Könyvkritika: Charles Dickens - Nehéz idők (Ismerkedéseim a viktoriánus irodalommal vol.4)

Legutóbb januárban olvastam Dickenstől, úgyhogy épp itt volt az ideje, hogy megismerkedjem egy újabb könyvével. Nem volt különösebb ok a választás mögött, de lejjebb elolvashatjátok, mennyire volt jó döntés részemről ennek a könyvnek a kiválasztása.
A történetről röviden: Egy észak-angliai gyárvárosban, Coketownban járunk, ahol az élesen elkülönülő középosztály és munkásosztály mindennapjaiba, életkörülményeibe nyerhetünk bepillantást kevés szimpatikus és sok kellemetlen egyén tettein, gondolatain keresztül…
Sokat töprengtem az összefoglaló megírásán, de akárhogyan csűrtem-csavartam, úgy éreztem, hogy nem lenne megfelelő, ha csak bizonyos szereplőket és cselekményelemeket említenék meg, másokról pedig úgymond megfeledkeznék. Így maradtam ennél a kissé talán személytelen fogalmazásmódnál, ami viszont szerintem átadja a történet igazi lényegét. Eddig mindössze három könyvet olvastam az írótól, ám egyik sem volt ennyire dühös, kritikus, ugyanakkor meglepően tömör, mint a Nehéz idők. Furcsán is érzem magam, hogy korábban többször is megjegyzést tettem arra vonatkozólag, hogy szeretem az író mesélőkedvét, néha viszont sokallom a rengeteg kis részletet, hosszúra nyújtott elbeszélést, most pedig azt kell mondanom (mivel ezt érzem), hogy hiányoztak azok az apró kitérők, valamint a történetvezetés is túl hamar ért egyik pontból a másikba, a máskor olyan sokáig sejtetett rejtélyek is elég hamar kipattantak. Olvastam róla, hogy Dickens egy gyárvárosban tett látogatása szolgált eme könyv alapjául, az ott látottak olyannyira elborzasztották, hogy ki kellett írnia magából a haragját. Amit meg is tett, ám a nagy felháborodás számomra kicsit elvett a tőle megszokott stílusból. Bármennyire is értékeltem, ahogy az akkori politikai helyzetet, a munkásosztály tarthatatlan jogi állapotát bemutatta, a borongós hangulata, a szavaiból csepegő indulata némileg elriasztottak. Értem én, hogy minél realistább módon szerette volna ábrázolni a viszonyokat, illetve azzal is tisztában vagyok, hogy nem várhatom el mindegyik könyvétől, hogy megnevettessen és a legkilátástalanabb pillanatokat is feloldja valami boldog befejezéssel, ennek ellenére most nagyon hiányzott némi pozitívum. Nem volt teljesen pesszimista a végkifejlet, jó pár szereplő szerencsére tudott a helyes irányba változni, az összkép azonban felhős maradt. Ha már irány: a cselekményvezetés irányát sem értettem, hiszen elsősorban a gőgös gyáros és a tényközpontú hozzáállású iskolaigazgató, valamint utóbbi két idősebb gyermeke voltak a középpontban, tehát elejétől fogva csupa unszimpatikus, vagy rövidesen azzá váló ember beszélgetéseit, tetteit, korlátolt gondolkodásukat ismerhettük meg, amik rögtön előidézték az olvasói ellenszenvet. Az a kevés jó karakter, akik vagy a munkásosztályból, vagy egyéb alsóbb osztályból származtak, alig kaptak teret, és amikor kaptak, akkor is az előbbiek áldozataként láthattuk őket. Szerintem jobb lett volna, ha a munkásokat ismerjük meg jobban, többet megtudunk a hátterükről, a mindennapjaikról. Nagyon leegyszerűsítve a gonosz, felfuvalkodott gyárosok, középosztálybeliek álltak szemben az ártatlan, becsületes, örökké dolgozó, hajtó munkásokkal és ennél azért szürkébb volt a valós kép (vagy csak én akarom túl optimistán látni a dolgokat…). Ami a szereplőket illeti, az írótól megszokott karakterrajzok most is jelen voltak, de amint már fentebb is utaltam rá, nem voltak olyan részletesek (meg persze a többségük kiállhatatlan egy alak volt). Gradgrind, az iskolaigazgató, később parlamenti képviselő tényekhez való szigorú ragaszkodása, a képzelődés, csodálkozás mindennemű elutasítása gyakorlatilag az első oldalon negatív szereplővé avatta őt, ám később kiderült, ő azon kevesek egyike, akik átesnek bizonyos változásokon. A gyáros Bounderby felkerült a „leggyűlöltebb Dickens-szereplők”-listámra a Murdstone-testvérek mellé a folyamatos okoskodása és szájhősködése miatt; volt vele kapcsolatban egy gyanúm, ami nagy megelégedésemre igaznak bizonyult, csak hogy még inkább igazolást nyerjen kiállhatatlan jelleme. A két idősebb Gradgrind-gyerekre eltérően hatott apjuk szűklátókörű nevelése, és nem igazán tudtam eldönteni, melyikük szenvedett nagyobb kárt, mert akárhonnan nézzük Tom tettét, azt nem lehet eltagadni tőle, hogy a szeretet nélküli gyermekkor is nagy szerepet játszott az elfajzásában. Sissy, a cirkuszi bohóc egyszerű, alázatos, kedves lányáról először azt hittem, hogy ő lesz a főszereplő, de csupán a könyv elején és végén jutott neki szerep, ami fontos volt ugyan, én mégis keveselltem. Stephen Blackpool és Rachael, a két fontosabb karakter a munkásosztályból gyönyörűen megírt szereplők voltak, az összefonódó múltjuk és jelenük mellett kitartásuk, végtelen becsületességük miatt is megkedveltem őket. Főleg Stephenen keresztül nyilvánultak meg a munkásokkal szembeni igazságtalanságok, a hibás és rossz törvények, amik rendes munkabért és munkaidőt, valamint a magánéletükre is nagyobb szabadságot adtak volna.
Összefoglalásképpen mit írhatnék? Az író megszokott stílusa most elég szélsőségesen nyilvánult meg, a leírásai, karakterrajzai azonban az esetleges részletek hiányától függetlenül sem vesztettek erejükből. Mindenképp értékelem az íróban, hogy egy nemes ügy, a munkások jobb életkörülményeiért vívott harcba beszállva megírta ezt a könyvet, ami erős és autentikus képet fest a 200 évvel ezelőtti társadalmi helyzetekről, mindezek ellenére nekem hiányzott belőle az a látszólag sosem szűnő optimizmus, ami az eddig olvasott műveit jellemezte, legyenek szereplői bármilyen reménytelennek tűnő helyzetben.


Értékelés: 3/5
Jelenetek, amiket érdemes figyelni:
  - A nyers, ám pont ettől tökéletes leírásokat, jellemzéseket.
  - Stephen és Rachael önálló, illetve közös jeleneteit.
  - Kiderül az igazság Bounderby múltjáról.