Az elmúlt hónapokban úgy éreztem, olvasási válságba kerültem, mivel az elolvasott könyvek kivétel nélkül felemás érzéseket hagytak bennem, egyik sem tudott hosszú távon lekötni, meghatni, pláne igazi katarzist okozni, mindegyikből hiányoltam valamit. Várólistámhoz fordultam segítségért, aki igaz, hogy néha szeret trükközni velem, és rossz könyvet felkínálni, mégis reménykedtem benne, hogy kihúz ebből a közönyből. Nos, elöljáróban annyit mondhatok, ez a történet egy valódi érzelmi hullámvasút volt, de a legjobb fajtából.
A történetről röviden: Harold Fry nemrégiben vonult nyugdíjba sörfőzdei állásából. Napjai egyhangúan telnek, mígnem egyszer csak levele érkezik Queenie Hennessytől, akivel húsz éve nem találkoztak, s aki a halálos ágyából írt neki. A férfi rövid válaszlevelet fogalmaz, majd elindul a legközelebbi postaládához, és ekkor kezdődik el egy hosszú, kanyargós utakon és rég eltemetett emlékeken át vezető utazás. Harold ugyanis elhatározza, hogy gyalog megy el a lakhelyétől kilencszáz kilométerre lévő Berwick-upon-Tweedbe Queenie-hez, mert hisz benne, hogy amíg ő gyalogol, a nő élni fog…
Kicsivel több mint egy éve fedeztem fel ezt a könyvet egy szupermarketben, ahol a háztartási gépek és a mosószerek osztálya közötti részen elhelyezett kis emelvényen üldögélt második része, valamint sok más, náluk kevésbé színvonalasabb alkotások közepette. Miután a borító hátulját átfutva rájöttem, hogy ez egy Angliában játszódó történet, tudtam, hogy előbb vagy utóbb szeretnék megismerkedni vele, a megvásárlását viszont elvetettem, mert annyira nem varázsolt el. Most viszont nagyon jó érzékkel döntöttem a könyvtárból való kikölcsönzése mellett, ugyanis visszahozta az érzést, amiről azt hittem, elvesztettem: azt, amikor beszippant egy könyv, amikor úgy érzed, együtt létezel a szereplőkkel, velük együtt éled át a történéseket, velük sírsz vagy épp nevetsz, nem pedig közömbös, vállvonogató kívülállóként üldögélsz a kanapén, és tisztes távolból figyeled a könyvben zajló tevékenykedéseket. Talán azért ment olyan könnyen a cselekménybe való bevonódás, mert több (igaz, meglehetősen halvány) párhuzamot is felfedeztem Harold és saját magam között: én például szívesen töltöm azzal az időt, mialatt A-ból B-be tartok gyalogosan (de akár tömegközlekedésen is), hogy elmélkedem, sőt ha rég nem látott ismerős környéken járok, akkor egyből megrohannak az oda köthető emlékeim; ugyan jóval fiatalabb vagyok Haroldnál, tehát vannak olyan élethelyzetek, amiket én még nem éltem meg, ettől függetlenül velem is elő szokott fordulni, hogy a múlton merengek, illetve azon, hogy bizonyos szituációkban miért nem viselkedtem másképp; s habár alapvetően nehezen oldódok fel idegenek társaságában, megtörtént már, hogy buszon, vonaton szóba elegyedtem emberekkel. Ahogy Harold rótta a kilométereket, számtalan emberrel találkozott, akikkel megosztotta gyaloglása történetét, legtöbbször pedig kapott cserébe egy szeletet az őt meghallgató ember életéből. Ekkor jött rá arra, hogy amíg jobban meg nem ismerünk valakit, s csak a külseje, a viselkedése alapján ítéljük meg, valójában fogalmunk sincs az őt foglalkoztató gondokról, az általa elzárt érzelmekről és titkokról. A gyalogút azonban nem csupán erre szolgált, hanem egyfajta belső utazásra is elvitte őt, s vele együtt minket a gondolataiba, hosszú idő óta eltemetett emlékeibe. Megtudhattuk, milyen volt a gyermekkora, hogyan találkozott a feleségével, milyen érzés volt apává válnia, gyakorlatilag végigvezetett minket az életén, a döntésein, a cselekedetein, melyeket utólag visszatekintve szeretett volna másképp kezelni. Útját tehát egy tulajdonképpeni vezeklésnek szánta, egyrészt Queenie irányába, aki húsz évvel ezelőtt segített neki, ám Harold még csak meg sem köszönte, másrészt pedig önmaga és a családja irányába, akikkel annyi mindent elrontott, amit már lehetetlen volt helyrehozni, legfeljebb megbékélni lehetett a történtekkel. A történetmesélésben nagyon tetszett az az írói húzás, hogy szinte a könyv végéig fogalmunk sem volt, mi történt pontosan húsz évvel ezelőtt, amikor Queenie eltűnt, illetve amikor Harold és a felesége, Maureen elhidegültek egymástól, bár az ügyesen adagolt részletek alapján idővel sejteni lehetett a megoldást. A külső utazás leírásai az idős embert körülvevő táj szépségéről, a sokféle növényről, melyet egy növényhatározó segítségével azonosított be zarándokunk, kétségkívül csodálatosan megfogalmazott mondatokban és hasonlatokban tárultak elénk, mégis egysíkúvá tették az elbeszélést, és számomra az is kicsit lelombozó volt, hogy a Harold által érintett helységekből alig láttunk és hallottunk valamit. Utóbbival kapcsolatban természetesen idővel beláttam, hogy végtére is nem egy útikönyvet olvasok, úgyhogy a továbbiakban inkább Haroldra koncentráltam. Akár a való élet, a gyalogút is tele volt hullámhegyekkel és völgyekkel, s az írónő ezeket is tökéletesen időzítve építette bele a cselekménybe: akadtak útszakaszok, ahol főhősünk elbizonytalanodott, vagy a feltoluló emlékképek miatt szó szerint küzdött minden egyes lépéssel, az pedig különösen érdekes rész volt, amikor Harold egy időre társaságot kapott. Mondjuk, engem a szóban forgó fejezetek eléggé felbosszantottak némelyik szereplő viselkedése miatt, mert egyszerűen visszataszító volt, hogy sokan mennyire félreértették az idős ember célját, nem beszélve azokról, akik ezt gátlástalanul ki is használták, esetleg a maguk javára fordították. A végcél elérése egy kissé kiábrándítónak tűnt, de viszonylag hamar rájöttem, hogy azért érzem így, mert addigra teljesen átvettem Harold reménykedését, elképzeléseit, s tulajdonképpen vele együtt csapott arcon a kellemetlen valóság, a befejezésben viszont az újra megtalált boldogság öröme nyújtott enyhe vigaszt e szomorúságra.
A könyv egyszerre volt kevés és sokszereplős, hiszen Harold jó pár névtelen, csak egy tulajdonság, foglalkozás, érzelmi megnyilvánulás alapján beazonosítható emberrel futott össze útja során, s bizony voltak közöttük olyanok, akikről rövid életszeleteik alapján rögtön tudtam, hogy szívesen megismerném őket jobban is. Ilyen volt Martina, a szlovák orvos, aki a szerelemért ment Angliába, az ezüsthajú úr, akinek tiltott viszonya van egy angolul alig tudó fiúval, Kate, az egyik zarándoktárs, aki nemrég vált el, és Wilf, a problémás fiatal, aki a saját fiára emlékeztette Haroldot. A részletgazdagabb karakterrajzok között első helyen természetesen címszereplőnk áll, aki rengeteg fájdalmat és bűntudatot cipelt magával hosszú évtizedeken át, és egy végül ezer kilométeresre duzzadt gyalogút kellett ahhoz, hogy ezekkel megbékéljen. Egyszerre volt megható és szívszorító olyan emlékeiről és a hozzájuk kapcsolódó érzelmeiről olvasni, mint a szeretet nélkül eltöltött gyermekkor, az apaságtól való félelem, a tudat, hogy mind a feleségét, mind a fiát cserbenhagyta, mert nem tudta, hogyan legyen jó férj és apa. Ahogy ezek az emléktöredékek lassan egy képpé formálódtak, úgy értettem és szerettem meg egyre jobban Harold Fry-t, és bár hasonlóan merész utazásra nem vállalkoznék, így gondolatban szívmelengető élmény volt társául szegődni utazásán. Maureen, a felesége szintén fontos figurája volt a történetnek, őt eleinte nem igazán kedveltem a sápítozása miatt, amiért nem hitt a férjében, és valamiféle betegség tünetének gondolta ezt az egészet, de a cselekmény előrehaladtával őt is jobban megismerhettük, és akárcsak férje, ő maga is bejárt egy utat, jelesül kettejük múltjának útját, ahol folyamatos bizonytalankodások közepette újból, többször megvizsgálta az akadályokat, bukkanókat, s rá kellett jönnie, hogy ő sem teljesen ártatlan abban, amilyenné a házasságuk és az életük vált, s ha késve is, de eldöntötte, hogy változtatni fog a dolgokon. Habár Queenie volt a mozgatórugója az eseményeknek, róla meglehetősen kevés információ derült ki, ami csak azért nem zavar, mert készült ennek a könyvnek egy második része Queenie Hennessy szerelmes levelei címmel, mely remélhetőleg jobban beavat majd az ő életébe is (ez a kötet valószínűleg majd csak jövőre fog felbukkanni a blogon).
Összességében nézve csodálatos és felemelő élmény volt Harold Fry valószínűtlen utazásáról olvasni. Nem ragadott magával teljesen, a számomra mindig kissé idegen tájleírások néha kizökkentettek, azonban a szereplői, a történeteik és az élet apró pillanatainak fontosságáról, az egymásra való odafigyelésről sallangmentesen megfogalmazott gondolatainak köszönhetően ismét megízlelhettem, milyen az, amikor magával ragad, megérint és gondolkodásra késztet egy könyv.
Értékelés: 4/5
Jelenetek, amiket érdemes figyelni:
- A belső borítón és a fejezetek elején lévő illusztrációkat, illetve a könyv végén található térképet Harold utazásáról.
- Az út során megismert embereket és történeteiket.
- A Harold által írt levelet, amiből megtudhatjuk a teljes igazságot.
- Harold és Queenie találkozását.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése