Filmkritika: X-Men: Sötét Főnix

Legutóbb másfél hónapja került fel filmes bejegyzés a blogra. Az eltelt idő alatt néztem ugyan filmeket, de egyikről sem éreztem azt, hogy érdemes lenne hosszabban értekeznem róla, a mozis programban pedig egészen mostanáig nem találtam olyan alkotást, amire szívesen beültem volna.
A történetről röviden: Az X-Men csapata egy űrbeli küldetésre indul, melynek során Jean Grey kapcsolatba kerül egy rejtélyes kozmikus energiával. Ennek hatására a lány egyre kiszámíthatatlanabb lesz, és a csapatnak döntenie kell, mi fontosabb számukra: a barátjuk vagy az emberiség jövője…
A Bosszúállókról és úgy általában a Marvel-filmekről sokszor, sokat írtam már (és fogok a jövőben is <3), az X-Men mutánsai azonban nem sűrűn tűntek fel a blogomon. Ennek egyik oka természetesen az, hogy korántsem készült annyi film róluk, mint a korábban említett szuperhősökről, a másik pedig, hogy jómagam viszonylag későn ismerkedtem meg ezekkel a karakterekkel. A 2000-es évek elején bemutatott X-Men filmeket jóval azután láttam, hogy 2011-ben rebootolták, vagyis újragondolták a szériát és amellett, hogy apróbb változtatásokat eszközöltek a történet bizonyos részein, a jól ismert mutánsok fiatalabb verzióit is megismerhettük. Ha jól emlékszem, 2015 nyarán döntöttem úgy, hogy megnézem az összes addig megjelent X-Men filmet, kivéve az X-Men kezdetek: Farkast, mert az már elsőre akkora sokkot okozott, amit nem akartam újra átélni. Szóval azóta követelem figyelemmel az X-Meneket és várom kíváncsian a filmjeiket, amik mostanában meglepően sokat késnek (lehet, én vagyok egyedül, akihez kicsit késve jutnak el a hírek, de ha már szóba került, akkor tájékoztatásul közlöm, hogy az idén augusztusra bejelentett Új Mutánsokat csak jövőre, 2020 áprilisában láthatjuk a mozikban. Elvileg, aztán ki tudja.). Jelen filmnek eredetileg 2018-ban lett volna a bemutatója, ezt tolták át végül idén júniusra az újraforgatások miatt, melyekre a hírek szerint a tesztvetítések negatív visszajelzései mellett azért is volt szükség, mert a film utolsó harmada nagy hasonlóságokat mutatott egy másik szuperhősfilmmel. Olvastam is róla, de látva a filmet, magam is könnyen kitaláltam, hogy a Marvel Kapitány lehetett az ominózus mozgókép. És hogy fokozzuk a bonyodalmakat, időközben a Disney megvásárolta a Foxtól a náluk lévő Marvel-hősöket, így a Sötét Főnix bemutatásával utóbbi stúdió történelmében egy meghatározó korszak zárult le. Ebből kifolyólag némileg mostohagyerek lett ez a film, hiszen még a Fox idején készült, ám már a Disney-szerződés létrejötte után mutatták be, ezért senki nem érezte igazán a magáénak és vagy nem tudtak vagy nem is nagyon akartak vele különösebben foglalkozni, ami az újraforgatásokkal együtt sajnos eléggé meglátszott a filmen. A megtekintése után folyamatosan egy szó ismétlődött a fejemben: kidolgozatlan. Ennek a filmnek az elbeszélése egy nagy katyvasz volt, kezdve az idővonal összekuszálásával, a korábbi filmekben lógva maradt kérdések megválaszolatlanságán, valamint az összecsapott történeten át, egészen a karakterek és valamilyen szinten a színészek totális kihasználatlanságáig. Az előzetesek hangulata, a képregényes alapanyagról hallottak alapján egy sötét, érdekes, feszültséggel teli történetet vártam, amiből semmit sem kaptam. Az űrbeli küldetés és Jean találkozása a kozmikus energiával még fenntartotta az érdeklődésemet, ám amikor elindult a Főnix kibontakozása, az különösebb felvezetés nélkül történt, ráadásul Jean teljesen random módon ugrált a feldúlt, érzelmeivel birkózó, illetve az abszolút pszichopata üzemmódban törő-zúzó személyiségei között. Abból viszont szinte semmit nem láttunk, hallottunk, hogy belül hogyan élte meg ezt az időszakot, hogyan küszködött önmaga ellen, majd vesztette el szép lassan a kontrollt és ment át Sötét Főnixbe. Spoilerek nélkül nehéz ezt megindokolni, de legyen elég annyi, hogy a forgatókönyv felvillantott ugyan dramaturgiai pontokat, amik egyértelműen arra voltak jók, hogy érzelmileg kibillentsék a lányt, viszont hiányzott belőlük a rétegzettség, csak pár múltbeli jelenettel és néhány szóbeli beszélgetéssel akartak olyan komplex viszonyrendszereket és tetteket felskiccelni, amikhez több filmidőre, vagy inkább több filmre lett volna szükség. Van például egy szereplőhalál, ami sokkoló és nagy hatással van mind Jeanre, mind a csapat többi tagjára, ám ahhoz, hogy ez valóban megérintse a nézőt, többet kellett volna látnunk kettejük kapcsolatából. A lány változására a X-Men tagjai különbözőképpen reagáltak, és ezen reakciók szélsőséges mivoltát még talán elfogadtam volna, a felszínes ábrázolásmód azonban őket is alaposan elrontotta. Amikor azt kell látnom, hogy egy olyan karakter, mint Magneto, aki a kezdetektől az egyik legmeghatározóbb és legösszetettebb szereplője volt az X-Men filmeknek, az egyik pillanatban a jó öreg bosszúszomjas hozzáállásával igyekszik levadászni bosszúja tárgyát, aki megölt egy olyan személyt, aki állítólag sokat jelentett neki, aztán megtud egy információt, amitől úgy dönt, hogy már megmenteni akarja azt a valakit, akit addig üldözött, nos, akkor tudom biztosra, hogy valami nagyon nem stimmel a forgatókönyvvel. Ez is a kidolgozatlanság számlájára írható olyan értelemben, hogy az elmúlt filmekben létrejött kapcsolatrendszereknek egy ideje már nem szenteltek akkora figyelmet, szóval most hiába akartak erre támaszkodva feszültséget létrehozni, nem sikerült túl fényesen, mert úgy nehezen tudsz stabil házat felhúzni, ha nincs egy masszív alapod, amire építhetnéd. A főgonosznak szánt földönkívüli faj, a Jessica Chastain által alakított Vuk (igen, jól olvastad, én majdnem hangosan felröhögtem a moziban) vezetésével sablonos, súlytalan és különösebb izgalmakat nélkülöző történetszála egy az egyben a skrullokat idézte a Marvel Kapitányból, annyi különbséggel, hogy utóbbiban járt velük egy érdekes fordulat, míg a d’barik semmi meglepetést nem tartogattak; meg alapvetően fájdalmas volt a tény, hogy elpazaroltak egy csodálatos és tehetséges színésznőt ebben a semmilyen szerepben. Nem ő volt az egyetlen, csak ő sínylette meg a legjobban, mert a többiekről már volt egy előzetes képed a korábbi filmek alapján; amely képekbe alaposan beletenyerelt a forgatókönyv. Charles egoizmusa, az, hogy fontosabb volt számára a biztonságuk, mint egyénileg a mutánsai élete, eléggé idegen volt a szereplőtől és hiába látta be utólag a hibáit, végig azt éreztem, hogy James McAvoy, aki Chastainhez hasonlóan egy fantasztikusan tehetséges színész, nem tud mit kezdeni a szerepével, azzal a szereppel, amit korábban olyan jól eljátszott. Jean Grey szerepében Sophie Turner erősen próbálkozott, Michael Fassbender Magnetóját is inkább az előző filmek sokrétű ábrázolásának felidézésével néztem, de gyakorlatilag mindenkiről leírhatnám, hogy a színészi tudásuk és tehetségük valamennyire benne volt a karaktereikben, azonban ha a forgatókönyv mostohán bánik a sztorijával és a szereplőivel, akkor lehetnek az őket alakító színészek bármennyire jók, csodákra ők sem képesek.Voltak még apróságok, amik felett alapesetben elsiklottam volna, ha lekötöttek volna az események, így viszont megemlítem őket. Az idővonal, az a drága jó idővonal. Már a 2016-os X-Men: Apokalipszis kapcsán olvastam kritikákat, melyek arról szóltak, hogy az idő telik, a karaktereknek azonban egységesen megvan az a titokzatos, sosem említett mutáns képességük, hogy nem öregednek, de engem akkor még nem zavart annyira a dolog. Most annál inkább, és a forgatókönyvíróknak is lehetett volna annyi eszük, hogy nem írnak ki konkrét évszámot, csak nagyjából, apró utalások mentén helyezik el időben a cselekményt (bár akkor is kérdéses lett volna egyik-másik szereplő valós kora és kinézete közti különbség). Ők viszont elhelyezték, én meg két szemlegeltetés között (na igen, szemlegeltetés: azt meg kell adni a filmnek, hogy remek eye-candy alapanyagot dobott össze mind női, mind férfi fronton, habár én elsősorban a férfi frontot erősítő úriemberek nézegetésével ütöttem el az időt :DD) elkezdtem számolgatni, és hát, X professzor meg Magneto nagyon jól tartják magukat ahhoz képest, hogy minimum hatvanévesnek kéne lenniük. Másik probléma az idővonallal (spoiler az X-Men: Apokalipszissel kapcsolatban!): az a film ugye a nyolcvanas években játszódott, és az ősmutánst végül Jean győzte le és nem akármivel, hanem a láthatólag már akkor benne lévő, kontrolláltnak tűnő Főnixerővel. Itt meg a kilencvenes években találja el a kozmikus energia. Na most akkor mi van? Nem is értem, miért csodálkozom a kidolgozatlanságon, amikor ilyen alapvető hibák eleve jelzik, hogy valaki nagyon hanyag volt. Szóltam már arról, hogy az előző filmekben nem szenteltek elég figyelmet olyan karakterviszonyoknak, amiket most fontos pontként akartak ábrázolni. Volt azonban egy apa-fiú kapcsolat, amelyet kicsi részletekben ugyan, de felépítettek, aztán nem kezdtek vele semmit és bevallom, lehet, hogy ez csak azért zavart annyira, mert mind a két szereplőt nagyon szeretem és kíváncsi lettem volna, mennyiben változtatja meg az apát az a tény, hogy megtudja, van egy fia, hiszen eddig szinte csak veszteségeket ért meg.
Noha nem voltak túl nagy elvárásaim, csupán egy érdekes, szórakoztató X-Men filmet szerettem volna látni, mert hiányoltam már a karaktereit, mégis csalódnom kellett. Egy izgalmakat nélkülöző, kidolgozatlan történetet kaptam, amiben az egyébként remek színészek sem igazán találták a helyüket, és sovány vigasz csupán, hogy a látványvilág szép lett, illetve akadt pár, megható vagy felkavaró jelenet, ám mindez édeskevés egy igazán jó filmhez. Meglátjuk, mit kezd majd velük a jövőben a Disney.


Értékelés: 60%
Jelenetek, amiket érdemes figyelni:
  - Az űrbeli küldetést.
  - Bármelyik jelenetet, amikor a mutánsok használják az erejüket. Badass és cool.
  - A korábbi filmekre való visszautalásokat, ami talán a befejezésben sikerült a legjobban.


X-Men: Sötét Főnix (Dark Phoenix)
színes, magyarul beszélő, 113 perc
Rendező: Simon Kinberg
Szereplők: Sophie Turner, James McAvoy, Michael Fassbender, Jennifer Lawrence, Nicholas Hoult, Jesica Chastain, Tye Sheridan, Kodi Smit-McPhee, Alexandra Shipp