Könyvkritika: Gideon Greif, Itamar Levin - Felkelés Auschwitzban

Január 27.-e a holokauszt áldozatainak nemzetközi emléknapja, ugyanis ezen a napon szabadította fel a Vörös Hadsereg az auschwitzi koncentrációs tábort. Már évek óta rendszeres résztvevője vagyok a moly.hu oldalon az emlékhétre kiírt kihívásnak, mert egyrészt fontosnak tartom az áldozatok előtti tisztelgést, másrészt pedig az emlékezéssel egyben felhívjuk a figyelmet arra, hogy nem szabad engednünk egy ilyen borzalmas dolog újbóli megtörténését. Idén abba a szerencsés helyzetbe kerültem, hogy a karácsonyra kapott, régóta vágyott könyvem ebben a témában íródott, így nem volt kérdés, mit fogok választani az emlékolvasásra.
A történetről röviden: 1944. október 7.-én zajlott le az auschwitzi koncentrációs tábor egyetlen felkelése, amelyet zsidó sonderkommandósok robbantottak ki. Az író nemcsak magával a felkeléssel foglalkozik, hanem annak előzményeit, következményeit is tárgyalja, valamint bemutatja a koncentrációs tábor területén tevékenykedett titkos ellenállási mozgalmakat és azok cselekedeteit…
Gideon Greif másik, magyarul is olvasható, a sonderkommandós túlélőkkel készült interjúkat tartalmazó kötetéről, a Könnyek nélkül sírtunkról már írtam itt a blogon. Annak a könyvnek a papírborítóján olvastam először jelen könyvről, és rögtön tudtam, hogy minél hamarabb szeretnék a magaménak tudni egy példányt és alaposan áttanulmányozni. Greif munkássága, illetve Nemes Jeles László Oscar-díjas remekműve, a Saul fia előtt nem sokat (jó, legyünk őszinték: semmit se) tudtam a Sonderkommandóról, az általa ellátott felfoghatatlan feladatokról, mivel nem kerültek elém olyan holokausztirodalmi művek, amik róluk szóltak volna. Gideon Greifnek hála, azonban az elmúlt években sikerült bővítenem eddigi hiányos ismereteimet, sőt a téma iránt is teljes mértékben felkeltette az érdeklődésemet. Most elolvasott könyve az előzőhöz hasonlóan részletekbe menően precízen, igaz, néha kissé száraz megfogalmazásban és esetleges ismétlésekkel rekonstruálta az eseményeket, de látszott a szövegen, hogy írója elkötelezett és értő kutatója a feldolgozott témának, amit hét fejezetben osztott el. Elsőként bemutatta a Sonderkommandót, annak kialakulását és különböző feladatait; ez a szakasz nagy részben a Könnyek nélkül sírtunk bevezetésének rövidített változata, úgyhogy ez egy kis ismétlés volt számomra, de természetesen tisztában voltam vele, hogy az összkép megértéséhez szükséges írnia róluk itt is. A második és harmadik fejezet az auschwitzi koncentrációs táborban működő különféle titkos földalatti mozgalmak munkásságát hivatott bemutatni; ez szintén egy olyan téma, amiről eddig nem sokat tudtam vagy olvastam. Érdekes volt megtudni, hogy a szörnyű helyzet ellenére voltak olyan foglyok, akik nem adták fel, hanem minden lehetséges eszközzel, az adott körülmények között, többnyire passzív, de eredményes módon igyekeztek ellenállni a náci elnyomásnak. A negyedik fejezet az elmaradt felkelésekről szólt, onnantól pedig áttért a Sonderkommando szervezkedéseire, előkészületeire, majd magára a felkelésre, ami sajnos egyáltalán nem a tervek szerint ment végbe, és nem is ért túl jó véget, mégis dicsőséges eseményként vonult be a történelembe. A befejező rész a felkelést követő nyomozást és megtorlást beszélte el, és egyben emléket állított a meggyilkolt ellenállóknak. Ahogy fentebb már írtam, mindenre kiterjedő részletességgel, pontossággal és lelkiismeretességgel lett összeállítva a könyv, számtalan tanúvallomásból, visszaemlékezésből szemezgetve tárta elénk az író a történteket. A sok helyszín- és személynév, valamint a gázkamra-krematórium épületek számozásának többfélesége helyenként töménnyé tette a szöveget, engem meg bűntudatba kergetett, amiért itt van ez a sok bátor ember, akiknek illene megjegyezni a nevüket, de egyszerűen nem megy, mert annyian vannak, ráadásul némelyiküknek többféle neve van, így mire egyet lapozok, már elfelejtem, kik szerepeltek az előző oldalon. A helyszínleírásokhoz nem ártott volna egy vázlat vagy térkép, ami megkönnyítette volna az olvasónak, hogy jobban megértse a távolságokat, az egyes útvonalak, barakkok elhelyezkedését. A csatolt képek között volt ugyan egy tervrajz, és néhány fotó a romokról, de ez véleményem szerint nem volt elég a szövegben leírtak illusztrálásához. A Könnyek nélkül sírtunkhoz majdnem százoldalnyi jegyzet készült, és ez most sem volt másképp, bár értelemszerűen a kevesebb oldalszámú könyvben kevesebb jegyzet kapott helyet. Ezekben a „rendes” hivatkozások mellett magyarázatokra, kiegészítésekre, esetleges személyes megjegyzésekre bukkanhattunk. Utóbbiak kapcsán kiemelném az író azon kommentárjait, amikor egyes visszaemlékezéseket, tanúvallomásokat pontatlannak vélt, más, hitelesebb források állításai, vagy épp az emlékezés nehézsége, megbízhatatlansága miatt, ez ugyanis felettébb fontos megállapítás és adalék a jövőbeni túlélő-visszaemlékezések olvasásához, megítéléséhez.
Akárcsak az előző könyvnél, itt is meg kell köszönnöm Gideon Greifnek (habár a nullával vetekszik a valószínűsége annak, hogy valaha is elolvasná ezt a bejegyzést), hogy a Sonderkommandót, ezt a mai napig kevéssé ismert és ellentmondásosan megítélt csoportot választotta kutatása tárgyául, és a sonderkommandós túlélők részletgazdag interjúkötete után egy hasonlóan értékes könyvet írt meg. Megrázó, ugyanakkor felemelő történet a felkelőké, akiknek merészségét még a legsötétebb időben és helyen sem tudták megtörni. Álljon itt egy idézet, amiről az író úgy gondolta, szép befejezése lesz a kötetnek, és szerintem is annyira frappánsan foglalja össze az elmondottakat, hogy muszáj nekem is idéznem, és egyben remélem, ezzel sikerül felkeltenem mások figyelmét e könyv irányába:

„A zsidó fiúk megmutatták, hogy nem égnek el a tűzben, és nem öli meg őket a gáz. Ez persze sovány vigasz, ám akárki írja is le Auschwitz történetét, nem fog megfeledkezni róla, hogy megemlítse őket.”


Értékelés: 4,5/5
Jelenetek, amiket érdemes figyelni:
  - Igazából az egész könyvet ide kéne írnom, de számomra az ötödik, hatodik és hetedik fejezet, valamint a képek voltak a kiemelkedő részek.