Tavaly nyáron készült egy bejegyzés Az Usher-ház vége című novelláskötetről, amelybe Poe 22 olyan elbeszélését válogatták össze, amiknek elsődleges összekötő kapcsuk a misztikum volt. Akkor előrevetítettem, hogy ugyanettől a kiadótól van egy másik válogatás, amit szeretnék az év folyamán elolvasni. Nos, végül jöttek más olvasmányok, s az egész dolog elfelejtődött, hogy most, majdnem másfél év után ismét eszembe jusson.
A történetről röviden: A kötet 13 novellát tartalmaz, többek között azt a három elbeszélést, melynek főhőse minden detektívek őse, C. Auguste Dupin. A maradék tíz történet ezúttal realistább, ám nem kevésbé borongós hangulatot ígér…
A korábbi novellagyűjteményt baljós légkör, szándékosan homályban hagyott konkrétumok és gyakori természetfeletti jelenlét lengte körbe, ehhez képest most csupa olyan történet került bemutatásra, amikben ugyan megmaradt az íróra jellemző borzongató stílus, azonban a rejtélyekről és látszólagos megmagyarázhatatlan eseményekről előbb vagy utóbb az derült ki, hogy bizony van egy egyszerű, hétköznapi megoldásuk. Ez a földhözragadtabb hozzáállás egyértelműen a három detektívnovellában mutatkozott meg a legerősebben, ahol főhősünk, a visszavonult életet élő, művelt ember, C. Auguste Dupin a tiszta logikára és az alapos következtetésekre hagyatkozva oldotta meg az első ránézésre lehetetlennek tűnő bűneseteket. A három novella közül a kötet címéül szolgáló A Morgue utcai kettős gyilkosság a legismertebb és legkedveltebb, nem mellesleg ezt tartják a krimi műfaj origójának, főszereplőjét pedig a mára már híressé vált számtalan hivatalos vagy amatőr nyomozó atyjának. Emlékszem, amikor gimnazista koromban először olvastam el a novellát, mennyire zseniálisnak tartottam Dupin lenyűgöző eszmefuttatását és a történet megoldását. A mostani újraolvasás során viszont meglepő módon egy kicsit bosszantott nyomozónk éleselméjűsége, pontosabban az zavart, hogy alig láttunk valamit a belülről bezárt szobában történt gyilkossági ügyhöz kapcsolódó vizsgálódásaiból, kutatásaiból, ezekről csupán a végkövetkeztetés összefoglalása során értesültünk. Az elmúlt években, mialatt mind nyomtatott, mind mozgóképes formában ismerkedtem a krimik különféle verzióival, eltérő habitusú, csavaros észjárású nyomozóival, mindig is a nyomozás aprólékos részletei, a kirakós darabkáinak felkutatása és összeillesztése kötött le a legjobban (meg persze az elkövető leleplezése), valószínűleg ebből fakadhatott a fenti problémám. Ez egyébként a másik két krimire is rávonatkoztatható, főleg a Marie Roget titokzatos eltűnésére, ahol kifejezetten csalódást keltő volt számomra, hogy a különféle újságcikkek, tanúvallomások, valamint a rendőrségi jelentések hibáinak részletezése és elemzése közben maga a bűntett és az elkövető utáni nyomozás egyre kevesebb teret kapott, s hiába értettem, hogy a hibák kijavítása vezethet el a megoldáshoz, a novella vége felé már alig tudtam figyelni, s ezen az sem segített, hogy a hosszas felvezetést követően nagyon rövidke lezárást kapott az ügy. Ami a többi tíz elbeszélést illeti, sajnos csak elvétve találtam köztük olyat, aminek kiindulópontja érdekesnek tűnt, s a belőle kikerekedő történet is tetszett. Habár tavaly a misztikus novellák esetében is előfordult, hogy zavartak a homályos utalások, az elhallgatott dolgok, az okkult tudományokra támaszkodó filozofálgatások, valahogy azoknak a hangulata és maguk az elmesélt események mégis nagyobb hatást gyakoroltak rám, mint jelen kötet novellái. Persze így is akadt egy-két, a Poe-esszenciát megfelelő mértékben tartalmazó történet, melyeknek olvasása megpendítette bennem a félelem húrjait. Legfőképpen A kút és az inga főhősének folyamatos rettegése az ismeretlentől, a válogatott kínzások átélésének meglehetősen élethű leírásai, valamint Az elsietett temetés hátborzongató alapkoncepciója ragadták meg képzeletemet, ezek mellett pedig az egyébként nem túl izgalmas novellákban is fellelhető volt pár emlékezetes jelenet. Az Usher-ház végéről szóló bejegyzésben már említettem, de mivel itt is nagyban befolyásolta az élményt, úgy érzem, ismét ki kell térnem egynéhány zavaró körülményre. Abban biztos vagyok, hogy Edgar Allan Poe nagyon tájékozott és olvasott ember lehetett, legalábbis erre következtetek az általa idézett írók, költők, gondolkodók és tudósok sokaságából, viszont őt bármennyire is elkápráztatták ezen emberek magvas gondolatai és fejtegetései, az én jóval egyszerűbb elmémet inkább csak fárasztották. Amikor a logika és a következtetés kapcsán előkerült a matematika, azon belül is az analízis tudománya, és oldalakon átívelő értekezés következett ezek összefüggéseiről, hát bizony, a határán voltam annak, hogy messzire hajítom magamtól a kötetet (persze nem tettem, hiszen 1. könyvet nem bántunk, 2. könyvtári példányokat meg pláne nem, mert azért még büntetés is jár). Sajnos hiába a humán beállítottság és a bölcsészkar, a hosszasan tárgyalt filozófiai részekkel sem tudtam megbarátkozni, és az is eléggé kizökkentett az olvasásból, hogy az idegennyelvű szavak állandó jelenléte miatt gyakorlatilag bekezdésenként meg kellett állnom, és hátralapoznom a Jegyzetek részhez, hogy nagyjából megértsem, mit akar épp mondani a szerző. Igen, elfogadom, ha valaki azt mondja erre, hogy ez felesleges nyávogás és szőrszálhasogatás, de mint már mondtam, én egy egyszerű ember vagyok, és az én befogadói élményemet bizony ilyen kis dolgok is nagyban képesek befolyásolni.
Nem szándékosan igazítottam bejegyzésem rövidségét a benne tárgyalt könyv rövidségéhez, csupán az történt, hogy ezek a novellák nem ébresztettek bennem annyi különböző gondolatot és eszmefuttatást, mint mondjuk Az Usher-ház végében található testvéreik nagy része. Helyenként azért bennük is fellelhető az utánozhatatlan Poe-stílus, úgyhogy az író életműve iránt érdeklődőknek mindenképpen javaslom elolvasásra.
Értékelés: 3/5
Jelenetek, amiket érdemes figyelni (mint általában a novelláskötetek esetében, ezúttal is a nekem leginkább tetsző novellák felsorolása következik):
- A kút és az inga; Az elsietett temetés; Te vagy az!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése