Molynak lenni jó! - Szülinapi gondolatok

J. K. Rowling óta tudjuk, hogy a hét a legerősebb mágikus szám, s mivel én ebben a hónapban (egész pontosan 17.-én) töltöttem be hetedik évemet, mint büszke Molytag, ezért úgy döntöttem, hogy írok egy bejegyzést e különleges évforduló alkalmából, amiben egyrészt mesélek arról, mit jelent számomra a Moly, illetve összeállítottam egy listát eddigi molyos éveim legmeghatározóbb olvasmányaiból és rendhagyó módon néhány képet is mellékelek, melyeken itthoni könyvespolcom számomra legkedvesebb részeit mutatom meg nektek.

Amikor a bejegyzés koncepcióján agyaltam, először arra gondoltam, hogy hét pontba szedve leírom, mi mindent kaptam ettől az oldaltól az eltelt évek alatt, azonban elég hamar rájöttem, hogy antiszociális és magamnak való személyiségemnek, valamint vidéki lakhatásomnak köszönhetően nem tudok olyanokról mesélni, hogy mennyi barátot, kedves ismerőst szereztem az oldal által, milyen remek programokon vettem részt, melyekről szintén az oldalról értesültem, s ekkor jött a hét meghatározó olvasmányból álló lista ötlete, ami ugyan kevésbé személyesebb megoldás, de azért kapcsolódik valamennyire a Molyhoz. Mégsem hagyott nyugodni a gondolat, hogy beszámoljak az oldalhoz fűződő élményeimről, mert legyenek bármilyen aprók, némelyek számára talán semmiségek, nekem ezek igenis fontosak. Szóval a bejegyzés első részében erről lesz szó, utána pedig következik a lista.

Mint oly sok minden mást, a Molyhoz való csatlakozásomat is egy kedves barátnőmnek köszönhetem, aki már sokszor előfordult korábbi bejegyzéseimben, mint az ember, aki fantasztikus könyvekkel, filmekkel és sorozatokkal ismertetett meg. A regisztrációt követően nagyjából fél évig nem sokat foglalkoztam az oldal felfedezésével, csupán az olvasásaimat jelölgettem, ismerősöket keresgéltem. Már nem tudok pontosan visszaemlékezni, mikor kezdtem jobban beleásni magam az oldalba, de egyszer csak jelentkeztem pár kihívásra. Aztán jöttek a zónák, amikben hasonló érdeklődési körökkel rendelkező emberek közé csöppentem, s idővel jöttek a figyelők, akiket nem ismertem személyesen, az adatlapjukat elnézve azonban voltak közös kapcsolódási pontjaink, így simán visszafigyeltem őket. A figyelés esetemben a lehető legpontosabb meghatározás, ugyanis főleg ezt csináltam, beszélgetni, magamtól karcolni sokáig nem mertem (azért akadtak bátortalan próbálkozásaim, de ha megnézitek az adatlapomat, látható, hogy nem vittem túlzásba). A kihívásokra való jelentkezések voltak az első komolyabb lépéseim, bár ott is sokáig biztonsági játékot játszottam, s az érdeklődésemnek megfelelő könyvekhez kerestem kihívást, holott épp fordítva kellett volna: olyan kihívásokat keresni, amik által új könyveket fedezhetek fel, esetleg némi szellemi munkára is szükségem lesz, mert mondjuk, különféle feltételek alapján kell könyveket keresnem. Ez a hozzáállásom azóta természetesen finomodott. Első teljesítéseim közül az Olvassuk el a Felhőatlaszt! szeretném megemlíteni, mint meghatározó pillanatot, de nem a könyv és nem is a megszerzett plecsni miatt, hanem mert ekkor írtam először értékelést, mivel ez kellett a kihívás teljesítéséhez. Akkoriban ezt valódi teherként éltem meg, mert ugyan voltak íróasztalfióknak szánt véleményeim meg persze iskolai házi dolgozatok, de ez volt az első alkalom, hogy úgymond nyilvánosságra került, mit gondolok egy könyvről. Ott azonban elindult valami, mert onnantól fogva kihívás kikötésektől függetlenül leírtam a véleményemet, hol hosszabb, hol rövidebb, hol komolyabb, hol viccesebb formában, két és fél évvel később pedig elindítottam a blogomat, ami a Moly előtt meg sem fordult a fejemben (igaz, még így is újabb évek teltek el, mire meg mertem jeleníteni Molyon a blogbejegyzéseimet; bonyolult figura vagyok, tudom). Arról fogalmam sincs, hányan olvasták az egyes értékeléseimet, s mennyire tetszett nekik, vagy hogy mennyit segített nekik eldönteni, kíváncsiak-e a könyvre vagy sem, bár elvétve azért kaptam csillagozásokat, s a mai napig molyos korszakom egyik legszebb élményének tartom, hogy egy kiadó megköszönte, amiért egy szerintük szép értékelést írtam a könyvükről. Ami az értékeléseimet illeti, mindegyik az én gyermekem, szóval szoros kötelék fűz hozzájuk, de természetesen megvannak a saját kedvenceim, amiket a mai napig jó érzés visszaolvasni, ugyanis tökéletesen tükröződnek bennük a könyvek által kiváltott érzelmeim. Többségük benne lesz a listában, akik nem, azokat a címekre kattintva olvashatjátok el Molyon: Charlaine Harris: Véres végzet; James Dashner: Az útvesztő; James Dashner: Lázkód.

A Molyon rengeteg szuper lehetőség van, ezek közül nekem a könyvek adásvétele, valamint a zónákban való segítségkérések (főleg kölcsönkönyvek kapcsán) adtak jó élményeket. Az adásvételből részemről inkább csak az adás jött szóba, bár egyszer itt vettem ajándékkönyvet a barátnőmnek, méghozzá Bram Stoker Drakuláját, sőt egy alkalommal csere útján jutottam hozzá egy rövid, kevésbé ismert, mégis szép történethez, Jan Otcenásek: Rómeó, Júlia és a sötétség című könyvéhez, ami egy zsidó lány és egy cseh fiú közti szerelemről mesél a II. világháború idején. Az eladások kapcsán többször is előfordult, hogy postán küldtem el a könyveket, egészen addig, amíg egyik vevőm meg nem ismertetett a Foxposttal, ami lényegesen olcsóbb és kevesebb erőfeszítést igényel, mint a sima postai feladás (ha nem lenne egyértelmű, leírom: ha nincs a Moly, szerintem még most se tudnám, hogy létezik a Foxpost). Azóta át is nyergeltem erre a küldési módra, bár legutóbbi vevőm, egy budapesti nyugdíjas bácsi ragaszkodott a hagyományos postai küldéshez, úgyhogy kénytelen voltam átmenetileg visszatérni ehhez a módszerhez. A személyes eladásokból pedig a legszebb élményem az volt, amikor az egyik vevőm megajándékozott egy saját maga készítette könyvjelzővel - ezek után eléggé elszégyelltem magam, ugyanis kiderült, hogy az általa kiválasztott könyvek közül egyet nem vittem el a találkozóra, de szerencsére megbeszéltünk egy újabb időpontot, amikor is rendben megkapta az elmaradt példányt. Sőt, volt egy vevőm, aki nagyon megörült, hogy megtalált, mert így újra beszerezhette az egyik kedvenc könyvét, amit évekkel ezelőtt valakinek kölcsönadott, ám az vagy nem adta vissza, vagy elkeverte valahova, pontosan már nem emlékszem. Ha már szóba került a kölcsönadás, akkor erről is szólnék pár szót, mert igaz, hogy a kölcsönkapott könyvek nagy részét a barátnőm szállította, azonban rajta kívül is akadt pár jó szándékú molyos segítő. Ily módon olvastam el több részt Charlaine Harris True Blood-sorozatából, valamint Robert Galbraith könyveiből.


Az a bizonyos könyvjelző :)

Ezek lennének hát eddigi molyos éveim fontosabb momentumai, s remélem, azért érződött valamennyire eme kevésbé aktív szereplésekből is, hogy imádok Moly lenni. A figyeltjeim váró-és kívánságlistás értesítései, az olvasásaik, értékeléseik jó pár könyvre felhívták már a figyelmemet, a filmes, könyvsorozatos zónákban is belecsöppentem rövidebb, ám annál érdekesebb beszélgetésekbe, s nekem ezek is rengeteget jelentenek, nem beszélve a tagoktól kapott csillagozásokról egy-egy saját tartalmamat illetően. Nagyon remélem, hogy a tizedik születésnapom apropójából hasonlóan szép vagy épp fontos pillanatokról számolhatok majd be.

Most pedig következzen az a bizonyos lista. A számmisztika alapján eredetileg hét könyvet szerettem volna felsorolni, de miután leszűkítettem tízre a kiválasztott olvasmányokat, rájöttem, hogy azok közül képtelen vagyok még hármat kidobni, s úgyis szeretem a tízes számot is, mert kerek és mert Mr. Monknak is ez a kedvenc száma, szóval lássuk, mik voltak számomra a legmeghatározóbb és legérdekesebb könyvek az elmúlt hét évből! Igyekeztem őket úgy válogatni, hogy nagyjából lefedjék kedvenc műfajaimat és különféle érdeklődési köreimet; ami pedig a róluk írt véleményeket illeti, van olyan könyv, amit a blog indulása előtt olvastam, ott értelemszerűen csak a molyos linket találhatjátok, a többieknél feltüntetem mindkét forrást, s rátok hagyom, melyiket olvassátok el. A sorrendnek nincs különösebb jelentősége.

 

 

1. Gideon Greif: Könnyek nélkül sírtunk (moly; blog)

Életem eddigi legmegrázóbb, legmeghatározóbb olvasmányélményét köszönhetem ennek a könyvnek, valamint egy nagy rakás tudást, hiszen a holokauszt egyik kevésbé ismert résztvevőiről, a sonderkommandósokról még csak nem is hallottam a Saul fia című film és e könyv előtt. Az egész könyvön látszott, hogy az írónak mennyire szívügye jobban megismertetni a világgal ezeket az embereket, illetve javítani a meglehetősen negatív megítélésükön. Nagyon megterhelő olvasmány volt, emlékszem, őszi időszakban olvastam, és amikor kint tartózkodtam az udvaron, s éreztem a környező házak kéményeiből áradó füstszagot, végigfutott rajtam a borzongás, mert eszembe jutottak a gázkamrák és a krematóriumok áldozatai. Ártól függetlenül jelenleg ezt a könyvet tartom magánkönyvtáram legértékesebb darabjának.

 

2. Gideon Greif - Itamar Levin: Felkelés Auschwitzban (moly; blog)

A fentiek után nem meglepő, hogy az író másik könyve is felkerült a listára. Vannak benne ismerős részletek a másik könyvből, középpontjában azonban az auschwitz-birkenaui koncentrációs tábor titkos ellenálló mozgalmai állnak, emellett részletesen tárgyalja a tábor történetének egyetlen lázadását, amit a sonderkommandósok követtek el 1944. október 7.-én. Elődjéhez hasonlóan precíz, megrázó, ugyanakkor fontos olvasmány.

3. Markus Zusak: A könyvtolvaj (moly)

Ő volt az első olyan fikciós, holokausztot érintő könyv, amit elolvastam. A nem mindennapi megoldás, miszerint a Halál a narrátor, az egyik legeredetibb ötlet, amivel találkoztam, a leírásai szívbemarkolóan gyönyörűek (lásd azt a pár idézetet, amit kiírtam molyon), a szereplői imádnivalóak és a komoly téma mellett az olvasás szeretetéről szóló részeit is nagyon szeretem. A filmváltozata azonban érdekes módon nem igazán tetszett.

4. Pápai Zsolt - Varga Balázs (szerk.): Korszakalkotók (moly)

A filmek iránti érdeklődésem még eléggé gyerekcipőben járt, a filmtörténettel és a filmelemzéssel is éppen csak ismerkedtem, amikor egy filmes újságban olvastam erről a könyvről. Tizenegy ismert amerikai rendező portréját rajzolja meg, végigmegy fontosabb filmjeiken, stílusjegyeiken, az alkotókon, akik hatottak munkásságukra, mindezt néha kissé túl szakszerűen, de alapvetően az átlagember számára is érthetően teszi.

 

5. Sarah Addison Allen: Sugar Queen - Édes élet moly; blog)

Egy gimnáziumi osztálytársam ajánlására olvastam el, s csodálatos élmény kerekedett ki belőle, amit sajnos az írónő többi könyveitől nem sikerült megkapnom. Kevés romantikus könyvet olvasok, én inkább erős mellékszálként szeretem figyelni az összeillő párocskákat, ez a könyv főleg azért lett kivétel, mert Josey és köztem jó pár hasonló tulajdonságot fedeztem fel, a szerelmi szálak pedig legalább olyan édesek voltak, mint a fejezetcímekben feltüntetett finomságok.

6. Fannie Flagg: Sült zöld paradicsom (moly; blog)

Vele egy kicsit csaltam, mivel már a molytagságom előtt elolvastam, de aztán újráztam vele, mert emlékeztem, mennyire tetszett. Ez az érzés a második olvasásnál sem változott, a feminista, antirasszista mondanivaló egyébként is érintette az érdeklődési körömet, a kisvárosi légkörben, az ott lappangó titkokban való elmerülés pedig fantasztikus élmény volt.

7. Emma Donoghue: A szoba (moly; blog)

A filmváltozatot láttam először, amit Brie Larson miatt néztem meg, aki azóta az egyik kedvenc színésznőmmé avanzsált. A mozgóképes verzió lenyűgözött, emellett tetszett a sztori egyedi koncepciója, hogy egy ötéves kisfiú szemén keresztül csodálkozunk rá a világra, így jött képbe a könyv. Komoly témája ellenére hihetetlenül vicces, szerethető és felemelő történet.

8. Ava Dellaira: Kedves halottak! (moly; blog)

Ebben a könyvben az érdekes kiindulópont mellett a gyászfeldolgozás témája fogott meg, ugyanis hasonló korban voltam, mint a főszereplő, amikor elvesztettem egy nagyon fontos családtagomat, s olvasás közben számtalanszor elméláztam rajta, hogy ha akkoriban már létezett volna ez a könyv, akkor ötletet merítve belőle én is írhattam volna leveleket, amik talán segítettek volna könnyebben átlendülni a problémákon, a bonyolult érzelmeken. Gyönyörű könyv.

9. Rebecca Donovan: Csak lélegezz!-trilógia: Elakadó lélegzet (moly; blog), Visszafojtott lélegzet (moly; blog), Boldogító lélegzet (moly; blog)

Igen, tudom, ez is kicsit csalás, de mindenképpen szerettem volna egy könyvsorozatot is szerepeltetni. Legjobb barátnőm nagy kedvence egyébként, s nem meglepő módon az ő ajánlására és kölcsönadásával olvashattam el. Megint egy komoly téma, egy részletgazdag és komplex szerelem, remek szereplők, csodálatos leírások: ehhez hasonló könyvekből kéne többet megírni és kiadni a papírmasé női főszereplővel operáló, erotikus jelenetekre felfűzött pornókönyvek helyett.

10. Stephen King: Tortúra (moly)

Nem ez volt az első King-könyvem, de az eddig elolvasottak közül egyértelműen a legmeghatározóbb. Komoly versenyben volt A ragyogással, ettől azonban jobban rettegtem, ezért választottam ezt. Éppen az teszi kiemelkedően jó könyvvé, hogy semmi természetfeletti nincs benne, csak egy szorult helyzetben lévő író és az ő fogvatartója, aki egyben leglelkesebb rajongója történetét követhetjük, aminek a végére arra kell rádöbbenned, hogy nem a vámpírok, a kísértetek vagy a földönkívüliek, hanem az emberek a legfélelmetesebb lények.

 

 

A bejegyzés zárásaként pedig következzenek a beígért képek kedvenc könyvecskéimről!!!! :)

 

Róluk most nem esett szó, de hozzájuk fűz a legrégebb óta tartó rajongás <3

 

 Ez a két polcrész pedig a könyvek tartalma mellett azért is áll közel hozzám, mert nagy részüket ajándékba kaptam olyan emberektől, akiket nagyon szeretek és tisztelek.

 



Minisorozat-kritika: Twist Olivér (2007)

A Szép remények és a Karácsonyi ének tévés feldolgozásai után (itt és itt olvashattok róluk bővebben) újabb Dickens-adaptációt vettem elő, méghozzá az író egyik legismertebb regényéét, melynek számtalan verziójából azért a BBC 2007-es sorozatát választottam, mert Bill Sikes szerepét Tom Hardy alakítja (erről bővebben lentebb).
A történetről röviden: A mudfogi dologházban Agnes Leeford megszüli gyermekét, megígérteti a bábával, hogy a nála lévő levelet és medált elküldi a címzettnek, majd meghal. Tizenegy évvel később fia, Twist Olivér plusz adagot kér az ételosztásnál, ezért a dologház vezetői túladnak rajta, és egy koporsókészítő inasa lesz. A rossz bánásmód miatt Olivér úgy dönt, megszökik, s London felé veszi az irányt, ahol hamarosan Fagin tolvajokból álló bandájába keveredik, ám egy szerencsés véletlen a Brownlow-családhoz sodorja, akiknél jó sora van, csakhogy az idill nem tart sokáig…
2018-ban kezdtem el jobban belemerülni az angol történelembe, illetve a nekem legkedvesebb időszakába, a viktoriánus érába és annak irodalmába, azon belül is Charles Dickens munkásságába. A Twist Olivér volt a második könyv, amit tőle olvastam, s az eddigi írásai közül egyelőre ez a kedvencem. Az árva kisfiú hányattatásai rengeteg szomorú és szívfacsaró pillanatot tartalmaztak, furcsa módon engem mégis London sötétebb arcának sokszínű, hosszan részletezett bemutatása fogott meg a legjobban, de természetesen a kisfiú kitartása, bátorsága is tetszett, valamint a származása körüli rejtéllyel kapcsolatos információkat is ügyesen adagolta az író, végig fenntartva a feszültséget, ezáltal pedig az olvasói figyelmet. A könyvről írt bejegyzésben már említettem, de szóba hozom itt is, hiszen ez volt a fő ok, hogy erre a feldolgozásra esett a választásom: nem minden esetben, de gyakran előfordul, hogy amikor olvasok egy könyvet, az egyes szereplőket nem a pontos leírások alapján képzelem el, hanem próbálok társítani hozzájuk egy színészt vagy színésznőt. A Twist Olivér esetében, amint feltűnt a színen Bill Sikes, rögtön Tom Hardy jutott róla eszembe, ugyanis jó pár olyan filmszerepben láttam már őt, ahol hasonlóan kegyetlen, már-már állatias karaktert játszott, mint amilyen Sikes is. Miután befejeztem a könyvet, kíváncsiságból folytattam egy kis kutatást az adaptációi után, s lám, szembejött velem egy 2007-es minisorozat, Bill Sikes szerepében Tom Hardyval. Így váljon valóra minden elképzelésem! (Mellesleg azóta ez már egyszer megtörtént: az Álom doktor című Stephen King-könyvben a főgonosz Kalapos Rose szerepére Rebecca Fergusont képzeltem el, s vajon ki játszotta a filmben? Bizony, Rebecca Ferguson!) Arra a kérdésre, hogy miért vártam mostanáig a sorozat megtekintésével, nincs különösebb válaszom, talán csak annyi, hogy akkoriban még újdonság volt számomra mind a viktoriánus kor, mind a minisorozatok terepe, s várni akartam egy kicsit, amíg jobban megismerem őket. Térjünk is rá a sorozatra! Öt részből áll, s azon feldolgozások csoportját erősíti, amelyek kisebb változtatásokkal ugyan, ám alapvetően szolgaian lemásolták adaptálásuk tárgyát. Az a pár változtatás inkább dramaturgiai sűrítés miatt történt, s főképp szereplők kihagyását, összevonását jelentette, illetve néhányuk történetszálát máshogy fejezték be, vagy a könyvbeli lezárásra futtatták ki, csak más úton; viszont az a szerkezeti változtatás, hogy Olivér származását már az elejétől felvázolták nekünk, ellentétben az írott verzióval, ahol nagyjából a történet fele után lett egyre fontosabb elem, kifejezetten tetszett. Ami engem illet, nem zavarnak a szóról szóra adaptálások, bár annak örülök, ha csavarnak egyet a már ismert sztorin, karaktereken, behozva ezzel némi frissességet, a túl sok és túl nagy elrugaszkodásokat viszont nehezen tudom elfogadni. Jelen esetben nem éreztem azt, hogy egysíkú lenne a minisorozat attól, hogy a biztonságos terepen maradt és nem állt szándékában az újító jelleg, ugyanakkor pont emiatt semmi olyat nem adott, amitől kiemelkedőnek vagy egyedinek mondhatnám. Szépen végighaladtunk a történet fontosabb sarokpontjain (plusz ételadag kérése, inaskodás a koporsókészítőnél, találkozás Vagánnyal, majd Faginnel, átmeneti jólét a Brownlow-házban, visszacsúszás a tolvajok közé, a félresikerült betörés, Nancy magánakciója, fény derül a fiú valódi származására és boldogságra lelhet), miközben ízelítőt kaphattunk a dickensi realizmusból vagy épp a vele együtt járó fanyar humorból. A látványvilág nagyon jól adta át a korszak hangulatát, s valószínűleg a részletgazdag leírások iránti rajongásomból fakadt, hogy egy kissé hiányoltam a nyomornegyed, a bűnözők világának komplexebb bemutatását, de lehet, hogy a gyermekbarát korhatár okán hagyták ki.
Amit sok más mellett nagyon szeretek Dickens írásaiban, azok a sokrétű figurák, akik az esetek többségében vagy szélsőségesen jók vagy szélsőségesen rosszak, mégis olyan virtuóz módon megírt karakterrajzaik vannak, hogy nem mehetsz el mellettük szó nélkül. A Twist Olivérben főként a gonoszok vannak többségben, akik állandóan gyötrik ártatlan, naiv főszereplőnket, s ezért mi, olvasók legszívesebben megfojtanánk őket (kivéve Bill Sikest, mert ő hamarabb fojtana meg minket). A dologházba kirendelt egyházfi, Bumble úr és későbbi neje, Mrs. Corney, vagy a koporsókészítő Mr. Sowerberry és udvartartása tipikus dickensi szereplők voltak, akik vagy munkakörük, vagy anyagi helyzetük miatt nagyra tartották magukat, s úgy gondolták, keresztülgázolhatnak egy anyátlan-apátlan kisfiún ahelyett, hogy melegséggel és törődéssel fordulnának feléje. A fentebb említett fanyar humor ezen szereplők nevetséges hanghordozásában, viselkedésében jelent meg, amivel egyben ki is figurázták őket, s számomra ez audiovizuális szinten egy fokkal jobban működött, mint olvasás közben. Ahhoz képest, hogy Fagin volt a történet főgonosza, egyáltalán nem tűnt olyan ördöginek, mint a könyvben, én inkább a dörzsöltségét érzékeltem, sőt a végén meg is szántam egy kicsit, amihez nagyban hozzájárult bírósági tárgyalásának jelenete. Aki számomra egyértelműen vitte a prímet, ha kegyetlenségről és gonoszságról volt szó, az természetesen Bill Sikes, de kifejezetten tetszett, hogy némi törékenységet is hozzáadtak a figurához a Nancyhez fűződő viszonyának kibontásával, ami a könyvben nem volt olyan hangsúlyosan jelen. Az előzmények tükrében nagy meglepetést nem fogok okozni a következőkben: Tom Hardy fantasztikus volt a szerepben, a szinte már védjegyének számító, érzelmeket és gondolatokat alaposan kifejező tekintetét, a gesztusait itt is tökéletesen alkalmazta, egy nézésével vagy mozdulatával rengeteg mindent mondott el szavak nélkül is. A Nancyvel való kapcsolatának érzelmi bonyolultsága, a nő elvesztésébe való lassú beleőrülése nagyon erős, már-már zsigerig ható jelenetek voltak, s nekem tetszett ez a megoldás, hogy a hosszas bujkálás, majd rövid leszámolás helyett ebben a verzióban gyakorlatilag a nő szelleme, vagyis a bűntudat elől menekült a halálba. Egyedül Monks volt az, akiben semmi összetettséget nem találtam, ő csupán egy végletekig álnok és visszataszító ember volt; na, őt tudtam volna a leginkább megfojtani. Pár szóban azért említsük meg a jókat is, bár szerintem ők kevésbé voltak emlékezetesek, mint a gonoszok. Olivér szerepére megtalálták a legártatlanabb tekintetű, csillogó kék szemű kisfiút, akinek nem is igazán adtak instrukciókat, mert a kinézete elég volt a hitelességhez. A kisfiú és Nancy viszonya megható volt, a nőben rejlő kettősség - a bűnözőkhöz fűződő viszonya ellenére tiszta szívvel aggódik egy kisfiúért, akit alig ismer, s akiről tudja, jobbat érdemelne - remekül jelent meg Sophie Okonedo alakításában. A Brownlow-család jóságos tagjai, élükön Rose-zal és Mrs. Bedwinnel kedves, ám nem túl érdekes karakterek voltak, viszont Rose-nak nagyon irigyeltem a csodaszép ruháit. Vagánnyal bajban vagyok, ugyanis tolvaj lévén meg Olivér iránti egyes tettei miatt a rosszakhoz kéne sorolnom, a beszéde, a harsány viselkedése és a benne is megtalálható ártatlanság, magányosság azonban arra ösztönöz, hogy a jókhoz tegyem. Akárhogyan is, a jelenléte nagyon feldobott, emlékezetes és vicces volt, történetszálának befejezését pedig a sorozat egyik legjobb ötletének tartom.
Összességében nézve egy korrekt, az eredeti alapanyagot tiszteletben tartó adaptáció lett a végeredmény, ami sok újdonságot nem tartogat a történetet ismerőknek, a korhű látványvilága és a jó érzékkel összeválogatott színészgárdája miatt azonban érdemes megnézni. Tom Hardy-rajongók vagy a színész munkássága iránti lelkes érdeklődők, tehát sorstársaim: KI NE HAGYJÁTOK!!!!


Értékelés: 75%
Jelenetek, amiket érdemes figyelni:
  - Olivér és Vagány közös jeleneteit.
  - Nancy és Bill közös jeleneteit. Meg Billt, úgy általában.
  - Az Olivér származását felfedő történetszálat.


Twist Olivér /Oliver Twist/ (2007)
színes, feliratos, 45 perc
Rendező: Coky Giedroyc
Szereplők: William Miller, Adam Arnold, Sophie Okonedo, Timothy Spall, Tom Hardy, Morven Christie, Edward Fox, Julian Rhind-Tutt

Könyvkritika: Kim Harrington - Clarity - A tisztánlátó

Említettem már, hogy tavaly az egyik elolvasott Vörös Pöttyös könyv hátulján található könyvcímekből kiszemezgettem az érdekesnek tűnő köteteket, s alkalomadtán ezek közül választok magamnak olvasmányt. A bejegyzés mai tárgyát képező könyv szintén erről a listáról került ki.
A történetről röviden: Clarity Fern Eastportban él, és édesanyjával, valamint bátyjával családi jósdát üzemeltetnek, ugyanis mindhárman különleges képességekkel rendelkeznek: a lány, ha hozzáér egy tárgyhoz, látomásai lesznek annak birtokosáról, illetve bárkiről, aki valaha használta, anyja telepata, bátyja, Perry pedig beszélni tud a szellemekkel. Amikor egy fiatal turistalány gyilkosság áldozata lesz, Clare a nem hivatalos nyomozásban találja magát, volt barátja és az új rendőrfőnök fia mellett. Hamar kiderül, hogy Perry lehet az első számú gyanúsított, így a lány versenyt fut az idővel, hogy bizonyíthassa testvére ártatlanságát…

Habár az elmúlt években egyre kevésbé érdekelnek a természetfeletti elemekkel és tinédzserekkel operáló, némi romantikával megfűszerezett, de általában középszerű történetek, ha olyanra bukkanok, amiben van valami egyediség, azt szívesen elolvasom. Ebben a sztoriban a különleges képességek nyomozás közbeni használata tűnt izgalmasnak, olyan, egy-két epizód erejéig látott sorozatok jutottak eszembe róla, mint A médium vagy a Szellemekkel suttogó, igaz, itt tinédzserek nyomoztak, nem hivatalos keretek között, s mivel tinikorom egyik kedvenc olvasmányának tartom Anthony Horowitz Tim és Nick Diamond-sorozatát, amiben egy harmincas, kétbalkezes egykori rendőr és jóval eszesebb tizenéves öccse magánnyomozó irodát vezetnek, s humorral és akcióval átszőtt jelenetekben kapják el a rosszfiúkat, úgy gondoltam, e két műfaj kombinációja garantálhatja a jó olvasmányélményt. Hát, sajnos nem így lett. Nem hiába hangsúlyoztam ki, hogy tinikoromban szerettem Horowitz könyveit, mostanában inkább a szövevényesebb, kidolgozottabb nyomozási ügyek kötnek le, mint amilyen például A Halál angyala cselekménye volt, ezért is éreztem meglehetősen hiteltelennek, hogy tinédzsereket engednek egy gyilkossági ügy közelébe csak azért, mert az egyiknek a polgármester az apja, a másiknak a rendőrfőnök, a harmadik meg különleges. Nem azt mondom, hogy a koncepció volt rossz, inkább a megvalósítás lett kidolgozatlan, a krimikre jellemző függővéges fejezetek, melyek arra sarkallják az olvasót, hogy ne álljon meg, hanem folytassa az olvasást, elsőre jó ötletnek tűntek, egy idő után azonban azt okozták, hogy pillanatok alatt elfelejtetted, honnan indult a sztori, mert csak loholtál az események után, de közben semmi pluszt nem kaptál. A szereplők papírmasé, ezerszer látott figurák voltak, egy, maximum két tulajdonsággal, illetve egészen kiakasztó viselkedéssel, az ügy felderítése, a nyomok keresése is különösebb feszültség nélkül zajlott. Azt viszont elismerem, hogy a félrevezetések jól működtek, én legalábbis nem jöttem rá, ki az elkövető, a „mindenki gyanús” felvetésből kiindulva több karaktert is úgy mozgatott az írónő, hogy ne legyél biztos az ártatlanságukban. Perry esetében egy ideig ügyesen adagolta a kételyt, hogy tényleg elkövethette-e ő vagy semmi köze hozzá, de aztán abbamaradt a karakterépítés és egy rettentően idióta srác portréja rajzolódott ki előttem, ami főleg azért kár, mert Clare folyton azt hajtogatta, milyen szoros a kapcsolatuk és hogy a bátyja a család magabiztos bástyája, ehhez képest irtó ciki és átgondolatlan cselekedetei voltak. A végső leleplezés, a tettek mögötti motiváció viszonylag érthető és érdekes volt, ám korántsem okozott nagy meglepetést, esetleg katarzist, ugyanis az egész könyvből hiányzott az igazi feszültség. A nyomozás mellett/közben egy szerelmi háromszög is kialakult, az ilyen műfajú könyvek majdhogynem kötelező, ám számomra egyre unalmasabb, hovatovább felesleges eleme. Clare ingázása a két srác között, a pár oldalnyi eltéréssel elcsattant csókok eléggé idegesítettek, ahogy az a tény is, hogy természetesen mindketten tökéletesek voltak: sármosak, magasak, izmosak, az egyikben vadság és tűz ég, sőt úúú, még tetoválása is van!, a másik meg mintha a tündérmesék megtestesült hercege lenne a szőke hajával, a lány utáni udvarias sóvárgásával. Nem tagadom, voltak és vannak idők, amikor jó érzés ilyen fiúkról olvasni és a főhősnő helyébe képzelni magam, de itt annyira zavaróak voltak a velük kapcsolatos orbitális klisék, hogy csak csalódottan ráztam a fejem közös jeleneteiknél. Ó, igen, visszacsatolva egy kicsit az elterelésekhez: mint mondtam, az írónő több szereplőt is gyanúba kevert a móka kedvéért, s köztük volt Clare egyik lovagja is, viszont nagyon átlátszóan tette ezt, a felvonultatott indokokat könnyedén meg lehetett magyarázni, szóval újabb mínuszpont a történetvezetésnek. A felszíni történések mögött nyomokban felfedezhető volt némi üzenet a tinédzserek felé, de a könyv nagy részéhez hasonlóan ez is kidolgozatlan maradt. Clare a képessége miatt más volt, egy „flúgos” csaj, akivel nem sokan akartak szóba állni, s ő győzködte is magát, hogy jó ez így neki, mégis sokszor érezte magát egyedül, s vágyott a baráti társaságra. A „más vagy, mint mi, ezért megbélyegzünk” tipikus kamasz hozzáállás, s habár tetszett ez az írói törekvés, hogy egy természetfeletti történeten keresztül mondjuk azt a kamaszoknak, hogy merjék vállalni önmagukat, hiszen mindenkinek megvan a különleges tehetsége, sajnos ezt elég hamar maga alá temette a romantikus jelenetek tömkelege.

Ami a szereplőket illeti, nem tudom, mennyi értelme van beszélni róluk. Clarityben semmi érdekeset nem láttam, az tetszett, amikor használta a képességét, azon kívül azonban nem volt több egy romantikus lányregény főhősnőjénél, holott a történet alapján lehetett volna összetettebb figura. A magányossága, a normális élet iránti vágya sem jött át olyan erősen, hogy igazán együtt tudjak érezni vele. A két hódolóra nem szeretnék több szót vesztegetni, a báty, Perry katasztrofális karakterrajzáról is beszéltem már, a többiek pedig abszolút kimerítették a kétdimenziósság határait.

Foglaljuk össze, mit tanultam ma: hiába a szép borító, az érdekes koncepció, ez megint csak a műfaj (és a kiadó) egy olyan darabja, ami távol áll attól, amit én jó könyvnek hívok. Az alapsztori és a helyenként ügyes elterelések rendben voltak, de a nyomozás egyáltalán nem volt átgondolt, a különleges képességek játszhattak volna nagyobb szerepet, a karakterek meg lehettek volna élettel telibbek. A könyvnek egy folytatása van (ha több lenne, lehet, hogy hagynám a fenébe), amiben valószínűleg a Clare apja körüli rejtély, valamint Madame Maslov baljós figyelmeztetése lesznek a középpontban, s ugyan sok jót nem várok tőle, de valamikor az év folyamán el fogom olvasni.


Értékelés: 2,5/5
Jelenetek, amiket érdemes figyelni:
  - A borítót.
  - A különleges képességek használatát.
  - A végső leleplezést.