A Csak
lélegezz! trilógia befejező részéről fog szólni a mai bejegyzés. Az első két
kötetről szóló kritikáimat megtalálhatjátok itt és itt. Némi spoilerveszély
előfordulhat.
A
történetről röviden: Az előző kötet után két évvel vesszük fel a cselekmény
fonalát, Emma a Stanfordon tanul, s próbálja élni az életét, de múltja nem
engedi el egykönnyen. A lány, hogy felejtsen, hibát hibára halmoz, mígnem egy
weslyni látogatás alkalmával újra találkozik Evannel, s ennek a találkozásnak
köszönhetően talán tisztázhatják az egymás iránti érzéseiket…
A kötet
elején rettentően dühös voltam, és haragudtam az írónőre, a főszereplőre,
mindenkire. Már az előző könyv végén is kiakadtam Emma döntésétől, a mostani
részben pedig a falat kapartam a folyamatos rossz döntéseitől. Mértéktelen
alkoholfogyasztás, leginkább csak testiségre épülő „barátkozás” egy fiúval:
mindezt csak azért, hogy elnyomja a benne dúló érzéseket, amiket Evannel
kapcsolatban, őiránta érez. Az írónő részéről időhúzásnak éreztem ezt az
egészet, főleg úgy, hogy ez a fiú, Cole, akivel Emma kapcsolatba bonyolódott,
nagyon hasonlított külsőleg Evanre, és egy-két belső tulajdonságuk is
megegyezett. Ennek ellenére csak bosszúsan fújtattam, valahányszor Cole-ról meg
a vele való csodálatos együttlétekről olvastam, mert tudtam, hogy Emmára nem
erre a fiúra van szüksége, nem ő az, aki segíthet neki túljutni a lelki
sérülésein. Aztán a lány hazautazott az anyja temetésére, és ott megjelent Evan.
És onnantól megnyugodtam, mert éreztem, hogy ha nem is egyik pillanatról a
másikra, de igenis fognak beszélni egymással, és talán végre jobban megértik
egymást, tisztázzák a múltban történteket, és újból összejönnek, mert ők
egyszerűen összetartoznak. Le se tudtam tenni a könyvet, ittam minden egyes
sort, amiből világosan látszott, mennyi kimondatlan szó, érzelem és egymás
iránti vonzalom feszül a két főszereplő között. Hol könnyes szemmel, hol
mosollyal az arcomon olvastam a köztük zajló párbeszédeket, és az egyre
gyakoribb őszinteségi kitárulkozásoknak is nagyon örültem, mert korábban épp ez
volt a kettejük közti gond, hogy nem voltak teljesen őszinték egymással, s így
a kapcsolatuk sem lehetett teljesen őszinte. Emmával is megbékéltem a sztori
végére; a parton futós jelenetnél jöttem rá, mennyi fájdalom, keserűség,
boldogtalanság volt ebben a lányban, amit el kellett engednie, ki kellett adnia
magából.
Áttérve
kicsit a szereplőkre: Sarát továbbra is imádtam, nála jobb barátnőt nem is
kívánhatna magának az ember lánya, most is látszott, mennyire félti, óvja
Emmát, és mindig arra törekszik, hogy ő boldog és kiegyensúlyozott legyen. Emma
új lakótársait is hamar szívembe zártam (kivéve Peytont…), és persze ne
feledkezzünk meg Evanről. Erről a srácról egy komplett regényt tudnék írni,
hogy miért lehet őt imádni, de ezt Rebecca Donovan már megtette helyettem,
úgyhogy maradjunk annyiban, hogy szerintem minden olyan lánynak, aki nem
feltétlenül ismeri fel magában azt, hogy ő is értékes és szeretetre érdemes emberi
lény, ilyen fiúra lenne szüksége, mert ő türelemmel és szerelemmel segítene
neki abban, hogy elfogadja és megszeresse önmagát.
Eleinte
nagyon haragudtam a könyvre, de aztán menthetetlenül szerelembe estem vele. Az
egész sorozatról el tudom mondani, hogy nagyon mély nyomokat hagyott bennem, és
sok mindenen elgondolkodtatott. Bárkinek meleg szívvel tudom ajánlani az
elolvasását, lesznek ugyan részek, amiktől eléggé ki fogtok akadni, de
alapvetően egy remek olvasmányélménnyel lesztek gazdagabbak!
Értékelés: 4,5/5
Jelenetek, amiket érdemes figyelni:
- Emma új lakótársainak csipkelődéseit.
- A váltott nézőpontú elbeszélést.
- Emma tengerparti futásának metaforikus jelentését.
- Emma és Evan beszélgetéseit.
- A 40. fejezetet.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése