A nagyon jól sikerült és engem nagyon lenyűgöző első rész után a második kötetbe is belekezdtem a Csak lélegezz!-trilógiából. Viszonylag nagy kihagyás után álltam neki az olvasásnak, és szokás szerint alaposan megróttam magamat, amiért ilyen sokáig vártam, mivel ez a rész is nagyon tetszett. Lássuk kicsit részletesebben, mit is gondolok a könyvről!
A történetről röviden: Emma az első könyv idegtépő cliffhangere után végre kiszabadult Carol karmaiból, és legjobb barátnője családjánál lakik. Hirtelen felindulásból úgy dönt, hogy felveszi a kapcsolatot anyjával, és a viszonyuk rendbetétele érdekében hozzáköltözik. Hamarosan azonban rá kell jönnie, hogy nem biztos, hogy a legjobb döntést hozta meg, amikor felszínre bukkannak múltjának elfeledett emlékei...
Aminek a legjobban örültem, az az volt, hogy Carol kikerült a képből, az első kötetben rettenetesen gyűlöltem azt a nőt. Jó volt látni, hogy Emma végre biztonságban van, továbbra is boldog Evannel, és szép lassan próbálja helyrehozni az életét. Aztán mint derült égből a villámcsapás jött számomra ez az egész ötlet, hogy akkor ő most elköltözik az anyjához, mert szeretné jobban megismerni. Már az elejétől fogva nem tetszett ez a dolog, végig éreztem, hogy sok jó nem fog kisülni ebből az összebútorozásból. Közban megérkezett Jonathan is, Emma anyjának aktuális barátja, akivel kapcsolatban sokáig nem tudtam eldönteni, mit higgyek róla. Az Emmával folytatott beszélgetéseivel semmi bajom nem volt, sőt jó volt látni, hogy a lány végre megnyílik valakinek (igaz, én a helyében előbb fordultam volna Sarához vagy Evanhöz), de mégis állandóan valami kellemetlen érzés kavargott bennem, valahányszor Emma szóba állt vele. A könyv második felében már egyáltalán nem voltam boldog a feltűnéseitől, a könyv végi húzásától pedig egyenesen kiakadtam, és legszívesebben belevertem volna a fejét a ház falába, és pluszba még jól fenékbe is rúgtam volna. Szerintem nagyon nagy része volt abban, hogy Emma végül milyen döntést hozott, úgyhogy ezért még inkább dühös vagyok erre az emberre. Ami azt illeti, Emmával sem voltam annyira kibékülve, mint az előző könyvben: számtalan alkalommal csóváltam a fejemet amiatt, hogy folyamatosan titkolózott és hazudozott a barátainak, és amikor végre rájött, hogy ez nem éppen jó ötlet, akkor sem mondott el túl sok mindent nekik. Ebben a kötetben Carol helyét számomra Rachel vette át: igaz ugyan, hogy fizikailag nem bántalmazta úgy Emmát, de helyette alaposan beletaposott a lelkivilágába minden adandó alkalommal. Emellett állandóan hisztizett, és egyszerűen kiállhatatlan volt; én Emma helyében már az első hét után eljöttem volna tőle. De ne csak a negatív karakterekről beszélgessünk, kerüljenek említésre azok a szereplők is, akik minden megjelenésükkör elérték, hogy vidámabb legyek, és jobban érezzem magam. Sarát továbbra is elfogadnám lelkitársamnak és örök stylistomnak: nagyon meghatott, ahogy állandóan Emma mellett állt, és segíteni próbált neki annak ellenére is, hogy a lány alig mondott neki valamit. Evanbe pedig ha lehet, még jobban beleszerettem; ha létezik ilyen férfi a valóságban, örülnék, ha egyszercsak kereszteznénk egymás útjait, mert nála ideálisabb férfit álmodni sem lehetne.
Összességében azt tudom elmondani erről a részről, hogy nem érintett meg annyira, mint az előző kötet, de alkalmanként tudott rám nagyon mélyen hatni. Sokalltam a Rachel-Jonathan vonalat, én inkább többet olvastam volna Emmáról és Evanről. A befejezés azonban eléggé felcsigázott, úgyhogy kíváncsian várom, mit hoz majd a következő kötet.
Értékelés: 4/5
Jelenetek, amiket érdemes figyelni:
- Mi történt szegény hóemberrel?
- Sara és Emma (újabb) békülését.
- Emma múltjának titkait és emlékeit.
- A 43. fejezetet. ;)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése