A 2019-es évről írt összesítésemben a sorozatoknál említést tettem a 2018-ban bemutatott The Alienistről, mely a jelen
bejegyzés tárgyát szolgáló könyvből készült. A könyv folytatása, A sötétség angyala szintén adaptálásra
került, s ha minden igaz, valamikor ebben az évben fogják bemutatni. Már az
első évad megtekintésekor kíváncsi lettem a nyomtatott verzióra, a folytatás
tévés feldolgozásának híre főleg arra volt jó, hogy eszembe jutassa ezt,
ráadásul most kifejezetten kedvem támadt valami komolyabb, összetettebb
elbeszélésbe belevetni magam.
A
történetről röviden: 1896, New York. A város nyugalmát brutális
gyilkosságsorozat kavarja fel, melynek áldozatai fiatal gyermekek, főleg
gyermekprostituáltak. A rendőrséget vezető Theodore Roosevelt a város
legnevesebb, ugyanakkor modern felfogása miatt sokak által nem kedvelt
lélekbúvárát, a magyar származású Laszlo Kreizlert kéri fel a nyomozáshoz. A
doktorhoz csatlakozik John Moore, bűnügyi tudósító, Sara Howard, a rendőrség
első női alkalmazottja, valamint két nyomozó, az Isaacson testvérpár. A csapat
nyomozni kezd, s ugyan egyre-másra akadályozzák őket bizonyos erők, az összefüggések
aprólékos feltárásával elkezdik megrajzolni a gyilkos profilját…
Szeretek krimit
olvasni, legyen szó Agatha Christie-féle rövidebb elbeszélésekről, ahol a
gyilkos kiléte, az elkövetés módja a legnagyobb rejtély, de olyanoktól sem
futamodom meg, amik a gyilkosság elkövetése vagy annak megoldása kapcsán politikai,
társadalomkritikai, esetleg pszichológiai szálakat is tartalmaznak. Most már
nem igazán jellemző rám, gimnazista koromban azonban rendszeresen néztem
nyomozós sorozatokat, mert mindig is érdekesnek találtam ezt a munkát. A
bizonyítékok begyűjtése, a halottszemle, a lehetséges gyanúsítottak, indítékok
felderítése izgalmas feladatnak tűnt, s volt egy nagyon rövid (utólag
visszagondolva, csupán tudattalan szinten létező) időszak, amikor
helyszínelőként képzeltem el a jövőmet. Ez elsősorban a CSI: New York-i helyszínelők című sorozatnak volt köszönhető (hm,
érdekes párhuzam, hogy itt is New Yorkban játszódik a történet…), és elég hamar
el is röppentek ezirányú gondolataim, mivel ismertem magam annyira, hogy
tudtam, akkora mértékben nem érdekel az a rengeteg szöszmötölés, ami ezzel a
munkakörrel jár. Mindettől függetlenül továbbra is érdekelnek az ilyen típusú
történetek, így leltem rá két évvel ezelőtt e könyv sorozatváltozatára, sőt
annak köszönhetően szereztem tudomást az írott verzió létezéséről, s a történet
összetettsége, a sokszínű karakterek és nem mellesleg, a hangsúlyos
pszichológiai rész miatt idővel mindenképpen meg akartam ismerni. Olvasás
közben óhatatlanul is eszembe jutott a sorozat, néha össze is hasonlítgattam
őket, de ebben a bejegyzésben igyekszem csak a könyvre koncentrálni. Az első,
amiben eltérnek és ezért rövid ideig furcsa is volt, az az elbeszélői
szerepkör. Itt ugyanis John Moore harminc évvel a gyilkosságsorozat utáni
visszaemlékezését olvashatjuk, s ez alaposan leszűkíti az olvasói tudást és az
olvasói nézőpontot, mivel csak arról tudhatunk akár a nyomozás, de elsősorban
az egyes karakterek kapcsán, amiről John is tud, illetve mindenkit az ő
véleménye alapján ismerünk és ítélünk meg, s ez engem zavart is kissé, mert a
sorozatból annyi minden kiderült a többiekről, hogy az olvasás során mindig
volt egy kevés hiányérzetem. A visszaemlékezéssel, mint választott elbeszélő
formával, szintén voltak fenntartásaim, mert oké, hogy John újságíró, amihez a
választékos fogalmazás és a rámenősség mellett a jó emlékezőtehetség sem árt, mégis
kétségesnek gondoltam, hogy pontról pontra emlékezett arra, miként zajlottak a
nyomozás különböző fázisai, illetve hogy ezen fázisok „szüneteiben” milyen
egyéb elfoglaltságaik voltak, gondolok itt például az étkezésekre, ahol jó pár
alkalommal hosszan ecsetelte az elfogyasztott étkeket. Tudom, tudom, hogy
szőrszálhasogatás, amit csinálok, mert a fenti problémától eltekintve jól áll a
történetnek, hogy egy újságíró beszámolójaként hirdeti magát, de úgy éreztem,
meg kell említenem, mivel valamilyen szinten negatív hatást gyakorolt az olvasmányélményemre. Ezen kívül néha szembesültem azzal, hogy hiába vagyok
tisztában vele, egy komolyabb nyomozás még manapság sem oldódik meg
csettintésre, mégis próbára tették türelmemet a hosszas fejtegetések, elméletgyártások,
amelyekre mind szükség volt ahhoz, hogy sikerrel elkapják a gyilkost,
ugyanakkor tetszett, hogy ennyire aprólékosan, valósághűen tárja elénk az író a
nyomozást. Türelmetlenség ide vagy oda, az kétségtelen volt számomra már az
olvasás első napján, hogy ez egy tűpontosan átgondolt, részletes kutatással
készült könyv, ugyanis minden sorából, minden fejezetéből sugárzott a
ráfordított idő és energia. Kezdve onnan, hogy történetünk a 19. század végi
New Yorkban játszódott, tehát egy olyan helyszínt kellett megteremteni, aminek
nagy része már csak képeken és leírásokban van meg, és ezt Caleb Carr gyönyörűen
oldotta meg, a konflissal való utazások részletezései, ahogy egyik utcáról a
másikra kanyarodtak, rögtön magukkal ragadtak ebbe a világba, s a nyüzsgő város
népességének szegényebb és gazdagabb oldalának társasági életébe is alapos
bepillantást nyerhettünk. Az operába járás, az éttermekben, lokálokban töltött
éjszakák és hajnalok mellett láthattuk, hogyan tengődtek a nyomornegyedekben a
jobb élet reményére áhítozó, Európából érkezett bevándorlók és hogy milyen
visszataszító, ám a megélhetés miatt elengedhetetlen foglalkozást űztek a
gyilkos kiszemelt áldozatai. A cselekmény nagy részét a nyomozás, az elkövető
profiljának megrajzolása tette ki, azonban jó volt, hogy nem csak erre
koncentrált, hanem sokrétű képet tárt elénk az akkori szociális problémákról,
amikhez szorosan kapcsolódott a politikai elit nemtörődömsége, a rendőri
korrupció és az egyházak befolyása. Természetesen a gyilkosságsorozat egyes
bűncselekményei, az ezzel kapcsolatos bizonyítékgyűjtés, az összefüggések
keresése hasonlóan komplex és kidolgozott része volt a könyvnek. A rengeteg
hivatkozás különféle pszichológusokra, elméleteikre, azok helyes vagy helytelen
mivoltára, a gyilkos tettei mögött rejlő indítékok lassú, ám annál izgalmasabb
felderítésének végigkövetése fantasztikus élmény volt. Előfordult ugyan, de nem
bántam különösebben, hogy vissza kellett lapoznom, mert a sok információ és
idézet közepette elfelejtettem, honnan is indult az éppen aktuális beszélgetés
szereplőink között, a pszichológiai részeket rendszeresen újra kellett
olvasnom, s még így sem értettem meg őket teljesen (pedig van bennem bizonyos
mértékű érdeklődés eme tudomány irányába, s csak nagyon felszínesen, de
tanulmányaim során is találkoztam némelyik ágával), az viszont dicséretes, hogy
az író a karakterek közti dialógusokban rendszerint igyekezett köznapibb
nyelvezetben leírni a tudományos megközelítéseket, a levont tanulságokat. Vannak
olyan krimik, ahol az egész sztori arra a kérdésre van kihegyezve, hogy ki a
gyilkos, itt ez épp ellenkezőleg volt, legalábbis én úgy éreztem: eleve nem is
tűnt úgy, hogy olyasvalaki lehet, akit ismerhetünk a szereplők által, s
egyébként is sokkal érdekesebb volt megfigyelni, ahogy összegyűlnek a kirakós
darabkái a gyilkos motivációjáról, hátteréről, semmint megszemlélni a végül
összeállt képet. Persze az elfogásnak, az addig titokzatos alakkal való
szembenézésnek is megvolt a maga izgalma, köszönhetően az ügyesen elhelyezett
feszültségkeltő elemeknek, ettől függetlenül a minden részletre kiterjedő,
hosszas nyomozás bemutatása, az abban való elmerülés volt szerintem a könyv
igazi lényege. A hűen megjelenített korszak és az alapos cselekményvezetés
mellé harmadik összetevőként remekül megalkotott karaktereket kaptunk a
nyomozásra kijelölt csapat tagjaiban, akikben külön tetszett, hogy mindegyikük
éles válasz volt egy-egy akkori előítéletre, de azt is érdekes volt megfigyelni,
hogy a könyv központi állítását, miszerint a gyermekkori traumák, a családi
neveltetés hatással van az egyén későbbi életére, miképpen lehetett rájuk
vonatkoztatni. Johnnal már csak azért sem volt nehéz szimpatizálni, mivel ő
volt képzeletbeli kalauzunk ezen a sötét, akadályokkal teli, szomorú úton, aki újságírói
munkájából adódó precizitással (ahogy fentebb írtam, ezt talán túlzásba is
vitte) számolt be nem csupán a nyomozásról, hanem a városban élő emberek
különféle körülményeiről, s amilyen együtt érző, sőt haragos volt a
nyomornegyedek elhanyagoltsága, a velük nem igazán foglalkozó társadalmi
szervezetek miatt, legalább ekkora elánnal vetette be szarkazmusát akár saját
maga, akár mások, köztük a nyomozócsapat tagjainak kifigurázásakor. Egy szó,
mint száz, beszámolóját olvasva folyamatosan azt éreztem, hogy szívesen
összehaverkodnék ezzel a fickóval, mert okos, jó megfigyelő, ugyanakkor pazar
humora van. Kreizler bonyolult személyiség volt, tele tudással, tettvággyal, de
engem leginkább az elrejtett tulajdonságai – a szerelmi vonzalom, a problémás
gyermekkor – érdekeltek, s valamiért azt hittem (vagy inkább reméltem?), több
minden kiderülhet a múltjáról. Mivel tudom, hogy van folytatása a regénynek,
ezért talán a későbbiekben megkaphatom válaszaimat vele kapcsolatos
kérdéseimre. Az Isaacson fivéreknél volt a legnagyobb hiányérzetem, mert bár
vicces volt az állandó civakodásuk, az is tetszett, hogy milyen elkötelezettek
voltak a nyomozás mielőbbi megoldása irányába, mégis szerettem volna jobban
megismerni a gondolataikat, az esetleges magánéletüket; ahogy már mondtam,
ebből a szempontból nem örülök, hogy John volt a narrátor, nem pedig egy
mindentudó elbeszélő. Sarát illetően sem volt kérdés, hogy meg fogom kedvelni:
akármilyen műfajról legyen szó, az erős, független női karaktereket mindig
örömmel üdvözlöm, pláne ha kidolgozott, részletes jellemet kapnak, ami társul
némi csípős humorral; jelen esetben pedig a cselekményben elfoglalt státusza is
érdekes volt, hiszen első nőként alkalmazták a rendőrségnél, igaz, titkárnőnek,
ám a nyomozás során egyértelműen bizonyította, hogy ő sokkal többre hivatott
(csak a társadalmi felfogás erre még nem jött rá).
Összességében
nézve nem tagadom, kissé fárasztó, ám annál érdekesebb agytornát köszönhetek
ennek a könyvnek. Hosszú volt, néha talán túl részletes is, ami a nyomozás szempontjából
nem, a hétköznapi élet bemutatása kapcsán azonban zavart. Ettől függetlenül a
korhűség, a részletgazdag és érdekfeszítő cselekményvezetés, valamint a
karakterek lenyűgöztek, úgyhogy emelem kalapom az író zsenialitása előtt, s
kíváncsian várom, milyen bűnügy kapcsán találkozhatom újra ezzel a rendkívüli
csapattal.
Értékelés: 4/5
Jelenetek, amiket érdemes figyelni:
- John szarkasztikus humorát.
- A nyomozás apró részleteit.
- A gyilkos leleplezését.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése