Könyvkritika: Ken Kesey - Száll a kakukk fészkére

Ismét egy olyan könyvről fogok írni, amit már olvastam gimnáziumi tanulmányaim során. Akárcsak a Tombol a hold, ez is a hatvanas években íródott, csakhogy ez amerikai író tollából származik, és Amerikában is játszódik, de a korszakra jellemző lázadó hangulat abszolút központi elemként jelenik meg benne. Egyáltalán nem ez volt a tervem, kicsit rá is nyomta a bélyegét a mostani olvasásomra, de sajnos így sikerültek a könyvtári kölcsönzéseim.
A történetről röviden: Randle McMurphy kényszerkezelésre érkezik egy meg nem nevezett elmegyógyintézetbe, aminek régi lakója egy Bromden nevű indián. Az ő szemén keresztül bontakoznak ki előttünk az osztály betegeinek mindennapjai, illetve az új páciens arra irányuló törekvése, hogy felrázza a bentlakó embereket az egyhangúságból…
Ha emlékeim nem csalnak, akkor egy mozgókép-és médiaismeret órának köszönhetően pattant ki a fejemből annak az ötlete, hogy el kéne olvasnom ezt a könyvet. A tanár úr ugyanis egy alkalommal Kesey könyvének Milos Forman rendezésében készült filmváltozatát vetítette le nekünk, s engem azonnal elkapott a film hangulata, habár akkoriban még nem igazán láttam a sztoriban azt a kettősséget és erős szimbolikát, amit most egyértelműen felfedeztem. Arról sajnos nem igazán tudok emlékeket előhívni, hogy pontosan mit is éreztem a kötet első elolvasása után, de ha nagyon nem nyerte volna el a tetszésemet, akkor valószínűleg nem kezdtem volna bele egy újraolvasásba. Az elnyomó hatalom, ami engedelmességre és együttműködésre kényszeríti polgárait, s ha az egyén nem az elvárható módon viselkedik, akkor a hatalom fogja, és megszereli, helyreállítja, vagy pedig örökre elzárja a külvilágtól: nagyjából így lehetne lefordítani a cselekmény fő helyszíneként felbukkanó elmegyógyintézeti osztály „kódolt” jelentését. Bromden narrációjában számtalanszor utal „az Üzemre”, illetve rengeteg elektronikai, műszaki látomásos részletek vannak, amik a fenti metaforát erősítik. A történet eme nagyon erős kritikája és politikai állásfoglalása tökéletesen közvetíti az író gondolatait, érzelmeit, amit a korról való esetleges ismeretek birtokában abszolút meg lehet érteni. Ugyanakkor sokszor éreztem azt, hogy elfáradok a temérdek emlékképtől, hasonlattól, információtól, véleménytől, amit Bromden elénk tárt elbeszélése közben, mivel úgy kanyarogtak egymás után a mondatai, mint valami hosszú gombolyag, s én voltam a cica, aki játék közben kigombolyította a fonalat, majd alaposan belegabalyodott. Azzal nem volt bajom, hogy nagyobb betekintést kaptunk az indián múltjába, ezzel is gyarapítva a kormány nem túl szép tetteinek felsorolását, viszont az elmegyógyintézetről született lázas látomásai a darabokra szétszerelhető robotszerű emberekről lehettek akármilyen kreatív szimbólumok, néha bizony összezavartak, és az éppen zajló történésektől is eltérítettek. McMurphy berobbanása az osztályra, majd folyamatos lázadása a szabályok, a rend ellen, önmagában is érdekes sztori volt, minden nyerészkedése ellenére nagyon szerettem, ahogy megpróbálta kibillenteni megfásult semmittevésükből a bentlakókat. A Főnénivel folytatott – hol visszafogott, hol nyílt – háborúskodása valamilyen szinten hőssé emelte az ír vagányt, aki nagy árat fizetett, de mégis elérte a célját, és felnyitotta némely beteg szemét. Eltűnődtem azon, hogy végső soron ez a sztori nem feltétlenül McMurphyről szólt, hanem szótlan narrátorunkról, aki tudat alatt valószínűleg évek óta változni akart, de kellett neki még egy utolsó lökés, ami McMurphy személyében érkezett meg. A történet befejezése érdekes, megható, sőt egy kicsit meglepő is volt. SPOILER: Én legalábbis nem számítottam rá, hogy Bromden megfojtja a lobotómián átesett McMurphyt. Értem, hogy azért tette, mert McMurphy biztosan nem akart volna ilyen állapotban tovább élni, ha tisztában lett volna magával, ettől függetlenül engem váratlanul ért. SPOILER VÉGE. Pár mondat erejéig még kitérnék a szereplőkre. A narrátor Bromdenről már szóltam, McMurphy lobbanékony és energikus természete engem tökéletesen magával ragadott, a bentlakók között is izgalmas figurákra lehetett bukkanni: az éleslátó megjegyzéseivel kitűnő Hardingra, vagy a visszahúzódó (talán pont ezzel hívta fel magára a figyelmemet) Billyre. A Főnéni, polgári nevén Miss Ratched pedig az egyik legjobban megírt és finomra hangolt negatív karakter lett, akinél lassan, de biztosan érte el az író, hogy megutáljuk és irtózzunk tőle.
Összefoglalóan tehát azt mondhatom, Ken Kesey könyve egy remekül felépített történet, ami önmagában is megállja a helyét, a benne rejtőző szimbolika azonban mindenképpen ad neki egy pluszt. Az ötlete, illetve bizonyos szereplői és jelenetei tetszettek, viszont egészében nekem kissé nagy falatnak bizonyult. De az is lehet, hogy a társadalmi elvárások vagy éppen a hatalom ellen kitartóan lázadó karakterek történeteit nem közvetlenül egymás után kellett volna olvasnom. Akárhogy is, engem nem nyűgözött le teljesen, a hatvanas évek ilyetén hangulatú írásai iránt érdeklődők valószínűleg jobban kedvüket lelik majd benne.


Értékelés: 3/5
Jelenetek, amiket érdemes figyelni:
  - McMurphy anekdotáit.
  - Bromden megszólal.
  - A horgászkirándulást.
  - Az éjszakai mulatozást az osztályon, majd annak következményeit.
  - Bromden könyv végi döntéseit és tetteit.