Sorozatkritika: Castle Rock

A tavalyi év végén/idei év elején befejezett sorozataim közül egynek az értékelésével még tartozom magamnak és nektek is. A szokásos „nem tudok róla mit írni” hisztin kívül azért húztam ilyen sokáig a bejegyzés elkészítését, mert nem igazán hittem el, hogy alig két évad után és az alaptörténetben rejlő rengeteg potenciál ellenére elkaszálták a sorozatot, és nem fogják tovább folytatni.

A történetről röviden: A sorozat Stephen King életművéből táplálkozva mesél el nekünk ismerős és mégis újszerű rémtörténeteket, melyeknek középpontjában az író által megteremtett és több könyvében is fontos helyszínül szolgáló amerikai kisváros, Castle Rock áll…

Stephen King írói munkásságával a 2010-es évek elején kezdtem el ismerkedni, ugyanis izgalmasnak tűnt az a fajta sötétebb, ijesztőbb, misztikumokkal teli világ, amit ő kínált fel regényeiben. Habár nem mindegyik elolvasott műve lett a szívem csücske, a stílusát, a kifogyhatatlan mesélőkedvét, a mesteri fokon űzött borzongatását nagyon megkedveltem, és a mai napig szívesen olvasok tőle, főleg hogy bőven van még mit pótolnom, mivel egyelőre igen csekély részét fedeztem csak fel monumentális életművének. A történetei iránti érdeklődésem ellenére nem magamtól találtam rá a sorozatra, hanem egy kedves barátnőm ajánlotta figyelmembe a tavalyi év folyamán (ez egyébként továbbra is rejtély számomra, hogy miért mindig valaki más ajánlása, figyelemfelhívása kell ahhoz, hogy rábukkanjak egy-egy jó sorozatra, magamtól valamiért lusta vagyok keresgélni, ha meg mégis találok valamit, arról rendszeresen az derül ki, hogy bűn rossz /tisztelet a kivételnek/). Antológiasorozatról lévén szó, az évadok eltérő történettel, eltérő szereplőkkel rendelkeztek, bár azért egy halvány összekötő kapocs volt köztük. Sokat gondolkodtam rajta, mi lenne a célszerűbb, külön-külön beszélni a két évadról, vagy egyben, nagyvonalakban és általánosságok mentén bemutatni, értékelni magát a sorozatot, végül az arany középút mellett tettem le a voksomat, tehát spoilerezés nélkül néha szóba hozok cselekményelemeket, de inkább átfogó jelleggel fogok beszélni a történetvezetésről, a forgatókönyvírói megoldásokról.

Az első évad a Castle Rockba hosszú idő után visszatérő ügyvéd és családja, valamint a közeli börtön alagsorában talált rejtélyes rab körül forgott: az ügyvéddel furcsa dolgok estek meg gyermekkorában, egy titokzatos halálesetet is hozzá kötöttek, vagyis nem örvendett túl nagy népszerűségnek a városban, a rabról pedig egyszerűen nem tudták kideríteni, hogy ki lehet és honnan jött. Eleinte nagyon tetszett ez a sejtelmes légkör, amit megfűszereztek némi természetfelettivel, mivel ez abszolút hajazott Stephen King hangulatteremtésére, és az is lenyűgözött, hogy az epizódok csak úgy ontották magukból a számtalan utalást, kikacsintást az írói életműre (természetesen azon túl, hogy némelyik regény, elbeszélés alaptörténete, fontosabb szereplői köré szerveződött az évad), kis idő elteltével viszont unalmassá és zavaróvá kezdett válni, hogy csak gyűltek a kérdések, a meg nem magyarázott, ki nem fejtett dolgok. Maga az író is szereti lassan, komótosan, homályba burkolva építgetni a sztorit, ráadásul imád hosszan belemerülni egy város történelmébe, lakóinak múltjába, a fő történetszál szempontjából lényegtelen részletekbe, ennek ellenére mégis fenn tudja tartani a figyelmet, a feszültséget, a sorozat esetében azonban az évad közepétől úgy éreztem, csak játszadoznak velem, fokozzák a kíváncsiságomat újabb meg újabb izgalmasnak látszó felvetéssel, amiknek egy részével nem kezdenek semmit, csak hagyják lógni a levegőben, a másik részénél pedig belebegtetik a későbbi magyarázat lehetőségét, ám aztán abból sem lesz semmi. Nekem alapvetően nem baj az, ha egy történettel kapcsolatban nincs minden rendesen kifejtve, és hagynak némi teret a nézőnek, hogy ő gondolja tovább, a Castle Rocknál viszont pont az volt a gond, hogy szinte semmilyen támpontot nem adtak, ami mentén tovább lehetett volna gondolni a látottakat. Ott volt az erdő a fura zajokkal, amiket csak páran hallottak: sose tudtuk meg, mi is volt az pontosan és miért pont azok hallották, akik; a rab identitása kapcsán a kilencedik epizódban egy óriási és elképesztően ötletes csavart hoztak be, ami simán átírhatott volna mindent, ehhez képest a tizedik epizódban visszakanyarodtak a „klisés gonosz” témakörhöz. A látszólag negatív hozzáállásomból fakadó félreértések elkerülése végett szeretném leszögezni, hogy kiindulópontjában, megvalósításaiban kreatív és érdekes sorozatnak gondolom a Castle Rockot, sőt az epizódok is jól megrendezettek abban az értelemben, hogy amíg tartanak, magukkal tudják a ragadni a nézőt, képesek bevonni őt az események sűrűjébe, és elérni, hogy rettegjen, izgatottan várja a válaszokat, hatalmasakat csodálkozzon egy jól elhelyezett fordulaton, ugyanakkor a történetmesélés befejezetlen, magyarázatok nélküli, kérdőjeles jellege nekem nincs túlságosan ínyemre.

A kissé vegyes fogadtatástól függetlenül kíváncsian vetettem bele magam a második évadba, ugyanis tudtam róla, hogy ebben egyebek mellett kedvenc King-könyvem, a Tortúra főszereplője is nagy hangsúlyt fog kapni. Egészben látva az évadot, azt mondhatom, tulajdonképpen Annie Wilkes karakterének köszönhetően ért valamit, a természetfelettinek szánt történetszál a 400 évvel ezelőtti telepesek feltámadásáról ugyanis eléggé bénácska lett. Nagy részben ez ismételten a részlethiányosságból fakadt, mert hiába szenteltek egy egész epizódot a telepesek háttértörténetének, még úgy sem tudták megfelelően árnyalni őket, és egyszerűen csak egy orbitális kliséhalmaz lettek. Megjegyzem, a forgatókönyvírói altatás megint működött, az évad közepéig húzódó sejtetés, az információk visszatartása a feszültség növelése érdekében sikeresen elhitették velem, hogy a telepeseknek valami nagy és akár Annie személyével is összefüggő tervük, múltjuk van, végül azonban az általam várt szokatlan, esetleg merész megoldás helyett egy átlagos befejezés született. Ami Annie élettörténetét illeti, egyszerre volt ismerős és újszerű, hiszen jó pár sarkalatos részt kiemeltek a nyomtatott változatból, majd csavartak rajtuk egyet, de egyben saját ötleteikkel is megtámogatták azt. Így vált Annie egy kamaszlány anyukájává, akivel folyton úton vannak, és keresik a Boldog Szigetet, ahol végre nyugalomra lelhetnek. A múltjuk persze titkokkal terhes, és Annie-t üldözik is belső démonjai, melyeket csak a lánya iránti szeretet képes ideiglenesen elhallgattatni. Csakhogy a múlt nem maradhat örökké a homályban, és ez alaposan próbára teszi az egyébként sem hétköznapi anya-lánya kapcsolatot. Kettejük viszonyának alakulása, közös múltjuk pontos bemutatása, Annie küzdelme a múlt démonaival, és a soha nem múló szeretet, a tűzön-vízen átkelés lánya biztonságáért voltak azok a momentumok, amikért érdemes volt végigkövetnem az évadot, a tizedik epizódban pedig különösen tetszett, mennyire okosan kanyarították az eseményeket olyanná, hogy a befejezés gyakorlatilag a Tortúra felvezetőjeként értelmezhető (természetesen az idő- és térbeli különbségek figyelmen kívül hagyásával). A két felsorolt mellett futott még egy kevésbé hangsúlyos, bizonyos szempontból mégis érdekes szál, ami Annie történetéhez hasonlóan a család fontosságáról, a benne rejlő erőről és arról szólt, a múltbeli titkok miként tehetik ezt tönkre. Itt az a rész tetszett, amikor a napvilágra került titkok, az árulások következtében a szétesés szélére sodródott családnak a kialakult válság miatt kénytelen-kelletlen össze kellett fognia, s ekkor, a kimondott szavak és a végrehajtott tettek közti ellentét során derült ki, hogy minden harag, düh ellenére ezek az emberek igenis törődnek egymással, és bármire képesek lennének egymás megmentéséért. Az életben maradt családtagok sorsáról sajnos semmit nem árult el a lezáró epizód, de lehet, hogy ez azért volt így, mert esetleg valamilyen formában tovább akarták őket vinni a következő évad(ok)ba (lévén a második évad idején még valószínűleg nem állt szándékukban a sorozat elkaszálása). A telepesek kapcsán beharangozott fordulat, ami egyben az összekötő kapocs volt a két évad között, szintén arra enged következtetni, bőven voltak még itt ötletek raktáron, és ezért nem is értem teljesen, mi vitte a Hulut arra, hogy kaszát adjon a Castle Rocknak. Mivel a bejelentés tavaly ősz környékén érkezett, tehát a koronavírus-járvány kellős közepén, valószínűsíthető, hogy az ok elsősorban a pénz és a bizonytalanság volt, vagyis hogy nehezebben szervezhetőek a forgatások, rengeteg pluszpénzt igényelnek a járványügyi védekezések, a színészeket is nehezebb lenne leegyeztetni… Tény, hogy egyáltalán nem vagyok járatos a témában, magyarul semmit sem tudok arról, pontosan hogyan mennek a dolgok a film- és tévéiparban, szóval lehet, hogy buta ötlet, de mi lett volna, ha parkolópályára teszik a sorozatot pár évre, és amikor javul a helyzet, újra előveszik? Más sorozatoknál is volt rá példa (igaz, nem egy világjárvány miatt), hogy több év eltelt két évad között, a rajongók/érdeklődők azonban türelmesen és kíváncsian megvárták a folytatás(oka)t. Jómagam is minden fentebb felsorolt kritikám, problémám ellenére szívesen néztem volna még King mester történeteinek újragondolásait.

Amikor a bejegyzés felépítésén törtem a fejem, azon belül is a karakterekről szóló részen, arra kellett rádöbbennem, hogy nagy többségük csak első pillantásra tűnt érdekes, összetett figurának, valójában azonban üres vázak, bábuk voltak, melyek cselekedeteikkel, viselkedésükkel tökéletesen lereagálták az eseményeket, kiszolgálták a történetvezetést, viszont nem rendelkeztek semmilyen egyéniséggel, egyediséggel. Bevallom őszintén, ez a nemtetszésem talán arra vezethető vissza, hogy Stephen King mindig részletgazdag, alaposan kifejtett múlttal, gondolatvilággal felruházott karaktereket alkotott, és arra számítottam, ha már az ő életművéből merítik ötleteiket a készítők, akkor a stílusából is átvesznek ezt-azt. Fentebb már említettem, hogy az atmoszféra létrehozásában remekül idézték meg a mestert, a sztoriba is sikerült regényeinek, elbeszéléseinek izgalmasabb elemeit átemelni, és kiegészíteni saját ötletekkel, ugyanakkor a karaktereknél az alkalomadtán bemutatott nagyon is érdekfeszítő vagy épp meglepő háttértörténet-szeletek ellenére sem érződött igazán az író hatása. Főleg az első évadnál tűnt úgy, hogy a készítők a King által teremtett szereplők esetében megelégedtek azzal, hogy a nézők nagy része legalább hallomás szintjén tisztában van az adott figura élettörténetével, és ez bőven elég a karakterrajzhoz, a sorozathoz kitalált szereplőknél pedig legtöbbször King-karakterek egy-két jellemző tulajdonságát hasznosították újra, ebből kifolyólag nem tudtak igazán kidolgozott érzelmi és gondolati világú, vagyis a néző számára izgalmasnak, szimpatikusnak, utálatosnak látszó szereplőket teremteni. A második évad során némileg árnyalódott a helyzet, bár igazából onnan is csupán Annie-t tudom megemlíteni, akit Lizzy Caplan lenyűgözően sokszínű, hol törékeny, hol eltökélt alakítása és a forgatókönyv okos csavarjai együttes erővel tettek emlékezetessé. Színészi fronton amúgy is bitang jó gárdát sikerült leszerződtetni, nagy részük tehetségének és elképesztő karizmájának köszönhetően a hiányos háttér ellenére is képesek voltak a nekik szánt szerepek egyfajta esszenciáját megragadni és ezt átadni a nézőknek. A sorozatban felbukkanó színészek kapcsán a készítők kitaláltak egy kreatív játékot, ami nekem személy szerint rettentően tetszett, és ugyan elsőre fura érzés volt, de hamar hozzá lehetett szokni: olyan színészeket szerepeltettek, akik játszottak már Stephen King műveiből készült adaptációkban, ezúttal viszont nem ugyanannak a karakternek a bőrébe kellett bújniuk, hanem egy teljesen máséba. Fantasztikus, ugyanakkor kissé tudathasadásos élmény volt viszontlátni Carrie White-ot vagy Andy Dufresne-t, csak épp egyiküket sem ebben a szerepben.

Összefoglalóan azt mondhatom, nem bánom, hogy megismerkedtem ezzel a sorozattal, bár az eltelt hónapok távlatából nézve eléggé másmilyen a kép, mint volt akkor, amikor hétről hétre követtem az eseményeket. A mostani alaposabb szemrevétel két dologra döbbentett rá: a sorozatnak egyrészt az volt a nagy truvája, hogy Stephen King világából merített, másrészt pedig remekül játszott a nézők elméjével, beszippantotta őket és elhitette velük, hogy itt valami óriási dolog van készülőben, majd rendszerint egy hagyományos vagy épp magyarázat nélkül maradt befejezést kanyarított történetei végére. Az eddigiekből nem biztos, hogy kitűnik, úgyhogy elmondom, nem szükséges előzetes tudás a cselekmény megértéséhez, inkább csak egy örömfaktor, hogy néha felismersz egy-két utalást, és ne tévesszen meg senkit a bejegyzés kissé negatív hangneme, mert alapvetően jó élményként gondolok vissza Castle Rockban tett látogatásaimra, sőt a kíváncsi érdeklődőket sem szeretném eltántorítani a sorozattól, mert hibák ide vagy oda, egy próbát mindenképp megér a megtekintése!

Értékelés: 65%

Jelenetek, amiket érdemes figyelni:

  - A számolatlan verbális és képi utalást, kikacsintást Stephen King munkásságára.

  - Ruth Deaver sakkfigurás rendszerét, amivel az emlékezetét próbálja megőrizni.

  - Fény derül a Kölyök identitására.

  - Megtudjuk az igazságot Annie és Joy közös múltjáról.

  - Annie élete új irányt vesz egy könyvsorozatnak köszönhetően.

Castle Rock /Castle Rock/ (2018-2019)

színes, feliratos, 55 perc

Rendező: Greg Yaitanes, Michael Uppendahl, Phil Abraham, Anne Sewitsky, Ana Lily Amirpour, stb.

Szereplők: Bill Skarsgard, André Holland, Jane Levy, Sissy Spacek, Scott Glenn, Melanie Lynskey, Lizzy Caplan, Paul Sparks, Tim Robbins, Elsie Fisher, Barkhad Abdi, Yusra Warsama