Könyvkritika: Kylie Scott - Play - Futam

Nagyjából egy hónappal ezelőtt mutattam be nektek a Lick – Taktus című könyvet, ami a Stage Dive-sorozat első kötete. Most a második rész került sorra.
A történetről röviden: Mal a Stage Dive dobosa egy bulin ismerkedik meg Anne Rollinssal. A lánynak pénzre van szüksége, Malnek pedig egy lányra, aki eljátssza, hogy a barátnője, így hamar megegyeznek. Rövid időn belül azonban mindketten rájönnek, hogy a látszatnak induló kapcsolat kezd komollyá és igazivá válni…
Az előző kötetről írt bejegyzésemben áradoztam egy sort Malről, a dobosról, aki számomra a fénypontja volt az egész történetnek. Úgy gondoltam, ha nemcsak mellékszereplő, hanem egy egész könyv csak róla szól, akkor az még jobban fog tetszeni. Hát, sajnos nem jöttek be a számításaim… Eleinte még minden rendben volt, Mal ugyanolyan vicces és laza volt, mint korábban, de ahogy elkezdett alakulni valami közte és Anne között, mind a személyisége, mind a viselkedése más lett, a poénjai, az erotikusnak szánt csipkelődései sem voltak az igaziak. Itt most nem a cselekménybeli változásra gondolok, mert ott ugye kiderül, hogy miért viselkedik furcsán, hanem arra, hogy maga a karakter közel sem volt olyan érdekesen és kidolgozottan megírva, mint az első könyvben. Ami viszont a leginkább zavart, az egyrészt a drámai történések háttérbe szorítása volt: meg lettek ugyan említve, de fél oldal múlva már újfent arról olvashattunk, hogy két főszereplőnk hogyan esik egymásnak, holott szerintem mind Mal édesanyja, mind Anne múltja kaphatott volna több figyelmet. Az egész történetre rá lehet mondani, hogy kisebb változásokkal ugyan, de egy az egyben a korábbról megismert David és Evelyn kapcsolatát másolta, sőt még a szerelmi jeleneteik is hasonló sorrend és mód szerint zajlottak (igen, ennyire nem történik semmi a könyvben, hogy még erre is volt időm figyelni). Nem azt mondom, hogy egy erotikus regénysorozatba ne tegyenek szexjeleneteket az írók, de néha nagyon rossz időzítéssel bukkantak fel a cselekményvezetésben. A másik nagy hibája a könyvnek a zenei részek fájó hiánya volt. Elvileg egy rockzeneker különböző tagjairól szólnak az egyes kötetek, zene mégis alig van bennük.
Az előző könyv elolvasása után alig vártam már ezt a részt, és nagyon fáj, hogy csalódnom kellett benne. Kidolgozatlan, papírmasé szereplők, csekély történés, indokolatlan helyekre beszúrt szexjelenetek: ez nagyon kevés egy jó olvasmányélményhez. A harmadik kötetet azért elolvasom, és őszintén remélem, hogy kapok tőle némi újítást és színvonaljavulást.


Értékelés: 2,5/5
Jelenetek, amiket érdemes figyelni:
  - Mal és Anne csipkelődéseit. Egyik-másik egész vicces.
  - Mal folyamatos dobolásait, amikhez nem mindig használja a dobszerkót.

Könyvkritika: Fannie Flagg - Sült zöld paradicsom

Mai könyvünk egy régi gimnáziumi olvasmányélmény felelevenítése miatt került sorra. Nem tudom pontosan, melyik évben ajánlotta Anna néni, és arra sem emlékszem igazán, hogy mennyire tetszett, de tavaly eszembe jutott, hogy alkalomadtán szeretném újraolvasni. Nem saját könyv, könyvtárból kölcsönöztem. Lássuk, jó ötlet volt-e újra megismerkedni vele!
A történetről röviden: Evelyn Couch az anyósához érkezik látogatóba a Rózsaterasz idősek otthonába. Mivel nem kedveli különösebben az idős hölgy hangulatváltozásait, a társalgóban helyezkedik el, ahol megismerkedik Mrs. Threadgoode-dal. Az asszony elkezdi mesélni családja, barátai történetét, akikkel egykor a csodálatos kisvárosban, Whistle Stopban éltek. Evelyn előtt számtalan élettörténet, kaland és egy rejtélyes gyilkosság krónikája rajzolódik ki, s a nő ezek hatására megpróbál változtatni életén…
Az olvasás első napján alig bírtam letenni a könyvet, mert annyira magába szippantott és lenyűgözött. Nem kellett hozzá sok, hogy Evelynnel karöltve én is azt érezzem, hogy képzeletben ott járok Whistle Stop utcáin, beülök a Feltételes megálló kávézóba, hallgatom Idgie Threadgoode hihetetlennek tűnő történeteit, és figyelem, ahogy Sipsey, Big George és Onzell a konyhában sürgölődnek, s készítik a finomabbnál finomabb ételeket. Az elbeszélésmód szerkesztése sem volt egyszerű: a kötet jelene (1986) mellett a múlt különböző korszakaiba zarándokoltunk el, s tettünk pár kitérőt a jövő felé is (bár azt meg kell jegyeznem, hogy néhol elcsúsztak a dátumozások, és ez picit zavaró volt). Ezen „utazások” során rengeteg fantasztikus és kivételes emberrel találkozhattunk, akik különféle vicces, drámai, meghökkentő vagy épp vérfagyasztó kalandokba keveredtek. A jelenben pedig tanúi lehettünk annak, hogy Evelyn ráébred a gondjaira, s eleinte kisebb, később egyre nagyobb sikerekkel küzdi le őket. Magánéleti válsága során némi feminista mondanivaló is előkerült, ami nekem kifejezetten tetszett, s alapvetően az is kedvemre volt, hogy a kötet nagy részében a nők kaptak nagyobb szerepet. Mellettük a színesbőrűek történelmen átívelő megítéléséről, boldogulásukról szóló részek kötötték le a figyelmemet. A fülszövegen belengetett gyilkossági szál egyáltalán nem kapott nagy hangsúlyt, de nem is baj, ennek a kötetnek az egymást olykor egészen véletlen módon keresztező történetfüzéreiben rejlik az igazi ereje. Számtalan apró pillanat, mese, újságcikk és emlék segítségével ismertet meg velünk nagyszerű (vagy épp nem annyira nagyszerű) embereket, mutatja meg a köztük feszülő eltéphetetlen köteléket, ami keveréke szeretetnek, tiszteletnek és összetartásnak.
Akit a fentiek nem győznek meg arról, hogy érdemes elolvasnia Fannie Flagg regényét, annak sajnos nem tudok több érvet mondani. Nevetni és meghatódni egyaránt lehet rajta, remekül megírt karakterei szinte a szemünk előtt kelnek életre, s történeteik tartogatnak magukban értékes pillanatokat. Tegyetek vele egy próbát!


Értékelés: 5/5
Jelenetek, amiket érdemes figyelni:
  - Az időbeli ugrásokat.
  - Idgie karakterét.
  - Dot Weems cikkeit.
  - Evelyn képzeletbeli alteregóját, Towandát.
  - Kiderül az igazság a gyilkosságról.
  - A kötet végi recepteket. Én nem vagyok egy nagy konyhatündér, de hátha valaki kedvet kap hozzájuk.

