Könyvkritika: Jay Asher - Tizenhárom okom volt...

Az új év első könyves bejegyzésének tárgyát képező kötet eléggé érdekes körülmények között hívta fel magára a figyelmemet, de örülök, hogy megtette, és jó lenne, ha ez többször megismétlődne, persze más könyvekkel.
A történetről röviden: Amikor hazaér az iskolából, Clay Jensen egy neki címzett csomagot talál a verandájukon. A küldemény tartalma egy kazettákkal teli cipősdoboz, amin Hannah Baker sorolja el azt a tizenhárom okot, ami az öngyilkosságához vezetett. Clay elkezdi hallgatni a felvételeket, s nemcsak a titokban imádott lányt ismeri meg jobban, hanem jó pár iskolatársukról tud meg meghökkentő és borzalmas dolgokat…
Remélem, sikerült felkeltenem a kíváncsiságotokat a bevezetőmmel, és most el is mesélem, miként vett rá ez a könyv, hogy elolvassam. December közepén, az ünnepi időszakhoz közeledvén, egyik nap (éjjel? hajnalban?) megjelent álmomban. Vagyis pontosabban a cselekménye elevenedett meg előttem, engem is szereplőnek vonva be, csak a részletek voltak mások. Ugyanúgy egy lány volt a főszereplő, aki megtudta, hogy van egy másik lány, aki érdeklődik iránta, de nem mer lépni, mert attól tart, visszautasítanák vagy kinevetnék. Ezért az első lány úgy döntött, látványos és nyilvános módon közli a második lánnyal, hogy nem kell szégyenkeznie, ő is hasonlóan érez iránta. A közlési módra sajnos már nem emlékszem, a lényeg, hogy rosszul sültek el a dolgok, de azt se tudom, voltak-e egyéb okok is, amiért a lány az öngyilkosság mellett döntött. A kazetták helyett írásokra emlékszem, viszont az is rémlik, hogy hallottam a lány hangját, úgyhogy elképzelhető, hogy audiofelvételek is készültek. Az enyém volt a lány legjobb barátnője-szerep, és tudomásom szerint semmiben nem ártottam neki, ezért ért váratlanul, hogy engem is okként nevezett meg. További részletekre nem emlékszem, azon kívül, hogy mind a könyv címe, mind a borítója feltűnt, de hogy milyen szerepet játszottak a sztoriban, vagy hogy egyáltalán kötődtek-e hozzá, azt nem tudom. Nem mondanám magam különösebben spirituális embernek, viszont hiszek a természetfeletti dolgokban, szeretek titokzatos, rejtélyes jeleket találni a mindennapok történései közepette, sőt mindig igyekszem felidézni az előző napi álmaimat, s kibogozgatni a benne történteket. Túlzás lenne azt állítanom, hogy hosszan szoktam elemezgetni a szimbólumokat és fejtegetni az álmaim jelentéseit, de előfordult már, hogy álmodtam valamit, és pár nappal később nem pont úgy, de megvalósult az, amit láttam. Persze ne nagy dolgokra gondoljatok, inkább ilyenekre, hogy a Bosszúállókkal álmodtam, és nem sokkal később kijött egy előzetes az éppen aktuális Bosszúállók-filmhez :D Amikor reggel felébredtem, olyan élénken élt bennem az álom emléke (az esetek többségében vagy elfelejtem ébredésre, vagy nagyon kevés infó marad meg), hogy azt gondoltam, ez egy jel, amit azért kapok, mert sokszor zsémbelődöm azon, hogy nem tudom, mit olvassak legközelebb (ezért is írtam, hogy többször is megtörténhetne velem ez), hogy megfogadtam, 2019-et ezzel a könyvvel fogom indítani. Ja igen, némi adalék a szkeptikusoknak: voltak előzetes ismereteim a könyvről, de csak nagy vonalakban az alapsztoriról, és ennyi. A belőle készült sorozatot se nézem, és egyáltalán nem beszélgettem senkivel a könyvről, a neten se olvastam róla cikkeket, abszolút nem volt körülöttem semmilyen tényező, ami befolyásolta volna az álmot.
A majdnem egyoldalas elbeszélésem után lássuk végre magát a könyvet! Szeretem az ifjúsági könyveket, olyan történeteket is olvastam már és tetszettek is, amiben problémákkal küzdő, öngyilkosságon gondolkodó főszereplő volt, úgyhogy elsősorban nem is a sztori, hanem az fogott meg, ahogyan el lett mesélve. A kazettás történetmesélés nagyon tetszett, és komolyan mondom, a szövegben jelzett Lejátszás/Szünet/Stop gombok jelzéseinek köszönhetően teljesen olyan volt, mintha nem olvasnám, hanem én is hallgatnám Hannah-t. Nem tudom, hogy ettől a kijelentéstől öregnek kéne-e éreznem magam, de nekem is volt walkmanem, kazettás magnóm is, és hallgattam kazettákat, szóval tudom, milyen, amikor becsukódik a kazettatartó vagy amikor surrog a magnószalag, és ez hozzáadott egy pluszt élményt az olvasáshoz, ahogy felidéződtek bennem ezek a hangok. Érdekes megoldás volt Clay narrációját szembeállítani Hannahéval, sőt izgalmas lett volna más, a kazettákon szereplő emberek reakcióiról többet megtudni, hogy ők miként élték meg a saját szereplésüket, vagy a hallottak mennyiben változtatták meg a többiekről kialakult képeiket. Részletgazdagabbá tehette volna a cselekményt, ha mások nézőpontja is szerepet kapott volna. Ugyanakkor azt is értem, hogy miért pont Clayt választotta másik főszereplőnek az író, és lehetséges, hogy nagyon szétdarabolta volna az elbeszélést a sok narrátor, de ahogyan egyiküknél röviden meglépte ezt, ugyanilyen kis adagokban másokkal is megcsinálhatta volna. Eleinte alig bírtam letenni a könyvet: Hannah szavai és okai fogva tartottak, igaz, néha úgy éreztem, hogy felfújta az alapvetően kis dolgokat. Aztán jöttem rá, hogy hát épp ez a lényeg, hogy kicsinek tűnik, de a sok kicsi szép lassan összeolvad egy hatalmas dologgá, és ha nem vigyázol, akkor könnyen maga alá temethet. Nekem a középiskolában szerencsére nem kellett olyan gonosz tettekkel szembesülnöm, mint amiket Hannah ellen elkövettek, a csalódottságát, a bizonytalanságát, a magányosságát viszont tökéletesen megértettem és átéreztem, habár én teljesen más okból éltem át ezeket az érzelmeket. A történetek mellett legalább ennyire érdekelt az is, hogy Clay mikor és milyen minőségben fog szerepelni a szalagokon. Ez valószínűleg abból fakadt, hogy az ő szemszögén keresztül hallgattuk Hannah-t, így akarva-akaratlanul Clayjé váltunk, de különben is nagyon kíváncsi voltam, hogy a nagy tagadása, miszerint nem csinált semmit, vajon csak védekezés az igazság ellen vagy valódi? Miután választ kaptam a kérdéseimre, az elbeszélések is kezdtek más irányt venni, és hiába lettek az okok egyre súlyosabbak, mégsem érintettek meg annyira, mint a korábbiak. Míg az elsőknél nem, ezeknél az volt az érzésem, hogy csak töltelékként használta őket a lány (tehát valamilyen szinten maga az író), mivel mire idáig elért, többször hangsúlyozta, hogy meghozta a döntését. Azt elhiszem, hogy ezek még mélyebbre taszították az önmarcangolásba, de szerintem nem volt akkora tétjük (a kegyetlenebb mivoltuk ellenére sem), mint az őket megelőzőeknek. Mintha szétesett volna a cselekményvezetés, az egyik meglehetősen súlyos oknak nem igazán lett megoldása/feloldása, a tizenkettedik ok nem is volt igazán ok, a tizenharmadiknál pedig igaz, hogy a másik egyén sem próbálkozott nagyon, viszont szerintem Hannah sem adott neki elég kapaszkodót. Ami az öngyilkosságot és az oda vezető utat illeti, én nem hibáztatom Hannah-t a döntéséért, a felsorolt indokok nagy részéből érthető, miért tette azt, amit. A „kérhetett volna segítséget” résszel is úgy vagyok, hogy ha azt nézzük, ő próbálta (mondjuk, igaz, hogy nem eléggé), mégsem figyeltek rá. Ezzel persze nem azt mondom, hogy támogatom az öngyilkosságot, a cselekményen belül azonban megértem a főszereplő elhatározását, habár nem feltétlenül értek egyet vele. A való világban élő, Hannah-hoz hasonló embereknek igenis azt javasolnám, hogy próbáljanak segítséget kérni, a másik oldalnak pedig, hogy vegyék észre az árulkodó jeleket, és amennyire tőlük telik, próbáljanak segíteni.
Összefoglalóan mit is mondhatnék? Ahogy a bevezetőben már utaltam rá, örülök, hogy feltűnt az álmomban ez a kötet, mert kreatív formába csomagolva beszélt egy nagyon fontos és súlyos témáról. Sajnos a történet vége felé ez a kreativitás megcsappant, a cselekményvezetés addigi kiegyensúlyozottsága eltűnt, de ettől eltekintve egy értékes és érdekes könyvről van szó, ami véleményem szerint nagyban elősegítheti az öngyilkosságról szóló diskurzusokat.


Értékelés: 4/5
Jelenetek, amiket érdemes figyelni:
  - A Clayről szóló kazettát.
  - Tony szerepét a történetben.
  - A könyv végén az íróval készült interjút.