Könyvkritika: Morris Gleitzman - Egyszer

Többször említettem már, hogy régóta érdeklődöm a holokausztirodalom iránt, igaz, az elmúlt években egy-két kivételtől eltekintve hanyagoltam a műfajba tartozó könyveket, mert úgy éreztem, megcsömörlöttem az addig olvasottaktól. Most egy augusztusi olvasmányom, Stephen King kisregénye, A jó tanuló inspirált arra, hogy ismét elkezdjek ilyen kötetek után kutatni könyvtári portyáim alkalmával, ami azért érdekes, mert annak a történetnek ugyan fontos kiegészítője volt a holokauszt, mégsem arra, hanem inkább a nácizmusra, annak mai napig létező káros hatásaira koncentrált (A remény rabjairól írt kritikámban olvashatjátok a kisregénnyel kapcsolatos teljes véleményemet.). Térjünk is rá a bejegyzés mai tárgyára!
A történetről röviden: Felix egy kilencéves kisfiú, aki 1942-ben, a háború sújtotta Lengyelországban, egy árvaházban él, mivel szülei ide rejtették el a nácik elől. A kisfiú sokévnyi reménytelen várakozás után úgy dönt, megszökik és megkeresi őket. Utazása során megismerkedik egy Zelda nevű kislánnyal, majd egy Barney nevű úr veszi őket szárnyai alá…
Amikor jött az ötlet, hogy ismét holokauszttal foglalkozó könyvet vegyek a kezembe, úgy gondoltam, nem a várólistámon sorakozó számtalan kötet egyikére bökök rá, hanem véletlenszerű keresést folytatok a könyvtári adatbázisban. Ahogy az utóbbi időben, úgy most sem állt mellém a szerencse, azon könyvek, melyek története összetettebb, komolyabb volt, sajnos mind ki voltak kölcsönözve. Így utazott haza velem Morris Gleitzman rövidke kis könyvecskéje, amin már első pillantásra láttam, hogy nem az én korosztályom a célcsoportja, ettől függetlenül kíváncsi voltam rá és egyébként is olvastam már hasonló könyvecskéket, melyekről mind pozitív véleményt fogalmaztam meg (csak pár példa: Lois Lowry – Számláld meg a csillagokat; John Boyne – A csíkos pizsamás fiú; Jean Molla – Sobibor; utóbbi kettő egyébként ugyanannál a kiadónál jelent meg, mint Gleitzman könyve). Nekem ugyanis nagyon tetszik ez, hogy készülnek olyan könyvek a holokausztról, amik a történelem-tankönyvek száraz mondatai helyett egy fiktív, ugyanakkor valós események, esetleg személyek ihlette elbeszéléssel, gyermek főszereplővel íródnak, ebből kifolyólag főleg a fiatalokat célozzák meg és ugyan kissé megszépített módon tálalják, mégsem hallgatják el a borzalmas történéseket. Vagyis a gyerekek kortársaik szemszögébe helyezkedhetve megismerhetik az akkori mindennapok nehezebb és könnyedebb pillanatait, s tanulhatnak is belőle, de párbeszédet is elindíthat egy-egy ilyen könyv gyermek és szülő, gyermek és pedagógus között, s szerintem így sokkal jobban megragadhat az agyukban az egész, mintha csak évszámokat, helyszíneket, személyneveket és felsorolásba szedett tényeket mantráznának. Ami engem illet, el kellett telnie pár oldalnak, mire vissza tudtam vedleni tizenéves gyerekké, addig eléggé zavartak Felix naiv elképzelései, de amint sikerült kissé elengednem a háborúról, a holokausztról való tudásomat, máris könnyebben ment az olvasás (mondjuk amúgy sem volt túl megterhelő, lévén kevesebb, mint kétszáz oldal az egész), amit az is elősegített, hogy a kisfiú imádott történeteket kitalálni és elmesélni. A szüleiről írt meséin jókat mosolyogtam és persze kicsit elszomorító is volt, hiszen látszott belőlük, mennyire hiányoznak neki és szeretne ismét találkozni velük. Az író remek érzékkel vezette végig a cselekményen Felix „különleges” képességét, illetve azt, miként változott meg a kisfiú hozzáállása, amikor egyre több mindent látott és tapasztalt meg az országukban zajló szörnyűségekről, vagyis kezdte elveszíteni gyermeki énjét, s vált lassan felnőtté, sőt eljutott oda, hogy már nem érdekelték a képzelet szülte történetek, mert azok többé már nem védhették meg a kegyetlen valóságtól, nem nyújthattak számára menedéket. Időközben azonban új ismerősökre, barátokra lelt hasonló korú vagy nála fiatalabb bujkáló gyerekek és az őket rejtegető orvos személyében, s bizony rá kellett jönnie, hogy történetmesélési képességét nem hagyhatja veszendőbe menni, hanem igenis használnia kell, így segítve másokon. A cselekmény előrehaladtával egyre rosszabb dolgok történtek mind a kinti világban, mind a gyerekek biztonságosnak hitt rejtekhelyén, s volt egy rövid rész a könyvben, amikor azt hittem, nem lesz semmilyen happy endje a történetnek, de azért reménykedtem benne, hogy az írónak nem állt szándékában szomorúan befejezni egy gyerekekről, elsősorban gyerekeknek szóló könyvet. Talán nem spoiler, ha ennyit elmondok, hogy végül maradt egy halvány reménysugár, ám sajnos nem mindenkinek, s nőiesen bevallom, elmorzsoltam néhány könnycseppet az utolsó lapok fölött. Az egyébként is kevés szereplő közül az író egyértelműen Felixre, majd az általa megmentett Zeldával kialakult szoros kötelékükre fókuszált, illetve Barney, a gyerekeket bújtató orvos kapott még nagyobb szerepet, így főleg hozzájuk kerülhetett közel az olvasó. Nekem Zelda lett a kedvencem, a maga tipikus hatéves őszinte, szókimondó, okoskodó, ugyanakkor hihetetlenül aranyos viselkedésével.
Habár nem feltétlenül ilyen típusú könyvet kerestem, mégis örülök, hogy megismerkedtem vele. Rövid, könnyen olvasható, a komoly jelenetek ellenére is szép és nem utolsósorban nagyon érdekes mondanivalóval bír a hittel és kitartással kapcsolatban. Ha érdekel a holokausztirodalom, de nem a legsötétebb, legkomorabb részeiből válogatnál, vagy ha a fiatal korosztállyal szeretnéd megismertetni ezt a korszakot, akkor mindenképpen ajánlom. A papírborítón szereplő fülszöveg alapján van folytatása a történetnek, angol nyelven legalábbis, úgyhogy nem tartom kizártnak, hogy valamikor majd elolvasom azokat is.


Értékelés: 4/5
Jelenetek, amiket érdemes figyelni:
  - Felix történeteit.
  - A kisfiú noteszének jelentőségét.
  - A köteléket Felix és Zelda között.
  - A befejezést.