusokat beleillesztette a cselekménybe, és általuk bemutatta, milyen lehet egy hétéves, tájékozott kislány gondolkodásmódja. Attól is teljesen odavoltam, hogy Elsa nemcsak a Harry Potternek, de a Marvel-képregényeknek, azon belül is Pókembernek és az X-meneknek is elkötelezett rajongója, és számtalan alkalommal kiváló párhuzamokat vont a való világ és a fiktív világok történései között. Visszatérve a mesékre: imádtam bennük minden egyes apró részletet, ötletet, a különböző királyságokat és még legalább tízezer mese örökkévalóságnyi újabbról szerettem volna olvasni. A karaktereket illetően is az volt az egyetlen problémám, hogy a megtudott részinformációk mellett még egy csomó mindenre kíváncsi lettem volna velük kapcsolatban. De ezek a dolgok talán egy másik mesébe vannak elrejtve. A való világban zajló cselekményről azonban nem tudok ugyanilyen szépeket írni: néha logikai problémák, néha a fordulatok meg a véletlenek zavartak meg, s ezért ki is zökkentem egy kicsit a könyv végére. Azt éreztem, hogy az író mágikus kreativitása elapadt a befejezésre, s abba már nem tudott annyi varázslatot csempészni. Ettől függetlenül azt mondom, hogy hatalmas hibát követ el az az illető, aki nem ismerkedik meg ezzel a gyönyörű történettel, ami hol hangos nevetésre ösztönöz (higgyétek el, tapasztalatból mondom; helyenként akkorát nevettem, hogy még magam is meglepődtem), hol meghatott csendbe ringat. A köszönetnyilvánítás végén az író megköszöni, hogy elolvastuk a könyvét. Nos, kedves Fredrik Backman, én köszönöm, hogy megírtad, mivel egy csodálatos olvasmányélménnyel ajándékoztál meg.


Értékelés: 4,5/5
Jelenetek, amiket érdemes figyelni:
  - Az összes mesét és a hozzájuk kötődő való világbeli történeteket (nekem Farkasszívé, valamint a szindrómás fiú és anyukájáé lettek a kedvenceim).
  - Elsa kiakadásait, amikor valaki nem ismeri rajongása tárgyait.
  - Elsa karácsonyfát vásárol.
  - A wors étel-és italfogyasztását.