Végéhez ért
a Mercy Falls farkasai-trilógia újraolvasása, ma ugyanis a zárókötet kerül
sorra. A két korábbi könyvről a címeikre kattintva olvashattok: Shiver – Borzongás, Linger – Várunk.
A
történetről röviden: Sam és Grace újabb akadályokkal szembesülnek: míg a lány egy új élethelyzettel küzd, a fiú és barátaik a farkasfalkának próbálnak új helyet
találni, mivel egy befolyásos ember úgy döntött, kiirtja őket…
Az első
olvasás alkalmával nem igazán voltam megelégedve a kötettel, elnyújtottnak
éreztem a történetmesélést és a karakterek viselkedése, a sztorijuk befejezése
sem tetszett. Ez az érzés most sem maradt el, csak árnyalódott kissé. Az
elbeszélés főleg azért nyúlt hosszan és végeérhetetlenül, mint a rétestészta,
mert az írónő valamiért úgy érezte, hogy azt a négy szereplőt, akiknek a
szemszögéből mesélte a történéseket, a legapróbb atomjaikra le kell bontania és
legmélyebb érzelmeikig ki kell elemeznie. Azzal eddig sem volt bajom, hogy
részletesen, sokrétűen ábrázolta a figuráiban lezajló gondolatokat, érzelmeket,
itt azonban mindenki olyan nagy érzelemtengerben úszkált, amiben én egy idő
után elkezdtem fuldokolni. A cselekményvezetés ebből kifolyólag nem is kapott
nagy szerepet, néha két szerelmes vagy épp önmarcangoló gondolat között
történtek utalások arra, milyen módon lehetne megmenteni a farkasokat, de
ezeket annyira maga alá temette a gondolatfolyam, hogy érdektelenné és
unalmassá vált, a sok váltott szemszög közötti ugrálástól pedig néha azt se
tudtam eldönteni, tulajdonképpen mennyi időt, napot, hetet ölelt fel a sztori,
mert lehetetlen volt bármi kapaszkodót találni. A felmentőként megérkező,
korábbról már ismert személy hirtelen tudása totálisan random és kidolgozatlan
módon csöppent a történetbe, akárcsak az első könyv óta sokat nem emlegetett
barátnő, akit szintén csak dramaturgiai okokból, de teljesen céltalanul
rángattak bele ebbe a könyvbe. Arról nem is beszélve, hogy voltak olyan elemei
a történetnek, amelyek függőben maradtak a korábbi részekben és vártam volna
rájuk valami megoldást, ami nem érkezett meg; maga a cselekmény is lezáratlan
lett, ez nem lenne feltétlenül hiba, hiszen megmarad nekünk a kiegészítés
lehetősége, hogy vajon mi lett velük mindezek után, számomra viszont homályos
és megmagyarázatlan lett a befejezés, csak kérdések zúgtak a fejemben, nem
pedig lehetséges elképzelések arról, merre haladnak tovább főhőseink. A
cselekményről többet nem is tudok írni, mert nincs miről, úgyhogy térjünk át a
szereplőkre, bár abban sem lesz sok köszönet. Kezdjük a két főszereplővel!
Grace és Sam szép és aranyos páros voltak már a történet elejétől fogva, a
hozzám hasonló javíthatatlan romantikusok számára a legideálisabbak, akik
továbbra is erősítik bennem az igaz és olthatatlan szerelemben való hitet,
illetve az utána való vágyódást. Mostanra viszont meguntam őket, ez az igazság.
Romantikus vagyok és hihetetlenül türelmes ember (bár erről valószínűleg
másként nyilatkozna az, aki látná, mit művelek, ha szakadozik a net; ami
mostanában sajnos elég sokszor megtörténik), de egyben rettentően kíváncsi és
mindig nyitott az újra. Az ő kapcsolatukban semmi új nem volt. Megint
elszakadtak egymástól, csak másképp, mint korábban, és megint az egymásról
őrzött emlékeiket, gondolataikat kellett végighallgatnom (bocsánat, olvasnom),
meg az elszakadás miatti fájdalmukat, ami elhiszem, hogy rossz és biztos én
vagyok az érzelmi analfabéta, hogy ezt nem érzem át, de viszonylag hamar elegem
lett a drámázásból és a nyávogásból. Volt egy-két szép pillanatuk együtt,
ilyeneket azonban bármilyen, ehhez hasonló ifjúsági könyvben, sorozatban,
filmben megtalálhatok, semmi egyedi vagy különleges nem volt bennük. Az egyik
nagy konklúziója ennek az újraolvasásnak amellett, hogy kinőttem az ilyen
típusú sztorikból az, hogy a természetfeletti lények közül a farkasok
érdekelnek a legkevésbé. A Teen Wolfot
se a farkasok miatt néztem, elhihetitek. Visszatérve a gerlepárra: külön-külön alig tudok mondani róluk valamit, mivel annyira a
másik határozta meg a gondolataikat, tetteiket, hogy egyéb tulajdonságuk nem is
volt, mint a nagy rajongás a másik iránt. Sam azért szállított pár megható
részt a Beckkel kapcsolatos emlékei, küszködései miatt, a Cole-lal alakuló
baráti kötelékére azonban szánhatott volna több időt az írónő. Grace-nél
párszor felvillant a gyakorlatiasság, ami elvileg korábban jellemezte, a
szüleivel való beszélgetésének kifejezetten örültem, hogy végre beolvasott
nekik, de nagyjából ennyi volt az egész. Másik párosunk, Isabel és Cole nagy
kedvenceim voltak az előző könyvben, sőt igazából miattuk ért valamit az a
rész. Most összetett és bonyolult, ugyanakkor elfojtott érzelmektől és ki nem
mondott szavaktól hemzsegő, önálló gondolataikat érdekesebb volt figyelni, mint
a közös jeleneteiket. Isabelnél éreztem némi megbicsaklást a korábbiakhoz
képest, a nagy önmarcangolása, az önmagával való elégedetlenségének ábrázolása
tetszett, akárcsak a megvillanó humora, a könyv végi habozása viszont
karakteridegen volt és elrontotta az addig jól építgetett figurát. Cole
egymásra halmozódó emlékeit és gondolatait egy idő után nehéz volt követni, a
belőle kibontakozó érzelmes, szeretetre, megértésre és nyugalomra vágyó srácot
jó volt látni, ha már a farkaskórral kapcsolatos kísérleteiről sok szó nem esett.
Még egy fekete pont a cselekményvezetésnek… Amikor azonban összeeresztette őket
az írónő, egyrészt remek jeleneteket és riposztokat szállítottak, másrészről
viszont eszembe jutott a Stranger Things
legutóbbi évadának számomra egyik legkedvencebb jelenete, amikor Murray
párkapcsolati tanácsadó üzemmódra kapcsolt és kiosztotta Joyce-t és Hoppert; na
ott hangzott el az, hogy az eleinte még szórakoztató civódásuk egy idő elteltével
fárasztó párzási tánccá vált, amivel kezdeniük kéne valamit. És nekem pont ezek
a mondatok jártak a fejemben Isabel és Cole jeleneteinél, vagyis kedvelem őket,
meg minden, ettől eltekintve rettentően idegesített, ahogy csak keringtek
egymás körül, konkrétumok nélkül. Készült egyébként egy spin-off kötet, Sinner – A bűnös címen, amely kettejük további kalandjairól szól és amit olvastam is
pár éve, szóval tudom, hogy lesz ez még rosszabb és jobb is, ettől függetlenül
jelen könyvben borzasztóan zavaró volt.
Összefoglalóan
tehát azt mondhatom, hogy hozta, sőt némileg alul is múlta az előző kötetek
színvonalát, elsősorban azáltal, hogy csak az elvont síkra, a gondolatok és
emlékek mezejére fókuszált, kidolgozatlanul hagyva a konkrét cselekményt. A
karakterrajzai sem sikerültek túl jól, sőt az eddig felépített jellemeket még
alá is ásta egy kicsit. Ami a trilógiát illeti: nem bántam meg teljes
mértékben, hogy újraolvastam, mert vannak részei, amik most is tetszettek,
összességében nézve azonban egyértelművé vált számomra, hogy az ilyen típusú
történetekből már kinőttem és habár továbbra is szívesen olvasok szerelmesekről
és természetfeletti dolgokról, esetleg ezek kombinációjáról, de mindenképpen
kell hogy legyen benne valami egyedi, izgalmas adalék, amire felkapom a fejem.
A bennem lévő ellenérzések miatt nem is tudom meleg szívvel ajánlani, de az
kétségtelen, hogy a műfaj rajongói nem hibázhatnak vele.
Értékelés: 3/5
Jelenetek, amiket érdemes figyelni:
- Sam és Cole közös éneklését.
- Isabel és Cole közös pillanatait.
- A farkasok megmentését.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése