Tavaly
ősszel már szóba került a blogon az író egyik műve, ami ugyanúgy újraolvasás volt,
mint a mostani, sőt a vele kapcsolatos érzéseim és gondolataim is hasonlóak
lettek, mint a másik könyv esetében.
A
történetről röviden: Az apokalipszis utáni világban egy apa és fia tartanak a
tengerpart felé, ahol talán találhatnak még hozzájuk hasonló túlélőket.
Csakhogy az odáig vezető út korántsem veszélytelen…
Akárcsak a Nem vénnek való vidéket, ezt a kötetet
is körülbelül hat évvel ezelőtt, a nyári szünetben olvastam először, és itt is
szerepet játszott az olvasásban az, hogy érdekelt a filmváltozat. Azóta persze
már nem tartom annyira fontosnak, hogy egy könyvnek mindenképpen megnézzem a
filmadaptációját, és fordítva. Erről a könyvről is hamar kiderült, hogy nem az
én ízlésemnek való, bőven elég lett volna, ha csupán a filmet nézem meg (bár az
igazat megvallva, nem emlékszem, hogy az tetszett-e vagy sem). Az előző
McCarthy-műhöz hasonlóan ezúttal is nagyon zavarta az olvasásomat, hogy a
szöveg ignorálta a vesszők használatát, amitől rettentően összefolytak a
szavak, ezért többször is neki kellett futnom egyik-másik mondatnak. Az egyszerű,
lényegre törő, ám sokszor részletekbe menő cselekményvezetést horrorisztikus és
valósághű helyszínleírások tarkították, amik tökéletesen lefestették elénk a
világégés után visszamaradt hátborzongató romokat, maradványokat. A két
főszereplő közti feltétlen szeretetre épülő, alkalmanként mégis ellentmondásos
kapcsolat állt a sztori középpontjában; rövid beszélgetéseikben érződött az
egymás iránti elkötelezettség és tisztelet, ugyanakkor az is látszott, hogy
különböző életkorukból adódóan másképp gondolkodnak bizonyos dolgokról. A
férfinak a fiú épsége volt az első, másokkal nem igazán törődött, illetve a
tengerpartra való eljutást tartotta szem előtt, habár jó párszor
megkérdőjelezte magában, hogy van-e értelme, a fiúba azonban mindig azt
sulykolta, hogy jó lesz oda elérni. A fiúnak is fontos volt az apja közelsége,
egészsége, benne viszont maradt még némi segítő szándék mások irányába, amiket
az apa rendszerint megvétózott, valahányszor találkoztak egy látszólag
rászoruló emberrel. A férfi emlékképei a régi világról, gondolatai jelenlegi
helyzetükről szintén sokszor előkerültek, de fontos filozófiai és vallási
kérdések is megfogalmazódtak, úgy mint van-e értelme az életnek, a küzdésnek
egy ilyen szélsőséges szituációban, létezik-e Isten, és egyáltalán segít-e
rajtuk bármit is, ha még mindig hisznek benne. Mindezek ellenére számomra egy
idő után egysíkúvá vált a könyv, hiába tudtam, mi az író célja a végtelennek
tűnő úttal, az egyforma napokkal, mégis beleuntam az ugyanolyanba, amit csak
néha tört meg egy-egy szembejövő menekülő, vagy átmeneti szerencsés véletlen. A
vége már nagyon túlhúzott volt, az apa és a fiú érzelmi nagyjelenetei sem
tudtak meghatni, a viszonylag reményt sugárzó befejezésnél pedig azt nem értettem,
mit akart az író az úszkáló pisztrángokról szóló lezárással.
Összességében
tehát nagyjából ugyanazt írhatom le, amit McCarthy másik, általam elolvasott
könyvénél már említettem: a történet, a felmerülő kérdések, a szereplők közti
viszonyok mind érdekesek voltak, viszont az egyéninek szánt szövegszerkesztéssel,
valamint a szikár, ugyanakkor aprólékos fogalmazásmóddal újfent nem tudta elnyerni
a tetszésemet. Nem is szándékozom több könyvet elolvasni tőle, ezekhez is
csupán az újraolvasási láz miatt nyúltam.
Értékelés: 3/5
Jelenetek, amiket érdemes figyelni:
- A férfi emlékképeit.
- Az apa és a fiú közti beszélgetéseket.
- Az alkalmakat, amikor melléjük szegődik a szerencse.
- A befejezést.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése