A 2018-as év végi összesítésben már írtam róla, hogy ettől az évtől szeretném jobban
beleásni magam a minisorozatok világába, elsősorban történelmi témájúakra
koncentrálva, de más műfajú is jöhet, ha érdekes az alapsztorija. Az elmúlt
hónapokban rendszeresen beleszaladtam a neten a Csernobilba, mindenki ezt nézte és erről beszélt, ami az én
figyelmemet is felkeltette, ugyanakkor engem nem feltétlenül az a történelmi
korszak foglalkoztat a legjobban, amiben ez a sorozat játszódik, valamint van
jelenleg épp elég sorozat, amit követek, nem akartam közéjük még egyet bevenni
(ez talán fura hozzáállásnak tűnik, de én az a fajta vagyok, aki egyszerre
három, maximum négy sorozatot szeret nézni, nem vagyok híve a nagyipari sorozat-
és epizóddarálásnak). Aztán nagyjából egy hónappal ezelőtt apukám hazaállított
egy pendrive-val, rajta a Csernobil
öt epizódjával. Ami más családban talán nem lett volna akkora meglepetés,
nálunk abszolút az volt, apa ugyanis nem az a típus, aki különösebben
érdeklődne külföldi sorozatok iránt, a magyarok közül is csak keveset néz és
tart érdekesnek, szóval adta magát a kérdés részemről, hogy ez most hogyan és
miért? Mint kiderült, a kollégáitól hallott róla, ők ajánlották neki; nem
meglepő módon ők mindnyájan ahhoz a generációhoz tartoznak, akik a ’80-as
években voltak fiatalok, tehát vannak konkrét emlékeik arról az időszakról,
amikor a katasztrófa történt és apa esetében ez a személyes érintettség
vezetett oda, hogy meg akarta nézni a sorozatot. Néhány hátráltató tényező
miatt, lásd lakásfestés és a televíziónk barátságtalan hozzáállása a
pendrive-on lévő videófájlokhoz, eltelt pár hét, mire végülis sikerült
megnéznünk, aztán jött a szokásos lustaság és önbizalomhiányos rettegés
részemről, hogy: „Úristen, hogy fogok én erről normális blogbejegyzést
írni????”, de most végre itt vagyok, pötyögök és reménykedem benne, hogy ki
lehet majd hámozni némi értelmet kusza mondataimból.
A
történetről röviden: 1986. április 26.-án a csernobili atomerőműben robbanás
történt, melynek következtében megsérült a négyes reaktor. Az akkori politikai
berendezkedés hozzáállása, a katasztrófát követő kárelhárítás, illetve a
lehetséges kiváltó okok vizsgálata mind bemutatásra kerülnek az öt epizód
során…
A sorozat
cselekményvezetését három fő történetszálra lehet bontani, én is ezek mentén
haladva próbálom majd megfogalmazni a gondolataimat. Az első szál az erőműben
lezajlott robbanás utáni tanácskozásokat, a kárelhárítás különböző folyamatait
mutatta be. A kezdő rész egyébként nagyon megterhelt érzelmileg, sőt fizikailag
is rosszul éreztem magam, mintha én is sugárzást kaptam volna, brr, még most
is, ahogy írok róla, bekúszik a bőröm alá az a kellemetlen érzés. Az erőműben a
káosz elharapózása, a lakosság körében pedig a tanácstalanság remekül
megteremtették a baljós atmoszférát, amihez az utólagos tudás is hozzájárult,
vagyis az, hogy a szereplők nagy részével ellentétben én tisztában voltam vele,
hogy mekkora veszélynek vannak kitéve, ahogy ott álldogálnak a hídon, meg úgy
egyáltalán, hogy szabad levegőn vannak és magamban öt másodpercenként
sikoltoztam nekik, kapják ölükbe a gyerekeket és menjenek már el onnan, be a
házakba! Az erőműben zajló jeleneteknél szintén megvolt ez a félelemmel teli
érzés, annyi különbséggel, hogy sejtettem, nekik sok esélyük nincs a túlélésre,
pont ezért feléjük leginkább sajnálattal fordultam, már csak Gyatlov
borzasztóan idegesítő, arrogáns magatartása miatt is. Mivel nemhogy atomfizikus
nem vagyok, de alapvetően a reáltudományokhoz is csak annyit értek, mint vakond
a kerítésépítéshez, ezért sok mindent nem is értettem, amikor az erőműben
történtekről volt szó, de azért igyekeztem figyelni és szerintem pont
megtalálták az arany középutat, vagyis használtak tudományos kifejezéseket,
ugyanakkor ezeket sokszor laikusoknak is érthető módon magyarázták el. A
politikai faktor is erősen megmutatkozott már az elején, s bár én csak a
történelemkönyvekből, illetve családi elbeszélésekből értesültem a hírhedt
szovjet szocializmusról, a vonatkozó jelenetek nagyon pontosan rekonstruálták a
kor légkörét, akár a lehallgatásokat vagy egymás megfigyelését nézzük, akár a
vezetés hozzáállását a katasztrófa tényéhez: eleinte abszolút titokban akarták
tartani mind a saját népük, pláne a külföld előtt, de a későbbiekben sem voltak
mindig hajlandók a tudósokra hallgatni, és nem foglalkoztak a baleset emberekre
gyakorolt káros hatásaival, s ki tudja, ez hány ártatlan életbe került, nem is
beszélve a hosszabb távú következményekről. Azért nem túl kellemes
belegondolnom, hogy én már egy olyan világba, környezetbe születtem bele, amit
alaposan megmérgezett egy nukleáris atomkatasztrófa… A második résztől
kezdődött meg a kárelhárítás, valamint a katasztrófát kiváltó okok felderítése
és indult el a tudós Legaszov és a politikus Scserbina közötti, eleinte
elutasító, később barátiba forduló együttműködés, ami számomra a történések
bemutatása mellett a sorozat egyik legjobb és legerősebb része volt. Érdekes
volt végigkövetni, ahogy a politikus unszimpatikus hozzáállása fokozatosan
megváltozott a Csernobilban látottak, hallottak alapján és az idő
előrehaladtával mindent bevetett annak érdekében, hogy valamennyire rendet
tegyen és megakadályozza a sugárzás még nagyobb elterjedését. Az erőmű és
környékén zajló, komplex munka különböző aspektusainak bemutatása a bányászok
emberfeletti alagútásásától kezdve a kiürítési zónában munkálkodó katonákon és
civileken át egészen a grafit tetőről való eltávolítását végző fiatalokig
egyszerre volt felemelő, mégis tragikus, hiszen a fizikai hatások, mint például
a sugárzásveszély mellett érzelmileg sem volt könnyű dolog ezeknek az
elvégzése, ők mégis bátran vállalták és segítettek, ezzel is csökkentve
valamennyire a káros hatások továbbgyűrűzését. Maradt bennem némi hiányérzet,
hogy a kiemelt mellékszereplőkkel vajon mi lett később, de tisztában vagyok
vele, hogy a sorozat történetvezetésébe nem igazán fértek volna bele. A második
történetszál az április 26.-án történtek pontos felderítéséről szólt, ebben
főként egy fehérorosz tudósnő, Ulena Homjuk végezte a munka nagy részét, akivel
kapcsolatban nagyon megörültem, hogy a sok férfi között akad egy női karakter,
aztán kiderült róla, hogy ő csupán a képzelet szüleménye, annak a rengeteg
tudósnak egy emberbe gyúrása, akik a valóságban Legaszov munkatársaiként fáradhatatlanul
munkálkodtak az okok kivizsgálásán. Ettől függetlenül kíváncsian követtem a
kutatásait, a könyvtáras részekkel nem is volt bajom, az interjúit viszont
keveselltem, csupán két munkással láttuk beszélni és akkor se hallottunk sok
konkrétumot. Oké, lehet mondani, hogy ez dramaturgiai megoldás volt, mivel a
befejező részben, a tárgyaláson szerették volna pontról pontra levezetni a
robbanáshoz vezető utat, és ott akarták feltárni az összes bizonyítékot, de
akkor is hiányoltam egy-két plusz információmorzsát. Végül az ötödik részben, a
felelősök tárgyalásán a tanúként beidézett tudósok elbeszélései alapján állt
össze a kép, hogy pontosan milyen döntések és problémák előzték meg a
katasztrófát. Ezekről szinte kivétel nélkül bebizonyosodott, hogy rosszak
voltak és a robbanás elkerülhető lett volna, ha az erőmű felsőbb vezetése, de elsősorban
a szovjet állam szigorúbb és normálisabb hozzáállással kezelte volna az
atomerőművek felszereléseinek, tesztjeinek biztonságosságát. Az epizód végén
kiírt információk tették teljessé a képet nemcsak az elborzasztó számadatokkal,
hanem hogy a dramatizált eseményekről valódi felvételeket mutattak és a főbb
szereplőkről, a történtek utáni életükről is írtak pár mondatot. Volt egy
harmadik történetszál, Ljudmila Ignatyenko és a tűzoltóként dolgozó férje
története, aki jelen volt az erőműnél keletkezett tűz oltásánál; velük
egyértelműen a civil lakosság szemszögének szerepeltetése lehetett a készítők
célja, véleményem szerint azonban ez nem igazán sikerült nekik, a megrendítő
jelenetek ellenére gyengének és alkalomadtán hatásvadásznak éreztem ezt a
részt. Vaszilij és a tűzoltók kivonulása az erőműhöz még tetszett, a nő kitartó
nyugtalanságát is értettem, de aztán Ljudmila kórházi jelenléte, az ottani cselekedetei
hiába magyarázhatóak a szerelemmel és a túlzott aggódással, akkor is buta
döntések voltak és meglehetősen elidegenítettek a szereplőtől. A temetés
viszont nagyon borzasztó és szomorú volt, az a jelenet eléggé rátelepedett az
érzelmeimre. Térjünk át a szereplőkre! A két főszereplő, Legaszov és Scserbina
kidolgozott kapcsolatáról már írtam fentebb, és ez elsősorban a két színésznek,
Jared Harrisnek és Stellan Skarsgardnak volt köszönhető (utóbbit egyébként
először meg se ismertem, csak amikor megláttam a nevét a stáblistában, akkor
esett le, hogy ő az). Külön-külön is kiemelkedőek voltak, ugyanakkor a közös
jeleneteikben is remekül működtek együtt, amellett, hogy jól bemutatták saját
karaktereik eltérő hozzáállását a történtekhez, az egymásra való hatásuk, az
elhivatottságuk, az idővel kialakuló szimpátiájuk is tökéletesen megjelentek az
egyes epizódokban. Emily Watson remek partnerük volt, nem csupán asszisztált
mellettük, hanem esetenként tőlük elkülönülve is képes volt megmutatni saját
szerepének lankadatlan munkáját. Egyébként az egész színészgárdáról elmondható,
hogy jól átadták a karaktereikben zajló érzelmeket, gondolatokat, főleg az
erőmű dolgozóit alakító színészek nyűgöztek le. Ez inkább csak nekem apró
érdekesség, hogy kiszúrtam pár ismerős arcot a Trónok harcából, meg Barry Keoghant a negyedik részben a katonákhoz
csatlakozó fiatal fiú szerepében, akit imádtam a hasonlóan rövid, de
meghatározó szerepében a Dunkirk című
filmben.
Vegyes
érzésekkel tudom összefoglalni a sorozatról írt véleményemet. Tetszett, mert
egy olyan valós eseményt dolgozott fel, ami a mai napig hatással van az
életünkre, s a katasztrófa körülményeit, a kárelhárítás egyes lépéseit szépen
építkezve, mindegyikre megfelelő időt szánva mutatta be, ugyanakkor bizonyos történetszálakra
nem figyelt eléggé, kidolgozatlanul, lezáratlanul hagyta őket. A szereplőket
játszó színészeket jól válogatta össze, a zenehasználattal, a beállításokkal
remekül teremtette meg a kellően baljós hangulatot, ami azonban néha
hatásvadászatban csapódott le. Összességében nézve, az általam helyenként
hibásnak látott megoldásai ellenére is tudom ajánlani megtekintésre, mert egy
informatív, érdekes cselekményű, lebilincselő képi világú, értékes sorozat, ami
történelmi tablónak és egy kiadós leckének sem utolsó.
Szeretem
azokat a sorozatokat, amik nem csak számozzák, hanem címet is adnak egyes
epizódjaiknak. A Csernobil esetében
némelyik epizódcím jelentését nem tudtam megfejteni, ezért végeztem egy kis
kutatást és úgy gondoltam, egyfajta jegyzetként beillesztem a véleményem
végére, hátha mást is érdekel.
1. epizód - 1:23:45 – Ez volt az erőműben történt
robbanás időpontja.
2. epizód – Please Remain Calm („Kérjük, őrizzék meg
nyugalmukat!”) – A pripjatyi kitelepítés során folyamatosan ezt a mondatot
ismételgették a katonai járművekből.
3. epizód – Open Wide, O Earth („Nyílj meg, ó,
föld”) – Ez egy ének címe, amit ortodox temetéseken szoktak énekelni és ennek
az epizódnak a végén temetik el többek között Vaszilijt is.
4. epizód – The Happiness Of All Mankind („Az egész
emberiség boldogsága”) – A kiürítési zónában dolgozó katonák olvassák fel ezt a
mondatot az egyik kifüggesztett transzparensről, vagyis egyértelmű
propagandaszöveg a nép folyamatos jólétéről és elégedettségéről, ami
természetesen pont az ellenkezője a valóságnak.
5. epizód – Vichnaya Pamyat („Múlhatatlan emlék”) –
Szintén egy ortodox ének címe, amit miséken szoktak énekelni az elhunytak
tiszteletére, ebben az epizódban pedig egyértelműen a csernobili áldozatok
előtt tisztelegve szólal meg.
Értékelés: 75%
Jelenetek, amiket érdemes figyelni:
- A robbanást és az azt követő káoszt az erőműben.
- Legaszov és Scserbina együttműködését.
- A temetési jelenetet.
- A pár vicces pillanatot, ami némileg oldja a szorongató hangulatot.
- A tárgyalást.
- Az ötödik epizód végén kiírt információkat.
Csernobil /Chernobyl/ (2019)
színes, magyarul beszélő, 60 perc
Rendező: Johan Renck
Szereplők: Jared Harris, Stellan Skarsgard, Emily Watson, Jessie Buckley, Paul Ritter, Robert Emms, Sam Troughton, Adam Nagaitis, Alan Williams
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése