James Dashner írói munkásságával nagyjából egy éve ismerkedtem meg közelebbről, amikor is rátaláltam az Útvesztő-trilógiára. Neki köszönhetően lett egy új kedvenc sorozatom, így mikor hallottam róla, hogy a trilógia előzményeiről is készül könyv, alig vártam, hogy olvashassam. Végül az október végén aktuális névnapomon megkaptam ajándékba a kötetet, amit az őszi szünet ideje alatt sikerült is elolvasnom, úgyhogy most következzék a Halálparancs véleményezése! Spoilerek lesznek, úgyhogy csak saját felelősségre olvass tovább!
A történetről: Tizenhárom évvel járunk Az útvesztő története előtt. A napkitörések és a szökőárak a Föld népességének nagy részét elpusztították, a megmaradt túlélők telepeken élnek, s ott próbálnak meg új életet felépíteni maguknak. Mark és Trina két fiatal, akik együtt menekültek el a napkitörések elől, csatlakoztak egy kis csapathoz, s lassan egy éve élnek már a telepen. Egy nap Bergek lepik el a telep feletti légteret, és dobónyilakkal kezdik el lelőni az embereket. A dobónyilakban valami halálos vírus rejtőzik, mert akit eltalál, azonnal meghal. Mark és a csapatuk vezetője, Alec felmásznak a Bergre, hogy információkat szerezzenek a vírusról és azokról, akik parancsot adtak a kilövésükre. Innentől kalandok sora követi egymást, rengeteg veszélyes helyzetbe kerülnek, rejtett és titkos információkra bukkannak, s végül egy cél lebeg a szemük előtt: biztonságba helyezni egy kislányt, Deedeet, aki valami megmagyarázhatatlna oknál fogva immunis a vírusra...
Annyira akartam szeretni ezt a könyvet. Azt vártam tőle, hogy legalább lesz olyan jó, mint a trilógia, visszahozza egy kicsit annak a hangulatát attól függetlenül, hogy az ottani karakterek itt nem szerepelnek (vagyis egyvalaki igen, de erről később). De sajnos kicsit csalódtam. A történet csak nyúlt, nyúlt, sorakoztak a veszélyes szituációk, peregtek az oldalak, de valahogy úgy tűnt, mégsem történik semmi. Az, ami a szereplőknek új volt, az nekem, olvasónak nem volt az, hiszen már ismertem a Kitörést és az elterjedésének a sztoriját a trilógiából. De nem is ez volt a legnagyobb baj, hanem az, hogy egyszerűen semmilyen feszültség nem érződött az egyes fejezetekben, pedig volt bőven akció. Valahogy mégsem tudtam úgy izgulni a szereplőkért, mint Az útvesztőben. Pedig a karakterekkel nem volt probléma: Mark és Alec kettősét nagyon hamar megkedveltem, és nekik köszönhetem a könyv legtöbb vicces pillanatát. A többieknél csak azt sajnáltam, hogy keveset szerepeltek, a Dilis Triót például szívesen megismertem volna közelebbről is.
Valamilyen megfogalmazhatatlan okból kifolyólag mégis tetszett a könyv. Mark visszaemlékezései voltak a legerősebb részei a történetnek, nagyon hitelesen, részletesen tárultak fel előttem a fiú által átélt múltbeli borzalmak. Ja igen, és el ne felejtsem megemlíteni az utolsó húsz oldalt. Az az utolsó húsz oldal... Na igen, ott megkaptam azt, ami addig hiányzott a sztoriból. Ott csak ültem, olvastam, percenként csapkodtam a térdem, artikulátlan hangok sorozatával próbáltam kifejezni a bennem dúló érzelmeket és közben csak annyit tudtam mondani: "Erről beszéltem, James Dashner! Ezt vártam egész eddig! Miért nem tudtad ilyenre megírni az egész könyvet?" Az Epilógustól szimplán kifolyt a könnyem, amikor a végére rájöttem, hogy ki is az a kisfiú, akit éppen elvisznek az anyukájától. Aztán jött az a Memóriatolvaj-kártya rész... Te jóságos Sirató! Na, az a rész tényleg összekapcsolta a Halálparancsot az Útvesztő-trilógiával! Arról most ne beszéljünk, hogy a könyv befejezését megelőző nap estéjét/éjszakáját azzal töltöttem, hogy próbáltam valami kapcsolatot teremteni a könyvek között, és végül felállítottam egy elméletet, miszerint Deedee csakis Teresa lehet. A kor egyezik, az immunitás egyezik, és a névkülönbség is arra vezethető vissza, hogy miután a VESZETT begyűjtötte a gyerekeket, új neveket adott nekik. És igazam lett! Ettől függetlenül is izgalmas volt ez a rész a könyvben, hiszen mégiscsak ekkor találkozott először egymással a trilógia két fontos főszereplője, Thomas és Teresa. Abszolút jól sikerült lezárás, méltó kapcsolódás a trilógiához, jár érte a taps! És mostantól csendben, türelmesen várom, hogy megérkezzen a folytatás. :)
Nos, akkor összegezzünk: a történet lehetett volna rövidebb és izgalmasabb, de a szereplőknek és a könyv végi történéseknek köszönhetően a Halálparancs egy jó kis olvasmányélmény lett. Beleillik a trilógiába, bár azt le kell szögeznem, szerintem egy picit gyengébb nála. Ennek ellenére tudom ajánlani, de főleg azoknak, akik már olvasták a trilógiát, mert úgy lesz igazán izgalmas az az utolsó húsz oldal. ;)
Értékelés: 4/5
Jelenetek, amiket érdemes figyelni:
- Mark visszaemlékezéseit.
- Mark és Alec kettősét.
- Az utolsó húsz oldalt. De azt nagyon!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése