Christopher Nolan elmejátékai 3. rész - Eredet

Amikor áprilisban útjára indítottam ezt a rovatot, még úgy volt, hogy július 16.-án mutatják be Nolan legújabb filmjét, de aztán a koronavírus-járvány miatt több alkalommal elhalasztották a premierdátumot. Ebből kifolyólag én sem siettetem a Mementó és A tökéletes trükk mellé harmadiknak kiválasztott alkotás, az Eredet megtekintését, de mivel nyakunkon a Tenet premierje (augusztus 26.), végre elérkezettnek láttam az időt, hogy újra megnézzem a rendező azon filmjét, ami az emberek többségének eszébe jutott aktuális mozijának előzetesei alapján.

A történetről röviden: Dom Cobb egy tolvaj, aki különleges dolgok ellopásával foglalkozik: gondolatokat lop ki az emberek agyából, mialatt ők alszanak. Az egyik ilyen megbízás nem sikerül, azonban a meglopni kívánt fél felbéreli Cobbot egy különösen összetett munkára, melynek során nem ellopni kell egy gondolatot a célszemély fejéből, hanem elültetni benne egyet…

Ahogy a korábban tárgyalt két film esetében, úgy itt is hiányzott az újdonság varázsa, hiszen harmadszorra vagy talán negyedszerre néztem újra. Az kétségtelenül előny volt, hogy így legalább több figyelmet szentelhettem a részleteknek, cserébe viszont semmilyen meglepetést nem okoztak a történet nagy csavarjai, sőt arra a meglehetősen kellemetlen tényre döbbentem rá, hogy engem ez a film nem is nyűgöz le igazán. Az egyedi alapkoncepció remek, azonban nagy bánatomra nem fejti ki rendesen a szabályokat, túl sok a megmagyarázatlan apróság és történés az álmok világával, a szintek közötti átjárással kapcsolatban, ráadásul a mostani nézéskor kifejezetten untatott a rengeteg akciófilmes jelenet. Persze ezzel nem azt mondom, hogy ezek egyáltalán nem kellettek volna bele, inkább úgy fogalmaznék, hogy egy ilyen kiindulópontú filmtől kreatívabb akciókra számítottam, amik nyomokban azért megvoltak, lásd a városhajtogatós és a forgó folyosós jelenetet, de izgalmasabb lett volna, ha még ennél is jobban elrugaszkodnak a valóságtól. Ez a kissé negatív hangulatú felvezetés azonban nem jelenti azt, hogy ne élveztem volna a film bizonyos részeit, nem értékeltem volna némelyik ötletét. A rendező védjegyének számító rendhagyó időkezelés ezúttal az álom és valóság, illetve az egyes álomszintek elkülönítésében játszott nagy szerepet, hiszen máshogy telt az idő az egyes szinteken. Az álomvilág létrehozásának komplexitásáról, az extraktorok munkamódszereiről megtudott, aprólékosan adagolt információk nagyon érdekeltek, akárcsak a Fischeren végrehajtandó incepció tervezési fázisai, és természetesen a három álomszinten (plusz a váróban) zajló történések (leszámítva az autós üldözéseket és a lövöldözéseket) is okoztak izgalmas perceket. Habár az incepció végrehajtása során folyamatosan felmerülő problémák, gondok egy részét kissé hatásvadásznak találtam, alapvetően tetszettek a szintek vizuális kidolgozottságai és az is, ahogy szép lassan kirajzolódott előttünk az eredeti terv, majd a hirtelen jött események tükrében annak improvizált verziói. Ez egyébként vegyes érzéseket váltott ki belőlem, mert egyrészről még több minden derült ki az extraktorok által bevethető trükkökről, másrészről viszont olyan volt, mintha Nolan utólag, a dramaturgia miatt talált volna ki újabb és újabb szabályokat az álomvilághoz, nem pedig a már kigondolt szabálykönyvet mutatta be ügyesen adagolt információk mentén. Az álomszintekben való elmerüléssel egy időben Cobb múltjában és elméjében is egyre mélyebbre jutottunk, ám mivel nem először szembesültem a feltárt tényekkel, őszintén szólva, egyáltalán nem hatott meg a Mallal kapcsolatos nagy leleplezés (ennek egyéb okai is voltak, amikre később visszatérek). A komótosan, részletekbe menően haladó cselekményvezetéshez képest a befejezés meglepően gyorsan érkezett, amiből kiindulva nem is csodálom, hogy sokan arra tippelnek, az a film vége, hogy Cobb csak álmodja az egészet, és valójában nem tért vissza a családjához. Nem tudom, ez mennyire volt szándékos a rendező részéről, nekem személy szerint nem tetszett, hogy így összecsapta a küldetés végét, ellenben az utolsó, mára már ikonikussá vált képkocka továbbra is az egyik kedvenc filmes jelenetem, amellyel ránk marad annak a kérdésnek a megválaszolása, hogy akkor ez most álom vagy valóság?

A karaktereknél azt vettem észre, hogy Cobbon kívül a többiek csupán kétdimenziós figurák, akik tökéletesen kiegészítik az incepcióra összeverbuvált csapatot, önálló személyiségük, háttértörténetük azonban nincs. Utóbbival még kibékülnék, hiszen nem várhatom el egy két és fél órás filmtől, hogy elmeséljen egy összetett történetet, megmagyarázza az általa kreált világ szabályait, és még mindegyik szereplőnek rajzoljon részletes hátteret is. Szóval a háttérsztorik hiánya nem probléma, ettől függetlenül az kissé zavart, hogy a (még így is remek alakítást nyújtó) színészek gyakorlatilag tulajdonságok nélküli bábukat játszottak. Az újonc Ariadne jó ürügy volt arra, hogy a nézők számára elmesélhessék az álomvilág főbb tudnivalóit, Arthur és Eames párosának vicces civakodása hozott némi humort az elbeszélésbe (plusz számomra kitűnő eye-candy alapanyagot szolgáltattak :P), a többiek viszont annyira semmilyenek voltak, hogy beszélni sem érdemes róluk. Ami Cobbot illeti, az igaz, hogy róla tudtuk meg a legtöbbet a film játékideje alatt, alattomos tudatalattija okozott is néhány kellemetlen pillanatot az álmokban végzett munkája során, ennek ellenére engem érzelmileg egyáltalán nem hatott meg a személyes tragédiája. Kezdjük ott, hogy Leonardo DiCaprio és Marion Cotillard színészi kvalitásaihoz nem fér kétség, közös jeleneteikből mégis teljesen hiányzott a kémia. Aztán folytassuk azzal, hogy a férfiban rejtőző bűntudat, hazavágyódás, emlékekhez való ragaszkodás csupán szavak szintjén volt jelen, a magatartásából nem igazán érződött ki. A tökéletes trükkről írt véleményemben említettem azt a kritikát, ami Nolant éri annak kapcsán, hogy női szereplői kidolgozatlanok, legtöbbször vagy a férfi főszereplő bosszúállásának motivációi, vagy ők maguk a bosszúállók. Bár korábban nem hittem volna, hogy ezt fogom mondani, de a mostani újranézés után úgy gondolom, a fenti kritika erre a filmjére is igaz. Mal nem volt több egy fékezhetetlen ámokfutónál, s minden cselekedete olyannyira ellenszenvessé tette, hogy a vele kapcsolatos végső leleplezés után sem tudtam megsajnálni, áldozat mivoltát abszolút elnyomták az álmokban véghezvitt kegyetlenkedései.

Összességében nézve kissé csalódásként éltem meg ezt az újranézést. Lehet, hogy az emlékeim űztek csúnya játékot velem, de úgy rémlett, nekem ez régebben jobban tetszett. Amit most sem vitatok el tőle, az a kreatív alapkoncepciója, ugyanakkor nem tudok elmenni azon tény mellett, hogy fontos részletek megmagyarázatlanul maradtak, helyenként sablonosak voltak az akciójelenetek, a karakterek többsége pedig kétdimenziós bábuvá redukálódott.

Ami a rovat negyedik, egyben befejező részének „alanyát”, a Tenetet illeti: mindenképpen moziban szeretném megnézni, de egyelőre még nem döntöttem el, hogy mikor. A máskor olyannyira áhított premiernapi megtekintésről a feltételezhető embertömeg miatt inkább lemondtam, ugyanakkor hajt a kíváncsiságom, úgyhogy valószínűleg pár napon belül elmegyek rá, s idővel természetesen arról is érkezik majd értékelés.


Értékelés: 65%
Jelenetek, amiket érdemes figyelni:
  - Az álomvilág szabályait, az extraktorok trükkjeit.
  - A csapattagok összeverbuválását.
  - Az álomszinteken zajló eseményeket.
  - Az utolsó képkockát. Tudjátok, miért.


Eredet /Inception/ (2010)
színes, magyarul beszélő, 148 perc
Rendező: Christopher Nolan
Szereplők: Leonardo DiCaprio, Ellen Page, Joseph Gordon-Levitt, Tom Hardy, Ken Watanabe, Dileep Rao, Cillian Murphy, Marion Cotillard, Michael Caine