A bejegyzés
tárgyát képező könyvet már kétszer is elolvastam korábban, és egyáltalán nem
terveztem, hogy mostanában újraolvasom, azonban felfedeztem egy minisorozatot,
ami ennek a könyvnek az adaptációja és úgy gondoltam, a sorozat megtekintése
előtt jó lenne felfrissíteni az emlékezetemet.
A
történetről röviden: Tíz ismeretlen meghívást kap egy szigetre, amelynek
titokzatos tulajdonosa állandó pletykák tárgya. Mindegyikük múltjában van
valami sötét folt, amit szívesen elfelejtenének, ugyanakkor örömmel néznek a látszólag
nyugodt kikapcsolódás elébe. Csakhogy érkezésük után hamar kiderül, hogy a
tulajdonos sehol, a vendégek pedig rejtélyes módon hullani kezdenek…
Még
gimnazista koromban, a kollégiumi könyvtáros ajánlására ismerkedtem meg ezzel a
könyvvel. Ez volt az első találkozásom Agatha Christie-vel és azonnal
lenyűgözött, igaz, azóta nem sok krimit olvastam tőle, de a jövőben
mindenképpen szeretnék ezen változtatni. Az nagyon megmaradt bennem, hogy a
befejezést totális izgalomban olvastam végig, és le is takartam az utolsó oldal
alját, nehogy akaratlanul előrébb ugorjon a tekintetem és lelőjem a poént (a
mostani olvasásnál rájöttem, hogy akkoriban annyira lekötött a gyilkos
elbeszélése, hogy a személyével kapcsolatos elszórt utalások ellenére se esett
le, kiről van szó, amíg meg nem láttam a nevét). Amikor az egyetemen egy Tíz
kicsi krimi elnevezésű kurzuson ismét felbukkant ez a könyv, már régi
ismerősként üdvözöltem és ugyanúgy lenyűgözött, mint első alkalommal. Most
harmadszorra viszont már látszott, hogy számomra egy krimi csak első olvasáskor
üt igazán nagyot, a későbbiekben óhatatlanul elkezded figyelni a jeleket,
amiket korábban nem vettél észre, illetve a szereplőket, akikről már tudod,
milyenek valójában és maga a történet nem tud olyan mértékben lekötni, sőt
elkezdesz hiányolni belőle részleteket. Ettől függetlenül továbbra is
zseniálisnak tartom a történetet, a feszültségépítést, némelyik karakterrajzot,
de álszent lenne, ha azt mondanám, pontosan ugyanúgy tetszett, mint először.
Foglalkozzunk kicsit részletesebben a könyvvel! Komótosan indultak az
események, megismerhettük a szereplőket, és folyamatosan előkerült célállomásuk,
a Néger-sziget és a tulajdonosát övező pletykák. A megérkezéskor már kezdtek
gyülekezni a felhők – szó szerint és átvitt értelemben is -, aztán az első
szereplőhalállal megkezdődött az izgalom. Végigkövethettük, ahogy a szereplők
megpróbálták összerakni, mi és miért történik velük, ugyanakkor a pánik és a
paranoia is szép lassan begyűrűzött közéjük, az apróbb „szövetségek”,
csoportosulások ellenére mindenki egyre gyanakvóbbá vált és kiszemelte a maga
gyanúsítottját, ráadásul még a saját belső démonaik sem hagyták őket békén. Később
az epilógusban kiderült, de már útközben is feltűnt, hogy mind a tíz ember
olyan tettet követett el, amit törvény szerint nem lehetett bizonyítani és
ebből kifolyólag nem lehetett őket elítélni. A természetfeletti(nek tűnő)
elemek, a Bibliára, az ítélet napjára való utalások beemelése pont ezért
bizonyultak remek kiegészítőnek, ugyanis az írónő ezzel is borzolta egy ideig
az olvasó idegeit, hogy talán ez az egész egy isteni beavatkozás és az Úr mond
most ítéletet a kiválasztott bűnösök fölött? Nem tudtuk meg mindenkiről, hogy
miként gondolkodik múltbeli cselekedetéről és mennyire van hatással a
mindennapjaira, akiknél viszont előkerült, elég szélsőséges érzelmekkel találkozhattunk.
Akadt köztük, aki meg volt győződve róla, helyesen cselekedett, volt, akit
folyamatosan kísértett az ominózus nap és volt, aki tisztában volt azzal, hogy
bűnt követett el, de ez nem zavarta különösebben a lelkiismeretét. Nem tudom,
hogy a velük egy nembe való tartozás miatt volt-e, de az én figyelmemet a két
női karakter, Vera és Miss Brent kötötték le a legjobban, és nagyon érdekes
volt olvasni, hogy Vera iszonyodik a vénkisasszonytól, holott ő maga is elég
borzalmas dolgot követett el. Vera lelki vívódása, lassú idegi összeroppanása a
bűnössége ellenére is mélyen megérintett, és első alkalommal nagyon szorítottam
neki, hogy sikerüljön megmenekülnie. A többiekkel az volt a gondom, hogy alig
tudtam meg róluk valamit és egyébként sem rendelkeztek olyan tulajdonságokkal,
amiknek köszönhetően legalább egy kicsit szimpatizálhattam volna velük.
Összességében nézve a kötetet, néha hiányoltam a helyszín- és szereplőleírások
részletességét, és persze, tudom, nem az volt a lényeg, hogy kinek milyen színű
a haja vagy, hogy néz ki a ház, azonban a fantáziám alkalmanként lázadozott,
hogy könnyebben megjeleníthesse a történéseket. Áttérve a konkrét cselekményre,
a lassú kezdés után hamar felpörögtek az események, az egymást követő
gyilkosságok visszafogottan borzalmasak, ugyanakkor kreatívak voltak, és nekem
az egyik örök kedvencem a sztoriban az a bizonyos inspiráció, amiből az
elkövető dolgozott. A hangulatot tökéletesen megteremtette a folyamatos rossz
időjárás, de az összezártságból fakadó ellentétek, félelmek is hozzájárultak a
baljós atmoszférához. Emlékszem, a korábbi olvasásokkor és most is, a kampó
volt az a pont, ahol konkrétan éreztem, hogy végigkúszik rajtam az ijedtség.
Mivel szeretném elkerülni, hogy bárkinek elrontsam az élményt, a gyilkos
kilétéről, illetve a pontos motivációiról nem fogok beszélni, habár egy
megállapítására szeretnék kitérni. Azt mondta, hogy szerinte nem mindenki volt
ugyanannyira bűnös, ezért az alapján ölte meg őket, hogy kit mennyire tartott
annak, kezdve a legkevésbé bűnössel és szerintem nem volt megfelelő sorrend,
főleg hogy az elején meghaltakról nem tudtuk pontosan, csak mások
feltételezéséből, hogy mit és miért követtek el. Igen, erre lehet azt mondani,
hogy nézőpont kérdése, melyik bűnt mennyire tartjuk súlyosnak, ettől
függetlenül rejtélyes gyilkosunk figyelhetett volna jobban, amikor mérlegre
helyezte a cselekedeteket. Azt viszont nem vitatom el tőle, hogy ügyes
játékmester módjára vezényelte le az eseményeket, mert most direkt figyeltem és
semmilyen árulkodó jelet nem mutatott, amiből csak egy hangyányit lehetett
volna sejteni, hogy ő az.
Izgalmas
történet, rejtélyes gyilkosságok, baljós atmoszféra és érdekes szereplők: így
lehetne röviden summázni a Tíz kicsi
négert. Lassan építkező feszültség és ügyesen adagolt információk
jellemzik, amiknek köszönhetően garantált a borzongató szórakozás, valamint az
elcsodálkozás a nagy leleplezéskor. Többszöri újraolvasás után veszített kissé
a bájából, hiányoltam némi részletességet, ennek ellenére egy zseniális és
kihagyhatatlan olvasmánynak tartom, amit bátran ajánlok mindenkinek.
Értékelés: 4,5/5
Jelenetek, amiket érdemes figyelni:
- A mondókát.
- A karakterek belső gondolkodásait.
- Az epilógust.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése