A májusi Feud-értékelés után itt az újabb
sorozatos bejegyzés annyi különbséggel, hogy ezúttal egy komplett sorozatot
fogok véleményezni, nemcsak egy évadot. A Glee-vel
még tavaly nyáron találkoztam először, amikor is a televízióban kerestem valami
értelmes(nek tűnő) néznivalót, és erre szembejött velem a negyedik évada az
egyik kereskedelmi adón. Hallottam róla korábban, gondoltam, belenézek. Aztán
tizenhat részig ott ragadtam a tévé előtt (néztem volna tovább is, de a
csatorna levette a műsorról). Innentől nem is volt kérdés, hogy valamikor
műsorra tűzöm magamnak, mert a megtekintett tizenhat epizód során beleszerettem
a karaktereibe, a zenés montázsaiba, a történet szövésébe, és többet akartam
belőle. Végül idén márciusban kezdtem el, s múlt hét csütörtökön tettem pontot
a történet végére. Hosszúra nyúlt bevezetőmet követően érkezzen a még
hosszabbra tervezett véleményezés. Spoilerek előfordulhatnak, úgyhogy óvatosan
olvassatok tovább!
A
történetről röviden: A McKinley Gimnáziumban megüresedik az énekkar
kórusvezetői posztja. Az iskola spanyoltanára, Will Schuester, aki egykoron
szintén kórustag volt, úgy dönt, megpróbálja újraszervezni a kórust. Hamarosan
meg is érkeznek a tehetségesebbnél tehetségesebb diákok, akiket két dolog köt
össze: a zene és a szereplés iránti olthatatlan szeretet, valamint a tény, hogy
mindegyikőjük kissé különc a maga módján. Az egyes évadokban végigkövethetjük a
kórus csapattá kovácsolódását, a versenyekre való készülődés izgalmait, majd
láthatjuk azt is, ahogy az „alapító tagok” kilépnek a nagyvilágba, s elkezdik
megvalósítani álmaikat kisebb-nagyobb sikerrel…
Az első
évaddal nagyon nem tudtam mit kezdeni. Tetszett ugyan, hogy rendesen megismerhetem
a szereplőket, a zenés részek lenyűgöztek, főleg, amikor a dal videoklipjét is
megidézték az előadáskor, de a történetvezetéssel nem voltam kibékülve (ez
egyébként a későbbiekben is problémám volt). Ment a huzavona, kilép ez a
kórusból, kilép az a kórusból, amaz visszalép a kórusba, de olyan is
előfordult, hogy bizonyos cselekményszálak, hirtelen felbukkant, majd eltűnt
figurák nem kaptak rendes lezárást vagy magyarázatot (de legalább volt annyi a
készítőkben, hogy az egyik legjobban megírt szereplővel, Sue Sylvesterrel
rendszeresen kimondatták ezeket a hibákat :D). Aztán jött a második évad, és
minden megváltozott. Régi ismerősként üdvözöltem a kórust, s az kifejezetten
tetszett, hogy akár a kórus heti feladata, akár az epizód egyéb történései
egy-egy fontos problémára reflektáltak, amik legfőképpen a tinédzsereket
érinthetik. Ebben az évadban jött elő jobban a másság felvállalása, elfogadása
Santana és Kurt kapcsán. Itt lépett be a képbe Blaine, s vele együtt a szerelmi
szál, ami a legtöbb érzelmet váltotta ki belőlem mind pozitív, mind negatív
irányba. S ekkor bukkant fel először későbbi kedvencem, a gitárvirtuóz,
sztriptízbárt is megjárt srác, Sam Evans. Számomra az egyik legjobb ötlet a
saját dalokkal való versengés volt, emlékszem, mennyit röhögtem Rachel első
dalpróbálkozásain. A harmadik évad volt a legjobb, ott egyszerűen minden
klappolt, bár voltak megint szemöldökráncolós részek, de alapvetően az összes
epizódját élveztem, sőt jó párszor a zsebkendők is előkerültek, mert
végigsírtam egy-két részt: ilyen volt például amikor a kórus megnyerte az
Országost, vagy amikor Finn elküldte Rachelt New Yorkba, mondván, ő oda
tartozik; az a jelenet annyira gyönyörű és szívszaggató volt. A negyedik
évadtól tartottam egy kicsit, mert bár amikor a tévében néztem, tetszett, de
akkor még alig ismertem a szereplőket, s azóta bizony megváltozhatott róluk a
véleményem. Félelmeim bizonyos fokig beigazolódtak, mert az új kórustagok
korántsem voltak olyan egyéniségek, mint a korábbiak, sőt igazából csak a
régiek jellemzőit hasznosították újra. A New York-i események közül Rachel és
Kurt barátságát, összetartását szerettem, illetve Rachelnél érdekes volt
figyelni, ahogy bátrabbá, felnőttebbé válik. És ezután bekövetkezett a
katasztrófa, amit úgy hívnak: ötödik évad. Az első fele még azt mondom, elment,
a Finnre emlékezős epizód szívfacsaróan szép volt, de nagyjából ennyi. A
Kurt-Blaine kapcsolat éppen hogy újra elkezdődött, de már eljegyzés lett
belőle, ami orbitális nagy marhaság volt, Tina elképesztően irritálóvá vált, Sam
karaktere ellaposodott, plusz elkezdték újra erőltetni a Mercedeses
kapcsolatát, ami már a harmadik évadban sem működött. A századik epizód,
valamint a kórustól való búcsúzás is szép volt, de én ott is csak arra tudtam
figyelni, hogy igen, itt vannak ezek a régi karakterek, akiket alig látunk, de
most azért előrángatjuk őket, hátha attól majd elnézitek nekünk, hogy nem
igazán tudunk mit kezdeni ezzel az évaddal. Én elhiszem, hogy a Finnt játszó
Cory Monteith hirtelen halála miatt gyorsan kellett változtatni a történet
menetén, de attól még nem kellett volna ennyire elszúrni. Az évad második
felében a New Yorkos részeket sem tudtam szeretni, főleg, miután megint
aláaknázták a Kurt-Blaine párkapcsolatot. A hatodik évadtól azt vártam, hogy
egy kicsit enyhíti az ötödik okozta bosszúságaimat, s meglep némi jól
elhelyezett nosztalgiával, s lőn! Ebben az évadban is sírtam egy sort, de
legalább annyit nevettem, s bár itt sem volt minden patent az elején
(emlékszem, amikor kiderült, hogy Kurt és Blaine ISMÉT szakítottak, annyira
felháborodtam, hogy felpattantam a székemről, és ordítottam egy sort a
laptopommal), a végére összeálltak a dolgok, és a sorozat egy szép befejezéssel
zárult.
A
történetvezetés taglalása után térjünk át a szereplőkre! Nagyon tetszett, hogy a
kórusba mennyi különböző egyéniséget találtak ki, s ezen egyéniségeket milyen
fantasztikusan játszották el a színészek. Nekem Rachel sokáig fekete bárány
volt, hiába volt ő a főszereplő, nem tudtam szimpatizálni vele, a Finnel való
kapcsolatát viszont imádtam. A negyedik évadtól kedveltem meg igazán, a
hatodikban jó volt látni, ahogy próbálta vezetni a kórust. Kurtöt már az első
jelenetében megszerettem, Blaine-t szintúgy, kettejüket meg végképp. Az ő
szerelmük volt az első olyan homoszexuális kapcsolat, amiért rajongtam. Eddig
is láttam már LGBT-filmeket, olvastam ilyen témájú könyveket, de mégis ez a
sorozat és ez a kapcsolat kellett ahhoz, hogy jobban elgondolkozzak ezen a
dolgon. A korábban már említett Sam volt sokáig az első számú kedvencem (jó,
igen, bevallom, a sok vetkőzése is szerepet játszott ebben :DD), de az ötödik
évad második felében lemondtam róla. A felnőttek közül ott volt Will és Emma,
akikért rengeteget szurkoltam, s az utolsó évadokból hiányoltam is a közös
jeleneteiket. S persze ott volt az ősellenség, a nő, aki folyamatosan szét
akarta zúzni a kórust, s néha sikerült is neki, de aztán ezzel sem volt
kibékülve, s tett érte, hogy ismét lehessen kórus, amit utána megint
szétbombázhat: Sue Sylvester. Az első évadokban nem kedveltem, de egyszer csak
rájöttem, hogy hihetetlenül szórakoztató figura, a hatodik évadban pedig
szabályosan fetrengtem a nevetéstől vele kapcsolatban. Hát amikor kiderült,
hogy ő titkos Klaine-rajongó, ott emlékszem, nem tértem magamhoz egy
ideig :D Imádtam a kommentárjait, a gúnyos, de rettentően ötletes beceneveket,
amivel mindenkit illetett, meg úgy alapvetően az egész személyiségét. Más
(kevesebb) lett volna sorozat, ha ő nincs benne. Mindenképpen szeretném
megemlíteni a nagy számban feltűnt vendégszereplőket – híres film-, színházi-,
musicalszínészeket, énekeseket, közéleti személyiségeket – akiknek köszönhetően
még színesebb lett ez az egyébként sem szürke színészgárda. Kiemelném Matt
Bomert Blaine bátyjaként, Ricky Martint spanyoltanárként és Whoopi Goldberget
igazgatóként.
A hosszú
értekezés végére következzen egy rövid összefoglaló. Nosztalgikus érzéseket
ébresztett bennem a Glee – Sztárok
leszünk!. Elgondolkodtatott, hogy mi mindent csinálhattam volna másképp a
gimnáziumban, megtanított az összetartás, a barátság fontosságára és
megszerettette velem a musicaleket (tervben van a sorozatban megemlített filmes
musicalek megtekintése). Eddig is imádtam zenét hallgatni, de ezután még ezt a
tevékenységet is jobban fogom élvezni, felhívta a figyelmemet előadókra, dalokra,
s most már ha rádióban, filmben hallok egy ismerősnek tűnő dalt, kis idő után
beugrik, hogy a Glee-ben hallottam,
és általában még a kontextusra is emlékszem. Mivel tinédzserekről szól,
elsősorban annak a korosztálynak ajánlanám, de szerintem bárki találhat benne
egy karaktert, aki magára vagy valaki számára fontosra emlékezteti, egy
eseményt, ami vele is megtörtént, egy dalt, amit nagyon szeret hallgatni. Tele
van pozitív üzenetekkel az egymás iránti toleranciát és elfogadást illetően, de
legalább ennyit beszél a saját magad elfogadásáról is. Nem hibátlan, de
szeretnivaló sorozat.
Értékelés: 75%
Jelenetek, amiket érdemes figyelni:
- A dalfeldolgozásokat. Igazi gyöngyszemekre lehet bukkanni.
- A "Don't Stop Believin'", a "Defying Gravity" és a "Loser Like Me" többszöri feltűnéseit.
- Blaine első dalát.
- A Kurt-Blaine, illetve a Rachel-Finn párost.
- Az első négy évad karácsonyi epizódjait.
- A kórus musical előadásait.
- A legjobb fiúénekesek mindig a fiúöltöző zuhanyzójából kerülnek elő. :D
- A ritka alkalmakat, amikor Sue Sylvester dalra fakad.
- Finn és Rachel beszélgetése a kocsiban a harmadik évad utolsó részében.
- A Finnre emlékező epizódot.
- A hatodik évad utolsó két részét.
Glee - Sztárok leszünk! /Glee/ (2009-2015)
színes, magyarul beszélő/feliratos, 44 perc
Rendező: Bradley Buecker, Brad Falchuk, Eric Stoltz, Paris Barclay, Ryan Murphy, Ian Brennan, stb.
Szereplők: Lea Michele, Chris Colfer, Kevin McHale, Amber Riley, Dianna Agron, Mark Salling, Naya Rivera, Heather Morris, Jenna Ushkowitz, Harry Shum Jr., Matthew Morrison, Jane Lynch, Darren Criss, Chord Overstreet, Cory Monteith, Jayma Mays, Dot-Marie Jones
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése