Filmkritika: A Hangya

Hosszú idő elteltével végre megint egy filmről számolhatok be nektek, szombaton ugyanis volt szerencsém megtekinteni A Hangya című filmet, ami a Marvel Cinematic Universe-ben a hármas fázis nyitófilmje lett. A következőkben spoilerek előfordulhatnak!
Scott Lang, egy piti betörő nemrégiben szabadult a börtönből, s próbál visszailleszkedni a társadalomba, és jobb emberré válni, hogy minél többet láthassa a kislányát, Cassie-t. Próbálkozásai rendre kudarcba fulladnak, ezért összeáll három másik betörővel, hogy nagy zsákmányhoz jussanak. Így ismerkedik meg Scott Dr. Hank Pymmel, az egykori tudóssal és katonával, aki fiatalkorában kikísérletezett egy szérumot, aminek a segítségével képes volt apróvá zsugorodni. Most azonban egykori mentoráltja, Darren Cross azon dolgozik, hogy újraalkossa Pym szérumát, és ebből meggazdagodhasson, amit a tudós, lánya majd idővel Scott közreműködésével megpróbál megakadályozni. Scott egyszerű betörőből pedig hamarosan szuperhőssé avanzsálódik, ő lesz ugyanis az új Hangya…
Kissé kacifántosan foglaltam össze a film lényegét, de azért remélem, kihámozható belőle a lényeg. De őszintén szólva, ennél a filmnél nem is a történet a leglényegesebb elem, hanem inkább a humor és az akció. Nagyjából percenként záporoznak a nézőkre a vizuális és verbális viccek, s mindegyik remekül van elhelyezve a film cselekményében (a Titanicos poén az egyik kedvencem). Akció alatt pedig nemcsak az egyes összecsapásokat értem, hanem például a film egyik központi elemét, nevezetesen azt, amikor Scott összezsugorodik a Hangya-öltözetben, s egy teljesen új világ tárul fel előttünk, hiszen azt a világot látjuk nagynak, ami egyébként kicsi.
Ha a film hibáiról kéne beszélnem, akkor elsősorban a karakterépítést említeném meg. Voltak a film körül botrányok, rendezőt cseréltek, újraírták a forgatókönyv nagy részét, s véleményem szerint ezek miatt lett néhol klisés a sztori is, de még inkább a karakterek. Darren Cross bántóan egysíkú főgonosz volt, amihez még az is hozzátett, hogy a figurát játszó Corey Stoll egy arckifejezéssel játszotta végig az egész filmet. Hope, Pym lánya egy fokkal jobb volt ugyan, de ő is le volt egyszerűsítve; nagyon zavart, ahogy egyik pillanatban még egyáltalán nem kedvelte Scottot, majd hirtelen elkezdte dicsérgetni. Egyszerűen túl gyors volt az átmenet. De akkor említsük már meg a pozitív példákat is! Michael Douglas remek választás volt Dr. Pym szerepére, nagyon jól hozta a szerepét, amiben ügyesen elegyítette a lányáért aggódó apát, az idős mentort, és a találmánya épségéért harcoló tudóst. És ki kell emelni a szereplőgárdából azt a színészt, aki nélkül A Hangya valószínűleg nem lett volna ennyire jó film: a címszereplőt játszó Paul Ruddot. Ő eddig főképp vígjátéki szerepekben volt látható, s ettől most sem tért el nagyon, de a játéka mégis adott egy pluszt a karakteréhez. Bátran merem kijelenteni: ő maga a Hangya.
Foglaljuk hát össze: A Hangya egy szórakoztató film, remek kikapcsolódás, nem csak Marvel-rajongóknak, azonban a Marvel-filmek közé is tökéletesen illeszkedik, nem lóg ki közülük. Az elején kissé nehezen indul, de aztán rendesen belecsap a lecsóba, és a végére egy jó kis filmélmény kerekedik ki belőle. Meleg szívvel ajánlom mindenkinek, aki a nagy nyári melegben (vagy hidegben, időjárástól függ) mozizásra adja a fejét, de nem tudja, mit válasszon. Ha rám hallgat, akkor A Hangyát választja; garantálom, hogy nem fog csalódni!


Értékelés: 80%
Jelenetek, amiket érdemes figyelni:
  - Luis magyarázkodásait, hogy honnan szerzi az információit.
  - Akármelyik jelenet, amiben Scott összezsugorodik a Hangya-öltözetben.
  - Egy meglepetésvendég a Bosszúállók.filmekből.
  - Stan Lee cameóját.
  - A két stáblista utáni jelenetet. Különös tekintettel a másodikra.


A Hangya (Ant-Man)
színes, feliratos, 117 perc
Rendező: Peyton Reed
Szereplők: Paul Rudd, Michael Douglas, Evangeline Lilly, Corey Stoll, Michael Pena, Bobby Cannavale, Judy Greer

Könyvkritika: Wieslaw Kielar - A 290. számú auschwitzi fogoly

A mai könyv szintén a holokauszt témaköréből kerül ki (mostanság elég sokat olvasok ebben a témában). A Pokoljárásonhoz hasonlóan ez is egy visszaemlékezés, de írója mégis úgy fogalmaz, mintha a táborban írta volna meg memoárját. Lássuk hát, miről is mesél nekünk A 290. számú auschwitzi fogoly!
Az író lengyel származású, aki egy titkos szervezetben való részvételért kerül először börtönbe, majd pedig az auschwitzi koncentrációs táborba. Verések, dolgoztatások, és megaláztatások közepette lassan megtanulja a tábor „szabályait”, s próbál alkalmazkodni újonnan kialakult helyzetéhez. Saját mindennapjainak őszinte bemutatása mellett egyfajta krónikásként a táborban zajló életről is kendőzetlenül számol be: rendszeresen ír az érkező zsidó transzportokról, akiknek nagy része a gázkamrákban végzi, ír a kápók, lágerparancsnokok, lágerorvosok kegyetlenkedéseiről is. Ugyanakkor főleg a saját életével kapcsolatban néhány vidám pillanatnak is részesei lehetünk, például amikor névnapi ünnepek alkalmával kisebb baráti csoportok gyűlnek össze, vagy az első, bátortalan ismerkedéseit a női nemmel. A kétféle érzelmi világ meglepően jól megfér egymás mellett, s ettől lesz igazán jó olvasmány ez a könyv. Bár sajnos a szomorúbb, elborzasztóbb részekből több található meg benne, mégis úgy gondolom, bármennyire is kellemetlen, igenis el kell olvasnunk ezeket a részeket is, hogy még teljesebb képet kaphassunk arról, milyen körülményeken kellett sok százezer embernek keresztülmennie, mit kellett átélniük csak azért, mert egy nép magasabb rendűbbnek képzelte magát a többieknél.
Az író nem hallgat el semmit, még saját magáról sem: leírja, milyen közömbösen segített a hullaszállítóknak a holttestek elszállításában (hiszen másképp nehezen lehetett volna elviselni a borzasztó munkát), vagy hogy csereüzleteket folytatott a gázkamrákba küldött zsidók hátrahagyott holmijaival. Biztos voltak, vannak és lesznek emberek, akik elítélik ezt a viselkedést, de nekem az a meglátásom, hogy az íróhoz hasonló helyzetben lévők elsősorban azért cselekedtek így, mert bizonyos emberek (a nácik) rákényszerítették őket, amikor élhetetlen körülmények közé rakták be őket. A tábor világát és a valódi világot nem csak a szögesdrótkerítés választotta el egymástól, hanem a világok különbözősége is: a táborban a túlélés volt az elsődleges cél, s ezért néha meg kellett olyat is tenni, ami a kinti világban nem volt erkölcsileg elfogadható. Wieslaw még így is egy határon belül maradt, hiszen említ olyan embereket, akik bizony az erkölcsi meggyőződésüket feladva, behódoltak a németeknek, s bármire hajlandóak voltak, mert abban hittek, hogy ily módon esetleg jobb bánásmódban részesülnek, sőt akár ki is szabadulhatnak a táborból.
A kíméletlen őszintesége, a részletekről sem elfeledkező leírásai és az író teljes kitárulkozása nagyban hozzájárultak ahhoz, hogy azt mondhassam: ez egy fontos és értékes olvasmány. A témája miatt nem könnyű, illetve a morális tartalma is néhol megkérdőjelezhető, de szerintem nem szabad szó nélkül elmenni a könyv mellett. Szánjuk rá egy kis időt, ismerjük meg Wieslaw történetét, s közben végig gondoljunk arra, hogy tennünk kell azért, hogy a holokauszthoz hasonló szörnyűség még egyszer ne történhessen meg, és ugyanakkor figyelnünk kell arra is, hogy az ilyen típusú történelmileg is fontos memoárok ne tűnjenek el, hanem minél többen halljanak róluk és olvassák el őket, ezzel is fenntartva a holokausztra való emlékezést.


Értékelés: 4,5/5
Jelenetek, amiket érdemes figyelni:
  - Wieslaw a hullaszállítóknak segédkezik. Megrázó jelenetek.
  - A sonderkommandóról szóló leírás.
  - A vidám pillanatok.

Könyvkritika: Maria Ángels Anglada - Auschwitzi hegedű

A holokauszt iránti érdeklődésemet már jó pár bejegyzésemben ecseteltem, most nem is térnék ki rá megint, s ennek az érdeklődésnek köszönhető, hogy ma erről a kisregényről írok bővebben.
Daniel egy hegedűkészítő, aki zsidó származása miatt koncentrációs táborba kerül, s az embertelen mindennapok körforgásából egy megbízás ragadja ki: új hegedűt kell készítenie a tábor parancsnokának. Daniel minden tudását, erejét beleadja a hangszer elkészítésébe, aminek sikerén akár az élete is múlhat… A könyv azonban több idősíkon fut: Daniel történetét ugyanis unokahúga, a sikeres hegedűművész, Regina jegyzi le, és adja oda egy katalán zenésznek 1991-ben, s ahogy a zenész halad előre a jegyzetek olvasásában, az olvasó előtt is úgy tárul fel fokozatosan a múlt. Emellett a könyv végén még egy narrátor színre lép, Daniel táborbeli zenész barátja, Bronislaw személyében, aki visszaemlékszik arra a kivételes estére, amikor a Daniel által elkészített hegedűn koncertet adott a táborparancsnok házában.
Eleinte nagyon zavaros volt nekem a történet, párszor úgy tűnt, mintha részletek hiányoznának az egyes oldalakról, a szereplők közti kapcsolatokat sem lehetett tisztán megérteni. Amikor átléptünk a múltba, ott is sokat ugrált az írónő a táborbéli valóság és Daniel gondolatvilága között, és itt sem volt könnyű az eligazodás, aminek persze elképzelhető, hogy szándékos dramaturgiai okai voltak. Ha már dramaturgia: engem rettenetesen idegesített, hogy sokszor nem tudtam eldönteni, hol is játszódik a cselekmény. A cím ugyebár elvileg Auschwitzi hegedű, de számtalan alkalommal úgy utalnak Auschwitzra, mintha az egy másik tábor lenne, s ők nem is ott élnének. A nácikat Szörnyeknek, Disznónak nevezik maguk között, amit meg lehet érteni, de ezt én szándékos írói fogásnak, hatásvadászatnak éreztem. A zenei részek, a hegedű elkészítésének fontos mozzanatai viszont súlytalanok voltak, nem láttam magam előtt a fiatal hangszerkészítőt a félkész hegedűn dolgozni, a koncerteknek pedig nem éreztem a hangulatát. De még mielőtt teljesen lehordanám a művet, gyorsan át is térek a pozitív dolgokra. A fejezetek előtti tábori feljegyzések valós dokumentumokon alapulnak, s valóban megrázó olvasni őket; Daniel küzdelmében, élni akarásában van annyi energia, ami szimpátiát ébreszt bennünk a főhős iránt; van pár gyönyörűen megírt részlet, ami méltó az áldozatok emlékéhez, s van pár jól elhelyezett utalás történelmileg jól ismert tényekre, emberekre.
Így ha mérleget kell vonnom a fentiek alapján, akkor azt tudom mondani, hogy nem tetszett annyira ez a könyv, mint az eddig olvasott holokauszttal foglalkozó könyvek, de nem tartom elfecsérelt időnek azt, amit az olvasásával töltöttem, mert azért tanultam egy-két új dolgot a témáról ebből a könyvből. Ahogy a legutóbbi könyvkritikámnál, itt is azt mondhatom, akit érdekel a téma, annak mindenképpen ajánlom figyelmébe a könyvet.


Értékelés: 4/5
Jelenetek, amiket érdemes figyelni:
  - A fejezetek előtti valós dokumentumokból származó feljegyzéseket. Egytől egyig megrázó.
  - Daniel megtudja, miért is kell nagyon igyekeznie, hogy a hegedű hibátlan legyen.
  - A "tavaszi nagytakarításon" elbukott foglyok kivégzését a teherautóban.

Könyvkritika: Lányi György - Pokoljáráson az SS ausztriai megsemmisítő helyein

Legutóbbi bejegyzésemben meséltem már a pécsi Tudásközpont könyvcsere-programjáról; nos, a ma tárgyalt könyvet is ott szereztem be. A holokauszt témája nagyon régóta érdekel már, így amint elolvastam a könyv fülszövegét, azonnal tudtam, hogy le kell csapnom rá.
A könyv tulajdonképpen egy visszaemlékezés, amelynek során az írója elmeséli nekünk, hogyan hívták be munkaszolgálatra, hogyan került előbb a mauthauseni, később a gunskircheni koncentrációs táborba, s hogyan volt képes túlélni az embertelen körülményeket. Emellett emléket állít a „Tapíroknak”, a munkaszolgálat ideje alatt kialakuló fiatalok csoportjának is. Az író részletesen bemutatja az egyes tagokat, sok információt megoszt róluk, és a Függelékben a túlélők háború utáni életútjára is kitér. Ami a visszaemlékezést illeti, nagyon aprólékosan, részletesen, szinte krónikaszerűen számol be a magyarországi történésekről, rengeteg dátumot, helyszínt, személyt említ. Ez volt az egyik problémám a könyvvel, mivel a sok adat miatt kicsit vesztett az olvasmányosságából, valamint az is nehezítette az olvasást, hogy az író néha bonyolult, hosszan összetett mondatokban, a hétköznapi nyelvhasználattól eltérően fogalmazott. Ha ezeket nem számítjuk, akkor egy nagyon pontos, őszinte, hatásvadászattól mentes visszaemlékezést olvashatunk, amiből ismételten szembesülhetünk azokkal a borzalmas dolgokkal, amiken a zsidó származásúaknak át kellett menniük a náci uralom idején.
A korábban már említett Függelékben a túlélők életútjain kívül megismerhetjük azon „Tapírok” élettörténetét, akiknek sikerült megszökniük, s Budapesten élhették meg a felszabadulást. Ezután olvashatunk arról, hogy a náci hatalom bukása után, a bűnösök elítélése ellenére nem szűnt meg teljesen az antiszemitizmus, s nem volt könnyű a háború utáni Magyarországon zsidó származásúként élni és dolgozni.
Röviden összefoglalva a fentieket, nem bántam meg, hogy anno elhoztam ezt a könyvet a könyvcseréről, voltak ugyan kisebb hibái, de alapvetően olvasmányos, alapos műről beszélhetünk, ami a nehéz témája ellenére vidám pillanatokat is tartogat olvasója számára. Aki hozzám hasonlóan érdeklődik a téma iránt, annak mindenképpen tudom ajánlani, hogy tegyen egy próbát egy könyvvel, mert érdemes megismerni Lányi György és „Tapír”-társai történetét.


Értékelés: 4/5
Jelenetek, amiket érdemes figyelni:
 - A "Tapír"-csoport megalakulásának, egyes tagjainak történetét.
 - A koncentrációs táborok embertelen körülményeit.

Könyvkritika: Gina French - Andrew Crofts - Testemen keresztül

Tavaly ősszel a pécsi Tudásközpontban könyvcsere programot hirdettek meg, aminek keretén belül elvihetted megunt, nem használt, esetleg több példányos könyveidet, és a helyszínen található választékból kereshettél magadnak más könyveket azokért cserébe, amiket bevittél. Így találtam rá erre a könyvre, a hátoldalán lévő leírás megfogott, pedig a téma, amit boncolgat, eddig nem tartozott különösebben az érdeklődési körömbe. Lássuk hát, miről is szól a Testemen keresztül!
Gina egy filippínó származású lány, aki épp börtönben ül férje meggyilkolásáért, s a magány készteti arra, hogy leírja, elmesélje élete történetét, azt, hogy hogyan jutott el idáig. Feltárul előttünk a nehéz körülmények között leélt gyermekkor, az első félresikerült házassága, a manilai táncosnői karrierje, megismerkedése Paullal, akinek meggyilkolásáért a börtönbe került. Paul ugyanis a házasságuk nagy részében folyamatosan bántalmazta Ginát és közös kisfiukat, Michaelt is. A nő egyik éjjel nem bírta tovább és leszúrta a férfit. A könyv azonban happy enddel ér véget: megtudhatjuk, hogy Gina végül felfüggesztett börtönbüntetést kapott tettéért, s ismét férjnél van, akivel boldogan élnek Angliában.
Ahogy már utaltam rá, eddig még nem olvastam bántalmazott nőkről szóló könyveket, olyat pláne nem, ami E/1. személyben meséli el a vele történt dolgokat. Nem tudtam, mire számítsak, teljesen ismeretlenül ugrottam fejest a műfajba. De ez a könyv sajnos nem győzött meg arról, hogy mélyebben beleássam magam ebbe a témába. Azt vártam ugyanis, hogy egy kíméletlenül kitárulkozó vallomást olvashatok majd, ahol az érzelmeiről és a mélyebb gondolatairól is tudomást szerezhetek. Sajnos azonban inkább csak egy élettörténet bemutatását láttam, s azt nem állítom ugyan, hogy a lány soha nem írt az érzéseiről, valamiért mégis távolságtartónak tűnt, s sokszor csak pár mondatban számolt be arról, mit is gondolt az adott szituációban. Amikor Paul bántalmazásairól beszélt, és arról, hogy egy idegen országban fogalma sem volt, kihez fordulhatott volna, és félt, hogy mi lesz a kisfiával, azoknál a részeknél éreztem azt, hogy végre megnyílt, és őszintén beszélt az érzelmeiről. A könyv vége viszont elég összecsapott lett. A gyilkosság után történtekről csupán három rövid fejezetben számolt be, a bírósági procedúráról se beszélt túl sokat, jelenlegi férjével való megismerkedését is nagyjából fél oldalban elintézte, s önmagában az egész könyv olyan befejezetlen, lezáratlan lett. Persze lehet azt mondani, hogy Gina története még nem ért véget, hiszen jelenleg is boldogan él a férjével, de ennek a történetnek, amit itt elmesélt nekünk, annak elvileg vége van, szóval szerintem kellett volna ide egy rendes befejezés.
Összességében tehát azt tudom elmondani, hogy nem tetszett túlságosan a könyv. Távolságtartó, maga az író is kívülállónak tűnik a saját történetében, s mivel alig beszél az érzéseiről, így az olvasó részéről az együtt érzés és az empátia sem alakul ki teljes mértékben. Egyetlen pozitívumának a témáját tudnám megjelölni, hiszen ez egy napjainkban is jelen lévő probléma, ami ellen mindenféle lehetséges eszközzel fel kell lépni, az áldozatoknak pedig segítő kezet kell nyújtani. Ha érdeklődsz a téma iránt, akkor sem feltétlenül ajánlanám, hogy ezzel a könyvvel kezd a témával való ismerkedést, mert ebből sok mindent nem lehet megtudni arról, mit is érez igazából egy bántalmazott nő.


Értékelés: 3,5/5
Jelenetek, amiket érdemes figyelni:
  - Egyrészt a téma komolysága miatt, másrészt az igazi érzelmi bevonódás hiánya miatt ezúttal nem tudok egy jelenetet sem kiemelni a könyvből.