Filmkritika: Dunkirk

Ismételten egy filmes bejegyzéssel jelentkezem, ugyanis csütörtökön volt szerencsém megtekinteni Christopher Nolan legújabb filmjét. Néhány bejegyzésemben már olvashattátok, hogy ő az első számú kedvenc rendezőm, láttam már az összes filmjét, van olyan, amit több alkalommal is. A Dunkirköt nagyon vártam már, és nem kellett csalódnom. Nézzük meg közelebbről!
A történetről röviden: A II. világháború idején, 1940 májusában a német haderők Franciaországban egészen a partokig szorították vissza a szövetséges hadsereget, akiknek nagy része angol katona volt. A dunkerque-i partokon való várakozásukról, illetve onnan való kimenekítésükről, az ún. Dinamó-hadműveletről szól ez a film…
Szögezzük le az elején: Nem vagyok nagy rajongója a háborús filmeknek, nem is láttam eddig túl sokat. A II. világháború kapcsán is inkább a holokauszttal és a zsidóüldözésekkel foglalkozó irodalmak, filmek iránt érdeklődöm, és elsősorban Christopher Nolan személye miatt, és nem a története miatt figyeltem fel erre a filmre. Ahogy azonban egyre több információt tudtam meg erről a történelmi eseményről, még inkább vártam a filmet. És megérte a várakozás. Még most sem tudom pontosan szavakba foglalni az érzéseimet, de az biztos, hogy hatásos egy film volt. Monumentális, sokkoló, megdöbbentő, helyenként kíméletlen, őszinte és katartikus mozgóképet láthattam. Gyönyörűen fényképezett totálképekkel a dunkerque-i partokon várakozó katonák tömegéről, vadászrepülők csatájával az égben, vagy egy kis polgári hajóval, amin civilek siettek a katonák segítségére. Három időben és térben futott a cselekmény, különböző emberek szemszögéből figyelhettük meg a történéseket, illetve azt, ki hogyan viselte a kialakult helyzetet. Mindezt ismert színészek és viszonylag ismeretlen újoncok prezentálásában, akik közül utóbbiak sokszor szavak nélkül, tökéletes arcjátékkal mutatták be karaktereik érzelmeit. Tűpontosan megszervezett, apró jelenetek sorakoztak fel egymás mellett, amiknek később nagy jelentőségük lett. Félmondatok, egyszerű beállítások, amik katartikus pillanatokat tartogattak a nézők számára. Jómagam számtalanszor libabőröztem, féltem, ijedten összerezzentem vagy épp meghatódtam egy-egy történés láttán, egy-egy mondat hallatán. Egyetlen gondom volt, de az sajnos végigvonult az egész alkotáson: az egyébként remek ötletű idő- és térszerkezet értelmezésébe többször is belegabalyodtam, és még a mozi után is hiába próbáltam kibogozni egynéhány szálat. Végül arra jutottam, hogy ha egy kissé káoszosnak tűnik a film, az nem feltétlen baj, hiszen valószínűleg a valóságban ott, Dunkerque-nél is hatalmas lehetett a káosz. Meg ott voltak a katonai dolgok, a valós történésekre való utalások, ezeket sem értettem mindig, lévén nem vagyok katonai zseni, és törióráim is régen voltak már.
Ha már történelemórák: kötelező tananyagnak írnám elő ezt a filmet. Nemcsak száraz történelmi tényeket tanulhatnak belőle a diákok, hanem megláthatják a háború nem olyan dicső oldalát. A magam részéről örömmel konstatálom, hogy kedvenc rendezőm újfent nagyot alkotott. Ez már a második olyan műfaj, amire miatta figyelek fel, úgyhogy kíváncsian várom, mi lesz a következő vállalkozása. Addig is szurkolok a filmnek, hogy a díjszezonban fontos helyre kerüljön, és érdekelt legyen jó pár kategóriában. Hogy megérdemli, ahhoz nem fér kétség.


Értékelés: 85%
Jelenetek, amiket érdemes figyelni:
  - Az operatőri munkát. Lenyűgöző.
  - A három tér időszakos összekötéseit.
  - Az egykori One Direction tagot, Harry Stylest az egyik fiatal katona szerepében. Ez a gyerek tud színészkedni!!!
  - Tom Hardy filmvégi jelenetét. Egy szó nem hagyja el a száját, mégis emlékezeteset alkot.


Dunkirk (Dunkirk)
színes, magyarul beszélő, 106 perc
Rendező: Christopher Nolan
Szereplők: Fionn Whitehead, Damien Bonnard, Harry Styles, Kenneth Branagh, James D'Arcy, Mark Rylance, Tom Hardy

Filmkritika: Pókember - Hazatérés

Két hónap üresjárat után végre ismét egy filmes bejegyzéssel jelentkezem, ráadásul újfent egy Marvel-filmről lesz szó. A tavalyi Amerika Kapitány: Polgárháborúban rövid, de annál parádésabb módon tűnt fel Pókember, aki most saját önálló kalandjával érkezett meg a szélesvászonra.
A történetről röviden: Peter Parker egyszerű gimis srácként éli mindennapjait, de suli után Pókemberként ugrál háztetőről háztetőre, és úgy üldözi a piti bűnelkövetőket. A berlini kitérő óta úgy érzi, folyamatosan bizonyítania kell Tony Stark felé, hogy helye van a Bosszúállók között, ezért amikor egy titokzatos repülő ruhás ember, illetve fura fegyverekkel felfegyverzett fickók tűnnek fel, nyomozásba kezd…
Rögtön az elején leírom: egy kissé csalódottan jöttem ki a moziból. Tetszett ugyan a film, de voltak dolgok, amik nem voltak teljesen érthetőek számomra, illetve a látványvilág sem győzött meg. Az elején egy idővonalbeli problémával kellett megküzdenem, amiről azóta találtam pár videót a neten, de továbbra sem értem teljesen a kontinuitást. A főgonosz ténykedései, cselekedetei szintén okoztak némi zavart bennem, sőt magával a szereplővel sem voltam kibékülve, egyszerű tucatgonosznak tűnt, nem volt egyedisége a figurának. Azt viszont meg kell hagyni, hogy a hozzá kapcsolódó csavar rendesen felkavarta az állóvizet a történetben. A látványvilágnál elsősorban az akciójelenetekkel akadtak gondjaim, mert sokszor eléggé látszott, hogy digitális az egész, holott Marvel-filmeknél nem szokott ilyenfajta bajom lenni a látvánnyal (sőt, a legutóbb megtekintett A galaxis őrzői vol.2 képi világa abszolút lenyűgözött). Szerencsére a fent felsoroltakon kívül egyéb hibákat nem találtam, úgyhogy térjünk is át a pozitívabb dolgokra, mert azokból sokkal több van, mint negatívakból! Az egész film elveszett volna egy jó főszereplő nélkül. Tom Holland azonban nemcsak hogy jó, de egyenesen nagyszerű Peter Parkerként. Karakterének minden apró rezdülését, érzelmi viaskodását tűpontosan jeleníti meg, remekül lavíroz az egyszerű gimis srác és a szuperhős szerepek között. És nem mellékesen, elég jóképű és helyes srác, aki akár ruhákban, akár azok nélkül fantasztikusan néz ki… khmmm… :D A fiatal színészgárda többi tagját is dicséret illeti, nekem Ned és Michelle lettek a kedvenceim. Előbbiben őszinte rajongása (mondjuk, ki az, aki nem így reagálna, ha a legjobb haverjáról megtudná, hogy szuperhős?), kíváncsisága barátja titka iránt, valamint az önzetlen baráti segítségnyújtása tetszett, utóbbi egysoros beszólásai pedig tökéletes aláfestésként szolgáltak egy-egy jelenethez. A felnőttek közül egyértelműen kiemelendő Tony Stark, akivel kapcsolatban aggódtam egy kicsit, hogy a biztos siker érdekében többet fogják szerepeltetni a filmben, mint magát a címszereplőt, de nem így lett, kedvenc Vasemberünk pont megfelelő mennyiségű jelenetben bukkan fel. Robert Downey Jr. pedig természetesen most is remekel, mint mindig. Számomra May néni eléggé „alulfoglalkoztatott”nak tűnt, kaphatott volna nagyobb szerepet is.
Pókember (újonnan rebootolt) első önálló kalandja ugyan nem hálózott be teljesen, ennek ellenére távolról sem rossz film. Nyomokban Bosszúállókat is tartalmaz, aminek a segítségével Petert egy csapásra beilleszti a filmes univerzumba. Megvannak a maga hibái, amik keltettek bennem némi csalódást, de emellett rendelkezik egy jól összeválogatott szereplőgárdával, aminek az élén ott áll Tom Holland, aki gyakorlatilag erre a szerepre született. Miatta, illetve a számtalan vicces beszólás, kalandos jelenet és a nagyon tini életérzés miatt abszolút érdemes moziban megtekinteni ezt a filmet.


Értékelés: 75%
Jelenetek, amiket érdemes figyelni:
  - Peter minden csetlés-botlását, nyomozását.
  - A lépten-nyomon felbukkanó szóbeli vagy vizuális Bosszúállók-utalásokat.
  - A Pókember-ruhába beépített hangot és Peter vele való interakcióit.
  - Tony és Peter mentor-tanítvány kapcsolatát.
  - Stan Lee cameóját.
  - A nagy csavart leleplező jelenetet és Peter reakcióját. Az egyik személyes kedvenc jelenetem.
  - Ned és Michelle karaktereit. Nagyon remélem, hogy a folytatásokban is feltűnnek majd.
  - A két darab stáblista utáni jelenetet. Nagy dobásra ne számítsatok, az első megágyaz a folytatásnak, a második pedig egy kedves kikacsintás nekünk, rajongóknak.


Pókember - Hazatérés (Spider-Man: Homecoming)
színes, magyarul beszélő, 133 perc
Rendező: Jon Watts
Szereplők: Tom Holland, Robert Downey Jr., Marisa Tomei, Michael Keaton, Jacob Batalon, Zendaya, Laura Harrier, Donald Glover, Jon Favreau

Könyvkritika: Lois Lowry - Számláld meg a csillagokat

Magánkönyvtáram ma bemutatásra kerülő könyvecskéjét évekkel ezelőtt vásároltam meg, miután a fülszövegéből megtudtam, hogy a zsidóüldözések idején játszódik. Rövid könyv, elsősorban fiatal tizenéveseknek íródott, de nekem pont ezért (is) tetszett. A mostani újraolvasás során sem változott meg az eddig kialakult véleményem.
A történetről röviden: Annemarie tízéves kislány, aki a megszállt Dániában él a II. világháború idején. Legjobb barátnője és egyben szomszédja, Ellen zsidó származású. Amikor elkezdődik a zsidók elhurcolása, Annemarie szülei segítenek Ellen családjának, és egy alkalommal magának Annemarie-nak is egy bátor tettet kell végrehajtania…
Ahogy fentebb írtam, meglehetősen rövid kötettel állunk szemben, a történet is tömören, egyszerűen van megírva. A valóságban történt kegyetlen részletek nagy része vagy kimaradt az elbeszélésből, vagy kicsit átfogalmazva került be. Ezen tényezők feltehetőleg a fiatal olvasók miatt történtek, és ez nem is baj. Nekem egyből az jutott eszembe, hogy ez a könyv akár tankönyvként is használható, hiszen az elolvasottak hatására esetleg elindulhat egy beszélgetés gyermek és felnőtt között a bemutatott korszakról, az akkor történt eseményekről. Sok izgalmat nem tartogat a kötet, bár vannak benne feszültséggel vagy épp félelemmel teli jelenetek, a végén feltárt igazság pedig érdekes és nem mindennapi. Ráadásul az utószóban az írónő röviden elmondja nekünk, mi minden ihlette arra, hogy megírja ezt a könyvet.
Szívet melengető és megindító történet, ami a tanító jelleget sem nélkülözi. Felnőtteknek is érdemes megismerkedni vele, de én inkább a gyermekeknek ajánlanám, hogy minél többen olvassák el.


Értékelés: 4/5
Jelenetek, amiket érdemes figyelni:
  - A dán királyról szóló történetet.
  - Annemarie tettét.

Könyvkritika: Avas Ary - Ki kicsoda Harry Potter világában

A mai alkalommal visszatérünk magánykönyvtáramhoz. Előre megnyugtatok mindenkit, akinek kezdene elege lenni ebből a kicsit egysíkú témából, hogy kölcsönöztem ki könyvtári könyveket, ezáltal próbálva kicsit változatosabbá tenni a könyvekről szóló bejegyzéseket. De egyelőre maradjunk a saját könyveknél, és lessük meg, ki a mai kiválasztott és milyen véleményt fogalmaztam meg róla!
A történetről röviden: A kötet a Harry Potter-könyvekből megismert fontosabb szereplők élettörténetét igyekszik felderíteni a J. K. Rowling által leírtak és némi fantázia segítségével. Fontos megjegyezni, hogy Rowlingnak semmi köze nincs a kiadványhoz, és ez bizony meg is látszik rajta…
Pontosan nem tudom már, melyik évben kezdődött az azóta is tartó Potter-imádatom. A sorban érkező könyvek mellett egyre többször találkoztam a könyvesboltban olyan kötetekkel, amik ilyen vagy olyan módon, de kapcsolódtak Rowling regényfolyamához. Ehhez a könyvhöz is így jutottam hozzá. Akkoriban elbűvölt a tudat, hogy bizonyos szereplőknek megismerhetem a háttértörténetét, s nem is foglalkoztam különösebben azzal a felettébb kardinális ténnyel, hogy az írónőnek semmilyen kapcsolódása nincs a kötethez. A mostani újraolvasás során jöttem rá, mekkora hibát követtem el. A kiadvánnyal rengeteg gondom volt. Először is, az előszóban leírtak alapján igyekeztek olyan szereplőket kiválogatni, akik fontosabb szerepet játszottak Harry életében. Na most, én legalább öt-hét embert ki tudnék emelni, akiket simán ki lehetett volna hagyni. A problémák ott folytatódtak, hogy a hátsó borítón ígértekkel ellentétben semmi újdonságot nem tudtunk meg, amiről eddig ne lett volna tudomásunk. A Potter-kötetekből átemelt eseményeket ismerjük már, az ezekhez hozzáköltött kitalált neveket és egyéb történéseket pedig bárki meg tudta volna írni, akinek van egy kis írói tehetsége és jártas a Harry Potter-témakörben. Az igaz ugyan, hogy némelyik kitalált történetfoszlány egész érdekes volt, bár egyiket sem fejtette ki bővebben, így abba se tudtam rendesen beleélni magam. Leginkább az háborított fel, hogy a könyv írója helyenként konkrét mondatszerkezeteket emelt át az eredeti műből, mindenféle átfogalmazás nélkül. A magyar fordításról is szólnék pár nem éppen szép szót: hiányzó betűk, a Potter-történetekből rosszul átvett nevek és olyan mondatszerkesztési hibák, hogy a fejemet fogtam olvasás közben.
Korábbi olvasásaimkor is éreztem párszor, hogy rossz ötlet volt megvenni ezt a könyvet, de ez az érzés most tetőzött igazán. Harry Potter-rajongóként nagyon bánt, hogy egy ilyen fércmű kiadásra került, ráadásul magyar fordítást is kapott (arról nem is beszélve, hogy én erre pénzt is adtam ki). Ennyiből szerény személyem is írhatott volna egy könyvet, és bezsebelhettem volna érte egy rakás pénzt, mert ilyen szinten én is képes vagyok sztorikat kreálni meg karaktereket kitalálni. Egyetlen dolog menti meg attól, hogy totális mértékben lepontozzam, és az maga a tény, hogy Harry Potterhez köthető szereplőkről és eseményekről szól. Olvasás közben elkapott a nosztalgia, megrohantak az emlékek, úgyhogy egyedül ezért kap tőlem pár pontot. A jövendőbeli olvasóknak azonban azt javaslom, maradjanak távol a kiadványtól, inkább olvassák újra a Harry Potter-könyveket.


Értékelés: 3/5
Jelenetek, amiket érdemes figyelni:
  - Az eredeti regényfolyam szereplőit, eseményeit, de tényleg maradjatok inkább a Potter-köteteknél.