Minisorozat-kritika: Tíz kicsi katona (2015)

A legutóbbi bejegyzésben utaltam rá, hogy Agatha Christie Tíz kicsi néger című könyvét azért olvastam újra, mert tudomást szereztem egy 2015-ös minisorozatos adaptációjáról. A bejegyzés publikálása óta eltelt időszakban sikerült megtekintenem a mindössze három epizódból álló sorozatot, úgyhogy a továbbiakban a vele kapcsolatos véleményemet olvashatjátok.
A történetről röviden: Tíz ismeretlen meghívást kap egy világtól elzárt szigetre annak titokzatos tulajdonosától. Mindegyikőjük múltjában van valami, amit szívesen elfelejtenének, ezért örömmel néznek a nyugodtnak ígérkező kikapcsolódás elébe, azonban megérkezésük után nem sokkal borzalmas gyilkosságok következtében a vendégek száma rohamosan fogyni kezd…
A snitt.hu-n egy figyeltemnek köszönhetően figyeltem fel erre a sorozatra és meglepetéssel vegyes örömmel fedeztem fel, hogy tele van ismerős arcokkal, olyan színészekkel, akiket más sorozatokban, filmekben már láttam és nagyon tetszett, ahogy az ottani szerepeiket megformálták. És persze az sem volt elhanyagolható tény, hogy ez az egyik kedvenc Agatha Christie-történetem. Mondjuk arra nem találtam ésszerű magyarázatot a túlzott politikai korrektségen kívül, hogy a címbeli négereket miért cserélték katonákra, de nagy hatással nem volt a sorozatnézési élményemre, szóval nem fogok szőrszálhasogató módon erről oldalakat írni. Kezdjük rögtön az intróval! Én az a fajta sorozatfogyasztó vagyok, aki szeret minden apró kis részletre odafigyelni és tapasztalataim szerint egy jól megtervezett intro remekül meg tudja teremteni a szükséges hangulatot. Ez ebben az esetben is jól sikerült, ugyanis a katonafigurák lassú összeomlása egyszerre szimbolizálta a szereplők fizikai és lelki megsemmisülését, a maradványaikból felépülő ház pedig talán arra utalt, hogy mivel örökre a szigeten maradtak, így valamilyen szinten a részévé váltak. Ami a dramaturgiát illeti, a cselekményt megfelelő mértékben osztották el a három részre, jól adagolták az információkat és fokozták a feszültséget, ugyanakkor szakítottak időt némi humorra is. Az eredeti alapanyaghoz képest történtek változtatások, de ezekkel nem volt különösebb bajom, némi frissítés, újítás sosem árt, sőt annak kifejezetten örültem, hogy az általam a könyvből hiányolt részleteket ügyesen kitöltötték, például mélyebb karakterrajzokkal, melyeknek köszönhetően az első két áldozatról élesebb képet alkothattunk és jobban megvolt az az érzésünk, hogy megismertük őket valamennyire, mint a könyv tömör és kevés leírásaiból. Hasonlóan ötletes kiegészítések voltak a kialakult helyzetből fakadó természetes reakciók, mint Vera és Philip egymás iránti vonzódása vagy a parti, amit egyértelműen abból a célból rendeztek, hogy ha már halálra vannak ítélve, legalább érezzék jól magukat, mielőtt ők kerülnek sorra a gyilkosnál (á la Poe: A vörös halál álarca), egyszóval gazdagabbá tették az egész sztori hátterét, rétegeket adtak a figuráinak és nem csupán a gyilkosságokra, valamint a vendégek múltbeli tettére fókuszáltak. Példának hadd emeljem ki az első epizódban lezajló vacsorát, amire Agatha Christie nagyjából három mondatot vesztegetett, a sorozat azonban arra használta fel, hogy bemutassa a szereplőket, esetleges ellentéteket szítson köztük, amik aztán később, a gyilkosságok elindulásával remek alapnak bizonyultak egymás gyanúsítgatása során. Az atmoszférateremtés fantasztikus volt a viharos időjárás folyamatos jelenlétével, a brutális gyilkosságokkal, melyekkel engem meg is leptek egy kicsit, mert nem számítottam ilyen szintű naturalizmusra. Mondjuk, nem vagyok egy túlérzékeny ember ebből a szempontból, szóval nem zavart, csak furcsálltam. A múltban történteket flashbackek használatával mutatták be, és az nagyon tetszett az első részekben, ahogy a megvádolt személy előadása totális ellentétben volt a konkrét jelenettel, ami egyértelműen sugallta, hogy ők egyáltalán nem tartották magukat bűnösnek, illetve a horrorhangulatot erősítő, egykori áldozatok kísérteties feltűnései is borzongatóak voltak. Sajnos a harmadik részben az addig tökéletesen kivitelezett történetmesélés megbicsaklott, a befejezés, a magyarázat meglehetősen összecsapott lett, főleg az előző két epizód tükrében. Odáig még lelkes voltam, amikor a könyvtől eltérően a gyilkos az utolsó előtti pillanatban leleplezte magát az egyedül maradt kis katonának és elmesélte neki az egész sztorit, vagyis hát, bizonyos részleteit, ugyanis a motivációját, a gyilkosságok kivitelezését eléggé elmismásolva adta elő, aztán ahogy végül önmagát elintézte, na ott már erősen húztam az orromat és a külvilág reakciójának, a rendőrség esetleges rövid feltűnésének hiánya, illetve annak a bizonyos Morris pontos szerepének megmagyarázatlansága csalódottságot hagyott maga után. A karaktereknek és ezáltal a színészeknek is szeretnék szentelni jó sok mondatot, mert a sorozat történetvezetése is abszolút lekötött, de a szereplőgárda összetétele és alakítása volt az, ami igazán lenyűgözött; meg az is, ahogy az első epizódban kb. mindenkit gyanúsnak mutattak be és ez olyan jól sikerült, hogy hiába voltam csupán egy nappal a könyv elolvasása után, komolyan mondom, elbizonytalanodtam, hogy itt esetleg más lesz a történt kimenetele, más lesz a gyilkos, stb. A kötet olvasása közben már tisztában voltam a sorozatban megjelenő színészek nagy részével, viszont nem emlékeztem pontosan, hogy ki kit játszik, ezért olvasáskor ezzel is szórakoztattam magam, hogy próbáltam eltalálni és sikerült is. Mindenkihez illett a szerepe, viszont a leírások (vagy inkább a bennük nem található információk) miatt némelyik szereplőt teljesen másmilyen korúnak, hozzáállásúnak képzeltem el. Ilyen volt Lombard és Armstrong, főleg Lombard, akinél eszembe se jutott volna, hogy olyan kaliberű és kinézetű lenne, mint Kili A hobbit-trilógiából és a női szívemet egyértelműen meghódító külső megjelenésén kívül Aidan Turner zseniálisan pimasz és merész volt a szerepben, szóval utána kéne nézni annak a Poldark című sorozatnak, amiben főszerepet játszik, mostanában úgyis kezdek mind jobban érdeklődni a történelmi sorozatok iránt… :D Akárcsak a könyvben, Vera Claythorne itt is központi szerepet játszott, ő foglalkozott a legtöbbet a mondókával, a történések miértjének megfejtésével és ő volt az, akinek múltbeli tettét a három epizód alatt apró részletekben mutatták be, s csak a harmadikban derült ki róla a teljes igazság, azonban hiányoltam belőle azt a fajta lassú összeomlást, majd belenyugvást, amit végigkövethettünk nála a könyvben. A Rogers-házaspár kapott egy plusz háttérinformációt, amit talán lehetett sejteni az írott verzióban, Wargrave bíró inkább tűnt egy zsiráf és egy sólyom szerelemgyerekének, mint a könyvben ábrázolt teknősbékának, de ez részletkérdés, a lényeg úgyis az, hogy Charles Dance a Trónok harca után megint brillírozott egy kiemelt, összetett, bár ezúttal kevésbé ellenszenves szerepben. A detektív figuráján végrehajtott változtatások egy részét, konkrétan a múltbeli tett totális átírásának szükségességét nem egészen értettem, viszont az tetszett, hogy sokrétűbb szereplőt faragtak belőle; a könyvben nem volt egy lángész, ami itt is megjelent, párosulva egy adag sunyisággal, szerencsétlenkedéssel, az állandó nemtetszés kinyilvánításával, de ami a könyvben nem volt, a sorozatban viszont igen, és amiért egyáltalán megemlítem ezt a szereplőt, az a harmadik részben végbement változása, amikor is megjelent nála a bűntudat és a fölöttük való ítélkezésről, a tettük miatti büntetés elszenvedéséről értekezett hosszan és számomra meghatóan. Érdekes volt látni, hogy egy nem különösebben izgalmas, valamilyen szinten negatívnak is felfogható karaktert milyen emberivé tudtak tenni. Kétségtelenül hatottak rá a körülmények, akárcsak a többiekre, ám másoknál mégsem ment végbe ilyen szintű változás, vagy legalábbis a sorozat készítői nem érezték, hogy náluk is ki kéne hangsúlyozni. Összességében elmondható a karakterekről, hogy részletesebb, érthetőbb ábrázolásuknak köszönhetően sokkal jobban kialakult bennem az érzés, hogy megismertem valamennyire a gondolkodásmódjukat, dolgokhoz való hozzáállásukat és ebből kifolyólag a bűnüktől függetlenül közelebb kerültek hozzám és alkalomadtán meg is szántam őket.
Az eredeti alapanyagot tisztességesen kezelő, ügyes és ötletes változtatásokat, részleteket tartalmazó adaptáció lett a Tíz kicsi katona. Képes volt a számomra már jól ismert történetet újszerűen, izgalmasan, jó hangulatérzékkel elmesélni, s bár csúszott némi hiba a kezdetben tökéletesnek tűnő dramaturgiába, azonban a pazarul összeválogatott színészgárda által eljátszott karakterei és önmagában a fantasztikus sztorija miatt kár lenne kihagyni. Nyomtatott nagytestvéréhez méltón zseniális, de annak ismerete nélkül is garantált a szórakozás (habár szerintem érdemes rászánni az időt és elolvasni, akár a sorozat előtt, akár utána).


Értékelés: 90%
Jelenetek, amiket érdemes figyelni:
  - Az intrót.
  - A flashbackeket.
  - A baljós hangulatot némileg oldó humoros pillanatokat.
  - Fény derül a gyilkos kilétére.


Tíz kicsi katona /And Then There Were None/ (2015)
színes, feliratos, 58 perc
Rendező: Craig Viveiros
Szereplők: Maeve Dermody, Charles Dance, Toby Stephens, Aidan Turner, Miranda Richardson, Burn Gorman, Noah Taylor, Douglas Booth, Sam Neill, Anna Maxwell Martin