A tegnapi filmes bejegyzés után most érkezzen egy könyves kritika. A ma sorra kerülő könyvnek létezik egy filmváltozata is, amit még áprilisban láttam, de mivel nem moziban, ezért itt külön nem írtam róla, de a snitt.hu oldalon elolvashatjátok az értékelésemet róla. Röviden összefoglalva annyit tudok mondani, hogy nagyon tetszett, sírva nevettem rajta, rengeteg jó poén, vicces pillanat és ötletes filmes utalás volt benne, és a mozgóképes verzió is nagy szerepet játszott abban, hogy úgy döntöttem, alkalomadtán a nyomtatott verziót is elolvasom majd. Térjünk is rá a könyvre!
A történetről röviden: Greg Gaines végzős középiskolás, aki nem igazán kedveli a sulit. Egyetlen barátja van, Earl, akivel néha kultikus filmeket forgatnak újra - természetesen amatőr keretek között. Egy nap Greget arra kéri az édesanyja, hogy élessze fel barátságát Rachellel, akivel egykor együtt jártak zsidó suliba, és akiről nemrégiben derült ki, hogy leukémiás. A történet során Greg bevezet minket a mindennapjaiba, mesél a Rachellel eltöltött napokról, az Earllel közösen készített, szerinte borzasztó filmjeikről, s közben a cselekmény lassan robog a címben előre elspoilerezett végkifejlet felé...
Az elején nagyon hamar bevonzott magával Greg egyedi narrációja. Tetszett, hogy állandóan reflektált önmagára, mint a könyv írójára, hogy folyamatosan kritizálta a leírtakat és sosem volt elégedett a már elkészült fejezetekkel. Néhol forgatókönyvszerűen jelentek meg a dialógusok, ez is jó ötlet volt, feldobta a szöveg kinézetét. A filmek iránti elkötelezett rajongása miatt is a szívembe zártam, illetve azért is, mert annyira negatívan nyilatkozott mindig önmagáról, holott csupa érdekes dolgot csinált és mindig poénkodott (oké, lehet, hogy némelyik vicc kissé gyenge vagy fura volt, de én általában nevettem rajtuk). Állandó alkotótársában, Earlben a lazaságát, a világhoz való hozzáállását és a kajákhoz fűződő viszonyát bírtam, Rachelben pedig az tetszett, hogy mennyire természetesen reagált Greg furcsa megszólalásaira, és hogy mennyire rajongott a fiúk filmjeiért. Egyedül annak nem örültem vele kapcsolatban, hogy a könyv vége felé eléggé megváltozott a hangulata - én szerettem volna, ha nem adja fel ilyen könnyen. A többi karakter számomra nem volt olyan hangsúlyos, a filmben inkább meg lehetett őket jegyezni, de szerintem ez nem is baj, hiszen maga a sztori igazából hármójuk kapcsolatáról szólt.
Az ilyen típusú történetekben a sztori mellett mindig az érdekel a leginkább, hogy az egyes főhősök hogyan látják magukat, a környezetüket és hogyan próbálnak átlendülni kamaszkori nehézségeiken. Greg elég egyedien közelítette meg ezt a problémát, ennek ellenére tanultam azért tőle egy-két fontos dolgot, főleg azt, hogy a barátság néha észrevétlenül férkőzik be az ember életébe, és olyan hatással lesz rá, amilyenre korábban nem is gondolt volna.
Értékelés: 4,5/5
Jelenetek, amiket érdemes figyelni:
- Greg poénjait; gondolok itt a párnákkal való viszonyára, a jegesmedvékre és a fúróra.
- A kultikus filmek újraforgatott verzióit (a filmváltozatnak egyébként ezek a legjobb részei).
- Earl kommentárjai a kajákról, amiket megkóstol.
2016. október 17., hétfő
2016. október 16., vasárnap
Filmkritika: Inferno
Ma ismét egy filmes kritikával jelentkezem, ami Dan Brown hasonló című regényéből készült. A könyv a Robert Langdon professzor kalandjait végigkövető sorozat negyedik része, a filmes feldolgozások sorában azonban ez csak a harmadik, mivel a készítők úgy gondolták, a hármas számú könyv, Az elveszett jelkép története nem eléggé "kalandos" ahhoz, hogy megjelenhessen a szélesvásznon. Így jött képbe a 2014-ben megjelent Inferno című kötet, amelynek középpontjában Dante Isteni színjátékának első fejezete, a Pokol kapott kiemelt szerepet. A nyomtatott verziót még 2014-ben olvastam, és nagyon tetszett, még azt is elérte, hogy újra elkezdjek érdeklődni Dante műve iránt, holott a középiskola folyamán nem rajongtam érte túlságosan. Akkoriban még nem létezett a blog, így kritikát sajnos nem tudok belinkelni, de írtam róla egy rövid értékelést a moly.hu oldalon, amit itt megtalálhattok. Térjünk vissza a bejegyzés eredeti tárgyához, az Inferno filmváltozatához! Amikor értesültem róla, hogy adaptálni fogják a könyvet, izgatottan vártam a bemutató dátumát, mert nekem az eddigi Robert Langdon-filmek is nagyon tetszettek. Lássuk, a professzor legújabb nyomozása mennyire tudott lenyűgözni!
A történetről röviden: Robert Langdon kórházban ébred, az elmúlt két nap teljesen kiesett az emlékezetéből, de felocsúdni sincs ideje, egy bérgyilkosnő ugyanis az életére tör. Az egyik doktornő, Sienna Brooks segítségével megszökik a kórházból, majd elkezdi szép lassan összeszedegetni memóriája hiányzó darabkáit, és megpróbál megakadályozni egy világméretű járványt, amihez a kulcs Dante Pokol című művében lehet elrejtve...
Kissé keszekusza leírást adtam a film szinopszisáról, de igyekeztem úgy fogalmazni, hogy sok spoilert ne lőjek le a sztoriból, ugyanis szerintem pont az a legnagyobb erőssége a filmnek, hogy állandóan jön valami újabb rejtvény, ami megoldásra vár, és ami új irányt ad az addig elért nyomozásnak. Újdonság a korábbi filmekhez képest, hogy Langdon itt emlékezetkieséssel küzd, amihez néha hallucinációk is társulnak, amiket nagyon érzékletesen adott át a rendező. Az első húsz percben én is sokszor azt éreztem, hogy fogalmam sincs, hol vagyok éppen, fura látomások üldöznek, és állandóan fáj a fejem. Kellemetlen érzés volt, de nekem tetszett, hogy a rendező ezáltal próbálta átadni nekünk, hogy mit is érezhet a főszereplő. A rejtvényfejtős részek is nagyon érdekesek és izgalmasak voltak, és persze művészettörténeti érdekességekkel is szolgáltak a nézők számára. Viszont a sok nyomozgatás és futkosás során én egy kicsit besokalltam. Nem mondanám azt, hogy egy idő után érdektelenné vált számomra a történet vagy hogy nem tudtam követni a cselekményt, de a film vége felé egyre többször éreztem, hogy fáradok, és most már találják meg a vírust és csináljanak vele valamit, mert nekem lassan elkélne egy Algoflex... Ezen az egy dolgon kívül azonban nem nagyon tudnék más hibát megemlíteni. Egy korrekt, szórakoztató, izgalmakat sem nélkülöző filmmel van dolgunk, ami könyvadaptációként is megállja a helyét (volt pár változtatás, de ezek egyike sem volt zavaró). Akinek az eddigi Langdon-filmek tetszettek, annak ez a rész sem volt csalódást okozni, illetve aki csak egy kellemes kikapcsolódást kínáló filmre vágyik, annak is tudom ajánlani, viszont nem árt előtte egy kis pihentető alvás, mert az a sok futás bizony a nézőtéren ülőket is eléggé kifárasztja.
Értékelés: 75%
Jelenetek, amiket érdemes figyelni:
- Az első húsz percet. Hatásos.
- A rejtvényeket.
- A Mr. Simset játszó Irrfan Khant.
Inferno (Inferno)
színes, magyarul beszélő, 121 perc
Rendező: Ron Howard
Szereplők: Tom Hanks, Felicity Jones, Ben Foster, Irrfan Khan, Omar Sy, Ana Ularu, Sidse Babett Knudsen
A történetről röviden: Robert Langdon kórházban ébred, az elmúlt két nap teljesen kiesett az emlékezetéből, de felocsúdni sincs ideje, egy bérgyilkosnő ugyanis az életére tör. Az egyik doktornő, Sienna Brooks segítségével megszökik a kórházból, majd elkezdi szép lassan összeszedegetni memóriája hiányzó darabkáit, és megpróbál megakadályozni egy világméretű járványt, amihez a kulcs Dante Pokol című művében lehet elrejtve...
Kissé keszekusza leírást adtam a film szinopszisáról, de igyekeztem úgy fogalmazni, hogy sok spoilert ne lőjek le a sztoriból, ugyanis szerintem pont az a legnagyobb erőssége a filmnek, hogy állandóan jön valami újabb rejtvény, ami megoldásra vár, és ami új irányt ad az addig elért nyomozásnak. Újdonság a korábbi filmekhez képest, hogy Langdon itt emlékezetkieséssel küzd, amihez néha hallucinációk is társulnak, amiket nagyon érzékletesen adott át a rendező. Az első húsz percben én is sokszor azt éreztem, hogy fogalmam sincs, hol vagyok éppen, fura látomások üldöznek, és állandóan fáj a fejem. Kellemetlen érzés volt, de nekem tetszett, hogy a rendező ezáltal próbálta átadni nekünk, hogy mit is érezhet a főszereplő. A rejtvényfejtős részek is nagyon érdekesek és izgalmasak voltak, és persze művészettörténeti érdekességekkel is szolgáltak a nézők számára. Viszont a sok nyomozgatás és futkosás során én egy kicsit besokalltam. Nem mondanám azt, hogy egy idő után érdektelenné vált számomra a történet vagy hogy nem tudtam követni a cselekményt, de a film vége felé egyre többször éreztem, hogy fáradok, és most már találják meg a vírust és csináljanak vele valamit, mert nekem lassan elkélne egy Algoflex... Ezen az egy dolgon kívül azonban nem nagyon tudnék más hibát megemlíteni. Egy korrekt, szórakoztató, izgalmakat sem nélkülöző filmmel van dolgunk, ami könyvadaptációként is megállja a helyét (volt pár változtatás, de ezek egyike sem volt zavaró). Akinek az eddigi Langdon-filmek tetszettek, annak ez a rész sem volt csalódást okozni, illetve aki csak egy kellemes kikapcsolódást kínáló filmre vágyik, annak is tudom ajánlani, viszont nem árt előtte egy kis pihentető alvás, mert az a sok futás bizony a nézőtéren ülőket is eléggé kifárasztja.
Értékelés: 75%
Jelenetek, amiket érdemes figyelni:
- Az első húsz percet. Hatásos.
- A rejtvényeket.
- A Mr. Simset játszó Irrfan Khant.
Inferno (Inferno)
színes, magyarul beszélő, 121 perc
Rendező: Ron Howard
Szereplők: Tom Hanks, Felicity Jones, Ben Foster, Irrfan Khan, Omar Sy, Ana Ularu, Sidse Babett Knudsen
2016. október 6., csütörtök
Könyvkritika: Rebecca Donovan - Visszafojtott lélegzet
A nagyon jól sikerült és engem nagyon lenyűgöző első rész után a második kötetbe is belekezdtem a Csak lélegezz!-trilógiából. Viszonylag nagy kihagyás után álltam neki az olvasásnak, és szokás szerint alaposan megróttam magamat, amiért ilyen sokáig vártam, mivel ez a rész is nagyon tetszett. Lássuk kicsit részletesebben, mit is gondolok a könyvről!
A történetről röviden: Emma az első könyv idegtépő cliffhangere után végre kiszabadult Carol karmaiból, és legjobb barátnője családjánál lakik. Hirtelen felindulásból úgy dönt, hogy felveszi a kapcsolatot anyjával, és a viszonyuk rendbetétele érdekében hozzáköltözik. Hamarosan azonban rá kell jönnie, hogy nem biztos, hogy a legjobb döntést hozta meg, amikor felszínre bukkannak múltjának elfeledett emlékei...
Aminek a legjobban örültem, az az volt, hogy Carol kikerült a képből, az első kötetben rettenetesen gyűlöltem azt a nőt. Jó volt látni, hogy Emma végre biztonságban van, továbbra is boldog Evannel, és szép lassan próbálja helyrehozni az életét. Aztán mint derült égből a villámcsapás jött számomra ez az egész ötlet, hogy akkor ő most elköltözik az anyjához, mert szeretné jobban megismerni. Már az elejétől fogva nem tetszett ez a dolog, végig éreztem, hogy sok jó nem fog kisülni ebből az összebútorozásból. Közban megérkezett Jonathan is, Emma anyjának aktuális barátja, akivel kapcsolatban sokáig nem tudtam eldönteni, mit higgyek róla. Az Emmával folytatott beszélgetéseivel semmi bajom nem volt, sőt jó volt látni, hogy a lány végre megnyílik valakinek (igaz, én a helyében előbb fordultam volna Sarához vagy Evanhöz), de mégis állandóan valami kellemetlen érzés kavargott bennem, valahányszor Emma szóba állt vele. A könyv második felében már egyáltalán nem voltam boldog a feltűnéseitől, a könyv végi húzásától pedig egyenesen kiakadtam, és legszívesebben belevertem volna a fejét a ház falába, és pluszba még jól fenékbe is rúgtam volna. Szerintem nagyon nagy része volt abban, hogy Emma végül milyen döntést hozott, úgyhogy ezért még inkább dühös vagyok erre az emberre. Ami azt illeti, Emmával sem voltam annyira kibékülve, mint az előző könyvben: számtalan alkalommal csóváltam a fejemet amiatt, hogy folyamatosan titkolózott és hazudozott a barátainak, és amikor végre rájött, hogy ez nem éppen jó ötlet, akkor sem mondott el túl sok mindent nekik. Ebben a kötetben Carol helyét számomra Rachel vette át: igaz ugyan, hogy fizikailag nem bántalmazta úgy Emmát, de helyette alaposan beletaposott a lelkivilágába minden adandó alkalommal. Emellett állandóan hisztizett, és egyszerűen kiállhatatlan volt; én Emma helyében már az első hét után eljöttem volna tőle. De ne csak a negatív karakterekről beszélgessünk, kerüljenek említésre azok a szereplők is, akik minden megjelenésükkör elérték, hogy vidámabb legyek, és jobban érezzem magam. Sarát továbbra is elfogadnám lelkitársamnak és örök stylistomnak: nagyon meghatott, ahogy állandóan Emma mellett állt, és segíteni próbált neki annak ellenére is, hogy a lány alig mondott neki valamit. Evanbe pedig ha lehet, még jobban beleszerettem; ha létezik ilyen férfi a valóságban, örülnék, ha egyszercsak kereszteznénk egymás útjait, mert nála ideálisabb férfit álmodni sem lehetne.
Összességében azt tudom elmondani erről a részről, hogy nem érintett meg annyira, mint az előző kötet, de alkalmanként tudott rám nagyon mélyen hatni. Sokalltam a Rachel-Jonathan vonalat, én inkább többet olvastam volna Emmáról és Evanről. A befejezés azonban eléggé felcsigázott, úgyhogy kíváncsian várom, mit hoz majd a következő kötet.
Értékelés: 4/5
Jelenetek, amiket érdemes figyelni:
- Mi történt szegény hóemberrel?
- Sara és Emma (újabb) békülését.
- Emma múltjának titkait és emlékeit.
- A 43. fejezetet. ;)
A történetről röviden: Emma az első könyv idegtépő cliffhangere után végre kiszabadult Carol karmaiból, és legjobb barátnője családjánál lakik. Hirtelen felindulásból úgy dönt, hogy felveszi a kapcsolatot anyjával, és a viszonyuk rendbetétele érdekében hozzáköltözik. Hamarosan azonban rá kell jönnie, hogy nem biztos, hogy a legjobb döntést hozta meg, amikor felszínre bukkannak múltjának elfeledett emlékei...
Aminek a legjobban örültem, az az volt, hogy Carol kikerült a képből, az első kötetben rettenetesen gyűlöltem azt a nőt. Jó volt látni, hogy Emma végre biztonságban van, továbbra is boldog Evannel, és szép lassan próbálja helyrehozni az életét. Aztán mint derült égből a villámcsapás jött számomra ez az egész ötlet, hogy akkor ő most elköltözik az anyjához, mert szeretné jobban megismerni. Már az elejétől fogva nem tetszett ez a dolog, végig éreztem, hogy sok jó nem fog kisülni ebből az összebútorozásból. Közban megérkezett Jonathan is, Emma anyjának aktuális barátja, akivel kapcsolatban sokáig nem tudtam eldönteni, mit higgyek róla. Az Emmával folytatott beszélgetéseivel semmi bajom nem volt, sőt jó volt látni, hogy a lány végre megnyílik valakinek (igaz, én a helyében előbb fordultam volna Sarához vagy Evanhöz), de mégis állandóan valami kellemetlen érzés kavargott bennem, valahányszor Emma szóba állt vele. A könyv második felében már egyáltalán nem voltam boldog a feltűnéseitől, a könyv végi húzásától pedig egyenesen kiakadtam, és legszívesebben belevertem volna a fejét a ház falába, és pluszba még jól fenékbe is rúgtam volna. Szerintem nagyon nagy része volt abban, hogy Emma végül milyen döntést hozott, úgyhogy ezért még inkább dühös vagyok erre az emberre. Ami azt illeti, Emmával sem voltam annyira kibékülve, mint az előző könyvben: számtalan alkalommal csóváltam a fejemet amiatt, hogy folyamatosan titkolózott és hazudozott a barátainak, és amikor végre rájött, hogy ez nem éppen jó ötlet, akkor sem mondott el túl sok mindent nekik. Ebben a kötetben Carol helyét számomra Rachel vette át: igaz ugyan, hogy fizikailag nem bántalmazta úgy Emmát, de helyette alaposan beletaposott a lelkivilágába minden adandó alkalommal. Emellett állandóan hisztizett, és egyszerűen kiállhatatlan volt; én Emma helyében már az első hét után eljöttem volna tőle. De ne csak a negatív karakterekről beszélgessünk, kerüljenek említésre azok a szereplők is, akik minden megjelenésükkör elérték, hogy vidámabb legyek, és jobban érezzem magam. Sarát továbbra is elfogadnám lelkitársamnak és örök stylistomnak: nagyon meghatott, ahogy állandóan Emma mellett állt, és segíteni próbált neki annak ellenére is, hogy a lány alig mondott neki valamit. Evanbe pedig ha lehet, még jobban beleszerettem; ha létezik ilyen férfi a valóságban, örülnék, ha egyszercsak kereszteznénk egymás útjait, mert nála ideálisabb férfit álmodni sem lehetne.
Összességében azt tudom elmondani erről a részről, hogy nem érintett meg annyira, mint az előző kötet, de alkalmanként tudott rám nagyon mélyen hatni. Sokalltam a Rachel-Jonathan vonalat, én inkább többet olvastam volna Emmáról és Evanről. A befejezés azonban eléggé felcsigázott, úgyhogy kíváncsian várom, mit hoz majd a következő kötet.
Értékelés: 4/5
Jelenetek, amiket érdemes figyelni:
- Mi történt szegény hóemberrel?
- Sara és Emma (újabb) békülését.
- Emma múltjának titkait és emlékeit.
- A 43. fejezetet. ;)
2016. október 2., vasárnap
Filmkritika: Vándorsólyom kisasszony különleges gyermekei
A mai bejegyzésnek egy könyvadaptáció lesz a témája. A könyvverziót nem olvastam, de a film megtekintése után erősen elgondolkodtam rajta, hogy majd megpróbálkozom vele egyszer, mert érdekesnek tűnik a történet. Így természetesen ez a kritika nélkülözni fogja a könyv-film összehasonlítgatást, inkább arról szeretnék írni, hogy maga a film miként hatott rám.
A történetről röviden: Jacob egy átlagos tizenéves srác, aki Floridában él a szüleivel. Imádott nagyapja egyik nap hirtelen meghal, a fiú pedig egészen Walesig utazik, hogy többet tudhasson meg a nagyszülő rejtélyes múltjáról. Wales ködös tájain pedig belebotlik Vándorsólyom kisasszony különleges gyermekeknek fenntartott intézményébe, s rájön, ő maga sem egy átlagos fiatal...
Tim Burton-filmről beszélünk, szóval muszáj a látványvilággal kezdenem. Egyszerűen mesteri volt, ahogy a napfényes Floridát szembeállította a ködben úszó Walessel: a történet elején feltűnő éles fények, műnek ható berendezések jól látható ellentétben álltak az ódon kastéllyal és a furcsa ruhába öltözött gyerekekkel. Ezzel a húzásával a rendező engem elég hamar megnyert magának, teljesen lenyűgözve ültem a moziszékemben. A látvány mellett a történet is lekötött, egyszerre volt érdekes, rejtélyes és izgalmas. Akadtak ugyan jelenetek, amiket nem értettem meg teljesen, főleg az idővel és a hurkokkal kapcsolatos részek okoztak nehézséget, de ha ezeket leszámítjuk, akkor egy kellemes filmélménnyel lettem gazdagabb. A színészekre sem lehetett panasz: a főszerepet játszó Asa Butterfield tökéletes választás volt, pont a lényegét ragadta meg Jacob karakterének, a gyerekeket játszó fiatal színészeket szintén dicséret illeti, és persze ott volt Eva Green. Őt a Penny Dreadful című sorozatnak köszönhetően ismertem meg, illetve láttam már egy-két filmben, de leginkább a sorozatból tudtam meg, micsoda színésznő. A Vándorsólyom kisasszony... címszerepében pedig tündökölt és elvarázsolt. Minden apró gesztusával, pillantásával tökéletesen jellemezte az általa eljátszott karaktert: a nőt, aki bármit megtesz azért, hogy biztonságban tudhassa a gyerekeket. A neve is beszédes, mivel alkalmanként képes volt átváltozni madárrá, és az is nagyon tetszett, ahogy a madárra jellemző viselkedésjegyeket beleépítette a kisasszony nonverbális megnyilvánulásaiba.
Összefoglalva tehát csapongó gondolataimat, azt kell mondjam, hogy egy szórakoztató filmet láttam. Voltak hibái, amennyire tudom, a könyv cselekményét sem követte minden esetben, de sikerült összeválogatnia egy jó színészgárdát egy kitűnő vezető színésznő mellé. A látvány gyönyörű, a történet egyszerre aranyos és félelmetes, egyszóval semmi akadályát nem látom annak, hogy ne tudnám bárkinek meleg szívvel ajánlani a filmet. Ha egy kicsit is vonz a különös és a természetfeletti, akkor irány a mozi!
Értékelés: 75%
Jelenetek, amiket érdemes figyelni:
- A floridai és walesi helyszínek színeit.
- Jacob először jár a hurokban.
- A különleges gyerekeket.
- A vidámparkos összecsapást.
- A rendező cameóját.
Vándorsólyom kisasszony különleges gyermekei (Miss Peregrine's Home for Peculiar Children)
színes, magyarul beszélő, 127 perc
Rendező: Tim Burton
Szereplők: Asa Butterfield, Ella Purnell, Eva Green, Samuel L. Jackson, Judi Dench, Chris O'Dowd, Rupert Everett, Allison Janney, Terence Stamp
A történetről röviden: Jacob egy átlagos tizenéves srác, aki Floridában él a szüleivel. Imádott nagyapja egyik nap hirtelen meghal, a fiú pedig egészen Walesig utazik, hogy többet tudhasson meg a nagyszülő rejtélyes múltjáról. Wales ködös tájain pedig belebotlik Vándorsólyom kisasszony különleges gyermekeknek fenntartott intézményébe, s rájön, ő maga sem egy átlagos fiatal...
Tim Burton-filmről beszélünk, szóval muszáj a látványvilággal kezdenem. Egyszerűen mesteri volt, ahogy a napfényes Floridát szembeállította a ködben úszó Walessel: a történet elején feltűnő éles fények, műnek ható berendezések jól látható ellentétben álltak az ódon kastéllyal és a furcsa ruhába öltözött gyerekekkel. Ezzel a húzásával a rendező engem elég hamar megnyert magának, teljesen lenyűgözve ültem a moziszékemben. A látvány mellett a történet is lekötött, egyszerre volt érdekes, rejtélyes és izgalmas. Akadtak ugyan jelenetek, amiket nem értettem meg teljesen, főleg az idővel és a hurkokkal kapcsolatos részek okoztak nehézséget, de ha ezeket leszámítjuk, akkor egy kellemes filmélménnyel lettem gazdagabb. A színészekre sem lehetett panasz: a főszerepet játszó Asa Butterfield tökéletes választás volt, pont a lényegét ragadta meg Jacob karakterének, a gyerekeket játszó fiatal színészeket szintén dicséret illeti, és persze ott volt Eva Green. Őt a Penny Dreadful című sorozatnak köszönhetően ismertem meg, illetve láttam már egy-két filmben, de leginkább a sorozatból tudtam meg, micsoda színésznő. A Vándorsólyom kisasszony... címszerepében pedig tündökölt és elvarázsolt. Minden apró gesztusával, pillantásával tökéletesen jellemezte az általa eljátszott karaktert: a nőt, aki bármit megtesz azért, hogy biztonságban tudhassa a gyerekeket. A neve is beszédes, mivel alkalmanként képes volt átváltozni madárrá, és az is nagyon tetszett, ahogy a madárra jellemző viselkedésjegyeket beleépítette a kisasszony nonverbális megnyilvánulásaiba.
Összefoglalva tehát csapongó gondolataimat, azt kell mondjam, hogy egy szórakoztató filmet láttam. Voltak hibái, amennyire tudom, a könyv cselekményét sem követte minden esetben, de sikerült összeválogatnia egy jó színészgárdát egy kitűnő vezető színésznő mellé. A látvány gyönyörű, a történet egyszerre aranyos és félelmetes, egyszóval semmi akadályát nem látom annak, hogy ne tudnám bárkinek meleg szívvel ajánlani a filmet. Ha egy kicsit is vonz a különös és a természetfeletti, akkor irány a mozi!
Értékelés: 75%
Jelenetek, amiket érdemes figyelni:
- A floridai és walesi helyszínek színeit.
- Jacob először jár a hurokban.
- A különleges gyerekeket.
- A vidámparkos összecsapást.
- A rendező cameóját.
Vándorsólyom kisasszony különleges gyermekei (Miss Peregrine's Home for Peculiar Children)
színes, magyarul beszélő, 127 perc
Rendező: Tim Burton
Szereplők: Asa Butterfield, Ella Purnell, Eva Green, Samuel L. Jackson, Judi Dench, Chris O'Dowd, Rupert Everett, Allison Janney, Terence Stamp
2016. szeptember 13., kedd
Könyvkritika: Laurie Halse Anderson - Hadd mondjam el...
A mai bejegyzés tárgyául szintén egy olyan könyv szolgál, amit barátnőm adott kölcsön a nyári szünetre, végül azonban kicsit csúszva, szeptember első hetében került sor az elolvasására. Lássuk, milyen gondolatok fogalmazódtak meg bennem a történetet illetően!
A történetről röviden: Melinda 14 éves, magába zárkózó lány, aki éppen most kezdi a gimnáziumot. Nincsenek barátai, igaz, nem is nagyon igyekszik kapcsolatokat építeni. Ahogy halad előre a sztori, apró elszólásokból értesülünk, hogy a lánnyal történt valami a nyári szünetben...
Alapvetően egy könnyen olvasható, helyenként kifejezetten vicces és ironikus, ugyanakkor egy szempontból megdöbbentő történettel állunk szemben. Nem mondom el, hogy mi okozza Melinda zárkózottságát, de aki már olvasott hasonló témájú ifjúsági irodalmat, annak nem fog különösebb meglepetést okozni. A magam részéről végig pár lépés távolságból figyeltem Melindát, és hiába éreztem együtt vele (ugyanis a gimi elején én se nagyon barátkoztam senkivel, és a lányhoz hasonlóan én is eléggé magamba forduló alkat voltam/vagyok), mégsem tudtam teljesen szimpatizálni vele, mert zavart, hogy még minket, olvasókat se igazán engedett közel magához; valamint én a helyében sokkal korábban próbáltam volna valakivel beszélni a történtekről. Ami viszont rettentően szórakoztatott, azok a lány epés hozzászólásai voltak: tetszett, ahogy a környezetét (és saját magát) is állandóan kritizálta, és mindenkire sajátságos gúnyneveket aggatott (bevallom, ilyet én is csináltam anno). Ezen kívül a művészetórai feladat, illetve a fa motívum végigvonulása a cselekményen is jó ötlet volt, és szépen lett kivitelezve.
A könyv sem volt túl hosszú és összetett, ehhez igazodva ez az értékelés is rövidkére sikeredett, de többet nem is lehet igazán elmondani a könyvről. Nem volt rám lehengerlő hatással, de egyszer érdemes volt elolvasni, főleg a kamaszokkal kapcsolatos érzéseket és problémákat tárgyalta különös érzékenységgel az írónő.
Értékelés: 4/5
Jelenetek, amiket érdemes figyelni:
- A művészetórákat.
- Melinda elmeséli, mi is történt vele.
- A fa motívumot.
A történetről röviden: Melinda 14 éves, magába zárkózó lány, aki éppen most kezdi a gimnáziumot. Nincsenek barátai, igaz, nem is nagyon igyekszik kapcsolatokat építeni. Ahogy halad előre a sztori, apró elszólásokból értesülünk, hogy a lánnyal történt valami a nyári szünetben...
Alapvetően egy könnyen olvasható, helyenként kifejezetten vicces és ironikus, ugyanakkor egy szempontból megdöbbentő történettel állunk szemben. Nem mondom el, hogy mi okozza Melinda zárkózottságát, de aki már olvasott hasonló témájú ifjúsági irodalmat, annak nem fog különösebb meglepetést okozni. A magam részéről végig pár lépés távolságból figyeltem Melindát, és hiába éreztem együtt vele (ugyanis a gimi elején én se nagyon barátkoztam senkivel, és a lányhoz hasonlóan én is eléggé magamba forduló alkat voltam/vagyok), mégsem tudtam teljesen szimpatizálni vele, mert zavart, hogy még minket, olvasókat se igazán engedett közel magához; valamint én a helyében sokkal korábban próbáltam volna valakivel beszélni a történtekről. Ami viszont rettentően szórakoztatott, azok a lány epés hozzászólásai voltak: tetszett, ahogy a környezetét (és saját magát) is állandóan kritizálta, és mindenkire sajátságos gúnyneveket aggatott (bevallom, ilyet én is csináltam anno). Ezen kívül a művészetórai feladat, illetve a fa motívum végigvonulása a cselekményen is jó ötlet volt, és szépen lett kivitelezve.
A könyv sem volt túl hosszú és összetett, ehhez igazodva ez az értékelés is rövidkére sikeredett, de többet nem is lehet igazán elmondani a könyvről. Nem volt rám lehengerlő hatással, de egyszer érdemes volt elolvasni, főleg a kamaszokkal kapcsolatos érzéseket és problémákat tárgyalta különös érzékenységgel az írónő.
Értékelés: 4/5
Jelenetek, amiket érdemes figyelni:
- A művészetórákat.
- Melinda elmeséli, mi is történt vele.
- A fa motívumot.
2016. szeptember 1., csütörtök
Filmkritika: A barátságos óriás
A második
filmes kritikát egy olyan filmről fogom írni, aminek még tavaly láttam meg az
első teaserét, és abban a pillanatban beleszerettem. Egyszerű mesefilmről van
szó, amiben egy kislány kalandokba keveredik egy óriással: nem hangzik túl
meggyőzőnek, de én az ilyen alkotások iránt is érdeklődöm. Májusban mérgelődtem
egy sort, amikor kiderült, hogy a film magyar bemutatója augusztus 25.-én lesz,
holott Amerikában már július 1.-jén bemutatják. Nem örültem neki, hogy ennyit
kell várnom, de nem tehettem mást, türelmesen vártam. Végül most kedden
sikerült sort kerítenem a mozizásra (múlt hétvégén ugyanis a Haverok fegyverbennel voltam
elfoglalva), most pedig az is megtudhatjátok, mit gondolok a filmről!
A történetről röviden: A tízéves Sophie árvaházban él, esténként alvás helyett állandóan a szobákat járja, és olvas. Egyik este így látja meg a titokzatos óriást, aki magával viszi Óriásországba, hogy a kislány ne fecseghessen róla. Sophie eleinte haza akar menni, de aztán összebarátkozik elrablójával, és hamarosan kitalál egy tervet, hogy hogyan győzhetik le a HABÓ-t zaklató gonosz óriásokat…
Beszéljünk először a film erősségeiről! A látványvilága gyönyörű lett, én csak a számat tátottam a csodálkozástól. Az óriások figurái, Óriásország minden apró részlete szépen kidolgozott és részletes volt, különösen tetszett, ahogy az óriások közti méretbeli különbségeket ábrázolták. HABÓ karaktere is nagyon élethűre sikerült, Mark Rylance alakítása szinte átütött az animáción. Annak is nagyon örültem, hogy nem estek túlzásba az animációt illetően, tudták, hol a határ, és ennek köszönhetően nem vált túl giccsessé az egész film. De ne feledkezzünk meg a valós szereplők közül a Sophie-t játszó Ruby Barnhillről! Egyszerre volt cuki, okos és hihetetlenül cserfes. A történettel kapcsolatban viszont nem voltam ennyire elégedett. Tisztában vagyok vele, hogy egy mesében nem kell feltétlenül minden egyes jelenetben a racionalitást keresni, de itt párszor azért vakartam a fejemet értetlenségemben. A film második felében, amikor Sophie kitalált egy tervet a gonosz óriások ellen, számomra ott megtört a varázs, és onnantól már nem tudtam annyira szeretni a filmet, mint előtte, sőt a befejezéssel sem voltam megelégedve.
A vegyes érzéseim ellenére mégis azt mondom, hogy alapvetően egy szerethető filmről beszélhetünk. Egyértelműen a látványvilága a legnagyobb erőssége (de ez egy Spielberg-film esetében nem nagy meglepetés), de vannak benne nagyon vicces jelenetek is, és a két főszereplő is könnyen megkedvelhető. Egyszer mindenképp érdemes megnézni, mert két órára garantáltan magával ragad, és azt kívánod, bár te is csatlakozhatnál HABÓ-hoz, hogy egész nap álmokat gyűjtsetek.
Értékelés: 70%
Jelenetek, amiket érdemes figyelni:
- Hogyan bújik el HABÓ a londoni éjszakában.
- A Ropi-Pukos poént.
- Az álomkészítést. Az egyik legszebb jelenet.
A barátságos óriás (The BFG)
színes, magyarul beszélő, 117 perc
Rendező: Steven Spielberg
Szereplők: Mark Rylance, Ruby Barnhill, Rebecca Hall, Rafe Spall
A történetről röviden: A tízéves Sophie árvaházban él, esténként alvás helyett állandóan a szobákat járja, és olvas. Egyik este így látja meg a titokzatos óriást, aki magával viszi Óriásországba, hogy a kislány ne fecseghessen róla. Sophie eleinte haza akar menni, de aztán összebarátkozik elrablójával, és hamarosan kitalál egy tervet, hogy hogyan győzhetik le a HABÓ-t zaklató gonosz óriásokat…
Beszéljünk először a film erősségeiről! A látványvilága gyönyörű lett, én csak a számat tátottam a csodálkozástól. Az óriások figurái, Óriásország minden apró részlete szépen kidolgozott és részletes volt, különösen tetszett, ahogy az óriások közti méretbeli különbségeket ábrázolták. HABÓ karaktere is nagyon élethűre sikerült, Mark Rylance alakítása szinte átütött az animáción. Annak is nagyon örültem, hogy nem estek túlzásba az animációt illetően, tudták, hol a határ, és ennek köszönhetően nem vált túl giccsessé az egész film. De ne feledkezzünk meg a valós szereplők közül a Sophie-t játszó Ruby Barnhillről! Egyszerre volt cuki, okos és hihetetlenül cserfes. A történettel kapcsolatban viszont nem voltam ennyire elégedett. Tisztában vagyok vele, hogy egy mesében nem kell feltétlenül minden egyes jelenetben a racionalitást keresni, de itt párszor azért vakartam a fejemet értetlenségemben. A film második felében, amikor Sophie kitalált egy tervet a gonosz óriások ellen, számomra ott megtört a varázs, és onnantól már nem tudtam annyira szeretni a filmet, mint előtte, sőt a befejezéssel sem voltam megelégedve.
A vegyes érzéseim ellenére mégis azt mondom, hogy alapvetően egy szerethető filmről beszélhetünk. Egyértelműen a látványvilága a legnagyobb erőssége (de ez egy Spielberg-film esetében nem nagy meglepetés), de vannak benne nagyon vicces jelenetek is, és a két főszereplő is könnyen megkedvelhető. Egyszer mindenképp érdemes megnézni, mert két órára garantáltan magával ragad, és azt kívánod, bár te is csatlakozhatnál HABÓ-hoz, hogy egész nap álmokat gyűjtsetek.
Értékelés: 70%
Jelenetek, amiket érdemes figyelni:
- Hogyan bújik el HABÓ a londoni éjszakában.
- A Ropi-Pukos poént.
- Az álomkészítést. Az egyik legszebb jelenet.
A barátságos óriás (The BFG)
színes, magyarul beszélő, 117 perc
Rendező: Steven Spielberg
Szereplők: Mark Rylance, Ruby Barnhill, Rebecca Hall, Rafe Spall
Könyvkritika: Rebecca Donovan - Elakadó lélegzet
A filmes
kritika után jöjjön egy könyves értékelés! Ezt a könyvet még a nyár elején
kaptam kölcsöntől egy barátnőmtől, és sikerült addig húznom az időt, hogy csak
a nyár végére került sorra. Nézzük, mennyire akadt el a lélegzetem Rebecca
Donovan írásától! Spoilerek
előfordulhatnak!
A történetről röviden: Emma Thomas csendes, magába forduló lány. Egyetlen barátnője van, Sara, de rajta kívül senkivel nem beszélget a suliban, nem él különösebb társasági életet. A lánynak van ugyanis egy titka: otthon nem bánnak vele épp kesztyűs kézzel. A suliba hamarosan érkezik egy új fiú, Evan Mathews, aki fenekestül felforgatja Emma pontosan megtervezett mindennapjait, és egy új érzést, a szerelmet is fellobbantja a lányban…
Nagyon széles érzelmi skálát jártam be, miközben ezt a kötetet olvastam. Az elején sokszor felváltva féltettem Emmát az újabb bántalmazásoktól, és dühösen szitkozódtam Carol miatt. Amikor Emma tilosban járt, és jól érezte magát, én helyette is rettegtem, hogy mi lesz vele, ha véletlenül lebukik. Ugyanakkor imádtam figyelni Emma és Evan kapcsolatának alakulását, legtöbbször a könyvvel a kezemben sipítoztam, hogy: „Könyörgöm, jöjjetek már össze, olyan cukik vagytok!” Sarát is a szívembe zártam, mert igazi barátként viselkedett, folyamatosan ott volt, ha Emmának szükség volt rá akár egy beszélgetésről, akár egy öltöztetésről volt szó :) Evanbe pedig az első (na jó, talán második) pillanatban belezúgtam, úgyhogy fiktív szerelmeim sora egy újabb taggal bővült. Annyira tetszett minden megmozdulása: állandóan nevetett, érdekes programokat talált ki, és még meglepetés-vacsorát is csinált… Ilyen férfi kéne az én életembe is… Ami pedig Carolt illeti, hát mondtam rá egy-két olyan szót, amiket ő is használt Emmára, és végig azon tűnődtem, hogy ha talán valaki hátba csapná egy hólapáttal, akkor talán lenyugodna, és nem lenne olyan stresszes. Utálatos, paranoiás hisztérika. A cselekményvezetés az elejétől a végéig tökéletesen felépített volt, egyetlenegyszer akadtam csak ki, mégpedig amikor Emma Drew-val próbált vigasztalódni Evan elutazása miatt. Na, akkor a határán voltam, hogy szétcincálom a könyvet idegességemben (de ugye könyvet nem bántunk, és különben sem az én példányom, úgy meg pláne nem erőszakoskodok vele), sőt már olyanon is gondolkodtam, hogy belemászom a könyvbe, és elrángatom Emmát Drew mellől. Szerencsére végül helyreállt a rend, de aztán jött az utolsó két fejezet, amiktől megint sokkot kaptam, ugyanis eléggé a homályban hagyták a történet további alakulását, de amit leírtak, az alapján nem volt túl rózsás a helyzet. Szóval, az lesz a legjobb, ha minél hamarabb kikönyörgöm barátnőmtől a következő kötetet :)
Összefoglalva tehát a gondolataimat, ez egy megdöbbentő és helyenként kifejezetten dühítő könyv, de ugyanakkor csodálatos is, hiszen a szerelem gyógyító és minden nehézséget legyűrő erejéről szól. Mindenkinek meleg szívvel ajánlom!
Értékelés: 4,5/5
Jelenetek, amiket érdemes figyelni:
- Emma és Evan összes közös jelenetét.
- Sara és Emma békülését.
- Emma Evannek készített ajándékát.
A történetről röviden: Emma Thomas csendes, magába forduló lány. Egyetlen barátnője van, Sara, de rajta kívül senkivel nem beszélget a suliban, nem él különösebb társasági életet. A lánynak van ugyanis egy titka: otthon nem bánnak vele épp kesztyűs kézzel. A suliba hamarosan érkezik egy új fiú, Evan Mathews, aki fenekestül felforgatja Emma pontosan megtervezett mindennapjait, és egy új érzést, a szerelmet is fellobbantja a lányban…
Nagyon széles érzelmi skálát jártam be, miközben ezt a kötetet olvastam. Az elején sokszor felváltva féltettem Emmát az újabb bántalmazásoktól, és dühösen szitkozódtam Carol miatt. Amikor Emma tilosban járt, és jól érezte magát, én helyette is rettegtem, hogy mi lesz vele, ha véletlenül lebukik. Ugyanakkor imádtam figyelni Emma és Evan kapcsolatának alakulását, legtöbbször a könyvvel a kezemben sipítoztam, hogy: „Könyörgöm, jöjjetek már össze, olyan cukik vagytok!” Sarát is a szívembe zártam, mert igazi barátként viselkedett, folyamatosan ott volt, ha Emmának szükség volt rá akár egy beszélgetésről, akár egy öltöztetésről volt szó :) Evanbe pedig az első (na jó, talán második) pillanatban belezúgtam, úgyhogy fiktív szerelmeim sora egy újabb taggal bővült. Annyira tetszett minden megmozdulása: állandóan nevetett, érdekes programokat talált ki, és még meglepetés-vacsorát is csinált… Ilyen férfi kéne az én életembe is… Ami pedig Carolt illeti, hát mondtam rá egy-két olyan szót, amiket ő is használt Emmára, és végig azon tűnődtem, hogy ha talán valaki hátba csapná egy hólapáttal, akkor talán lenyugodna, és nem lenne olyan stresszes. Utálatos, paranoiás hisztérika. A cselekményvezetés az elejétől a végéig tökéletesen felépített volt, egyetlenegyszer akadtam csak ki, mégpedig amikor Emma Drew-val próbált vigasztalódni Evan elutazása miatt. Na, akkor a határán voltam, hogy szétcincálom a könyvet idegességemben (de ugye könyvet nem bántunk, és különben sem az én példányom, úgy meg pláne nem erőszakoskodok vele), sőt már olyanon is gondolkodtam, hogy belemászom a könyvbe, és elrángatom Emmát Drew mellől. Szerencsére végül helyreállt a rend, de aztán jött az utolsó két fejezet, amiktől megint sokkot kaptam, ugyanis eléggé a homályban hagyták a történet további alakulását, de amit leírtak, az alapján nem volt túl rózsás a helyzet. Szóval, az lesz a legjobb, ha minél hamarabb kikönyörgöm barátnőmtől a következő kötetet :)
Összefoglalva tehát a gondolataimat, ez egy megdöbbentő és helyenként kifejezetten dühítő könyv, de ugyanakkor csodálatos is, hiszen a szerelem gyógyító és minden nehézséget legyűrő erejéről szól. Mindenkinek meleg szívvel ajánlom!
Értékelés: 4,5/5
Jelenetek, amiket érdemes figyelni:
- Emma és Evan összes közös jelenetét.
- Sara és Emma békülését.
- Emma Evannek készített ajándékát.
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)