Könyvkritika: Stieg Larsson - A tetovált lány

Akárcsak 2019-ben, az idei újraolvasásaim közé is beterveztem egy-két könyvsorozatot. E folyamat első tagjaként kerül ma bemutatásra a Millennium-trilógia kezdő kötete.
A történetről röviden: Mikael Blomkvist gazdasági újságírót egy vesztes sajtóper után egy meglehetősen rejtélyes üggyel keresik meg: Henrik Vanger, az idős milliárdos legkedvesebb unokahúga, Harriet negyven évvel ezelőtt nyomtalanul eltűnt, s Henrik biztos benne, hogy a lányt meggyilkolták, ráadásul szerinte a családtagok között kell lennie a bűnösnek. Mikael vonakodva bár, de elfogadja a megbízást, ám kutakodásai végül hátborzongató felfedezésekbe torkollnak, melyekben nagy segítségére van egy titokzatos, tetovált hacker, Lisbeth Salander…

Amikor először hallottam erről a sorozatról, még csupán három kötetet számlált, azóta viszont újabb három könyvvel bővült, amiket azonban már egy másik személy írt meg tiszteletben tartva az író szellemiségét, Stieg Larsson ugyanis jelen könyv első megjelenése után nem sokkal tragikus hirtelenséggel elhunyt (az eredeti trilógia további két részével azonban addigra már elkészült, csak a kiadás váratott magára). Mivel alapvetően érdekesnek találtam az eredeti trilógiát, az íróváltástól függetlenül a folyamatosan megjelenő folytatásokat is szorgosan pakoltam a várólistámra, s félig-meddig ennek is köszönhetően döntöttem úgy, hogy emlékeim felfrissítése céljából újra nekivágok az első három könyvnek, aztán a tervek szerint jövőre jönnének David Lagercrantz irományai. A tetovált lányban elsősorban a krimiszál érdekelt, azonban útközben a sok szálon futó, sok témát érintő történet egyéb részleteire is felfigyeltem. Azt már az elején szeretném leszögezni, hogy a pénzügyi spekulációk, a gazdasági újságírás egyáltalán nem tartoznak az érdeklődési körömbe, úgyhogy a könyv elejének és végének olvasásánál néha azt éreztem, hogy vagy elalszom a könyv fölött, vagy irgalmatlan fejfájás fog rám törni a sok szakmai blablától. Amennyire tőlem telt, igyekeztem megérteni a Wennerström-ügy történéseit, de igazából csak az író felkészültségét és hozzáértését tudom dicsérni ezzel kapcsolatban, mert a részletes, hosszan levezetett dialógusokból, magyarázatokból, amelyek bemutatták, miként kezdődött az ügy, egyértelműen látszott, hogy Larsson mindent tud a gazdasági újságírásról, annak fontosságáról, ugyanakkor a szakma nehézségeit sem hallgatta el. Azt sem tartom kizártnak, hogy Mikael tulajdonképpen az ő könyvbeli alteregója; nem sokat tudok az író életéről, viszont a fülszövegben olvasottak alapján simán el tudom képzelni, hogy olyan kitartó, vehemens és intelligens újságíró volt, mint amilyen a könyv férfi főszereplője. Térjünk is rá inkább a gyilkosság utáni nyomozásra, amihez nem mondom, hogy jobban értek, mint a vállalatigazgatók sikkasztásaihoz, de talán egy fokkal könnyebben megértem az összefüggéseket, indokokat. Henrik Vanger, az idősödő milliárdos negyven éve próbál rájönni, mi történt unokahúgával, Harriettel 1966. szeptember 22.-én. A lányt ugyanis ezen a napon látták utoljára a Vanger-család rezidenciájának számító Hedeby-szigeten, s a családtagok közötti ellenségeskedések, széthúzások miatt Henrik meg van róla győződve, hogy az aznapra összehívott családi vacsorán résztvevők egyike ölhette meg Harrietet. Az idős úr olyannyira megszállottjává vált az ügynek, hogy az eltelt évtizedek alatt megszerezte az ügy rendőrségi aktáit, számtalan fényképet, saját megjegyzéseket halmozott fel, melyekkel aprólékosan dokumentálta az ominózus nap eseményeit, a szigeten lévők aznapi cselekedeteit, így Mikaelnek temérdek anyag állt rendelkezésére. Habár eleinte egyáltalán nem volt biztos, hogy talál valamit, a Vanger-család történelmében való elmélyülés egyszerre volt érdekes és elborzasztó, főleg amikor fény derült némely felmenők fanatikus náci múltjára. Mivel engem érdekel ez a téma, ezek a részek abszolút lekötötték a figyelmemet, igaz, később kissé furcsálltam, hogy ennek végül nem lett különösebb hatása a nyomozásra. Elképzelhető, hogy ez csupán egy elterelő hadművelet volt az író részéről, vagy szimplán úgy gondolta, inkább elkerüli azt a klisét, hogy a nácizmusból eredő kegyetlenségre vezeti vissza az okokat. Helyette egy nagyon erős feminista irányba kormányozta el a sztorit, amihez Lisbeth Salander személye is hozzájárult, de róla majd később. A Harriet-rejtély felfejtése közben Blomkvist egy borzalmas gyilkosságsorozat nyomaira bukkant, méghozzá a Harriet jegyzetfüzetében talált titokzatos név- és számsorozatok segítségével. Lisbeth gyakorlatilag ekkor kapcsolódott be a nyomozásba, előtte párhuzamosan követtük az ő életét és mindennapjait, valamint Mikael munkáját, innentől azonban társakként próbálták megoldani a gyilkosságokat és azt a kérdést, hogy ezek hogyan kapcsolódhatnak Harriethez, illetve az ő meggyilkolásához. A számsorozatok rejtélye brutális, olykor véres részleteket tartalmazott, ami eléggé megterhelő és sötét olvasmányélmény volt. Az áldozatok mind nők voltak, s a cselekmény folyamán az élő szereplők közül is nem egyről kiderült, hogy élt már bántalmazó kapcsolatban, vagy szenvedett már el akár szexuális jellegű bántalmazást is férfiaktól, vagyis a könyv egy éles kiáltvány volt a nők elleni erőszakról, annak minden negatív részletével, problematikájával együtt, ugyanakkor némi megelégedést kínált az a tény, hogy jó pár női karakter a maga módján sikeresen szállt szembe az őket elnyomó férfiakkal. A könyvben végigvonuló erős kritika - legyen szó nők bántalmazásáról vagy pénzemberek piszkos ügyeiről - kidolgozottsága, megdöbbentő őszintesége és megrázó valóságossága teljes mértékben megfogott, még a nehezen értelmezhető részek ellenére is. Ami viszont egy kicsit levett ezek értékéből, azok a nyomozáshoz köthető apróságok voltak, amikről nem állítom, hogy nem történhetnek meg, engem azonban eléggé zavartak. Az egész fényképvadászat, úgy, ahogy volt, hiteltelennek és légből kapottnak tűnt, az sem tetszett, bár jó, tegyük fel, hogy szerencsés véletlen, hogy Lisbeth az első netes kereséskor rögtön talált cikkeket, amik kapcsolódhattak az egyik névhez Harriet listájában, és számomra az is erőltetettnek hatott, ahogy kikövetkeztették, mi is történt valójában Harriettel.

A rétegzett, többféle témát körüljáró elbeszélés mellett az író a szereplőit sem hanyagolta el, ők is sokszínű, izgalmas, esetleg rejtélyes egyének voltak, akik közül számomra egyértelműen kiemelkedett Lisbeth Salander. A róla megtudott információk, a történet során átélt események alapján legszívesebben azonnal megismerkedtem volna ezzel a lánnyal, s szerettem volna valahogyan kiérdemelni a bizalmát és biztosítani róla, hogy hozzám bármikor fordulhat segítségért. Azonban arra is rájöttem, hogy egyáltalán nem biztos, hogy képes lettem volna teljesen megérteni őt, pláne igazi segítséget nyújtani neki, főleg annak tükrében, hogy bizonyos helyzetekben sokkal jobban feltalálta magát, mint ahogy én tettem volna és öntörvényű, néha illegális, mégis kielégítő és frappáns módon ártalmatlanított gonosz embereket. Nagyon bonyolult és összetett személyiség, s kíváncsian várom, hogy bővebb betekintést kapjunk a múltjába (mivel már alig emlékszem a korábbi olvasásból, hogy pontosan mi is az ő komplett sztorija). A hackervilág megint csak egy olyan dolog számomra, amit egyáltalán nem értek és nem ismerek, Lisbeth titkos netes kapcsolatait, kutatásait, tetteit érdekes volt követni, s igaz, hogy ő az esetek nagy részében jóra használta tudását, én azért eléggé elkezdtem aggódni a saját e-mailfiókom, netes dolgaim és laptopom védelme miatt (nem mintha bármilyen illegális tevékenységet folytatnék, de azért magánszféra meg magánélet meg magántulajdon…). Mikael kevésbé érdekelt, bár az elkötelezettsége, az intelligenciája, az igazságérzete, az együttérzése mind olyan tulajdonságai voltak, amiért könnyen megkedveltem. Lisbeth-tel remek párost alkottak, egy élmény volt olvasni a beszélgetéseiket, már alig várom, hogy ismét együtt nyomozgassanak. A férfi kapcsán szeretnék visszacsatolni kicsit az újságíráshoz: mint mondtam, a gazdasági újságírás teljesen hidegen hagy, sőt az egész újságírás témakörben engem a kritikaírás érdekel és foglalkoztat leginkább, viszont az nagyon tetszett, ahogy a nyomozással összefüggésben bepillanthattunk abba, miként gondolkozik, következtet egy újságíró, nem beszélve a Millennium szerkesztőségéről, ahol láthattuk, milyen főbb tagokból áll, hogyan működik egy újság, s mennyi mindenre kell figyelni egy-egy lapszám szerkesztésénél.

Összességében nézve kissé nehézkes, mégis érdekes élmény volt ez az újraolvasás. A krimiszál egész jó volt, fenntartotta a feszültséget a szükséges pillanatokban, a feminista üzenet nagyon tetszett, akárcsak Lisbeth kidolgozott és rejtélyes jelleme, s ugyan a gazdasági részeknél értetlenkedve csóváltam a fejem, legalább az újságírásról tanultam egy-két új dolgot. Ha egy szövevényes krimire vágysz, ahol nemcsak a nyomozás van a középpontban, s nem okoz gondot, hogy helyenként alaposan meg kell birkóznod a szöveggel, hogy megértsd, mi folyik éppen, akkor bátran ajánlom figyelmedbe e könyvet.

 

 

Értékelés: 4/5

Jelenetek, amiket érdemes figyelni:

  - A Vanger-családfát és a sziget térképét. Nagy segítség a történetben való eligazodáshoz.

  - A fejezetek előtt felsorolt statisztikai adatokat. Elszomorítóak.

  - A Harriet jegyzetfüzetében lévő nevek és számsorozatok rejtélyének megoldását.

  - Lisbeth feliratos pólóit.

  - Lisbeth beszólásait és badass pillanatait.

  - A Harriet-ügy megoldását.