Stephen King jó pár könyvéről írtam már, sőt erről a könyvről, pontosabban a címadó kisregényről is készült már egy bejegyzés évekkel ezelőtt. Röviden összefoglalva az íróhoz és műveihez fűződő viszonyomat: mivel szeretem a természetfeletti, olykor borzongató, a véresebb, komolyabb horrort okosan és nem csupán hatásvadászat céljából alkalmazó történeteket, nem meglepő, hogy King könyveit hamar megkedveltem. Egy időben talán túl sokat is olvastam tőle egyszerre, mert azt vettem észre, hogy ráuntam a sztorijaira, ezért tartottam egy hosszabb szünetet. A „visszaszokásom” néhány újraolvasással kezdődött, s valamilyen szinten ez is az, de a lényeg, hogy amióta kisebb adagokban, pár hónapos szünetekkel olvasok tőle, ismételten felfedeztem könyveinek értékét és érdekességét. Ezt egyébként nem csak nála csinálom, hanem az egyhangúságot elkerülendő, mindig próbálok más műfajú, más korban játszódó, más kiadótól származó könyveket olvasni egymás után. A stílusában a fentebb említettek mellett szeretem a részletes helyszínleírásait, főleg ami az álmos amerikai kisvárosi hangulatfestéseket illeti, a sokszínű karakterrajzait, a szereplőkről elmondott apró, a cselekmény szempontjából nem lényeges, a szereplőt mégis élettelibbé varázsoló információkat és azokat a baljós, olykor kétértelmű befejezéseit. A remény rabjaiban helyet kapott négy kisregény nyomokban mind tartalmazza a felsorolt tulajdonságokat, habár egyik sem természetfeletti, s csupán részleteiben horror, egyébként hétköznapi emberekről, hétköznapi(nak tűnő) dolgokról szól. Különböző történeteik miatt úgy éreztem, nem tudnék róluk egyszerre, csak külön-külön írni (a tömörebbnek szánt molyos értékelésben viszont valószínű, hogy összeolvasztom őket), s habár elsőre megrémített a feladat nagysága, mégis belevágtam. A továbbiakban tehát a négy történetről és a róluk kialakult véleményemről négy külön bekezdésben olvashattok. Mivel eltérő hosszúságúak és más-más érzést váltottak ki belőlem (kettő nagyon tetszett, egy félig-meddig, egy pedig nem igazán), ezért a bekezdések sem lesznek egyforma hosszúak, de reményeim szerint a lényeg így is kiolvasható belőlük.
A remény rabjai
A történetről röviden: Andy Dufresne-t felesége és annak szeretője megöléséért életfogytiglani börtönbüntetésre a Shawshankbe zárják, ami Amerika egyik legszigorúbb büntetés-végrehajtási intézete. Narrátorunk Red, aki szintén itt rab, összebarátkozik Andyvel és elmeséli nekünk ennek a rendkívüli fickónak egészen rendkívüli tettét…
A címadó kisregényt már elolvastam egyszer pár éve, kacérkodtam is vele, hogy csupán beszúrom ide a korábbi bejegyzést és kész, de az nem lett volna helyes, lévén most korántsem ugyanazok a gondolataim támadtak róla, mint régen. Eleinte nagyon zavart és máig sem tudom megmagyarázni, miért, hogy Red szinte csak Andyről beszélt, önmagáról alig. Oké, Andy figyelemreméltó dolgokat vitt véghez Shawshankben, de én Redet is szerettem volna jobban megismerni. A börtönben töltött mindennapok, a szigorú rendszabályok, a vezetőség vagy épp az erősebb rabok kegyetlenkedései megterhelőek, sőt néha idegesítőek voltak, főleg azok a részek, amik a fejesek hatalommal való visszaéléseit taglalták. Ennek ellenére vagy a nehéz téma, vagy a helyszín miatt, de egyáltalán nem tudtam belemerülni az elbeszélésbe, elég hamar egyhangúnak éreztem Red beszédét, akárcsak az Andyvel kialakult barátságát, s alapvetően az egész kisregényt nézve hiányoltam a részleteket. Ha jobban belegondolok, végülis a rácsok mögött valószínűleg eseménytelenül telnek a napok, de pont ezért lehetett volna több infó Red múltjáról. Az olyan apró részletek, mint az intézményfüggőség problematikája, a börtön bentlakóiról, történelméről elmondott anekdoták nagyon elgondolkodtatóak és alkalmanként szórakoztatóak voltak, valamint Andy kitartása, töretlen hite, amivel megküzdött Shawshank nehézségeivel és Red történetvégi reménykedése is enyhítették némileg kezdeti zavaromat és nemtetszésemet. Összességében nézve nem nyűgözött le, helyenként hiányosnak és zavarosnak éreztem, azonban a mély mondanivalója és a harmadik harmad felemelő mivolta miatt megéri egyszer elolvasni. És a filmváltozatot se hagyjátok ki, nem hiába emlegetik hosszú évek óta a világ legjobb filmjeként.
Értékelés: 3/5
Jelenetek, amiket érdemes figyelni:
- Red eszmefuttatását az intézményfüggőségről.
- Az utolsó negyven oldalt.
A jó tanuló
A történetről röviden: Todd Bowden egy tizenhárom éves srác, aki remekül teljesít az iskolában és az iskolán kívül is. Eszessége és szüntelen érdeklődése sodorja bele az életét örökre megváltoztató találkozásba, amikor némi magánnyomozás után bekopog a közelükben lakó idős úrhoz, Arthur Denkerhez, aki sötét múltat és titkokat őriz…
A könyv hátulján lévő leírásban is benne van, szóval szerintem nem spoiler, ha elmondom, hogy az ártatlannak tűnő idős úrról kiderül, hogy a második világháború idején egy náci koncentrációs tábor parancsnoka volt, s Todd elsőkézből szeretne mindent megtudni a táborok pontos működéséről, az ott történt borzasztó dolgokról. A blogon már számtalanszor említettem, hogy évek óta érdeklődöm a holokauszttal foglalkozó könyvek iránt, legyenek azok fiktív történetek, túlélői visszaemlékezések, esetleg szakirodalmak. Ebből már sejthető, hogy milyen nagy kíváncsisággal indultam neki ennek a történetnek. Habár azt nem sejtettem, hogy Todd érdeklődése inkább a bizarrabb, már-már szenzációhajhász borzalmakra irányult, tehát nem a miért érdekelte, vagy az, hogy az öregúr miként gondolkodik akkori tetteiről, milyen gondolatok jártak a fejében, miközben kiadta a parancsokat. Én ugyanis inkább ilyeneket kérdeztem volna, s én a holokausztról is főleg azért olvasok, mert abban reménykedem, persze teljesen feleslegesen, hogy talán egy nap megértem, miért tették. Ezt persze sokan sokszor leírták és valamilyen szinten én is beláttam már, hogy egy ilyen szintű borzalmas dolgot ép ésszel soha nem lehet felfogni, legfeljebb megpróbálhatunk tenni azért, hogy újra ne fordulhasson elő. A megértés mellett nálam az emlékezés játszik még nagy szerepet, holott egyetlen közeli vagy távoli rokonom sem volt érintett benne, mégis úgy érzem, ha olvasok róla, azzal nem hagyom feledésbe veszni ezt a dolgot, valamint tisztelgek minden megnevezett és névtelen áldozat előtt, akiknek értelmetlen halált kellet halniuk egy helytelen ideológia miatt. Ami a gázkamrákban, krematóriumokban történteket illeti, olvastam ilyen jellegű könyveket, sőt az egyik legjobbakat a témában, ám azok sem konkrétan a gyilkolás részleteit helyezték előtérbe, hanem hogy az ottani munkára kényszerített zsidók, vagyis a sonderkommandósok, hogyan élték meg a borzasztó körülményeket. Alapvetően úgy gondolom, a táborokban végzett kísérletekről, a különböző ölési módszerekről részletesen, csupán hatásvadászat céljából írni, pláne képeket publikálni egyáltalán nem tisztességes dolog, még úgy sem, hogy a háború utáni években ezt főként azért tették, mert úgy gondolták, az emberek másként nem hinnék el a történteket, valamint okulásként, hogy ilyen ne történhessen meg még egyszer. A szakirodalmak egy része azt mondja, és egyet kell velük értenem, hogy a képek és egyéb borzasztó részletek megosztásával kizsákmányoljuk az elhunytakat, s megsértjük az emléküket. Hú, ahogy azt előre sejtettem, a téma iránti mély kötelék miatt kicsit elszaladt velem a ló és kezdek elkanyarodni a kisregénytől, de amikor azokról az újságokról olvastam, amikből Todd szerezte a részinformációit, amiknek kiegészítését Denkertől várta, már akkor megfogalmazódtak bennem ezek a gondolatok és úgy éreztem, ki kell őket írnom magamból. Igaz ugyan, hogy a történet teljesen a másik irányba tartott, mint amire számítottam, mégis tetszett, sőt ez volt a kedvencem a négyből, és talán pont azért, mert nem a holokausztra, annak borzalmainak részletes leírásaira helyezte a hangsúlyt (ha így lett volna, szerintem nem vélekednék róla ilyen pozitívan), hanem háttérként használta, hogy bemutassa egy fiatal fiú és egy öregember zsarolásban fogant, majd később hátborzongató szimbiózisba forduló kapcsolatát. Eleinte Todd volt az irányító, aki erőszakosan követelt minden aprócska részletet Denker táborparancsnoki múltjából, s ekkor még úgy látszott, az idős úr nem fogadja szívesen az újra felbukkanó emlékeket, s én már-már megsajnáltam, mert mintha némi bűntudatot érzékeltem volna megtörtségéből. Aztán Todd kérdezősködései, furcsa ajándékai (ha manapság is lehet jelmezkölcsönzőből ilyen egyenruhát beszerezni, akkor megvan a véleményem a vevőről, de az árulóról is; elszomorító és borzasztó egyben, hogy a múltban történtek ellenére van, aki szerint vicces ilyenbe öltözni és van olyan majom, aki be is öltözik) hatására az egykori kíméletlen katona ismételten előbújt az öregember álca mögül és a libikóka, amin Todd és Denker ültek, lassan utóbbi irányába hajlott. Természetesen Toddra is hatással voltak a hallottak és a bácsi metamorfózisában is voltak borzongató jelenetek, azonban ahogy Todd gondolataiba lassan, de biztosan beszivárgott a felsőbbrendűség, a gyilkolás utáni vágy, rémálmok és sötétebbnél sötétebb gondolatok közepette, az egyenesen rémisztő volt. Egy idő után mindketten szabadulni akartak a másiktól, s hamar rájöttek, hogy ez lehetetlen, ugyanis addigra már összekötötte őket a közös tudás Denker múltjáról. Az ebből fakadó frusztrációt hasonló módon, de egymástól függetlenül vezették le, s ezt a hosszas folyamatot King a végsőkig kihegyezett csavarokkal és brutális jelenetekkel mutatta be. Ötletem sem volt, mikor és hogyan érhet véget kettejük párharca, sőt talán titokban azt kívántam, ne is érjen véget soha, mert olyan zseniálisan lett felépítve a két ember kapcsolata, a macska-egér játékuk, a kelletlen és látszólag elszakíthatatlan kötelékük, sőt a karaktereikbe is alapos betekintést nyerhettünk. Mint már mondtam, örülök neki, hogy nem arra került a hangsúly, hogy mik is történtek pontosan, részletekbe menően a táborokban, a túlélők azonban kaptak egy rövid, de fontos szerepet az elbeszélésben és az ennek nyomán olvasott gondolatok, emlékek egyrészt nagyon meghatóak voltak, másrészt pedig egy nagyon is létező, bonyolult kérdéskört, jelesül az isteni hatalom létezését járták körbe, hiszen milyen Isten az, aki hagyta megtörténni a holokausztot?
A befejezés a bő lére eresztett történethez képest elég rövidnek tűnt, de aztán rájöttem, hogy az író ezzel is a sokkhatást akarta növelni. Hát, sikerült neki. Nemcsak a két főszereplő közti brutálisan erős, sokrétű és félelmetes viszonya, hanem a holokauszttal kapcsolatos kérdéskörök, vagy a nácizmus sajnos mind a mai napig jelen lévő hatásairól megfogalmazott elgondolkodtató, már-már baljós felvetései miatt is kihagyhatatlan olvasmányként aposztrofálom ezt a kisregényt.
Értékelés: 4,5/5
Jelenetek, amiket érdemes figyelni:
- Todd és Denker kapcsolatának változásait.
- A fordulatokat.
- A holokauszttúlélő szerepét.
Állj ki mellettem!
A történetről röviden: A nyári szünet utolsó napjaiban négy jó barát úgy dönt, kalandtúrára indulnak, melynek célja egy kortársuk holttestének megtalálása…
Van ez a sorozat, biztosan hallottatok már róla, úgy hívják, Stranger Things. A készítői rajonganak Stephen King műveiért és a könyveiből merített inspirációk mellett a filmadaptációkra is szívesen tesznek könnyen felismerhető utalásokat és nem mellesleg, az egész sorozat úgy indul, hogy van négy srác, akik mindenáron meg akarják találni eltűnt barátjukat… Tavaly nyár óta vagyok masszív rajongója a sorozatnak, épp pár hete fejeztem be az idei, harmadik évad megtekintését, és az Állj ki mellettem! ajánlóját olvasva azonnal eszembe jutottak a Stranger Things srácai. A kisregény korántsem tartogat annyi és olyan izgalmakat, mint a sorozat, ettől függetlenül nagyon jó és hamar elnyerte tetszésemet. A négy srác egyike, a felnőttként íróvá vált Gordie az elbeszélőnk, ő vezet vissza minket abba az 1960-as forró nyárba, amikor kis csapatuk elindult megkeresni Ray Brower holttestét, aki áfonyaszedés közben tűnt el. Talán az is elősegítette a történtekbe való bevonódásomat, hogy én is épp egy forró nyár kellős közepén olvastam a fiúk kalandjait, de pillanatok alatt elvesztem állandó csipkelődéseikben és tizenéves fiúkra jellemző beszélgetéseikben, emellett mindegyikük családi hátteréről részletes képet kaphattunk, amik nagymértékben árnyalták jellemeiket, illetve könnyebben megérthettük, mit miért csinálnak és gondolnak. Kisvárosuktól messzire vezető kirándulásuk visszavitt a gyerekkoromba, holott én a falunk egyik végétől a másikig se mentem el a szüleim tudta nélkül, s különben sem voltam egy rendbontó (bár az rémlik, hogy egyszer el akartam szökni, de arra már nem emlékszem, miért), mégis ahogy követtem őket hosszú útjukon, újraéltem azt az ártatlanságot, szabadságot és önfeledt vidámságot, ami jó esetben minden gyermekkor sajátja és ami az enyémet is jellemezte. A rémtörténetek a szeméttelep kutyájáról, az este hallott erdei hangok szellemként való értelmezése szintén a kreatív gyermeki elme oly’ ismerős megnyilatkozásai voltak. Igaz, hogy útjukról néha A Gyűrűk Ura – A gyűrű szövetsége hobbitjainak baktatása jutott eszembe, ami bizony anno próbára tette a türelmemet, itt azonban az átélt kalandok, az ugratások mögött is jól érezhető szoros kötelék és barátság került előtérbe és nem a környezet vagy az út hosszas taglalása. A holttest megtalálása az elmúlással való első találkozás rémét hordozta magában, az ott lezajló, majd az azt követő dolgok is egyértelműen a gyermeki ártatlanság elvesztését, a felnőttkor kegyetlen és néha érthetetlen világába való vonakodó belépést szimbolizálták, s a kisregény vége felé meglehetősen elkedvetlenedtem a megszaporodó szomorú történésektől. Főleg a fiúk barátságának megszakadása érintett meg, bár várható volt, s amikor a fiúkéhoz hasonló korban bomlottak fel barátságaim, utólag visszanézve rájuk tényleg jobb, hogy befejeződtek, ugyanakkor eszembe juttatott nem annyira kisgyermekkori barátságokat, melyekről azóta már elfogadtam, hogy jobb, hogy véget értek, de ahogyan tették ezt, annak a miértjére a mai napig nem találtam választ és bármennyire próbálom elfelejteni, apró pici tüskeként makacs módon kitart és nem tudom eltávolítani. Visszatérve a kisregény hőseihez, Gordie és Chris mély, őszinte és sallangoktól mentes barátságát nagyon szerettem, sőt az elbeszélő mellett Chris volt a másik kedvenc karakterem, ez a korához képest hihetetlenül eszes, éleslátó fiú, aki remekül megrajzolt, összetett szereplő lett. Gordie-ról már mondtam, hogy író lett, és amikor a történetírásról, a saját emlékeink, tapasztalataink regénybe, novellába való átcsomagolásáról mesélt, meg úgy alapvetően a karrierjéről, valamiért azt éreztem, hogy Stephen King masszívan beleírta önmagát a felnőtt Gordie-ba, habár az író magánéletéről nem sokat tudok, ettől függetlenül folyamatosan az volt az érzésem, hogy a saját életéről, tapasztalatairól beszél nekünk Gordie-n keresztül. Elsősorban a sokrétű karakterrajzai és az apró érdekességei tetszettek, de maga a története és a hangulata sem volt rossz.
Értékelés: 4/5
Jelenetek, amiket érdemes figyelni:
- A fiúk csipkelődéseit.
- Gordie két novelláját.
- A vonatsíneken zajló történéseket.
- Mi történt a kirándulás után, s az azt követő években a fiúkkal.
A
légzőgyakorlat
A
történetről röviden: David Audley egy idős úr, aki meghívást kap egy titokzatos
klubba. Itt olyan könyvekre és versekre bukkan, amiket sehol máshol nem talál,
a tagok különféle történetekkel szórakoztatják egymást, az egész olyan, mintha
egy másik világ lenne. Karácsony közeledtével mindig egy rémtörténet kerül terítékre,
jelen történet egy nem mindennapi szülésről szól…Ez az utolsó és egyben a legrövidebb kisregény a kötetben. Ha nem lett volna az Utószó, amiben az író konkrétan elmondja, melyik kisregényt mikor írta, akkor simán azt gondoltam volna, hogy egymás után írta őket és az első háromba belerakta minden tudását, remek stílusát és fantasztikus ötletét, s teljesen kifulladt (haha, érted, légzőgyakorlat és kifulladt… azt hiszem, én is fáradok), ennek ellenére akart írni még egy történetet. Számomra ugyanis semmi érdekes, izgalmas vagy félelmetes nem volt ebben a sztoriban. Zavart a klubot körüllengő, a befejezésre sem megmagyarázott, csak megnövelt rejtély; szeretem a sejtetéseket, ha nincs minden az olvasó szájába rágva, hanem neki is kell egy kicsit hozzáírnia az olvasottakhoz, itt viszont túlzásnak éreztem a nagy balladai homályt. Az elbeszélő, Mr. Audley azon kellemetlen szokása, hogy elkezdett mesélni egy klubban hallott történetet… majd abbahagyta és nem is tért vissza hozzá, szintén nem segített megkedvelnem a kisregényt. A konkrét történet a légzőgyakorlatról sem kötött le, amikor kiderült, hogy ez mitől rémtörténet, ott egy picit borsózott a hátam, mert valóban nem hétköznapi szülésről volt szó, de ennyi. Oké, lehet úgyis értelmezni, mint az anyai akaraterő csodáját, ami bármire képes, ha a gyermek világrahozataláról van szó, engem viszont inkább taszított, hogy ilyen kontextusba helyezte a szülést, ami véleményem szerint nagyon is intim dolog, bár egyelőre csupán annyi személyes tapasztalatom van róla, hogy engem már világra hozott valaki (igaz, ebből egyáltalán semmire sem emlékszem), én magam azonban még nem szültem kisbabát. Nem zárkózom el a feltételezés elől, hogy amikor majd anya leszek és átélem a szüléssel járó fájdalmakat és félelmeket, akkor talán másként tekintek a történetre, egyelőre viszont maradok annál a megállapításnál, hogy ez egy laposra sikerült, semmiről se szóló, sehova se vezető kisregény, amire csupán jóindulatból és az író iránti tiszteletből adok számmal jelölt értékelést.
Értékelés: 2/5
Jelenetek, amiket érdemes figyelni:
- A rémtörténetet. Talán ti jobban tudjátok értékelni, mint én.
Ezek
lennének hát A remény rabjai címen
kiadott kötetben rejtőző kisregények. Összességében nézve őket remek
kikapcsolódás volt nem egy történetet követni, hanem különböző korszakok és
helyek között ugrálva megismerni eltérő életkorú, világlátású embereket és
átélni, olvasni rendkívüli, hátborzongató, szórakoztató kalandjaikat. Némelyik kisregény
tömör és hiányos lett, mások azonban nagyon is részletes, sokatmondó és elgondolkodtató
elbeszélésekké váltak. A második és a harmadik kisregényt mindenképpen ajánlom,
a maradék kettőt meg mindenki ízlésére bízom, hogy elolvassa-e vagy sem.
Értékelés: 4/5
A felsoroltakon kívül még érdemes figyelni:
- A keresztutalásokat a kisregények között, valamint King egyéb műveire tett hivatkozásokat (Bár ezek felismeréséhez kell, hogy legyen némi "múltad" az íróval :D).
- Az Utószót. Érdekes olvasmány.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése