Sorozatkritika: Trónok harca

Valahányszor olyan bejegyzést készítek, aminek a tárgya nagyon tetszett és közel került a szívemhez, mindig van bennem némi drukk, hogy vajon sikerül-e szavakba, mondatokba öntenem azt a rengeteg érzést, gondolatot, amit kiváltott belőlem az adott könyv, film, esetleg sorozat. Utóbbiaknál különösen nehéz, hogy több évadnyi történésről kell átfogóan, mégis érdekesen és nem túl dagályosan értekeznem. Ráadásul én két kategóriában különítem el a sorozataimat: vannak azok, amiket visszafogott érdeklődéssel szeretek nézni, mert tartalmaznak érdekes momentumokat, karaktereket és vannak azok, amikért őrülten rajongok, többször is megnézem az új évadot reklámozó előzeteseit, remegve számlálom a napokat a bemutatójáig, és odavagyok a szereplőiért, a történetéért, mindenéért. Ebből kifolyólag a második csoportba tartozókat nehezebben is tudom elengedni, amikor befejeződnek, de általában elégedett vagyok a lezárásukkal és úgy összességében a sorozat által bejárt úttal. Egészen eddig a pillanatig, szóval jelenleg a szokásosnál is nehezebb egy normális bejegyzés megírására koncentrálni, mert folyamatosan az kattog az agyamban, hogyan voltak képesek egy tökéletes, közönségkedvenc sorozatot a sztori előrehaladtával egy rakás rossz ötlettel, megvalósítással letéríteni a jó útról, és belevezetni egy hatalmas szakadékba az utolsó évaddal. Jó, már érzem, hogy kúszik elő belőlem az őrült és csalódott rajongói énem (ami nagyon rossz kombináció), úgyhogy nyelek egy nagyot, és a hosszú bevezető után rátérek a sorozatra. Spoilerek kis mennyiségben előfordulhatnak, úgyhogy csak óvatosan!
A történetről röviden: Westeros Hét Királyságában járunk, ahol a Vastrónért, vagyis a totális hatalomért folyik a harc különféle nemesi házak között, mialatt a messzi Keskeny-tenger túloldalán az országot egykor uraló dinasztia utolsó életben maradt tagjai próbálnak sereget toborozni, és visszaszerezni azt, ami jog szerint őket illeti, Észak hóba vesző területein pedig egy titokzatos veszedelem közeledik a birodalom felé…
Mindig szeretek mesélni arról, hogyan bukkantam rá a bejegyzés témáját adó dologra. A Teen Wolf – Farkasbőrben című sorozat kapcsán említettem, hogy egy barátnőm hatására kezdtem el, ugyanis ő igazi sorozatfogyasztó volt már akkor is, és mivel együtt laktunk, alkalmanként megnéztem vele olyan sorozatok epizódjait, amiket én nem ismertem. Akkoriban még nem érdeklődtem különösebben a sorozatok iránt, volt pár, amit rendszeresen néztem, de újakba ritkán kóstoltam bele (és a mostani énem sikít belül, hogy miért voltam ilyen lusta; manapság sokkal szívesebben fordulok újabb és újabb történetek felé). Épp a negyedik évad volt az aktuális, és ha jól emlékszem, talán a hírhedt Joffrey-Margaery esküvős részt láttam először, aztán még egy-kettőt, amiből végül az lett, hogy azon a nyáron letekertem az addigi évadokat és lelkes rajongóvá váltam. Ja igen, amíg el nem felejtem: a könyveket nem ismertem, azóta is csak az első kötetet olvastam el, de azt is csak azért, mert megkaptam karácsonyi ajándéknak, egyébként nem volt tervben, mert úgy gondoltam, nekem a sorozat bőven eleget nyújt. Szóval, rajongó lettem, még jegyzeteket is készítettem, amiket a mostani bejegyzés apropóján elő is kerestem, hogy könnyebben fel tudjam idézni a kezdeteket; nevettem is rajtuk egy sort, ugyanis a konkrét történések leírása helyett inkább az érzéseimről, kedvenc jeleneteimről írtam, illetve hogy mennyire szeretem az egyes színészek akcentusait (Great-Britain, love you forever! <3), az egyes epizódokban megszólaló dalokat és az olyan idegen nyelvek hangzását, mint amilyen a dothraki vagy az ó-valyriai. De ezeken kívül mi is tetszett meg annyira? A cselekményvezetés sokrétűsége, a rengeteg szereplő ide-oda kanyargó történetei, még úgy is, hogy az elején nem volt egyszerű megjegyezni, ki kivel van, kinek a szövetségese, vagy éppen kit akar eltenni láb alól. A Trónok harcát megelőzően nem érdekeltek különösebben az olyan típusú sorozatok, amik tele vannak káromkodással, mészárlással és egyik karakternél se veheted biztosra, hogy hosszú életű lesz, ehhez képest rövid idő alatt magával rántott a sorozat a sok összeesküvésével (amiket nem mindig értettem meg elsőre, de idővel kibogoztam őket) és csatájával. Az elkülönülő, ugyanakkor összefüggő történetszálak szövevényességét, az egyes szereplők sztoriban játszott szerepük nagyságától független kidolgozott, részletes karakterrajzait, önálló történeteit is hamar megkedveltem. A miszticizmus, a varázslatok is központi szerepet játszottak, a többféle vallás, a vargok, a Mások rejtélyessége szintén izgalmas összetevők voltak, amik egyre inkább felcsigázták az érdeklődésemet, hogy aztán értetlenségben és csalódottságban tetőzzenek (Túl korai, túl korai, tartsd még magad egy ideig…). Sokat tűnődtem azon, hogy mennyiben érintsem a konkrét történéseket, hiszen a korábbi sorozatos bejegyzéseimben már-már mániákusan vettem végig az egyes évadok cselekményeit, de itt úgy voltam vele, hogy a sokféle szerteágazó történet újraelmesélése helyett inkább a nagyobb ágakra térek ki, illetve majd a karaktereknél teszek utalásokat arra az általuk bejárt út bizonyos sarkalatos pontjaira. Az első évadokban nagyon tetszett, hogy sok múltbeli történetet emlegettek fel, amik az aktuális helyzetre való reflektálás, vagy esetleges előreutalás egy-egy szereplő várható sorsának beharangozása mellett arra is remek volt, hogy gyorstalpalót kapjunk Westeros történelméből. Jól felvázolták a karakterek közti viszonyokat, közös múltbeli élményeket, valamint a főbb házakat, akik végig nagy szerepet játszottak a trónért folytatott harcban. Másik fő cselekményszál volt a Falon élő Éjjeli Őrség, akiknek elsődleges feladata a birodalom védelmezése volt; a titokzatos Mások főleg az ő szemszögükön keresztül tűntek fel, ahogy egyre közelebb értek a Falhoz, de a Falon túli vadakat is rajtuk keresztül ismerhettük meg, akik előbb ellenségként, majd szövetségesként voltak jelen a Mások elleni harcban a visszahúzódó, majd határozottabbá váló Havas Jon munkálkodása következtében. Őszintén szólva, engem sokáig egyáltalán nem kötöttek le az Éjjeli Őrséghez kapcsolódó jelenetek, Jonnál sem értettem, mire fel ez a nagy rajongás érte (a kinézetén kívül, bár engem azzal se fogott meg különösebben), csak egy búsan nézelődő fiatalembernek láttam. Aztán olvastam az R+L=J-teóriáról, illetve amikor Melisandre visszahozta az életbe, valahogy érettebb, harciasabb szereplővé vált, a rideghoni összecsapásban, a Fattyak Csatájában és az utolsó évad csatáiban is odatette magát, ám a harcon kívüli dolgokban és döntésekben nem igazán volt jelen, leginkább az utolsó évadban éreztem azt, hogy egy beragadt lemez módjára ugyanazt a nótát fújva egyáltalán nem veszi észre, mi zajlik körülötte. Ami a nem harcos oldalát illeti: a szerelmi életében Ygritte-tel jó párost alkottak (és alkotnak a mai napig ;) ), ám a Daenerysszel lefolytatott románca katasztrofális volt, pedig eleinte szurkoltam nekik, főleg hogy Daenerys nagy kedvencem volt. Ha már Daenerys: a harmadik fő szál a legyőzött Targaryen-dinasztia két életben maradt és elbujdokolt tagjára koncentrált, akik a trón jogos örököseként (na igen…) próbáltak sereget szerezni és Westerosra vonulni. Viserys, Daenerys bátyja ezt a sereget egy dothraki hordában képzelte el, így eladta a húgát Khal Drogónak a szövetségért cserébe. Az elején tehát nem úgy tűnt, hogy ebből az árucikknek tekintett, megalázott fiatal lányból valaha trónkövetelő lehet, pedig az lett. Daenerys története engem anno pont ezért fogott meg, és pont ezért szurkoltam neki, mert a lehető leghátrányosabb helyzetből indulva, hosszú, keserves utat járt be, ami során folyamatosan lenézték, bántották, ő azonban minden ellenfélnek beintett, a tűzből kilépve felnevelt három csodaszép sárkányt, sorban szabadította fel a rabszolgákat, szövetségeseket, bizalmasokat gyűjtött maga köré, vagyis a legjobb úton volt a trón megszerzése felé. Voltak alkalmak, amikor előtört belőle a hisztis királylány, Meereenben is hozott rossz döntéseket, mégsem ingott meg a bizalmam, mert úgy éreztem, belátja, és ki fogja javítani a hibáit. Megérkezése Westerosra az egyik legjobban várt pillanat volt, a sikertelen manőverezései sem tántorítottak el, aztán az utolsó évad full pszichóba taszította, és meg is érkeztünk csalódottságom egyik nagy okához. Oké, tudom, hogy rengetegszer előkerült a bátyja és az apja őrültsége, sokan tartottak tőle, hogy ő is ugyanolyan lesz, azonban legalább ennyiszer az is elhangzott, hogy ő más, mint a családja eddigi tagjai. Ehhez képest az utolsó pillanatban a készítők mégis kisütötték az agyát, hogy legyen ok eltávolítani az útból és a valóban jogos örököst, Jont ültetni a trónra (ami végül máshogy alakult, de erről később).
Visszakanyarodva a sorozat misztikus vonulatához: a Másokat, vargokat, a Háromszemű Hollót körüllengő, patikamérlegen kiadagolt feszültség, a homályos információk, amik nagy és izgalmas folytatás ígéretét tartogatták, sokáig képesek voltak izgalomban tartani, amíg az utolsó két évad bele nem rondított ebbe is. Mondjuk, akkor rajongói sokkot kaptam, amikor a hetedik évad végén az Éjkirály Viseriont meglovagolva lebontotta a Falat, az remek pillanat volt, azonban a nyolcadik évad várva várt nagy összecsapása egyáltalán nem váltotta be a hozzá fűzött reményeimet. Egyrészt alig láttam valamit az epizódból, aminek a szereplők szempontjából megértem a dramaturgiai lényegét, de azért a nézőknek adhattak volna némi kapaszkodót az epizód áttekinthetősége érdekében. Bran és az Éjkirály kapcsán szintén vártam volna valami elmecsatát vagy tudom is én, helyette nézegették egymást pár percig, aztán Arya rövidre zárta az egész Hosszú Éjszaka-témát. Pont. Ha valamit öt-hat évadon átívelően építgetsz, akkor feltételezhető, hogy törődsz vele annyira, hogy rendes és normális lezárást adsz neki. A Háromszemű Holló történetszállal kapcsolatban szintén nagyot csalódtam, de lehet, hogy nekem voltak túlzott elvárásaim, ugyanis arra számítottam, ennek nagyobb szerepe lesz annál, minthogy Bran tolószékes történelemkönyvvé változva mered a semmibe, dob be random mondatokat és elvárja, hogy figyeljenek rá és komolyan vegyék, de hosszabb magyarázatokat nem ad semmire. Emlékszem, a harmadik, negyedik évadban, amikor Jojen és Meera Reed csatlakoztak Bran kis csapatához, és Jojen beszélt a Zöldlátókról, vagy amikor Brannek rövid bevillanásai voltak a jövőről, mennyire fel voltam spannolva, a Háromszemű Hollóvá válását is érdekes volt végigkövetni, aztán elindult ez a Terminátor-üzemmód… Örültem, amikor Sansa, Bran és Arya újra találkoztak Deresben a hetedik évadban, ám Bran viselkedése keserédessé tette az egészet. Az, hogy végül a képessége miatt választották őt Westeros új uralkodójává, nem volt rossz ötlet, mégis olyan idegenül hat számomra, a totális érzelemmentes viselkedése miatt. A különböző vallások is vesztettek a szerepükből az évadok előrehaladtával, amit értek valamilyen szinten, hiszen voltak olyanok, amiket legyőztek, ám voltak, amik felemelkedtek, de aztán mégsem mutattak fel semmi izgalmasat. A Hit királyvári működése a középkori vallásháborúkat idézte, a Fény Ura titokzatos követőiről, uruk céljairól azonban egy idő elteltével nem sok szó esett, csak téves látomásértelmezések váltották egymást random varázshasználattal. Na jó, mivel az utóbbi mondataimban sokszor kerül elő, hogy mi mennyire jó volt, amíg el nem rontották, szerintem eljött az ideje, hogy elmondjam a véleményemet  a hetedik és nyolcadik évadokról, mivel szerintem ott kezdtek igazán rosszra fordulni a dolgok. Amikor a hetedik évad kapcsán bejelentették, hogy az eddigiektől eltérően csupán hét részből fog állni, viszont hosszabb időtartamú epizódokra számíthatunk, még nem gondoltam semmi rosszra, épp ellenkezőleg. Ugyan mindig imádtam, hogy az egyes epizódokban okosan elosztva, a figyelmet fenntartva haladtunk a főbb történetszálakon, valamint némely fontosabb karakter melléksztoriján, alkalmanként azonban ott volt az érzés, hogy ebből többet akarok, és naiv módon azt gondoltam, a hosszabb epizódokban megkapom azt a többet. Végülis megkaptam, mert több helyszínt fedett le egy rész, több szereplő is belefért egy epizódba, és ez egy ideig el is terelte a figyelmemet a nyilvánvaló problémákról, amik ott nyújtóztak ugyan, de mindig eltakarta őket egy-egy régóta várt találkozás, vicces jelenet vagy izgalmas történés. Az évad befejeződése utáni hetekben, hónapokban gondoltam végig, hogy bizony, valami nem stimmelt, nem volt az igazi: beszélgetések zajlottak le, amik ugyanakkor semmi érdemlegeset nem mondtak, néhány történetszál ívéből hiányoztak magyarázatok. Utóbbira nagyon jó példa Sansa és Arya viszonya, akiket folyamatosan konfliktushelyzetben láttunk, az utolsó pillanatban mégis úgy tűnt, az elejétől fogva tudtak Kisujj cselszövéseiről. Mondhatjátok, hogy e nélkül is ki lehetett logikázni, hogy a színfalak mögött tanácskoztak a Stark-testvérek, de ha legalább egy jelenetet láthattunk volna, amiben erről beszélnek vagy esetleg Bran felvilágosítja őket a férfi korábbi tetteiről (állítólag van is egy ilyen kimaradt jelenet), az egész érthetőbb és tisztább lett volna. Bran rejtvényekben beszélése már ekkor elkezdett idegesíteni; drámaiság szempontjából lehengerlő volt, amikor olyan dolgokról beszélt, amikről elvileg nem tudhatott, néha azonban célravezetőbb lett volna, ha mondjuk, közli a hallgatóságával, honnan tud dolgokat és miért érdemes figyelni arra, amit mond. Az meg már egészen apró logikai buktatócska, hogy a máskor több évadon át tartó utakat ezúttal egy epizódon belül tették meg a hősök (Doctor Strange biztos elugrott szabadidejében Westerosra és kisegítette őket, hahaha). Vagyis az volt a végkövetkeztetésem, hogy a mennyiség a minőség rovására kezdett mászni abban az értelemben, hogy hosszú epizódok ide vagy oda, elhamarkodottá és kidolgozatlanná vált az elbeszélés. Aztán bejelentették, hogy a nyolcadik évad mindössze hat részből fog állni, nagyjából másfél órás epizódokkal és mellesleg csúsztatják egy évvel a bemutatót, mert minél látványosabb csatákkal és részletesebb karakterfejlesztésekkel szeretnének kedveskedni a nézőknek. HAHAHAHAHAHA…. Kivártam, izgultam és egy összecsapott, a sorozathoz nagyrészt méltatlan évadot kaptam cserébe. Maguk az epizódok nem voltak rosszak, ám mindvégig érződött, hogy az a plusz, ami olyan fantasztikus és nagyszerű sorozattá avatta a Trónok harcát, egyszerűen elpárolgott a nyolcadik évadra, holott egy ilyen magas szinten sikeres sorozattól okkal várja el az ember a katarzist hozó finálét. Talán a készítők is belefáradtak a nagy vállalásba, nagy falattá vált számukra az elbeszélés normális lezárása, mert egyszerűen semmi nem stimmelt. A látványosnak szánt csatajelenetek közül az első egyáltalán nem tetszett a világítás hiánya, némelyik szereplő alulhasználtsága és a logikátlanságok miatt, a másodikban legalább volt némi feszültség, de a logika ott sem kapott túl nagy szerepet. Daenerys karakterének kisiklatása amellett, hogy a rajongójaként nagyon fájt, elsietett volt, és oké, elfogadom, ha valaki azt mondja, hogy előre látható volt, hogy el fog borulni az agya és én ezt a rajongói rózsaszín szemüvegem miatt nem láttam, de akkor is fenntartom, hogy a korábbi évadokban többször elhangzott róla, hogy ő nem olyan, mint a felmenői és pont ettől lehet jó uralkodó. Az utolsó epizód előtt már napokkal direkt felhergeltem magam, hogy: „Ú, biztos borzalmas lesz!”, csak hogy felkészüljek a csalódásra. Nem lett annyira rossz, ez elsősorban néhány mellékszereplőnek és a Starkoknak köszönhető, akik egy kivétellel és kis túlzással oda értek vissza, ahonnan elindultak, azonban tanultak, változtak, felnőttek az út során, szóval az ő sztorijukkal mondhatjuk, hogy elégedett vagyok. Összességében nézve viszont az utóbbi két évad méltatlan a sorozat korábbi évadaihoz, amikben rendesen odafigyeltek a főbb történetre, a szereplőkre, de még a különféle mellékszálakra is. Ja, hogy az ötödik, hatodik évadban ott volt Dorne és a Homokkígyók… juj, a tökéletes példái annak, hogyan kell rosszul megírni és használni harcos női karaktereket… Most mondjam azt, hogy az volt az első figyelmeztető jel, hogy rossz irányba tartanak a dolgok? Hm…
Nyomokban már eddig is kitértem fontosabb karakterekre, most azonban kicsit részletesebben mennék bele ebbe a témába. A sorozat hosszúságából és összetettségéből kifolyólag rengeteg szereplőt felvonultatott, a főbb házak képviselői mellett jó pár emlékezetes mellékszereplőt ismerhettünk meg, bőven volt választék, amiből lehetett kedvenc vagy utált szereplőt választani. Amikor ezt a bejegyzést tervezgettem, és elgondolkodtam a karakterrajzokon, arra jutottam, hogy igazából nem lehet fehérre és feketére, vagyis szélsőségesen jó vagy szélsőségesen rossz csoportra felosztani őket (néhány elég egyértelmű kivétellel), hanem mindenki cselekedeteiben, gondolataiban vannak szürke területek; a becsületes is tehet helytelen dolgot, ugyanakkor a rossznak is lehetnek olyan megnyilvánulásai, amitől emberibbnek láthatod őt. Arra jó pár példát kínált a sorozat, hogy a végletekig becsületes ember bizony nem húzza sokáig, hiába játszol őszintén, a szabályok szerint, ha közben körülötted mindenki megszegi a szabályokat, előbb-utóbb el fogsz bukni, viszont a totális ellenkezője, a szélsőségesen gonosz, sőt szadista karakterek sokáig (némelyik túl sokáig) életben maradhattak. Na igen, azt nem lehet elvitatni a sorozattól, hogy egy-két emlékezetes negatív szereplővel bővítette a „Sorozattörténelem gonoszai, akik kitörölhetetlen nyomot hagytak”-listát. Szerintem Cersein kívül senki nem kedvelte Joffrey-t és mindenki egy emberként sóhajtott fel a megkönnyebbüléstől, amikor kimúlt, Ramsay azonban a borzalmas és beteg cselekedetei ellenére kiharcolt magának valami kicsavart és megmagyarázhatatlan szimpátiát. Én bevallom, hogy ez történt, igaz, amit Sansával vagy épp Theonnal (bár itt volt némi groteszk humor, amikor nem tudtam nem röhögni rajta) művelt, az eléggé kikészített. Habár ez a világ, amiben a sorozat játszódik, kemény és kegyetlen, főként férfiak által uralt és irányított, ahol a nőknek szavuk nem sok, meztelen jeleneteik viszont annál több lehet, mégis számtalan erős, céltudatos, vagy idővel, a körülmények hatására azzá váló nő sorakozott fel az évadok során, aminek én nagyon örültem. Daenerysről már szóltam, mellette a Stark-ház hölgyeinek sorsa kötötte le mindig a figyelmemet. A Starkokat amúgy is rövid idő alatt a szívembe zártam, az egymás és mások iránti tiszteletük, összetartásuk és a szeretetük miatt, illetve így utólag belegondolva érdekes, hogy tulajdonképpen ők voltak az egyedüli fontos ház, akik nem hajtottak a Vastrónra, csupán Északot akarták védeni a rossz uralkodótól és ez volt az elsődleges mozgatórugójuk. Miután szétszóródtak, folyamatosan izgultam értük, vártam, hogy ismét találkozzanak és persze minél többen életben maradjanak. Az egész farkasfalkás téma, amit náluk végigvittek, nagyon tetszett, emlékszem, az első évadoknál mindig számba vettem, hogy akkor most ki hol van, illetve kinek a farkasa él még. Visszatérve a család női tagjaira: Catelyn Stark családja iránti elkötelezettsége, a küzdése az igazságért nagyon meghatározó volt az első évadokban, ezt a vonalat később Sansa sztorija vitte tovább, akiről megvallom őszintén, eleinte nem tartottam érdekes szereplőnek, aztán szép lassan elindult ő is a tapasztalás és tanulás útján, ami sajnos elég sanyarú dolgokkal volt kikövezve, és a Fattyak Csatája volt az a pont, amitől fogva azt vártam, hogy ő uralkodjon Északon. Aryában az elejétől fogva tetszett a harciassága és az, hogy szembement a feléje támasztott elvárásokkal, valamint az állhatatossága, amivel harcolt a céljaiért; az ő történetében a Vérebbel alkotott párosuk és a braavosi kiképzése volt a legjobb, de Északra való visszatérése és az ottani tettei is ütöttek. Brienne-t szeretném még kiemelni, mert Aryához hasonlóan benne is az tetszett, hogy a szokásoktól eltérően vált harcossá, akárkinek állt is a szolgálatában, mindig hűségesen és kitartóan igyekezett végrehajtani a rá rótt feladatokat. A harcos életmóddal nem igazán járnak együtt az érzelmek, ezeket ő is elfojtotta magában (egy ideig), és talán pont ezen tulajdonságok összjátékának köszönhető, hogy a Jaime-vel évadokon át húzódó, vonzalommal és bonyolultsággal teli kapcsolatukat olyan sok rajongó, köztük én is, zárta a szívébe, amit a készítők azzal jutalmaztak, hogy a szépen felépített kapcsolatnak egy méltatlan befejezést adtak… Ha már Jaime szóba került: a Lannister volt az a család, akikkel abszolút nem tudtam szimpatizálni, talán az egy Tyriont kivéve, lévén ő eléggé kívülállónak számított. Cersei egyébként beleillene az erős női karakterek felsorolásomba, hiszen remek stratéga és cselszövő volt, s bizony ő is szerzett jó pár szomorú és kellemetlen emléket útja során. A gyerekei iránti feltétlen szeretetét mindig becsültem benne (bár hogy Joffrey-ban mit tudott szeretni, az egy életre rejtély marad), a tetteivel és véleményeivel azonban egyáltalán nem értettem egyet, ám a Hit által kirótt vezeklésekor, valamint az utolsó évad királyvári rombolásakor valamennyire együtt éreztem vele. Tyrionban a nagy esze, ravaszsága és csípősen remek humora mellett a kívülállósága fogott meg, mivel én alapvetően rögtön szimpatizálok ilyen vagy olyan okból kirekesztett, lenézett szereplőkkel, legyen szó bármilyen témájú sorozatról. Lehet, hogy túlságosan elkényelmesedtem a sok eszes ötletétől (meg az olyan, számomra frenetikus tetteitől, hogy felpofozta Joffrey-t és másvilágra küldte Tywin papit), de az utolsó évadokban eléggé zavart, hogy látszólag elvesztette a képességét és folyamatosan rossz döntéseket hozott, rossz tanácsokat adott a királynőjének és már épp belenyugodtam volna a várható halálába, erre megint Segítő lett az új király mellett. Valamilyen szinten örülök, ugyanakkor azt érzem, a karakter szempontjából talán mégis a másvilágra távozása lett volna a jobb megoldás. Ami a számtalan mellékszereplőt illeti, a nevük és érdemeik felsorolása vetekedne egy George R. R. Martin-kötet hosszúságával, úgyhogy maradjunk annyiban, hogy legyen fattyú kovácsinas, ujjak nélküli csempész, a szóbeli alázás tövises úrnője, árulóvá váló, majd ezért bőségesen vezekelő vas szülötte, hűséges és remek énekhanggal rendelkező apród, a véleményét mindig kimondó zsoldos, felszabadított tolmács, gyerekként kiképzett, rettenthetetlen katona, a khaleesijét mindenhová követő hűséges és nem kevésbé szerelmes andal, a harcban nem, a tudományokban annál járatosabb Éjjeli Őrség-tag, a „nagy nőért” hiába rajongó vad, életútjaik különféle irányokba kanyarodtak, néha keresztezték egymást remekbeszabott dialógusokkal és jelenetekkel örvendeztetve meg a nagyérdeműt, de közös jellemzőjük volt a jól felépített karakterrajz, a kidolgozott hátterek és többségük történetének lezárásával meg vagyok elégedve.
Még szeretnék pár általánosságra kitérni, mielőtt befejezettnek nyilvánítom bejegyzésemet. A sorozat látványvilága, kosztümjei, díszletei hatalmas dicséretet érdemelnek, grandiózusak, ugyanakkor élethűek voltak, a speciális effektek szintén jól sikerültek, főleg az utóbbi évadokban a sárkányok vizuális kidolgozottsága lenyűgöző lett. Nem igazán tudtam, hova illene a csatajelenetek megemlítése, végül ide került, mert mindenképpen szeretnék beszélni róla. Habár a nyolcadik évad csatajeleneteivel nem vagyok teljesen megelégedve, a sorozat összképét tekintve remekül koreografált, látványban és feszültségben egyaránt erős harcokat láthattunk az egyes évadokban. A káosz, a mészárlás, a kilátástalanság nyers bemutatása hitelessé és átélhetővé tette őket, engem a feketevízi ütközettel, a rideghoni összecsapással és a Fattyak Csatájával nyűgöztek le a legjobban. Inkább az első évadokra jellemző, de nekem nagyon tetszett, úgyhogy muszáj megemlítenem a dalokat, legendákat, történeteket, amik Westeros gazdag és kimeríthetetlen történelmének könnyebb megismerését tették lehetővé, vagy csak megállíthatatlan dallamtapadást okoztak (hello, Rains of Castamere!). A sorozat fő zenei témájáért, a csodálatos és a sorozattal való korai ismerkedésem idejében sok segítséget nyújtó intróért is jár a hála és a köszönet.
Összefoglalva tehát ide-oda kanyargó mondataimat, érzéseimet és gondolataimat örülök neki, hogy anno megismertem és megszerettem ezt a sorozatot. Ez volt az első történelminek, kosztümösnek is mondható sorozat, amit néztem és szeretném azt hinni, hatással volt arra, hogy mostanában elkezdtem ebből az irányvonalból sorozatokat válogatni. A történetvezetését sokáig imádtam a szerteágazottsága, mégis egységes és összekötődő mivolta, a kitűnően adagolt feszültség miatt és ahogy apránként osztotta meg velünk a fontos információkat. A karakterei sokrétű, részletes háttérrel, motivációs rendszerrel rendelkeztek, és akárhogy is gondolkodtál róluk, lehetetlennek tűnt semlegesnek maradni irántuk. Ezért is fáj annyira, hogy ez a remekül építgetett, instant kultikus státuszt kiharcoló sorozat kezdeti bőséges, szépen kidolgozott története egy összecsapott, kellemetlen kinézetű masszaként ért véget. Eddig nem foglalkoztam különösebben az előzménysorozat megnézésének ötletével, vártam a konkrétabb infókat (promóképek, előzetesek), a nyolcadik évad elrettentő példája azonban jelenleg elég messzire űz attól, hogy a közeljövőben bármi olyat nézzek, amihez Benioffnak és Weissnek köze van.
/UPDATE 2019.05.29. Van egy külföldi youtuber, akinek a Marvellel, illetve a Trónok harcával kapcsolatos videóit rendszeresen szoktam nézni. Ma megnéztem egy Trónok harcáról szóló videóját, amiben elmondta, hogy a várható spin-offokban (igen, több is lesz, ez nekem abszolút újdonság) ők nem fognak részt venni. Ettől függetlenül megvárom a fentebb említett infókat és azok alapján döntöm el, belekezdek-e majd valamelyik spin-offba./


Értékelés: 75%
Jelenetek, amiket érdemes figyelni:
  - Az intrót.
  - Akármelyik sokkoló szereplőhalált.
  - Daenerys astapori felszabadító körútját.
  - Az esküvőket, amik ritkán alakulnak jól.
  - A Mások történetének hátterét.
  - Arya braavosi kiképzését.
  - Tyrion tárgyalását.
  - "Hold the door!"
  - A "furcsa párokat", vagyis a karaktereket, akikről sose gondolnád, hogy valaha találkoznak és amikor mégis, akkor remek jeleneteknek lehetünk szem-és fültanúi.
  - A csatajelenetek nagy részét.
  - A szállóigévé vált mondásokat.


Trónok harca /Game of Thrones/ (2011-2019)
színes, feliratos, 57 perc
Rendező: David Nutter, Alan Taylor, Alex Graces, Miguel Sapochnik, Mark Mylod, Jeremy Podeswa, Daniel Minahan, stb.
Szereplők: Lena Headey, Nikolaj Coster-Waldau, Peter Dinklage, Emilia Clarke, Kit Harington, Sophie Turner, Maisie Willimas, Isaac Hempstead Wright, John Bradley, Iain Glen, Conleth Hill, Alfie Allen, Jerome Flynn, Gwendoline Christie, Sean Bean, Jason Momoa