Könyvkritika: Charles Dickens - Szép remények (Ismerkedéseim a viktoriánus irodalommal vol.3)

Rövid szünet után ismételten visszatértem a tizenkilencedik századi Angliába, hogy tovább bővítsem a korral kapcsolatos szépirodalmi ismereteimet. Maradtam Dickensnél, és még jó ideig ő lesz soron, bár azt nem állítom, hogy csak az életműve végigolvasása után fogok áttérni más írókra, kell egy kis változatosság, úgyhogy valószínűleg érkeznek majd bejegyzések más viktoriánus írók könyveiről is.
A történetről röviden: Főhősünk az árva Pip, akit házsártos nagynénje és annak csupaszív kovács férje nevel. A fiút egyik nap elviszik a közeli városba, a titokzatos körülmények között élő Havisham kisaszonyhoz, ahol Pip találkozik Estellával, és elutasító viselkedése ellenére rögtön beleszeret. Ettől fogva elvágyódik szegényes otthonából, egyszerű rokonai és ismerősei köréből, művelt, jó körülmények között élő úriemberré szeretne válni, s hamarosan egy rejtélyes jótevőnek köszönhetően el is indulhat ezen az úton…
Sokat gondolkodtam, hogyan kezdjek neki ennek a bejegyzésnek, mert ugyan egy rakás gondolatom támadt a könyvről, mégsem tudtam őket egységgé szervezni, csak kavarogtak össze-vissza. Maga a történet is ilyen: sok szálon fut, Pip élettörténete mellett számtalan másik szereplő apró mellékszálába kapcsolódhatunk bele, s habár az előző Dickens-könyveknél épp eleget panaszkodtam a bő lére eresztett elbeszélés miatt, most érdekes módon tetszett ez a megoldás. Alkalmanként – főleg a kötet vége felé – azért kicsit zavart, hogy az író még mindig mondja és mondja és mondja, holott én már inkább a lezárást olvasnám. A cselekmény nagy részében viszont ültem a kis fantáziacsónakomban, és szép lassan csordogáltam lefelé az eseményfolyón, néha elkalandoztam kis elágazó patakocskákba, aztán visszatértem a fő sodrásba. Különösen a sztori eleje kötött le, amikor még a mocsár közelében, a kis kovácsműhely melletti házikóban és annak környékén zajlottak a történések. Joe, a kovács lett a kedvenc karakterem, mert olyan végtelenül jóságos és kedves emberként írta meg őt Dickens, hogy még akkor sem haragudott Pipre, amikor én igen. Miután Pip elindult a szép reményei felé, ott sem tört le igazán az olvasói kedvem, csupán a főhős hozzáállásával nem értettem egyet, ezért fenntartásokkal haladtam az elbeszéléseiben, pláne azoknál a részeknél, ahol Estelláról folyt a szó. Az igaz, hogy a történet előrehaladtával megtudhattuk, miért lett Estella olyan gőgös és érzéketlen, amilyennek megismertük, és eme tudás óhatatlanul árnyalta a karakterét, nekem mégsem tetszett ez a fajta szerelmi epekedés. A korábbi Dickens-regények szerelmei valahogy ártatlanabbak, szebbek és optimistábbak voltak, s ugyan a Szép reményekben is találhattunk ilyen példákat, Pip és Estella szerelme számomra keserédes lett. Értettem a miértjét, ettől függetlenül nehezen tudtam elfogadni. Ha már szóba jött a keserűség: mind a Copperfield Dávid, mind a Twist Olivér bőven tartalmazott pesszimista és sötét hangulatú jeleneteket, történéseket, mégis sugárzott belőlük a remény, a jobb jövő ígérete, jelen könyv azonban jól hangzó címe ellenére meglehetősen negatív lett. A címről hamar elkezdtem sejteni, hogy egy óriási irónia, és az sem lepett meg, hogy nem úgy sültek el a dolgok, ahogy Pip elképzelte, arra viszont nem gondoltam, hogy a sztori végkicsengését is pesszimistának, megfáradtnak fogom érezni. Nem azt mondom, hogy rossz lenne az a helyzet, ahova Pip eljutott a könyv végére, de az a tény, hogy igazából semmi nem úgy sikerült, ahogyan remélte és tervezte, az szerintem elég negatív végkifejletnek tűnik. Az eddig olvasott Dickens-regényekhez hasonlóan itt is remekül megalkotott szereplőkkel találkozhattunk, akik között a végletesen jók vagy rosszak mellett sokrétűen megrajzoltakat is megismerhettünk, de a vissza-visszatérő komikus figurák sem hiányozhattak. A gazdag leírások nem álltak meg a táj, a házak, a helyszínek bemutatásánál, hanem kiterjedtek egynémely karakterre. Havisham kisasszony a maga megfoghatatlan időtlenségében az egyik legérdekesebb egyénisége lett a cselekménynek, az eltelt időnek és az utólag megmagyarázott elhatározásoknak köszönhetően Estella szintén izgalmas szereplővé nőtte ki magát, s Pip sem okozott csalódást, hála a karakterfejlődésnek. A rejtélyes jótevő személyével kapcsolatos fordulaton nem lepődtem meg annyira, ugyanis hiába utalt minden jel egy bizonyos egyénre, sejtettem, hogy pont ezért lesz becsapás. A személy és Pip viszonyának alakulása szintén egy szépen végigvitt pontja volt a cselekménynek, sőt kifejezetten tetszett, ahogy Dickens előre nem látható módon, zseniális virtuozitással kötött össze olyan történetszálakat és embereket, akikről sosem gondoltam volna, hogy lehet közük egymáshoz.
Összefoglalva csapongó véleményemet: ez volt az első Dickens-könyv, ami hosszan elnyújtott eseményei ellenére nem untatott, inkább kellemesen ringatott, s bár nem örültem a negatív történéseinek, mégis tudtam értékelni az ezúttal kissé borúsabbra vett hangnemet. Az írótól megszokott leírások most is elbűvöltek, ismét sikerült emlékezetes szereplőket alkotnia, úgyhogy kíváncsian várom, melyik könyvével folytatom majd munkássága felfedezését.


Értékelés: 4/5
Jelenetek, amiket érdemes figyelni:
  - Joe, a kovács minden megszólalását.
  - Havisham kisasszonyt és a házát.
  - Wemmick úr Várát.
  - Kiderül, ki a jótevő.
  - A befejezést.