Könyvkritika: Ruth Hogan - Az elveszett tárgyak őrzője

Ez a könyv alig egy éve került a várólistámra és egyelőre még nem is terveztem az elolvasását, azonban amikor a könyvtárban jártam, az előzetesen kigondolt kötetet nem találtam bent, improvizálnom kellett és hirtelen ez a könyvcím ugrott be, s szerencsémre pont volt belőle egy kölcsönözhető példány.
A történetről röviden: Anthony negyven évvel ezelőtt elveszítette a szerelmét, s nem sokkal a nő halála után a tőle kapott medált is. A férfi onnantól fogva rótta az utcákat és kereste a számára pótolhatatlan tárgyat, ám nem találta, helyette viszont rengeteg egyéb tárgyra bukkant, amiket aprólékosan összegyűjtött. Idővel a házvezetőnőjére, a zárkózott Laurára bízta, hogy lehetőségeihez mérten próbálja meg visszajuttatni őket a tulajdonosaikhoz, s közben váljon nyitottabbá és merjen kilépni a világba…
Sokszor emlegettem már egy kedves barátnőmet, akinek jó pár megnézett és kedvelt sorozatot köszönhetek, de könyves és filmes téren is kaptam tőle remek ötleteket, melyek közül párról itt a blogon is írtam. Erre a könyvre szintén ő hívta fel a figyelmemet, őt ugyanis teljesen lenyűgözte. A legelején kezdve: a borító gyönyörű és azonnal olvasásra csábít, ráadásul tökéletesen megragadja a történet hangulatát a rózsákkal és a talált tárgyakkal. Az alapsztori eleinte lekötött, a tárgyakat gyűjtögető, de valójában egyetlen értékre vágyó, magányos idős úrral, a zaklatott múltú és érzelmi állapotú házvezetőnővel, a Pádua-lakkal meg úgy egyébként az egész brit kisugárzásával (bár a négyoldalankénti teázások kissé túlzóak és röhejesek lettek egy idő után), aztán szép lassan jöttek a negatívumok, melyek kissé szétzilálták kezdeti lelkesedésemet. Egyelőre azonban még maradjunk a pozitív oldalon! A cselekményvezetésben tetszett a két, egymástól külön futó szál, amik várható módon egy helyen összekapcsolódtak, de addig is remek pillanatokat tartalmaztak. Az elsőnek a legszebb és legérdekesebb részei egyértelműen a tárgyakhoz kapcsolódó novellák voltak, sokszínű, néha rejtélyes, máskor tragikus atmoszférájuk meg is hozta a kedvemet egy kis novellaolvasáshoz, ezek némileg színesítették az egyébként elég lapos elbeszélést. A Laura-Freddy-Napsugár hármas interakciói önmagukban aranyosak, ám kissé kevesek voltak, erre lejjebb visszatérek. A másik szálon Eunice és Ász kapcsolata szerethetően szomorkás volt, a filmrajongásukat külön imádtam, lévén én is filmbolond vagyok, és ha megfelelő társaságom, illetve lehetőségem van rá, általában én is ugyanazt csinálom, mint ők, hogy filmes idézetekkel beszélgetek vagy kommentálok egy szituációt. Igaz, ezt főleg eredeti nyelven szoktam megtenni és olvasás közben is voltak olyan idézetek, amiknél rögtön beugrott az angol eredeti; megmagyarázni nem tudom, hogy miért, de sokkal jobban szeretem az eredeti hangzásukat, mint a lefordított verziójukat. Ó, igen és el ne felejtsem megemlíteni Portia „regényeit”! Üdítően borzalmas szinopszisokról olvashattunk, én az utolsón kissé kiakadtam, csak mert nagyon szeretem az eredeti regényt és nem tetszett, ahogy meggyalázta ezzel az égetnivaló átírással. És akkor most beszélgessünk egy kicsit a cselekményvezetésről! Habár kellemes volt olvasni, mégsem éreztem azt, hogy teljesen magába szippantana, a karaktereit ugyan lehetett szeretni vagy nem szeretni, mégsem tudtam teljesen megismerni őket, s ezt mind az írói stílusra tudom visszavezetni. A leírások, a karakterrajzok egyszerűek voltak, pár szóban, mondatban összefoglalták egy ember külsejét vagy egy szoba belsejét, s ezért mind a helyszíneket, mind a szereplőket illetően úgy éreztem, nem igazán tudom elképzelni őket. A történet egy idő után egysíkú lett, szinte csak a katalogizálásról szólt, az ennek kapcsán megemlített reklámkampány részletei nekem például nagyon hiányoztak vagy ott volt Anthony és Therese közös múltja, amiről még szívesen olvastam volna. A valóság és a természetfeletti határán való egyensúlyozás miatt sokkal izgalmasabb és aktívabb sztorira számítottam, arról nem is beszélve, hogy volt egy látszólag nagy rejtély az egyik természetfeletti jelenség kapcsán, amire szerintem még a kertünkben garázdálkodó vakondok is rájöttek voltak, annyira egyértelmű volt, a főszereplőnek azonban komoly fejtörést okozott… Pedig Lauráról eleinte azt gondoltam, hogy rokonlelkek vagyunk, bár eltérő korosztályba tartozunk, mivel olyan gondolatok, érzések, kételyek nyomasztották, amikkel én is birkóztam/birkózom, természetesen más okokból kifolyólag, később azonban ezek elsikkadtak a sztoriban, s csak néha kerültek elő, sőt néha kifejezetten olcsó húzásként. A vele kapcsolatba hozható szerelmi szálban szintén csalódtam: csak úgy bereppent a semmiből, mindenféle felvezetés nélkül, ráadásul az is zavart, hogy a férfi oldaláról sose derült ki igazán, mikor és miért figyelt fel a nőre. Kettejük mellett Napsugár abszolút kiragyogott a szövegből, nem csupán csodálatos neve, hanem a hihetetlenül őszinte, kedves világlátása miatt, ami számtalan humoros és vidám jelenetet eredményezett, a különleges képessége is érdekes adalék volt, amiről azt hittem, nagyobb szerepet fog játszani a történetben. A befejezésért viszont jár a dicséret, szép és ötletes volt egyszerre.
Összességében nézve örülök a könyvtárban megtörtént hirtelen döntésemnek, mert jó érzés volt andalogni egyet ebben a történetben, igaz, sok zavaró tövis állta utamat. Alaptörténetének szívmelengető, keserédes hangnemét, a jól használt poénos helyzeteit és némelyik karakterét könnyen megszerettem, azonban a történetvezetése túl egyszerű volt, maradtak benne kidolgozatlan részletek és megvalósítatlan ötletek, mely hibák kijavításával jobb könyvvé válhatott volna.


Értékelés: 3,5/5
Jelenetek, amiket érdemes figyelni:
  - A tárgyakhoz kapcsolható novellákat.
  - Napsugár minden egyes jelenetét.
  - Eunice és Ász filmes idézgetéseit.
  - A befejezést.