Februárban
ismerkedtem meg Libba Bray elbűvölő viktoriánus történetével, a Rettentő gyönyörűséggel és már alig
vártam, hogy belevághassak a következő részbe.
A
történetről röviden: A Spence Akadémia lányai, köztük Gemma, Felicity és Ann a
karácsonyi szünetre készülődnek, az előkelő társaságok összejöveteleire,
operalátogatásokra és a nyüzsgő bálokra. Csakhogy feltűnik Kartik, aki a
titokzatos Templom megkeresésére és a varázslat megkötésére biztatja Gemmát,
ugyanis a birodalmak némely lakói rosszra használhatják fel az elszabadult
varázslatot, nem is beszélve Kirkéről, aki még mindig nem tett le arról, hogy
bejusson a birodalmakba és visszaszerezze a hatalmat…
A Rettentő gyönyörűségről írt bejegyzésben
már értekeztem a viktoriánus korhoz fűződő kimeríthetetlen érdeklődésemről és
növekvő rajongásomról, úgyhogy nem fogok nagy meglepetést okozni azon
kijelentésemmel, hogy remegő izgalommal kezdtem bele az olvasásba. És eleinte
bizony húztam a számat, mert egyáltalán nem az történt, amire az előző könyv
befejezése alapján számítottam, mivel ott a Rend újraalakítását helyezték
kilátásba, ehhez képest most meg valami Templomot kell keresgélni és különben
is, jönnek az ünnepek… Később persze beláttam, hogy Rend meg birodalmak ide
vagy oda, de ezeknek a lányoknak bizony van egy hétköznapi életük is, ahol
folyamatosan meg kell felelniük és nem tűnhetnek el csak úgy az iskolából vagy
a társasági összejövetelekről, hogy felkutassák boszorkánytársaikat, illetve a
varázslat megkötése igenis fontos dolog, különben a birodalmak számtalan lakója
átlopakodhat és kárt okozhat az emberek világában. A viktoriánus London
részletes helyszínleírásai, az ottani emberek cselekedetei, legyen szó akár az
előkelők operába járásáról vagy a kelet-londoni nyomornegyed kéregető gyerekeiről,
olyan élethűek voltak, hogy sokszor kerített magába az érzés, hogy a szereplők
mellett én is ott sétálok, kocsizok, rohanok a londoni sokaságban, ülök az
operában és kicsi távcsövemmel figyelem a félhomályos páholyok rejtett titkait,
egyszóval az írónő hibátlanul teremtette meg a történet hátteréül szolgáló
atmoszférát, s tette még hitelesebbé a korszakra jellemző apróságok
megemlítésével. Az első könyvben különösen tetszett, hogy a boszorkányok gyülekezete,
a Rend a női egyenjogúság, önállóság szimbóluma, vagyis egyfajta feminista átirat
volt, és ez a vonal folytatódott itt, mégpedig a társadalmi különbségek
kritikájával, ami nemcsak London előkelő és nyomorult arcában jelent meg, hanem
a Rend által a birodalmak törzseitől megtagadott varázslatban is. A mágikus
történetszálon bővíthettük ismereteinket, hiszen találkozhattunk a birodalmak
néhány barátságos és kevésbé szimpatikus lakójával, akik közül nekem az
Érinthetetlenek lettek a kedvenceim, kíváncsi vagyok, milyen szerepet fognak
játszani a továbbiakban. A Rend, a birodalmak hátterét is jobban
megismerhettük, s Gemma látomásai is folytatódtak, amik együttesen jó adag
borzongatást kínáltak. Személyes kedvencem volt az elmegyógyintézet, a bolondok
beemelése a sztoriba: egyrészt van valami megmagyarázhatatlan vonzódásom az
elmegyógyintézetekben játszódó titokzatos, esetleg szörnyűséges történetekhez,
legyen az fikció, vagy valóságon alapuló szóbeszéd, másrészt pedig izgalmasnak
tartottam, hogy némelyikük nem is volt bolond, csupán a természetfeletti
érzékelése miatt hitték annak az orvosok, azaz a „tudomány emberei”. Kelletlenül
bár, de a nagy dicséretek után át kell térnem a negatívumokra, melyek megléte
elvett egy kicsit a fantasztikus élményből. Először is, a könyv hossza. Nem
azért mondom, mert nem szeretek sok száz oldalas köteteket olvasni; ha jól van
megírva, szívesen úszkálok a sokrétű cselekményvezetésben, követve a szereplők
kalandjait, azt viszont nem szeretem, amikor olyan érzésem támad, hogy
sokasodnak a történések, de közben egyáltalán nem haladunk semerre, az pedig
kifejezetten zavaró, amikor az író elénk tár egy jelenetet, ami a hatás
kedvéért a fejezet végén, drámaian ér véget, aztán várod, hogy később megtudd,
pontosan hogyan végződött, de az a pillanat sosem jön el és ettől
befejezetlennek tűnnek részek. Még jó, hogy ez nem a fő történetszálak
sarkalatos pontjait érintette… Azoknál ugyanis ott volt a jól ismert, ám
ezúttal kissé ügyetlenül használt írói fogás, az elterelés. Kaptunk egy új
szereplőt, aki körül MINDEN EGYES ESETBEN gyanús események, tárgyak,
félbehagyott mondatok lebegtek, ráadásul a főszereplő is rá gyanakodott, s
mivel E/1. személyben folyt az elbeszélés, önkéntelenül is Gemma szemével
láttál és fülével hallottál. A nagy elterelés közepette azonban az írónő nem
vette észre, hogy így kiszámíthatóvá és némileg unalmassá tette a sztorit, amin
eleinte bosszankodtam is egy sort. A fordulatnál úgy-ahogy kiköszörülte a
csorbát, csakhogy a fordulathoz kapcsolódva újabb hibát vétett, mivel
megosztott egy apró érdekességet, konkrétan egy betűjátékot, amivel a szereplők
is szórakoztak egy sort, és valószínűleg nem én voltam az egyedüli olvasó, aki
szintén kipróbálta, így nagyjából 200 oldallal előbb tudtam a csavart és
meglepődni nem, csak csalódni tudtam, mert furcsa volt szembesülni a ténnyel,
hogy egy nagyon szimpatikus és kedves figuráról derült ki, hogy Kirké. Bár ha
jobban belegondolok, attól, hogy hatalomra vágyott, még nem biztos, hogy minden
véleményét és tanácsát egyből rossznak kell értelmezni. A szereplők leírásainál
is éreztem némi megingást az előző könyvhöz képest, az elején Felicity és Ann
viselkedése kapcsán sokat ciccegtem, aztán végülis rájöttem, hogy érthető a távolságtartásuk
és az irigykedésük, sőt a történet során kiderültek róluk dolgok, elhangzottak
tőlük olyan mondatok, amik bizonyították, hogy az írónő igenis odafigyel a
karaktereire és a felszín alatti bonyolult lelkületükre. Ann-nél a helyzetébe
való beletörődését, a folyamatos pesszimizmusát nehezen viseltem el, egészen
addig, amíg meg nem világosodtam, hogy tulajdonképpen én is mindig ezt csinálom
a barátnőim előtt, hogy csak a rossz tulajdonságaimat, a
szerencsétlenkedéseimet emlegetem, azt, hogy mikre nem vagyok képes ahelyett,
hogy észrevenném a tehetségemet, a pozitívumaimat, szóval kedves barátnők, itt
kérek bocsánatot tőletek a sok károgásért és hisztiért, amit feleslegesen
csapok, ti mégis mindig végighallgatjátok és türelmesen próbáltok meggyőzni az
ellenkezőjéről. Most már tudom, milyen idegesítő lehettem és lassan talán kezdem
elhinni, hogy én is érek valamit és vannak dolgok, amikben igenis jó vagyok.
Annre visszatérve, reménykedem benne, hogy sikerül elfogadnia önmagát, bátor
lesz és szembemegy a korszak rá vonatkozó feltételezéseivel, azaz több lesz egy
középszerű nevelőnőnél. Felicity nagyzása, fensőbbségessége most sem volt
szimpatikus, és tartok tőle, hogy egy kritikus helyzetben el fogja árulni
Gemmát, viszont megtudtunk róla egy szívszorító dolgot, ami némileg árnyalta a
karakterét. Gemma és Kartik párosa között továbbra is izzott a levegő és kezdem
megkedvelni őket, mert egyértelműen látszik, hogy összeillenek, a
beszélgetéseikből, az udvariasságukból csak úgy sütött a visszafojtott
vonzalom. Volt egy másik fiatalember, aki felkeltette Gemma érdeklődését, egy
bizonyos Simon Middleton, akiről az útközben szállingózó vegyes információk
miatt egy idő után – Gemmához hasonlóan – nem igazán tudtam eldönteni, hogy
kedvelem-e vagy sem, az viszont kétségtelen, hogy az udvarlásai, az apró
ajándékai egy színtiszta angol úriember képét festették elém, s ebben még az
abszintes húzása sem ingatott meg teljesen. Ha most azt mondanám, hogy engem
nyugodtan leitathatott volna, akkor könnyűvérű nőnek gondolnátok, ami azonban
nem lenne igaz állítás, mert valós helyzetben egyáltalán nem engednék/dőlnék be
ilyesfajta csábításnak. A lényeg tehát az, hogy eltekintve ettől az egy rossz
tulajdonságától, kellemes volt olvasni a Gemmával közös jeleneteit és
elképzelni, hogy voltak idők, amikor a férfiak hihetetlenül kifinomultak és
udvariasak voltak (jó, most is vannak ilyenek, meg a briteknél ez amúgy is
szériatartozék, nem hiába vagyok oda értük, de azért manapság eléggé kiveszett
a világból az udvarlás és a romantika, ami szerintem nagy kár).
Szokás
szerint jó hosszan és szerteszét szaladgálva közöltem veletek véleményemet,
ettől függetlenül remélem, ki tudjátok hámozni belőle a lényeget, ami
lerövidítve a következő: nem tetszett annyira, mint az első kötet, viszont
hozta a megfelelő hangulatot, részletgazdagok voltak a leírásai, érdekesek az
új információi, izgalmasak a történései, azonban lehetett volna tömörebb a
történetmesélés és kidolgozottabbak az írói fogások. A megválaszolatlanul
hagyott kérdések, illetve az újabb viktoriánus „rajongóadagom” miatt kíváncsian
várom, mit tartogat számomra a befejező könyv.
Értékelés: 3,5/5
Jelenetek, amiket érdemes figyelni:
- A borítót. Gyönyörű, akárcsak az előző kötetnél.
- Gemma humorát.
- A birodalmak felfedezését és a megismert törzseket.
- A londoni mindennapokat.
- Gemma és Kartik, illetve Gemma és Simon közös jeleneteit. Reménytelen romantikus vagyok, tudom. :)
- A fordulatot.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése