Pár nappal
ezelőtt olvashattátok Charles Dickens Karácsonyi énekéről írt gondolataimat, s ahogy a bejegyzés végén említettem, még aznap
megnéztem a legfrissebb tévés feldolgozást, a továbbiakban pedig röviden
beszámolok róla.
A
történetről röviden: Ebenezer Scrooge kapzsi üzletember, akit a pénzen, a
hasznon kívül semmi nem érdekel, ebből kifolyólag a karácsonyt sem szereti, sőt
megveti az ünneplő embereket. Szenteste egykori üzlettársa, Jacob Marley
szelleme jelenik meg neki, s közli vele, hogy az éjjel folyamán három szellem
fogja meglátogatni. Egy hosszú, rossz emlékekkel és lehetséges
következményekkel teli utazás veszi kezdetét, melynek célja Marley lelkének
megváltása, illetve Scrooge lelkének megmentése…
A könyv
korábbi filmes, sorozatos feldolgozásait egyáltalán nem ismerem, bár nem
kizárt, hogy kisgyerekként láttam valamelyik tv-csatornán, de konkrét emlékeim
nincsenek róla, az olvasmányélmény frissessége azonban nagyon is érződött. A
könyvek mozgóképes adaptálását illetően nem vagyok az a fajta, aki azt
szeretné, hogy az olvasottakat egy az egyben, változtatás nélkül adaptálják, de
azt igenis elvárom, hogy a történet lényege, mondanivalója ne vesszen el a
munkafolyamat során, az meg már csak hab a tortán, ha esetleg tesznek olyan, az
eredetibe szépen beleilleszkedő kiegészítéseket, amik gazdagítják a sztorit. A Karácsonyi ének kapcsán talán mondhatom
azt, hogy kifejezetten reménykedtem plusz betoldásokban, ugyanis a nyomtatott
verzióból nekem hiányoztak a szereplők hátterei, főleg a főhősé ahhoz,
hogy teljesen megérthessem a hozzáállásukat. Nos, a sorozat valamilyen szinten
teljesítette ezen vágyaimat: Scrooge múltja hangsúlyos részt kapott,
Cratchitékkel is szorosabbra fűzték a viszonyát, csakhogy ezeket a lehető
legsötétebb és legkegyetlenebb színekkel festették meg. Alapvetően az egész
produkció sokkolóbb, helyenként explicitebb volt Dickens művénél, ami tetszett
is, meg nem is. A komorabb tónus nem zavart, ahogy az elsőre furcsán ijesztő
jelenetek sem, mint például Marley „felébredése” vagy purgatóriumi látogatása,
ugyanakkor ahogy lassan feltárult előttünk Scrooge múltja, legfőképp a
gyermekkori traumái, kezdtem túlzásnak érezni az egészet. Mármint annak
örültem, hogy próbáltak magyarázatot adni rá, mitől lett olyan, amilyen,
viszont a bemutatott okok nagy részét sokalltam egy tanmese feldolgozásába.
Ugyanez volt a helyzet a rengeteg monológgal, ritkán dialógussal: egyértelműen
arra szolgáltak, hogy láthassuk Scrooge milyen lehetetlen, gonosz ember, akit
csak a racionalitás, a pénz, az ár-érték arány tudnak lekötni, ám elhadart,
gazdasági mivoltuk miatt alig értettem belőlük valamit. Aztán jöttek a
szellemek… A könyvben ugyebár mindegyik szellem nagyjából egyforma időt töltött
a főszereplővel, míg itt a múlt karácsonyainak szelleme a komplett játékidő
háromnegyedében kísér(tet)te Scrooge-ot, s a sorozat nézése közben ez engem
zavart is egy kicsit, s csak később jöttem rá, hogy ez remek döntésnek
bizonyult, hiszen a múlt volt a legmeghatározóbb tényező mind Scrooge
személyiségének alakulásában, mind abban, hogy rájöjjön, mit kéne máshogy
csinálnia a jobb emberré válás érdekében. A gyermekkorban történt szörnyűségek
mellett a fiatalkori szerelem, majd az üzletemberlét is bemutatásra kerültek,
és volt egy számomra nagyon kegyetlen jelenet, ami azonban tökéletesen
ábrázolta, mennyire elvesztette az emberiességét Scrooge, mivel mindenre csupán
megvásárolható áruként tekintett, s nem volt képes észrevenni a tettek mögötti
érzelmek valódi értékét. Ötletes megoldás volt, hogy a jelen karácsonyának
szelleme egy Scrooge számára ismerős ember személyében jelent meg, a jövő
karácsonyának szelleméről pedig kiderült, miért nem beszél (ha ez a könyvet
olvasóknak mind egyértelmű volt rajtam kívül, akkor én kérek elnézést, de nekem
nem esett le). Dickens elbeszélésében a főszereplő magatartása egyik szélsőségből
a másikba váltott át, különösebb átmenetek nélkül: Marley szellemének
felbukkanásakor viszonylag hamar elhitt neki mindent, a szellemek által
mutatott emlékek, látomások is azonnal hatottak rá, holott elvileg egy
rettentően zsémbes férfiról volt szó, s ezt a hibát szépen kijavította a sorozat. Scrooge
eleinte heves ellenállást tanúsított, elég kelletlenül tartott csak a múlt
szellemével, s nagyon sokáig mondogatta magának, hogy csupán álmodik, de idő
kellett ahhoz is, hogy igazán meghassák a látottak, hogy rádöbbenjen, mi a
pontos üzenetük az emlékképeknek, a látomásoknak. A Scrooge-ban végbement
változás végpontja itt is kissé túlzás volt, bár valamilyen szinten lehet az
átéltek miatti izgalomnak betudni a viselkedését. Amikor pár héttel ezelőtt
belebotlottam ebbe a sorozatba az IMDb főoldalán, s megnéztem az előzetesét,
teljesen odáig voltam a színészgárdától (persze a látványterv és a történet is
megfogott, de ők voltak az elsők): az igazat megvallva, egyikőjüknek sem vagyok
elvakult rajongója abban az értelemben, hogy nem tudok sokat a
filmográfiájukról, nem követem folyamatosan a munkásságukat (és nem nézek róluk
állandóan interjúkat, nem gondolok rájuk álmatlan éjszakákon és a legfőbb,
hogy még sosem képzeltem el őket a jövendőbeli férjemként :DD), de mindig
felkapom a fejemet, ha meglátom őket valamilyen ajánlóban. A főszereplő Scrooge
mellett a múlt karácsonyainak szelleme kapta a legtöbb szerepet, talán ebből is
fakadt, hogy az őket alakító két színész nyűgözött le a legjobban. Guy Pearce
remekül ragadta meg Scrooge figurájának lényegét, szép lassan vezetett végig
minket a karakter érzelmi útján, a szellem szerepében pedig Andy Serkis
brillírozott, hol félelmetes, hol megértő és együtt érző volt, s ez a kettősség
számomra a sorozat legérdekesebb alakjává avatta. Kisebb szerepekben is
innen-onnan ismert arcok bukkantak fel, de nem volt akkora jelenlétük, hogy
külön kiemeljem őket, azt meg feleslegesnek tartom, hogy csak azért soroljam
fel őket, hogy felemlegethessem más szerepeiket és az azokhoz kapcsolódó
érzéseimet. Azt viszont mindenképpen szeretném megemlíteni, hogy hiába sikerült
összeválogatni egy tehetséges színészgárdát, még így is előfordult pár
alkalommal, hogy különösebb érzelem nélkül szavalták a forgatókönyvet, aminek drámaiságra
kihegyezett fennkölt beszédmódja olykor üresnek és erőltetettnek hatott. Még
egy pár mondatot szeretnék szentelni a látványtervnek: Dickens-történetről
lévén szó, a viktoriánus korban jártunk, s egyszerűen imádtam a korhű
öltözékeket, épületeket, még úgy is, hogy egyáltalán nem voltak fontosak a
történet szempontjából. Az operatőri munka lenyűgöző volt, akadt egy-két
beállítás, ami kifejezetten tetszett, de az „akciójelenetek” is átélhetőre
sikeredtek, tényleg olyan volt, mintha mi, nézők is ott lettünk volna az
események sűrűjében.
Összefoglalva
az eddig leírtakat, ez az adaptáció komolyabb, sötétebb oldalról közelítette
meg az eredeti alapanyagot, és ez hol jól, hol rosszul sült el. A történetbe
pakolt plusz információk, betoldások részletesebbé tették az elbeszélést,
ugyanakkor kissé talán átestek vele a ló túloldalára és szükségtelenül
kegyetlenre vették a figurát. Scrooge kidolgozott karakter lett, a többiek
azonban ugyanúgy statisztaszerepben maradtak, mint könyvbeli verziójuk, s ezen
a színészek se tudtak segíteni. Ha valakit érdekel a sorozat, nem fogom
lebeszélni a megtekintéséről, mert egyáltalán nem rossz, nagyjából sikerült
megőriznie Dickens szellemiségét, de elvitte egy olyan irányba, ami kicsit
távol esik a karácsonyi hangulattól, az ünnepi emelkedettségtől, s ezért
valószínűleg sokaknak nem fogja elnyerni a tetszését.
Értékelés: 65%
Jelenetek, amiket érdemes figyelni:
- A szellemek látogatásait, s a velük járó emlékeket, látomásokat.
- Azt a jelenetet, amiben tetőzik Scrooge érzéketlensége.
- A Cratchit-családot. Imádnivalóak.
Karácsonyi ének /A Christmas Carol/ (2019)
színes, feliratos, 60 perc
Rendező: Nick Murphy
Szereplők: Guy Pearce, Stepehn Graham, Joe Alwyn, Andy Serkis, Charlotte Riley, Jason Flemyng, Vinette Robinson
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése