Fél évvel ezelőtt kezdtem el az eredeti Millennium-trilógia újraolvasását, a következőkben a második rész újbóli felfedezése során kialakult véleményemet olvashatjátok.
A történetről röviden: Az elismert folyóirat, a Millennium tényfeltáró anyagot készül megjelentetni a svédországi leánykereskedelemről, melynek főként külföldről behozott fiatal külföldi lányok az áldozatai. A cikkek és a hozzájuk kapcsolódó, a kuncsaftokat leleplező könyv megjelenése előtt nem sokkal meggyilkolják a témával foglalkozó fiatal párt. A rendőrség és a Millennium szerkesztősége is nyomozásba kezd, hogy kiderítsék a tettesek kilétét és indítékait, a nyomok pedig nagyon hamar belekeverik az ügybe a tetovált lányt, Lisbeth Salandert…
Kicsit tartottam ettől az újraolvasástól, mert emlékeztem rá, hogy a Larsson által írt trilógiából az első rész még úgy-ahogy tetszett, a további két rész azonban egyáltalán nem aratott nálam nagy sikert. Erre alaposan ráerősített az első rész márciusi újraolvasása, amely során kétségkívül érdekes volt követni a negyven évvel ezelőtti eltűnés körüli rejtélyek felfejtését, a gazdasági, politikai részeket viszont egyáltalán nem értettem, ellenben alaposan elfáradtam tőlük. Jelen könyv cselekménye szintén egy bűnügy utáni nyomozásra épült, mégis sokkal erőteljesebb politikai színezetet kapott, tele az állami korrupció elleni éles kritikával, ami ambivalens érzéseket keltett bennem, ugyanis alig értettem valamit a sokrétűen felvázolt háttérből, lévén semmilyen formában nem érdekel ez a témakör, azt a részét viszont nem volt nehéz felfognom, hogy milyen mélyre képes süllyedni a rendszer, ha a saját érdekeinek, titkainak a megvédéséről van szó. A kettős gyilkosság megtörténte után, a két különálló (hivatalos rendőrségi és magánjellegű Millenniumi) nyomozás során azt éreztem, hogy maga a téma, illetve a mögötte rejtőző felháborító ellentmondás egyre jobban elsikkadt, hogy átadja a helyét egy még nagyobb és felháborítóbb állam által elkövetett cselekedetnek. Utóbbi szoros összefüggésben állt Lisbeth Salanderrel, ezáltal újabb információkat tudhattunk meg erről a titokzatos lányról, hogy milyen események formálták őt olyanná, amilyennek mi megismertük. Az kétségkívül tetszett, hogy a sokféle emlékek, beszámolók folyamatos adagolásával szép lassan tárult fel előttünk Lisbeth múltja, ugyanakkor zavart is egy kicsit, hogy emiatt a kezdetben központinak számító prostitúciós szál idővel nem kapott elég figyelmet. Akárcsak az első könyvben, itt is hosszan, részletekbe menően követhettünk végig egy nyomozást (pontosabban kettőt), annyi különbséggel, hogy ez a bűntett a jelenben történt, frissebbek voltak a nyomok, az adatok, illetve hogy az egyik fontosabb szereplő lett az első számú gyanúsított, s gyakorlatilag a történet nagy részében őt próbálták meg elkapni, de emellett persze igyekeztek minél kimerítőbben megvizsgálni a bizonyítékokat, kideríteni az indítékokat. A Millennium szerkesztőségének magánnyomozása az első részben olvasottakhoz hasonlított, nemhiába mindkét esetben a kérlelhetetlen Mikael Blomkvist próbálta meg felgöngyölíteni a fonalat, de üdítő változatosság volt, hogy a rendőrség munkamódszerébe is betekintést nyerhettünk. Habár az aprólékosan leírt részletek néha bizony kikezdték a türelmemet, mégis igyekeztem alaposan figyelni, hiszen tisztában vagyok vele, hogy a valóságban nem olyan könnyű elkapni egy gyilkost, mint ahogy azt a filmek és a sorozatok sejtetik. A tetovált lány elbeszélését sokszorosan átszövő, nők elleni erőszak éles kritikája ha lehet, ezúttal még erősebb hangsúlyt kapott: a leánykereskedelem során kihasznált lányok mellett egy rendőrnő és Lisbeth egyik barátnője, a leszbikusságát büszkén vállaló szociológushallgató jelenetein keresztül mutatkozott meg leginkább az undorító hímsovinizmus és a nők teljes lenézése, tárgyiasítása. Voltak alkalmak, amikor