Sorozatkritika: Időutazók

A minisorozatos kitérők után visszatértem a „normális” sorozatok világába, ahol épp a héten értem a végére egy érdekes alaptörténetű, ám eléggé hányatott sorsú sorozatnak. Öveket becsatolni, és lássuk, mennyire volt jó ötlet beleugranom ebbe az időutazós kalandba!
A történetről röviden: Miután egy terrorista ellop egy igen értékes időgépet azzal a céllal, hogy megváltoztassa a történelem fontos pillanatait, egy katonából, egy pilótából és egy történészből összeállított csapat kapja a feladatot, hogy állítsák meg, s közben védjék meg a történelmet kerül, amibe kerül…

Pár évvel ezelőtt találkoztam először a sorozattal, annak a kedves barátnőmnek köszönhetően, akit kb. minden második sorozatos bejegyzésemben említettem már, mint az aktuális sorozattal megismertető vagy figyelmemet rá felhívó személyt. Ebben az esetben is úgy kezdődött, hogy pár epizódot megnéztem vele, de akkoriban különösebben nem kötött le, az eltelt évek során azonban jobban elkezdett érdekelni a történelem (igaz, elsősorban az angol történelem), s emiatt döntöttem úgy, hogy adok még egy esélyt a sorozatnak. Megmondom őszintén, eleinte azt hittem, a komplett világtörténelem lesz a középpontban, de azután sem keseredtem el, hogy kiderült, csak az amerikai történelemre fognak fókuszálni, kíváncsian vártam, milyen történelmi események kerülnek majd sorra, amikről esetleg tanulhatok valami újat. Az első részek során ezért főleg a szereplők által meglátogatott korszakokra, a történelmi momentumokra figyeltem, maga az időutazás egyébként is nehezen felfogható volt az én reáltudományokat teljes mértékben elutasító agyamnak, s ugyan a vonatkozó szabályokat értettem, mégis azt éreztem, hogy az egész időutazósdit csak látványosságnak szánták, de a pontos tudományos hátterébe már nem gondoltak bele, aminek számos logikai buktató lett az eredménye. Oké, hogy a különböző történelmi korokra és az abból következő társadalmi, politikai mondanivalóra akarták helyezni a hangsúlyt, ugyanakkor legalább ekkora szerepet kaptak olyan filozófiai kérdések, mint hogy ha lehetőségünk adódna rá, megváltoztatnánk-e a történelmet, viszont ha megtennénk, azáltal lehet, hogy más kardinális pillanatok is megváltoznának, s így a jelenünket kockáztatnánk, ehhez pedig szerintem nem ártott volna jobban körüljárni az időutazás témakörét. Az egyes epizódok mind egy bizonyos esemény köré épültek fel, melyet az időgépet ellopó Garcia Flynn mindenáron meg akart változtatni, az őt üldöző csapat pedig megpróbálta megállítani ebben, közben azonban szép lassan kibontakozott egy titokzatos szervezet, a Rittenhouse története, egy hatalomra vágyó rejtélyes társaságé, amely Flynn bosszúhadjáratának igazi célpontja volt.

Erről a rejtélyes társaságról viszonylag kevés információt kaptunk, ám arra pont elég volt, hogy rájöhessünk, ki is a sztori igazi gonosza. Aztán egy megdöbbentő, kérdéseket felvető, alapvetően azonban izgalmas befejezéshez érkezett az első évad. És itt álljunk is meg egy szóra, hogy pár mondat erejéig kitérhessek rá, miért is neveztem „hányatott sorsúnak” az Időutazókat a bevezetőben. Nos, az első évad után elkaszálták a sorozatot, mivel a gyártója nem volt elégedett a nézettséggel. Erre a rajongók elindítottak egy online petíciót, melyben a sorozat folytatásáért kampányoltak, ennek eredményeképp nagyjából egy év elteltével visszatért a sorozat a második évaddal, amit tíz rész után megint elkaszáltak, hónapokkal később azonban adtak neki egy karácsonyi dupla epizódos lezárást. Azért meséltem ezt el, mert szerintem ez az egész hercehurca eléggé meglátszott a második évadon. A cselekményvezetésen érződött, hogy semmi igazán jó ötletet nem volt idejük kitalálni, egyszerűen fogták az első évad koncepcióját, és csavartak rajta egyet: mostantól nem Flynnt üldözték, hanem a Rittenhouse-t, de ugyanúgy a történelem megváltoztatásának megállítása volt a cél, mint eddig. Ezzel még nem lett volna nagyobb bajom, hiszen más sorozatnál is tapasztaltam már, hogy az első évadokban már bevált ötleteket hasznosítanak újra, idővel azonban képesek a megújulásra, itt is igazából a kidolgozatlanság zavart, egyszerűen látszott, hogy hirtelenjében összedobáltak mindent, ami eszükbe jutott, s ebből az átgondolatlanságból egy majdnem megbocsáthatatlan katasztrófa jött létre. Szerencséjükre akadt néhány jó ötletük, ami mentette a menthetőt: az első évadban összecsiszolódott csapat most sem okozott csalódást, ahogy korábban jó volt nézni a kialakuló csapatdinamikájukat, most jó volt látni, ahogy ez a dinamika még tovább fejlődik, alkalmanként ugyan megakad, de csak azért, hogy utána még erősebbé váljon. Külön tetszett, hogy a mellékszereplők több figyelmet kaptak: bár Jiya esetében az előző évadban belengetett aduászt, az időközben kialakult különleges képességét nem aknázták ki megfelelően, Connorral és Christopher ügynökkel együtt közelebb hozták őket a nézőkhöz akár az érzelmeik, akár a múltjuk részletesebb kifejtésével. Szintén egy óriási pozitívum volt, hogy sokkal többször kerültek elő a társadalmi különbözőségek problémái: míg az első évadban helyenként egyfajta poénként kezelték, hogy Rufusnak színesbőrűként a múltban nem egyszer kellett meghúznia magát a rasszizmus miatt, ezúttal nagyobb és fontosabb szerepet szántak a kisebbségeknek, illetve a nőknek. A jelenben Jiya és Christopher ügynök egyszerre reprezentálta mindkettőt, hiszen bevándorló családok leszármazottai voltak, ráadásul nők, az időutazó csapat egyetlen női tagja, Lucy, a történész is főként az erős női történelmi alakokat kedvelte, de ő maga is azzá vált a csapatban végzett fáradhatatlan munkája során, és a múltbeli részekben is gyakrabban jutottak főszerephez a nők. Ezért is annyira frusztráló, hogy hiába hirdették az egyenlőséget, a toleranciát az epizódokban, az előtérbe helyezett cselekmény súlytalan és érdektelen volt, amit még elviseltem volna, ám közben megérkeztek a szerelmespárok körül kialakuló személyes drámák, melyeknek olcsó és kiszámítható húzásait még a brazil szappanoperák is megirigyelhették volna. Magam sem tudom, miért akadtam ki rettenetesen ezektől, de a rengeteg huzavona, drámázás, egyik pillanatban veszekszünk, másik pillanatban szeretjük egymást-hozzáállás nálam alaposan megtépázta a sorozat megítélését. Amit Jessicával kapcsolatban megléptek, akár még meglepő is lehetett volna és okozhatott volna bonyodalmakat, de az átlátszó tálalása, a direktbe tolt drámaisága miatt borzalmas és csalódást keltő volt. Az évad és egyben a sorozat lezárása a fan service-t részesítette előnyben a visszatekintő montázsokkal és a visszautalásokkal, viszont Flynn karaktertörténetét remekül fejezték be, és alapvetően a sorozat is tisztességes és szép befejezést kapott, bár tetszett, ahogy az utolsó jelenettel megpedzegették, hogy a harc talán mégsem ért véget.

 

A mellékszereplőkről már esett szó, de ne feledkezzünk el főhőseinkről sem! Lucy, a csapat történésze nagyon összetett és izgalmas figura volt, némi anyakomplexussal, aki imádta a történelmet, és ugyan végig ragaszkodott hozzá, hogy meg kell védeniük, sokszor megkérdőjelezte önmagát, az esetleges apró változások is sokat foglalkoztatták, hogy mit kezdjen azzal, hogy aki eddig fontos történelmi alak volt, már csak az ő emlékezetében az. Az ő karakterfejlődése volt az egyik leglátványosabb, jó volt látni, ahogy egyre elszántabb, határozottabb lett, és azok a részek tetszettek a leginkább, amikor a női történelmi alakokért harcolt. Bevallom, számomra néhányszor megkérdőjelezhető volt, hogy bizonyos eseményekről mindent tudott az utolsó részletig, másról meg alig, aztán amikor a dramaturgia megkívánta, hirtelen eszébe jutottak a dolgok, ettől függetlenül remekül megírt szereplő volt. Wyatt-tel már az első pillanatban tapintható volt köztük a kémia, s kifejezetten örültem neki, hogy a készítők egyáltalán nem siették el a kapcsolatukat, hanem szép lassan, apró lépésekben bontották ki (nem mellesleg, Wyatt tökéletes eye-candy alapanyag volt :DDD). Rufusban a humora és az esze mellett a rengeteg popkulturális és geek beszólásait bírtam, valamint a párválasztását is legalább annyira szerettem, mint Lucy és Wyatt románcát. Flynn egy újabb ékes példája volt annak, hogy a sorozatokban mindig a rosszfiúk kapják a legjobb háttértörténeteket. Eleinte nem tűnt többnek egy gátlástalan gyilkológépnél, de ahogy egyre több mindent megtudtunk a múltjáról, a motivációjáról, egy magányos, sebzett ember képe rajzolódott ki előttünk, s ahogy már írtam, szerintem a sorozat egyik legjobb ötlete volt az ő szálának a befejezése.

Összességében nézve nem bánom, hogy adtam egy esélyt a sorozatnak. Az alaptörténete egész jól indult, a karaktereit könnyen meg lehetett kedvelni, a történelmi korokba való kalandozások során megismerhettem jó pár fontos történelmi alakot, s az ezek kapcsán felvetődő szociális problémák bemutatása is érdekes és egyben elgondolkodtató volt. Sajnos azonban még ezen pozitívumok sem segítettek az összecsapott második évadon, véleményem szerint jobban jártunk volna, ha békén hagyják a sorozatot, s a rajongók színes képzeletére bízzák, mi minden történhetett volna még a csapattal. Hibái és hiányosságai ellenére egyszeri kikapcsolódásnak nem rossz, akinek felkeltette az érdeklődését az alapsztori, annak tudom ajánlani, mindössze 28 rész az egész, a jelenlegi járványügyi helyzetben remek darálási lehetőség.

Értékelés: 65%
Jelenetek, amiket érdemes figyelni:
  - Az első időutazást.
  - A híres történelmi alakok felbukkanását.
  - A popkultúrából merített neveket, amiken a csapat a múltban bemutatkozik.
  - A Lucy és Wyatt közti kémiát.
  - Rufusnak szinte sosem áll be a szája, de ez így van jól. :)
  - Az alkalmakat, amikor nem csak a megszokott csapattagok utaznak.
  - A befejező epizódot.


Időutazók /Timeless/ (2016-2018)
színes, feliratos, 45 perc
Rendező: Greg Beeman, John F. Showalter, Holly Dale, Neil Marshall, John Terlesky
Szereplők: Abigail Spencer, Matt Lanter, Malcolm Barrett, Claudia Doumit, Sakina Jaffrey, Paterson Joseph, Goran Visnjic, Annie Wersching, Susanna Thompson