Filmkritika: Pókember - Idegenben

Az áprilisi Bosszúállók – Végjáték pontot tett egy tíz éve építgetett korszak végére, a Marvel-filmek harmadik fázisát azonban mégsem az, hanem a most tárgyalt film zárja le. Egyelőre még semmi konkrétum nincs arról, mi lesz ezután, de remélhetőleg a jövő héten esedékes San Diegói Comic-Conon kapunk valami infót a negyedik fázisról. Addig is, beszélgessünk egy kicsit kedvenc hálószövőnk aktuális kalandjáról! Ha még nem láttad a Végjátékot, akkor összefuthatsz pár spoilerrel a bejegyzésben, úgyhogy csak óvatosan!
A történetről röviden: Peter Parker és osztálytársai egy európai városnéző kirándulással indítják nyári vakációjukat. Ám ahelyett, hogy legjobb barátjával lazítana és megpróbálna közelebb kerülni a lányhoz, aki tetszik neki, Nick Fury megbízásából Peternek együtt kell működnie Quentin Beckkel, egy másik dimenzióból érkezett szuperhőssel, hogy megállítsák a veszélyes Elementálokat…
A Pókember - Hazatérésben sok más remek dolog mellett az tetszett nagyon, hogy szuperhősködés ide, gonosz legyőzése oda, Peter elsősorban mégiscsak egy tinédzser srác volt, aki izgalmas kalandként fogta fel az egészet, ugyanakkor az átlagos mindennapjait sem szerette volna teljesen elengedni. Ez a vonal most folytatódott, hiszen Peter a nyári vakációt egyfajta szökésnek gondolta, amikor szögre akaszthatja a hálóvetőt meg a Pókemberruhát és a barátaival lehet, illetve pontosan megtervezett lépések mentén meghódíthatja a kiszemelt lányt. Ez azonban korántsem volt ilyen egyszerű, és a szuperhősléttel járó felelősség-, valamint kötelességtudat felismerése, elfogadása volt az egyik sarkalatos pont, amire rá kellett jönnie a film cselekménye során. Hasonlóan fontos részlet volt a Végjáték eseményeinek feldolgozása mind egyéni, mind társadalmi szinten, ugyanis az itt „elpittyenés”-ként emlegetett, öt évet felölelő eltűnések hatással voltak az itt maradtak, de még inkább az eltűntek életére. Az egyéni szinten pedig ott volt Peter gyászfeldolgozása (aminek kicsit hiányoltam a hangsúlyosságát), hiszen Tony Stark önfeláldozásának köszönhetően menekült meg az emberiség, Peternek azonban ő nem csupán Vasember volt, hanem mentor, már-már pótapa, ráadásul az emberek folyamatosan arról beszéltek, hogy ki viheti tovább Vasember örökségét és Pókember volt az első számú jelölt. Ekkora nyomásnál nem csoda, hogy szabadulni akart a szuperhősködéstől és vakációzni egy jót. Csakhogy jött Nick Fury… Az osztálykirándulás mellett a film másik fontos történetszála az emberiséget fenyegető Elementálok megállítása volt, amiben egy másik dimenzióbeli szuperhőssel, bizonyos Quentin Beckkel, azaz Mysterióval kellett összefognia Pókembernek. Az Elementálok elleni harcok ugyan hozták az MCU-tól megszokott színvonalat, ám a vizuális kidolgozottság és az összecsapások megkoreografálása kissé egyszerűre sikerült, sokszor összefolytak előttem a történések és nem azért, mert megártott a sok pattogatott kukorica, hanem mert hiányzott belőlük az igazi erő. Ezzel szemben a cselekményvezetés, a karakterábrázolás okos és kreatív lett, legyen szó akár a fordulatról, akár a szereplők közti viszonyok alakulásáról. Magán a fordulaton nem lepődtem meg, mert van egy bevett (rossz?) szokásom, hogy mindig utánanézek egy kicsit az aktuális Marvel-filmnek, képregénytudós youtuberek videóiba is belekukkantok, csak hogy legyen valami alapműveltségem a sztoriról, a figurákról és az egyik ilyen alkalommal hallottam a fordulatot érintő információról, ugyanakkor a filmbeli háttér, a pontos motivációk abszolút újdonságok voltak és tökéletesen illeszkedtek az eddig felépített MCU-történetbe. Ahogy Peter szuperhősködéshez való viszonya, vagy a Végjátékban történtek következményei is hangsúlyos mondanivalót közvetítettek, úgy a fordulat is fontos üzenetet, vagyis inkább kritikát fogalmazott meg a valóság és az illúzió elkülönítéséről, arról, hogy nem szabad mindig a szemednek hinned, és hogy a mai világban a modern technológia vagy épp a média felhasználásával könnyen manipulálhatók az emberek. Elég komoly üzenet ez egy elsőre poénosnak, akciódúsnak, de nem túl mélynek tűnő tinifilmtől, viszont pont ettől lett kiemelkedően jó. Ha már poénok meg tinifilm: az osztálykirándulás minden vicces katasztrófájával és romantikájával együtt szórakoztató és imádnivaló volt, két akciójelenet között el lehetett merülni a tinédzserek bonyolult, piszkálódással, szerencsétlenkedéssel és reménykedésekkel teli, nagyon is ismerős világában, hiszen mindenki volt egyszer tinédzser és tutira megtapasztalt egy-két „érdekesen sikerült” kirándulást, aki meg még csak most van ebben a korban, vagy kerül bele pár év múlva, az legalább felkészül lelkileg a várható izgalmakra. J Lehet, hogy azt a gyerekcsoportot, akik velem együtt látták a filmet, is okulás céljából hozták el, hogy lássák, mi történik, ha nem viselkednek jól a kiránduláson? Hm… Na jó, elég a humorizálásból, térjünk vissza a véleményezésre! A karakterekről még nem beszéltem, jöjjenek hát ők. Tom Hollandet azóta imádom Peter Parkerként, amióta először beszökkent az MCU-ba az Amerika Kapitány – Polgárháborúban; megvan benne az a fajta fiatalos lendület és lazaság, ami kell ehhez a szerephez, nagyon szerethetően és hitelesen adja elő Peter szerencsétlenkedéseit, hibázásait, de a komolyabb érzelemkifejezéseket igénylő jelenetekben is remekül helytáll. Az egyik kedvenc jelenetem tőle ebben a filmben az volt, amikor kiakadt a repülőn és Happynek panaszolta el, hogy mindent elrontott és fogalma sincs, hogy hozza helyre: hiteles, átélhető és nagyon emberi jelenet. Peter osztálya hemzsegett a színes egyéniségektől, akikre muszáj volt odafigyelned, mindegy, hogy pozitív vagy negatív okok miatt. Ned és Betty osztálykirándulásra összegabalyodó párosa, a nagymenő és elkényeztetett Flash beszólásai vagy a potenciális ellenfél, Brad, aki szintén arra a lányra hajtott, akire főhősünk, tipikus, az iskolás évekből jól ismert, mégsem egysíkú karakterek voltak. Peter szerelmi érdeklődését, MJ-t az összetettsége okán szerettem meg nagyon, egyszerre okos, ötletes, mégis visszahúzódó kívülálló, és már csupán ezen tulajdonságai miatt megkedveltem, de Zendaya mindebbe belevitt egy nagy adag visszafogott érzékenységet, teljessé téve a figurát. És nem mellesleg, aranyos párt alkottak Tom Hollanddel, imádtam a közös jeleneteiket. A felnőtteknél az osztályt kísérő, kitartóan lelkesedő, majd lassan összeroppanó tanárokon rengeteget nevettem, az MCU-ból már ismert arcok (Nick Fury, Maria Hill, Happy Hogan) feltűnései üde színfoltjai voltak a sztorinak, akárcsak a laza, lelkes és lendületes May néni; tényleg jó ötlet volt, hogy végre nem egy idős asszonynak, hanem egy pörgős nőnek ábrázolták Peter nagynénjét. Quentin Beck szerepében Jake Gyllenhaal kihozta a maximumot ebből az érdekes szerepből, egy-két jelenetben kifejezetten erős jelenléttel rendelkezett. Vannak ám stáblista utáni jelenetek is, szám szerint kettő és egyik jobb, mint a másik, nem mostanában volt ilyen, hogy mind a két jelenetre azt mondtam volna, hogy: „Hűha!”. Az elsőben felfedezhetünk egy ismerős arcot, ha nem az MCU-ban találkoztunk először Pókemberrel, illetve nagyon izgalmas konfliktust vet fel az elkövetkező harmadik filmre, ami ugyan még nincs bejelentve, de nagy a valószínűsége, hogy lesz. A másodiktól meg besírtok. Vagy lehet, hogy nem, mert nem tartjátok akkora cuccnak, de az tuti, hogy én besírtam, mert annyira kreatív és megdöbbentő volt egyszerre.
Összefoglalóan tehát azt mondhatom, hogy ez a film több szinten is remekül, bár nem hibátlanul teljesített. Egyrészt ügyesen folytatta az előző rész által megkezdett utat, másrészt pedig a Bosszúállók – Végjáték okozta sokkot, katarzist is szépen enyhítette és adott neki lezárást. Tudott vicces, könnyed tinifilm lenni, amibe azonban egy látványos és ötletes történetet ágyazott, nem beszélve arról a plusz réteg mondanivalóról, amit Peter szuperhőssége vagy a fordulat kapcsán megpendített. Szóval, Marvel-rajongástól függetlenül tudom ajánlani ezt a filmet bárkinek, mert amellett, hogy szórakoztat, ha odafigyelsz, komoly és elgondolkodtató üzeneteket hordoz, sőt gyorstalpaló turistakalauznak sem utolsó (csak kár, hogy London keveset szerepelt…).


Értékelés: 80%
Jelenetek, amiket érdemes figyelni:
  - A vakáció minden egyes percét.
  - A humort, ami mind vizuális, mind szóbeli szinten remekül működik.
  - A tárgyat, amit Tony Stark Peterre hagyott.
  - A fordulatot.
  - A Peter által átélt illúziókat.
  - Peter és Mj közös jeleneteit.
  - Az apró, elszórt, nosztalgikus utalásokat az MCU-univerzumra.
  - A stáblista utáni jeleneteket.


Pókember - Idegenben (Spider-Man: Far From Home)
színes, magyarul beszélő, 129 perc
Rendező: Jon Watts
Szereplők: Tom Holland, Zendaya, Jacob Batalon, Jake Gyllenhaal, Samuel L. Jackson, Jon Favreau, Marisa Tomei, Cobie Smulders, Tony Revolori, Angourie Rice