annyira megcsömörlöttem az utálkozva fröcsögő férfiaktól, hogy majdnem abbahagytam a könyv olvasását, ugyanakkor az is felmerült bennem, hogy az író helyenként egy kissé talán túltolta a gyűlölködő férfiak számát. A negatív megnyilvánulások legnagyobb dózisát egyértelműen Lisbeth Salander kapta, akinek gyermek- és fiatalkorából rengeteg szívszorító vagy épp gyomorforgató részletre derült fény. Borzasztó érzés volt, amikor szép lassan helyére kerültek a kirakós darabkái és rádöbbentél arra, hogy tulajdonképpen miért kellett neki annyit szenvednie. Szóba került már a politikai korrupció és a nők elleni erőszak kritikája, volt azonban még egy hasonlóan fontos téma a történetben, amire szeretnék kitérni: a szenzációhajhászatra berendezkedett média, ami egyre inkább részévé válik a mindennapjainknak. Mind a könyvben, mind a valóságban visszataszítónak találtam/találom a féligazságokat, innen-onnan összeollózott interjúrészleteket felvonultató, a minél figyelemfelkeltőbb, ám egyben elrettentőbb cikkeket, hírbeszámolókat, amelyekben minden szégyenérzet nélkül osztanak meg részleteket gyilkossági helyszínekről, a gyilkosság elkövetései módjáról, vagy teregetnek ki magánjellegű információkat egy ember életéből, csupán az olvasottság és a nézettség kedvéért.
A karakterekről szóló rész viszonylag rövid és tömör lesz, mert hiába a számtalan, kisebb-nagyobb fontossággal bíró szereplő, csak kevesen tudták igazán megragadni a figyelmemet. Lisbeth ellentmondásos, mégis összetett személyét hamar megkedveltem az első részben, bírtam a beszólásait, nagyon érdekeltek a belső gondolatai, s alig vártam már, hogy még jobban megismerhessem. Ehhez képest csalódtam a mostani karakterrajzában. A könyv eleji semmittevésével, hirtelen érzelmi fejlődésével, érettebbé válásával nem tudtam mit kezdeni, elsősorban azért, mert A tetovált lány végén és A lány, aki a tűzzel játszik elején látott Lisbeth között hiányzott valamiféle átvezetés, hogy mitől indult el ebbe az irányba. A róla kiderült újabb információk ugyan ébresztettek bennem empátiát iránta, de valahogy mégsem tudtam úgy közel kerülni hozzá, és alkalomadtán izgulni érte, mint korábban. Mikael az elejétől fogva csupán a Lisbethtel való együttműködése miatt érdekelt, önmagában nézve nem lett a szívem csücske, bár a munkája és a barátai iránti elkötelezettségét, a kérlelhetetlen nyomozói vénáját most is becsültem. Ami a többieket illeti, a mellékszereplők között akadt néhány színfolt, akiket említés szintjén felsorolok: Paolo Roberto, a híres bokszoló és Lisbeth barátja nagyon vicces és egyben kitartó szereplő volt, Sonja Modig, a rendőrségi nyomozócsapat egyetlen női tagjának személyében pedig egy újabb okos, harcias, hatalmas igazságérzettel megáldott nőt köszönthettünk, aki remekül verte vissza a férfi munkatársaitól származó negatív kommenteket, melyek a nyomozásban való részvételének és nyomozói képességeinek megkérdőjelezésére irányultak.
Összességében nézve az első részhez képest ez egy fokkal kevésbé tetszett, sőt igazából arra döbbentett rá, hogy nekem nem igazán jön be ez a műfaj. Az általa tárgyalt témákról megfogalmazott mondanivalója kétségkívül elgondolkodtató volt, a gyilkossági ügy hosszan elnyúló nyomozása, a tőlem abszolút távol álló politikai részletek és egyéb felesleges betoldások (mégis mire kellett az elején az a rengeteg matematikai fejtegetés? tisztára olyan érzésem volt tőle, mintha megint a gimis matekórán ülnék, és higgyétek el, egyáltalán nem hiányzott az az érzés…) miatt egy idő után kissé érdektelenné vált számomra a történet, arról nem is beszélve, hogy ismét sikerült alaposan lefárasztania.
Értékelés: 3/5
Jelenetek, amiket érdemes figyelni:
- Lisbeth és Mikael együttműködését.
- Az egymás mellett futó nyomozásokat.
- A Lisbeth múltjáról kiderülő új információkat.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése