A történetről röviden: A New York-i csata hatására a S.H.I.E.L.D
berkein belül Phil Coulson összehív egy csapatot, amelynek feladata a Földön történő különféle
rendkívüli események kivizsgálása lesz…
Gondolom, senkinek nem fogok meglepetést okozni azon
kijelentésemmel, hogy a Marvel-filmek iránti rajongásom (amire számtalan
bizonyítékot találhattok a blogon), vagyis a sorozat indulásakor még csupán
kezdeti érdeklődésem miatt kezdtem el nézni, hiszen 2013-ban éppen hogy csak
ismerkedtem a Mozis Univerzum filmjeivel. A lehetséges filmes utalások mellett
az sem volt elhanyagolható tény, hogy az előzetesekben felbukkant az a Phil
Coulson, aki elvileg meghalt a Bosszúállók
eseményei során. Szóval, kíváncsian és információra éhesen, hogy mégis miként
lehet életben, vágtam bele az általa összeválogatott csapat küldetéseinek
követésébe. Őszinte leszek, ezt a sorozatot az évenkénti aktuális bemutatói
alapján néztem, ergo az idei, hetedik évadon kívül a többi évadról nincsenek
friss emlékeim, csak régebbiek (hívjatok lustának, de nem volt kedvem egy
komplett újranézéshez, elsősorban a szerintem csökkenő színvonal és egyéb
technikai korlátok miatt), szóval csak nagy vonalakban fogom vázolni a
történetvezetéssel és a karakterekkel kapcsolatos gondolataimat. Ahogy mondtam,
a Marvel-filmekhez való esetleges kötődések és a Coulson feltámadása körüli
rejtély érdekelt leginkább, s az első két évad tökéletesen kiszolgált engem ezen
a téren. Az összeválogatott csapat epizódonkénti küldetéseivel párhuzamosan a
titokzatos T.A.H.I.T.I-projektről is egyre több minden derült ki, ugyanakkor a
S.H.I.E.L.D belső működéséről, legyen szó kódnevekről, információszerzésről
vagy technikai felszerelésekről, szintén megtudhattunk egyet s mást. Aztán jött
a nagy leleplezés az első évad második felében, ami nekem a mai napig az egyik
kedvenc részem, mert kitűnően kapcsolta össze a sorozatot a filmes univerzummal.
Úgy tudom, hogy ez volt az eredeti elképzelés, tehát az időnkénti szoros
átkötés, ám ezt egy idő után végül elengedte a Marvel, s megmondom őszintén, én
egy kissé csalódott is lettem, miután megritkultak ezek az összeköttetések. A
második évad a S.H.I.E.L.D.-ben bekövetkezett változások hatásaira és az
ellenség elleni harcra koncentrált, s kevesebb mértékben, de még mindig
tartalmazott utalásokat a filmekre, azokból ismerős karakterek is feltűntek
kisebb vendégszerepekben. A harmadik évadtól éreztem azt, hogy az MCU elengedte
az ügynökök kezét, bár most így utólag, mialatt igyekeztem felfrissíteni
emlékeimet, találtam olyan cikkeket, melyek arról szóltak, hogy a
második-harmadik évadtól jelen lévő embertelenek történetszállal egy esetleges
mozifilmet készítettek elő, amiből végül semmi nem lett. Ja, bocsánat, de, egy
mindössze egy évadot megélt sorozat, ami A S.H.I.E.L.D ügynökeiben bemutatott
embertelenek közül senkit sem szerepeltetett, s semmi fontosabb átkötés nem
volt a két sorozat között; azért vagyok ilyen jól informált, mert volt
szerencsém megnézni az Emberteleneket,
csak annyira embertelenül rossz volt (hahaha), hogy még arra sem tartottam
érdemesnek, hogy írjak róla.
A harmadik évadtól tehát levált a sorozat a filmes
univerzumról, s ugyan ezek után is jöttek izgalmasabbnál izgalmasabb történetszálak
- nekem személy szerint a negyedik és ötödik évad ötletei különösen tetszettek
-, valahogy mégis elveszett a kezdeti lelkesedésem. Ehhez nagyban hozzájárult
az, hogy folyamatosan azt éreztem, a képregényes hátterek ismerete nélkül
elveszett vagyok, mert bármennyire is érthetőek voltak az események, mégis ott
motoszkált bennem az, hogy jobban érteném a kikacsintásokat és könnyebben
tudnám követni, hogy miről van szó, ha lenne valami fogalmam a képregényekről. Lehet,
hogy ez nem volt szándékos a készítők részéről, s persze végeztem néhány
internetes kutatást, azonban az érzés így sem múlt el teljesen. A másik dolog,
ami miatt nem tudott maradéktalanul lekötni a sorozat, az a rengeteg szaknyelvi
duma volt. Egy ilyen speciális ügynökség esetében természetes, hogy újabbnál
újabb, vagányabbnál vagányabb kütyüket találnak ki és raknak össze egy-egy
aktuális küldetésre, vagy hogy a feladat teljesítéséhez elengedhetetlen fizikai
és kémiai reakciókat tanulmányozniuk, megfejteniük, viszont amikor ezeket elkezdték
egymás között megtárgyalni, csak értetlenül pislogtam. Tisztában vagyok vele,
hogy ez nem a sorozat hibája, s volt is egy időszak két évad között, amikor
azon gondolkodtam, hogy befejezem a sorozat nézését, hiszen az elsődleges ok,
amiért belekezdtem, már nincs jelen, csakhogy addigra már olyannyira
megkedveltem a szereplőket, a köztük alakuló kapcsolatrendszereket, illetve
hogy mindig, mindenkivel történt valami - pozitív vagy negatív értelemben -
meghatározó esemény, ami az egyéni fejlődésükre is nagymértékben kihatott, hogy
miattuk végül maradtam. A hatodik évad a korábbiaktól eltérően csak 13 résszel
érkezett, s innentől már sejtettem, hogy hamarosan pontot tesznek a sorozat
végére. Magán az évadon nagyon látszott a rövidebbre szabott történetvezetés,
de ez sajnos nem igazán vált az előnyére, ugyanis túl hamar, sokszor klisék
bedobálásával jutottunk el A-ból B-be, ráadásul már az is kezdett unalmas lenni,
függetlenül a viszonylag kreatív megoldásoktól, hogy sportot űztek egy (volt az
néha több is) fontos figura halálából, majd valamilyen úton-módon való
visszahozásából. A hetedik évad alapötletében tetszett az időutazás
szerepeltetése, gondolom, ezzel egy kicsit a nosztalgiafaktor irányába akartak
elmozdulni, hogy összefoglalva az eddigi történéseket, szép búcsút vehessenek a
sorozattól. Nos, ideig-óráig örültem a különböző korokba való utazgatásuknak (lévén
egyébként is szeretem az ilyen típusú történeteket), a korábbról már ismert
szereplők ismételt felbukkanásainak, de az elhamarkodottság, a sablonos
megoldások, karakterek megint levettek az élményből. A főgonosz Nathanielről a
mai napig nem tudom eldönteni, hogy szándékosan vette ennyire ripacsra a
figurát a színész, vagy egyszerűen ő maga volt ekkora ripacs. Azt sem tudtam
egykönnyen elfogadni, hogy a kedvenc párosom egyik tagját szinte végig
nélkülöznöm kellett, igaz, az elbeszélés szintjén megállta a helyét hiányának
magyarázata, s azóta olvastam is róla, hogy a színésznek egyéb munkái is
akadtak, ezért tudott csak keveset szerepelni.
Számomra egy sorozatnál nagyon
sokat számít a befejező epizód minősége, hogy sikerül-e minden szálat elvarrni,
minden szereplőnek megadni azt, ami jár neki, s ez alapján egy addig közepes
sorozat jobb megítélést kaphat tőlem, ugyanakkor egy addig remeknek tartott
sorozat le is redukálódhat a szememben egy középszerű, rosszabb esetben
idegtépő borzalommá (helló, Trónok harca!).
A S.H.I.E.L.D ügynökeinél szerencsére
az előbbi eset állt fenn: az évad történéseivel nem voltam maradéktalanul
elégedett, bár viszonylag jól megoldották a lezárását, az igazán megható és
egyben szívszorító rész viszont csak ezután következett. A kedvenc párosomról
kiderült valami, amitől már elkezdtek könnyek gyűlni a szemembe (teszem hozzá
gyorsan, hogy örömömben!), az egy évvel később játszódó befejezést pedig
nőiesen bevallom, hogy végigbőgtem. Amellett, hogy jó volt látni, kivel mi
történt, milyen irányt vett az élete, óhatatlanul benne volt a levegőben a
búcsúzás, s bennem ekkor tudatosult, hogy ezt a csapatot ebben a formában többet
már nem láthatom együtt, ami azért fájdalmas felismerés volt, mert hiába nem
tudtam megbarátkozni a sorozat cselekményvezetésével, a karaktereit nagyon
megszerettem, s hiányozni fognak a sorozatnézős estéimből.
Ezzel a lendülettel át is térhetünk a szereplőkre, akik
számomra a sorozat igazi lelkét adták. Habár a kezdeti csapat jó pár tagcserén
átment az évadok folyamán, a köztük lévő kapcsolatok sokrétű, folyton változó,
szoros kötelékek maradtak, s ha külön-külön nem is sikerült mindenkit
megkedvelnem, a csapatként való létezésüket, fejlődésüket, együttműködésüket
mindig is szerettem. Egyéni szinten hadd emeljek ki
egy-két embert! Először is ott volt a központi figura, akire az egész sorozat
épült: Phil Coulson. A Marvel-filmekben egy laza, vidám, elkötelezett ügynököt
alakított, s ugyan ezen tulajdonságai hatványozottan jelentek meg a sorozatban,
hiszen itt eleve többet szerepelhetett, ezzel együtt összetett érzelmi és gondolatvilágának
egyéb rétegeit is megismerhettük, legyen szó a feltámadását körüllengő
rejtélyről, vagy az általa összeválogatott csapat tagjaihoz fűződő érzelmeiről,
melyek hatására idővel nehezebben, de egyben megfontoltabban is hozott
döntéseket egy-egy bevetés során. A Skye-jal lassan alakuló, majd egyre
szorosabbá váló, kvázi szülő-gyermek kapcsolatuk rengeteg pozitív és negatív
érzelmet rejtett, számomra a sorozat egyik legkidolgozottabb kapcsolatrendszere
volt. Skye szintén egy nagyon fontos karaktere volt a sorozatnak, aki egy
hackercsapat aktivistájaként került kapcsolatba a S.H.I.E.L.D-del, s a
családtagjai után kutakodott, de már a sorozat elejétől sejthettük, hogy vele
kapcsolatban tutira lesz valami nagy fordulat. Amikor kiderült a pontos családi
háttere, az öröksége és keresztülment bizonyos átváltozásokon, onnantól lett
igazán érdekes szereplő, ahogy birkózott a múltjáról megtudott dolgokkal és
próbált alkalmazkodni az új énjéhez. Véleményem szerint ő kapta a legjobban
kifejtett és végigvitt karakterívet, ami tele volt fájdalommal, veszteséggel,
bűntudattal, de nagy adag vidámsággal, humorral, szerelemmel, szeretettel és
önmagára találással. Ó, és a harcjeleneteit mindig imádtam nézni, nagyon badass
volt a csaj! :D Az állandó tagok közül May az egyetlen, akiről nem tudok mit
írni. Nekem sokáig ellenszenves volt, mivel alig mutatott ki érzelmeket, miután
felengedett, s láthattuk, hogyan alakul a csapattagokkal a viszonya, akkor sem
érdekelt igazán, mindvégig megmaradt bennem egyfajta távolságtartás a karakter
irányába. Mack és Jojó a második és harmadik évadtól érkeztek meg, őket együtt
nagyon szerettem, külön-külön inkább csak bizonyos tulajdonságokat bírtam
bennük: Mackben a popkulturális utalásait, beszólásait, és a törődését, hogy
minden tagra odafigyelt, érzelmi támaszt nyújtott számukra, vagy jó tanácsokkal
látta el őket (amit vissza is kapott, amikor neki volt szüksége rá), Jojóban
pedig a képességéből eredő hevességet és a csapat iránt lassan kialakuló
elkötelezettségét.
És akkor elérkeztem kedvenc párosomhoz, akikről ezáltal
elspoilerezem, hogy össze fognak jönni, de szerintem ez senkinek nem okoz nagy
meglepetést, mert már az első pillanattól, az első közös jelenetüktől látszik,
hogy belőlük előbb vagy utóbb egy pár lesz. Fitz és Simmons a kezdetek
kezdetétől nagy kedvenceim voltak, bár a dialógusaik és monológjaik
háromnegyedéből alig értettem valamit, mert ugye egyikük mérnök, másikuk
biokémikus, én pedig egyik tudományághoz sem konyítok sokat (na jó, legyünk
őszinték: semmit), a vitathatatlanul jelen lévő vonzalom és közös hullámhossz végig
ott volt, s türelmetlenül vártam, mikor jönnek rá ezen érzések jelentésére,
mikor vallják be ezeket egymásnak, s ha mindezzel megvannak, onnantól képesek
lesznek-e a sok küldetés és nehézség közepette kitartani e kapcsolat mellett.
Rengeteg viszontagságon kellett keresztülmenniük, s amikor már azt hitted,
semmi nem szakíthatja szét őket, mindig jöttek újabb és újabb csapások, amikért
egyrészt rettentően haragudtam a készítőkre, másrészről viszont ezek jók voltak
arra, hogy lássák és mi, nézők is lássuk, hogy ez a kapcsolat működőképes, és
ha romantikusra veszem a figurát, azt is mondhatnám, hogy ők bebizonyították,
az igazi szerelem nem ismer akadályokat sem térben, sem időben. A
szereplőtársak és én is szinte mindig egyként hivatkoztak rájuk, s nehéz
feladatnak érzem különválasztani őket, hiszen az együttműködésük, az egymásért
való küzdésük hamar eggyé kovácsolta őket, ugyanakkor meg kell jegyezni, hogy
külön-külön is sokszínű és érdekes figurák voltak. Fitz szótlanabb,
visszafogottabb énje az első évad végén átéltek hatására még befelé fordulóbb lett,
a későbbiekben azonban kiderült, hogy vannak az elméjének sötétebb rétegei is,
s számomra egyszerre volt megdöbbentő és felettébb izgalmas őt egy teljesen
más, sokkal magabiztosabb, sőt kegyetlenebb verzióban látni a negyedik-ötödik
évad vonatkozó részeiben. Simmons könnyebben találta meg a hangot a csapat
többi tagjával, s Fitzcel ellentétben őt nem törték meg annyira az egyéni
csapások, csak erősebb és kitartóbb lett tőlük, aminek köszönhetően a közös
csapásokat is optimistábban viselte. A sok nehézség mellett azért akadtak bőven
vidám és megható pillanataik, amiknek nagyban köszönhető, hogy kitartottam a
sorozatnál, és rávettem magam a végignézésére.
Ahogy már utaltam rá, pár évad után már nem tudtam olyan
lelkesedéssel és érdeklődéssel követni a sorozatot, mint a kezdetekkor, s
idővel csupán a karakterek iránti szimpátia tartott mellette. Ez valószínűleg a
kissé keszekusza bejegyzésemből is kiérezhető, de azért remélem, ezzel nem
vettem el az emberek kedvét e sorozat megtekintésétől. A magam tapasztalatából
kiindulva, inkább olyan marveles rajongóknak ajánlom, akik nem bánják, ha a
sorozat pár évad elteltével kevésbé kötődik a filmes univerzumhoz, hanem attól
függetlenül kínál fel szórakoztató és ötletes történetszálakat.
Értékelés: 65%
Jelenetek, amiket érdemes figyelni:
- Az első évad nagy leleplezését.
- A filmes univerzum szereplőinek cameóit, köztük természetesen a Mesterrel, Stan Lee-vel.
- Az epizódok végén feltűnő stáblista utáni jeleneteket (hiszen mégiscsak a Marvelnél vagyunk!)
- A számolatlan, szenzációsan előadott popkulturális utalásokat.
- A remekül megkoreografált harci jeleneteket.
- Az embertelenek különféle képességeit.
- A Vázban játszódó részeket.
- Az összes FitzSimmons-jelenetet. <3
- Az utolsó évad nosztalgiázását.
A S.H.I.E.L.D ügynökei /Marvel's Agents of S.H.I.E.L.D/ (2013-2020)
színes, fekete-fehér, feliratos, 45 perc
Rendező: Kevin Tancharoen, Jesse Bochco, Billy Gierhart, Vincent Misiano, Garry A. Brown
Szereplők: Clark Gregg, Chloe Bennet, Ming-Na Wen, Elizabeth Henstridge, Iain De Caestecker, Henry Simmons, Natalia Cordova-Buckley, Brett Dalton, Jeff Ward, Nick Blood, Adrianne Palicki, Joel Stoffer, Luke Mitchell, Bill Paxton, Kyle MacLachlan
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése