Könyvkritika: Maggie Stiefvater - Shiver - Borzongás

A tavaly útjára indított újraolvasási hullám folytatódik, ráadásul azzal az írónővel, akinek évekkel ezelőtt nagyon megszerettem a stílusát és a jól kitalált természetfeletti elbeszéléseit. A ma sorra kerülő könyvvel kapcsolatban látni fogjátok, hogy az eltelt idő alatt némileg átalakult az írásaihoz való hozzáállásom, de ez nem jelenti azt, hogy ne lennének olyan művei, amiket továbbra is kedvelek.
A történetről röviden: Grace-t kiskorában megtámadták a farkasok, ám egyikőjük, egy sárga szemű farkas megmentette. A lány onnantól fogva megmagyarázhatatlan vonzalmat érez a farkaslét és megmentője iránt, pár év elteltével pedig találkozik egy sárga szemű fiúval, Sammel…
Az élet körforgásában elkerülhetetlen dolog a változás. Minden és mindenki változik, az érzéseink, a gondolataink, az embertársainkhoz való viszonyulásaink, minden. Az én történetekhez, könyvekhez fűződő érzelmeim, ítéleteim is. Ugyanis amíg majdnem hat évvel ezelőtt, a forró nyári napok hűsölései közepette totálisan szerelembe estem Grace és Sam párosával, sőt az egész farkasos témával, most csupán egy szépen megírt, de nem túl érdekes sztorinak láttam a történteket. Ráfoghatnám a begyulladt szememre és az ebből fakadó kedvetlenségemre, hogy ezért ment nehezebben az olvasás (le is tehettem volna addig a könyvet), de nem teszem, mert az nem fedné le az igazságot. Egyszerűen megváltozott az érdeklődési köröm, és ugyan továbbra is kíváncsi vagyok természetfeletti témájú könyvekre/filmekre/sorozatokra, a hagyományos, rengetegszer bemutatott és leírt természetfeletti lények (lásd vámpír-vérfarkas-boszorkány háromszög szereplői) elcsépelt, egy-két apró változtatással vagy újítással felturbózott sztorijait már nem tudom akkora figyelemmel kísérni, mint korábban. Voltak idők, amikor csak ez a műfaj kötött le, de úgy érzem, már mindent láttam és hallottam, sőt többet is, mint kellett volna, és hacsak nincs benne valami valóban kreatív csavar, nem igazán érdekel (valószínűleg ezért fogom abbahagyni a Legacies – A sötétség öröksége című sorozatot is, ha az évad végéig nem lepnek meg). Ettől függetlenül értékelem, hogy az írónő az eddigiektől eltérő módon ábrázolta a farkasokat, a realitás és a tudomány oldaláról való megközelítése mégsem nyerte el a tetszésemet, mert ezáltal elvette az egésznek a varázslatos, mitikus élét, holott szerintem pont az a lényege. A váltott szemszögű elbeszélést szoktam szeretni, és itt is tetszett, ahogy ugráltunk Grace és Sam gondolatai között. Maggie Stiefvater hősnői okosak, higgadtak, minden helyzetben megállják a helyüket, nagyon érzelemközpontúak és rendszerint a humoruk is remek, amely tulajdonságaiknak köszönhetően szinte kivétel nélkül meg tudom kedvelni őket. Grace-szel sem voltam másképp, főleg a szüleinek szóló sziporkáin nevettem nagyokat, a Samhez való vonzódásának pedig minden apró szavával elbűvölt. Samben a művészi hozzáállása nyűgözött le; nem tagadom, lehetetlenül romantikus alkat vagyok, szóval engem pillanatok alatt le lehet kenyerezni egy olyan fiú karakterrel, aki szereti a verseket, gitározik, és állandóan dalszövegeket ír. Az egymás iránti érzéseik intenzív kialakulása és szerelembe fordulása anno sokkal jobban tetszett, de azért valamennyire most is megérintette érzékeny lelkemet. A bejegyzés elején már mondtam, hogy szeretem az írónő stílusát, mert könyveiben tűpontosan megválogatott szavakkal, élettel teli, részletgazdag leírásokkal mesél, és ha ezúttal a cselekménnyel nem is, a gondolatok, érzések sokszínűségével sikerült fenntartania a figyelmemet. Romantikus alkat ide vagy oda, Grace és Sam évődései, a suliba járások, tinis oltogatások és beszélgetésféleségek egy idő után hosszúra nyúló üresjáratnak tűntek, elvéve a hangsúlyt a sztori feszültséget hordozó részleteiről. Oké, hogy ez a sorozatindító kötet, amiben elvileg csak az alapokat fekteti le az írónő, amire majd később építhet, illetve amit kibővíthet, ettől függetlenül elfért volna némi plusz infó a város farkasokhoz való hozzáállásáról, a falkáról, a Shelby-problémáról ahelyett, hogy hatvanadszorra is leírja, milyen finom erdőillata van Samnek. Ebből kiindulva sajnálom azt is, hogy nem sok mindent írhatok le a mellékszereplőkről azon kívül, hogy némelyikük bántóan semmilyen vagy épp érdekesnek látszó, de kidolgozatlan karakter lett. A folytatásokban remélhetőleg többet is megtudhatunk róluk, és az majd változtat valamit a jelenlegi nem túl rózsás képen (különösen Isabelt és a farkasfalkát illetően várom a kiegészítéseket).
Összességében nézve egy szeretnivaló párosról szóló, némi természetfeletti szállal megspékelt mesét olvashatunk, amelynek stílusa és leírásai magukkal ragadóak, a cselekményvezetés kidolgozatlansága és egysíkúsága azonban jócskán elvesz a pozitív élményből.


Értékelés: 3,5/5
Jelenetek, amiket érdemes figyelni:
  - Grace totálisan inkompetens szüleit és a lány rájuk vonatkozó beszólásait.
  - Sam emlékeit a múltjáról.
  - Isabelt, az elsőre unszimpatikus, majd hirtelen Grace-szintű sziporkákkal támadó lányt.
  - Grace és Sam kettősét.
  - A befejezést.