Sorozatkritika: Egyszer volt, hol nem volt

Habár a blogomon megjelenő témák között már kezdetektől szerepelnek a sorozatok, csak tavaly kezdtem el igazán foglalkozni velük. Ezt a sort folytatom a mai bejegyzéssel, ami a múlt héten befejeződött Egyszer volt, hol nem volt című sorozatról fog szólni. Főleg a hetedik évad kapcsán, de a többiből is előfordulhat egy-két spoiler, úgyhogy ennek tudatában olvassatok tovább!
A történetről röviden: Emma Swan óvadékügynökként dolgozik, és egyedül él. Születésnapján felbukkan nála egy kisfiú, aki azt állítja, hogy az ő gyermeke és a segítségére van szüksége. Állítása szerint ugyanis van Maine államban egy kisváros, Storybrooke, ahol csupa olyan ember él, akik meseszereplők, de a Gonosz Királynő átka miatt nem emlékeznek semmire előző életükből, s Emmának kell őket felszabadítania, mivel ő a Megmentő…
Négy évvel ezelőtt ismerkedtem meg a sorozattal, méghozzá annak a barátnőmnek köszönhetően, akit már a Teen Wolf – Farkasbőrben kritikában is emlegettem. Ugyanaz volt a szituáció: ő már követte egy ideje a sorozatot, kíváncsiságból megnéztem vele pár epizódot, aztán a vizsgaidőszak és a soron következő szorgalmi időszak közti szünetben ledaráltam az addigi évadokat. Az alapötlet, az elátkozott meseszereplők létezése a mi világunkban fogott meg, és az első évadban imádtam, ahogy mindegyik epizódban két idősíkon folyt a történet: egyrészt Storybrooke-ban Emma segített egy lakosnak valamilyen probléma miatt, másrészt pedig a mesevilágban láthattuk, ki is valójában az illető. Emellett Emmáról is sok minden kiderült: kik az igazi szülei, hogy került át a varázslat nélküli világba, s ott milyen élete volt. Az átok sikeresen megtört az évad végére, viszont a gondok nem múltak el nyomtalanul, és persze maradt még egy csomó karakter, akinek a meseénjéről alig vagy semmit sem tudtunk. A második évad új szereplőket mutatott be nekünk, többek között megismerhettük Henry édesapját és az ő történetét, származását vagy az első megjelenésekor azonnal személyes kedvencemmé előlépett Hook kapitányt. Az évad vége felé a Storybrooke-ba érkező furcsa emberek, illetve a tervük a mágia megsemmisítésére érdekes cselekményvezetési ötlet volt, anno nekem nagyon tetszett. Aztán jött a harmadik évad, ami akkor is és azóta is a kedvencem az egész sorozatban. Pán Péter történetét ugyan csak filmfeldolgozásokból ismertem, de nagyon szerettem (és szeretem a mai napig), a sorozatban bemutatott Pán pedig az egyik legjobb főgonosz lett, meglepő, de remek háttérsztorival. Az évad második fele hasonlóan izgalmas és összetett volt, ráadásul egy általam ugyancsak kedvelt mesét állított a középpontba: elrepültünk Óz birodalmába és találkozhattunk a Gonosz Nyugati Boszorkánnyal. Vele kapcsolatban is érdekes tényekre derült fény, s ezek a rendhagyó családi kapcsolatok, régi ismeretségek szintén olyan összetevői voltak a sorozatnak, amit kedveltem (egy ideig). A negyedik évaddal beszivárgott a mesevilágba az akkoriban hatalmas sikernek örvendő (bár engem egy idő után hajtépésre ösztönző) Jégvarázs-mánia, s nagy csodálkozásomra remekül illesztették bele a cselekménybe (igaz, én eleinte arra számítottam, hogy Elsa főgonosz lesz). Szőke arendelle-i királynőnk helyett azonban a Hókirálynő ellen kellett hőseinknek harcolniuk, aki ráadásul része volt Emma múltjának. Alig győzték le őt, máris érkeztek a Sötétség Királynői a maguk különleges sztorijaival, sőt az Egyszer volt, hol nem volt mesekönyv és az azt megalkotó Író személye is szóba került ezekben az epizódokban. És nagyjából eddig tartott a lelkesedésem, az ötödik évadtól ugyanis azt éreztem, hogy a készítők elveszítették a helyes irányt, és nem igazán tudtak lenyűgözni a cselekményvezetési ötleteikkel. Emma Zordonná válása, sőt a Zordonság eredetének bemutatása a jó ötletek egyike volt, Camelottól és Artúrtól viszont többet vártam. Ekkoriban kezdődött el az a tendencia is, hogy jöttek ugyan újabb meseszereplők, viszont korántsem ismertük meg őket annyira, mint a korábbiakat, néhányukat pedig méltatlanul alulhasználták (azóta se hevertem ki, hogy Herkules csak egy részben volt benne… EGYETLENEGY RÉSZBEN!!!! MI A FRANC???????). Ó, és el ne felejtsem megemlíteni a főgonoszt, akivel abszolút mélypontot ért el a sorozat (és ezt nemcsak azért mondom, mert a pokolban játszódott a második félévad). Azt most hagyjuk, hogy a lángoló CGI-haj mennyire röhejesen nézett ki, de ehhez társult még a magas szintű ripacskodás, amitől a falat kapartam az egyes részek megtekintése után. Ja és ott voltak a Robin Hooddal történtek is… Na hát ott végképp felháborodtam, de valamilyen rejtélyes oknál fogva nem kaszáltam a sorozatot. A hatodik és a mostani hetedik évadot azonban csak fél szemmel és fél füllel követtem, és őszintén megkönnyebbültem, amikor idén olvastam róla, hogy befejezik a mesemondást. A hatodik évadban az Elmondatlan Mesék Földjéről érkezett egy rakás karakter, akikkel újfent nem kezdtek semmit, helyette univerzumépítésre szánták rá magukat Agrabah és a Kívánság Birodalom létrehozásával. Na jó, ez azért nem volt annyira rossz… A Fekete Tündér vagy Gideon története viszonylag érdekes volt, de korántsem néztem akkorát a Tündér valódi kilététől, mint anno Pán Péterétől. Az évad végén pedig már majdnem ott tartottam, hogy abbahagyom a csudába, mert egyáltalán nem értettem, egy ilyen szép lezárás után hova akarják még húzni-vonni az elbeszélést. A felnőtt Henry viszont olyan ellenállhatatlanul mosolygott, hogy muszáj volt bekapcsolódnom a hetedik évadba. J Az tetszett, hogy kimozdultunk Storybrooke-ból, a már ismertnek hitt mesekarakterek új csavarokat kaptak, de néha visszanyúltunk az alapokhoz, és a korábban sikertelenül adaptált Aliz Csodaországban-mese végre értelmes és rendesen kifejtett módon jelent meg. Az évad második részében azonban sok minden zavart, elkapkodottnak, lezáratlannak tűntek történetszálak. Ivy és Anastasia elutaztak ahelyett, hogy segítettek volna, Zelena szintúgy lelépett, szóval nem voltam túlságosan elégedett. A huszadik epizódnál emlékszem, majdnem szétcsapkodtam a laptop billentyűzetét, mert annyira idegesített már, hogy nem törik meg az átok, és az azt követő rész sem tetszett (visszahozták Pán Pétert azért, hogy 3 percet álljon megbilincselve… Regináék köthettek volna vele szövetséget, vagy mittudomén… vagy akkor hagyták volna inkább ki, mert ezzel is csak felhúzták az agyamat). A sorozatzáró ezekhez képest nagyon korrekt és szép lett, pont megfelelő adagban kaptuk a nosztalgiát és az aktuális harcot a gonosz ellen.
Hadd beszéljek még egy kicsit a szereplőkről! Ahogy már írtam, az mindig nagyon tetszett, amikor megtudtuk valakiről, melyik meseszereplő, ráadásul szinte mindenkinek volt valami csavar a sztorijában. A mesékre, az azokban megjelenő jellegzetes ruhákra, tárgyakra, tevékenységekre való utalásokat is nagyon szerettem. A főgonoszok kevés kivételtől eltekintve emlékezetesek, összetettek és érdekesek voltak, és szinte mindegyikőjüknél kiderült, hogy egy fájdalmas személyes tragédia tette őket rosszá. Emma remek főszereplő volt, Henry imádnivaló, felnőttként pedig meglehetősen sármos volt, Hófehérke és Daliás kitartó szerelmének sem lehetett ellenállni, de jómagam Hook kapitány mellett tartottam ki hűségesen. Imádtam a kalóz-stílusát, aztán később az érzelmesebb oldalát, a Kívánság Birodalomból „újrahasznosított” énjétől pedig teljesen elérzékenyültem, amikor kiderült, hogy apa, ráadásul Alizé. Mellettük Regina és Rumplestiltkin érdemelnek említést, akik komplexen megírt karakterek voltak, mind gonoszként, mind jóként megható vagy épp remek jelenetekben szerepelhettek. Számomra Rumple történetívének beteljesülése érdekesebb volt, abszolút nem számítottam rá, hogy önfeláldozással és végleges halállal nyeri el a boldog befejezését, és pont a meglepetés miatt tetszett, Reginánál nekem nagyon hiányzott a Robin Hoodos boldog befejezés. Pán Péterről már szóltam, de a gonoszok tekintetében még szeretném kiemelni Zelenát és Corát. Ja és ki ne hagyjam az Őrült Kalapost, akit az azóta Tél Katonájává avanzsált Sebastian Stan keltett életre fantasztikusan, kár, hogy nem szerepelt többet. A sorozatnak központi témája a szeretet, a szerelem és a barátság, úgyhogy fel is sorolnék egy-két szerelmes- vagy egyéb szempontból érdekes párost, akiket kedveltem. Eleinte Emma-Neal támogató voltam, de aztán elég hamar Emma-Hook rajongó lettem, de a Regina-Robin Hood pár is közel állt a szívemhez. A Rumple-Belle párnál egy időben nem tetszett az irányvonal, amerre elkormányozták őket, de végül ők is megkapták a szép és boldog befejezést. Jaj, és a Hook - Daliás párost is nagyon bírtam egy időben!
Ide-oda ugráló értékelésemnek lassan a végére érek. Az elmúlt másfél-két évben elég sokszor fanyalogtam azon, hogy milyen irányt vett a sorozat egyes szereplők (még mindig mérges vagyok Herkules miatt!!!!!!) vagy történések szempontjából, az alapötletét és az abból fakadó szép pillanatokat, érdekes sztorielemeket viszont mindig is szerettem. Emellett a család, a barátság fontosságáról, a szeretet és szerelem megingathatatlan erejéről mondott örökérvényű, néha giccsesnek tűnő, de igaz és megfontolandó dolgokat. Meserajongóknak és a hétköznapokban rejlő varázslatban hívőknek kifejezetten ajánlott!


Értékelés: 65%
Jelenetek, amiket érdemes figyelni:
  - Természetesen a felbukkanó meseszereplőket.
  - Az ismétlődő momentumokat, amik mindig kapnak egy kis újítást (átokmegtörés, szeretett ember megtalálása, gyerekfelbukkanás az ajtóban).
  - Hook kapitányt. Csak úgy :DD
  - Pán Péter történetét.
  - A sorozatzáró epizódot. Nem tökéletes, de nagyon szép.


Egyszer volt, hol nem volt /Once Upon a Time/ (2011-2018)
színes, feliratos, 42 perc
Rendező: Ralph Hemecker, Ron Underwood, Dean White, Romeo Tirone, Steve Pearlman, stb.
Szereplők: Jennifer Morrison, Lana Parrilla, Robert Carlyle, Jared Gilmore, Ginnifer Goodwin, Josh Dallas, Colin O'Donoghue, Emilie De Ravin, Rebecca Mader, Sean Maguire, Keegan Connor Tracy, Robbie A. Kay