Könyvek
2019-ben 27
db könyvet sikerült elolvasnom, ami egyben több mint 10 ezer oldalt jelent, ez
mindenképpen pozitívum, ha viszont összevetem a 2018-as olvasásaimmal, ami 34
db volt, akkor bizony csalódás. Főleg nyáron és az ősz második felében voltak
nagyobb kimaradások, amiknek meg is volt a maguk oka, ám ettől függetlenül egy
kicsit haragszom magamra, amiért nem tudtam teljesíteni az előzetesen kitűzött
célt. Még 2018 karácsonyára kaptam egy könyvet, amit ’19 elején olvastam el, s
ugyan akkor még nem tudhattam, de végül úgy alakult, hogy ő lett a legjobb
olvasmányom 2019-ben. A mostani karácsony sem múlt el könyvajándék nélkül,
akiről természetesen idén olvashattok majd véleményt, s kíváncsian várom,
mennyire fog tetszeni és vajon bekerülhet-e a legjobbak közé 2020-ban. Összességében
elmondható a 2019-es olvasásaimról, hogy nagyjából fele-fele arányban keveredtek
az újraolvasások és a számomra újdonságok, műfajok tekintetében szintén ügyesen
váltogattam a könyveket, így ifjúságitól a természetfelettin át egészen a
történelmiig és a horrorig akadt minden. A viktoriánus irodalom felfedezése is
tovább haladt, verseskötetek és szakirodalmak lapozgatása mellett Dickens mester
művei kapták tőlem a legtöbb figyelmet. Egyelőre még nem gondolkodtam el rajta
komolyabban, de nem kizárt, hogy ebben az évben már más korabeli íróktól is
fogok olvasni. A szólókötetek mellett a sorozatok sem maradtak ki: egyrészt
újraolvastam a Mercy Falls farkasai-trilógiát Maggie Stiefvatertől (részletek a
címekre kattintva: Shiver - Borzongás;
Linger - Várunk; Forever - Örökké), s hamar rá is jöttem, hogy én bizony ebből a
fajta természetfeletti szerelmi történetből már kinőttem, másrészt azonban ennek
köszönhetem, hogy megismerkedtem Libba Bray viktoriánus fantasyjével, a Gemma
Doyle-trilógiával (részletek a címekre kattintva: Rettentő gyönyörűség; Lázadó angyalok; Az az édes, távoli harang),
ugyanis a Shiver - Borzongás belső
hátsó borítóján lévő ajánlóban találtam rá. A várakozásaimmal ellentétben Miss
Bray írásai csak félig-meddig nyűgöztek le az írói szerkesztési és
cselekményvezetési problémákból kifolyólag, mégis örülök, hogy rábukkantam.
Voltak olyan olvasmányélményeim is, amiket legszívesebben elfelejtenék, de
szerencsére kevés ilyen könyvvel akadtam össze, inkább az volt a jellemző, hogy
tetszett a könyvek alaptörténete, kiindulópontja, csak ezeket nem a megfelelő
irányba vitte el az író, esetleg túlírta, s így felemás érzések maradtak utánuk.
2020-ra különösebb tervem nincs az eddigieken kívül: lehetőleg több könyvet
elolvasni, mint 2019-ben, folytatni az újraolvasásokat, a viktoriánus irodalommal
való további ismerkedést, valamint idén is szeretnék többféle sorozatot
elolvasni.
Legjobb könyv 2019-ben: Gideon Greif - Itamar Levin: Felkelés AuschwitzbanEmlítésre méltó könyvek 2019-ből: Jodi Picoult - Samantha van Leer: Sorok között
Stephen King: A remény rabjai
Legrosszabb könyv 2019-ben: Sarah Cohen-Scali: Max
Filmek
Ezen a téren
viszonylag elégedett vagyok magammal, mert igaz, hogy csak az év vége előtt egy
nappal, de összehoztam az 50 db filmnézést, amit 2018-ban kitűztem. Azzal
kapcsolatban már kevésbé vagyok boldog, hogy moziban mindössze hat alkalommal
jártam, holott többször szerettem volna menni, azonban vagy útközben derült ki,
hogy mégsem mutatják be a kinézett filmet, vagy pedig mire lett volna időm
elmenni rá, levették a műsorról. 2018-ban arról is írtam, hogy szeretnék
változatosabb műfajú filmekre beülni, és nemcsak az aktuális szuperhősmenetekre,
amiket félreértés ne essék, imádok, de jó lenne más típusú alkotásokra is több
figyelmet fordítani. 2019-ben egy történelmi dráma, a Két királynő, illetve egy könyvadaptáció, az Álom doktor töltötték be ezt a tisztséget (utóbbi nyomtatott verzióját egyébként szintén 2019-ben olvastam el), nekem főleg előbbi tetszett,
bár a felnőtt Dan Torrance történetét elmesélő mozgóképnek is megvoltak a maga
érdekes pillanatai. A fennmaradó négy szuperhősfilm közül egy nagy csalódást okozott:
azelőtt készült, hogy a Disney felvásárolta a 20th Century Foxot, emiatt
csúszott is a bemutató, s ugyanezen okból kifolyólag egyik cég sem érezte
magáénak az X-Men: Sötét Főnixet,
aminek egy érdektelen film lett a végterméke. Nekem nem a logikai buktatók, nem
a sablonos főgonosz fájtak a legjobban, hanem a korábban megismert és
megszeretett karakterek klisés papírmasé figurává redukálása, ők jobbat
érdemeltek volna ennél. 2019 egyértelműen a Marvel éve volt, hiszen tízévnyi
univerzumépítés végére tettek pontot a Bosszúállók
– Végjáték bemutatásával, ami bevételi rekordokat döntött, és nem mellesleg
szép lezárást adott kedvenc hőseinknek. Marvel Kapitány szólófilmje önmagában
sem volt rossz, igyekeztek csavarni egyet a már unásig ismételt eredettörténet-sémán,
de azért látszott, hogy a Végjátékba való beintegrálása volt az elsődleges cél,
Pókember második önálló kalandja azonban Peter Parkerhez méltóan laza és vicces
lett, sőt izgalmas fordulatokat, valamint érdekes mondanivalókat prezentált.
Ősszel átmenetileg veszélybe került hálószövőnk biztos helye a Marvelnél,
ugyanis a Disney és a Sony fejesei vitákba keveredtek a karakter jogai kapcsán,
de szerencsére fellélegezhettünk, mert a részeg Tom Holland elsimította az ellentéteket. :D Ami a nem mozis filmnézéseket illeti, ahogy a könyveknél, úgy
itt is akadtak újrázások, ugyanis egy csomó régen látott alkotást elevenítettem
fel. Műfajilag széles skálán mozogtam, talán a rajzfilm volt az egyetlen, ami
kimaradt, azon kívül azonban a thrillertől, krimitől az akció- és
szuperhősfilmeken át egészen a vígjátékok, drámák, történelmi filmek és
horrorok csoportjáig mindenből csemegéztem kisebb-nagyobb sikerrel. Nagyon
rossz filmmel is találkoztam sajnos, ám inkább a frenetikus, izgalmas vagy csak
szimplán jó és szórakoztató alkotások voltak többségben. Az idei évre a
szokásos célkitűzések (legalább 50 film, lehetőség szerint minél több mozizás)
mellett azon a rossz szokásomon szeretnék változtatni, hogy csak a mozis
filmnézéseimről írok. A blog indulásakor majdnem minden filmnézésemről írtam,
de egy idő után erőltetettnek éreztem a bejegyzéseket, s elkezdtem csak a
mozisokra koncentrálni, aztán 2018-ban ideiglenes sikerrel próbáltam jobban
foglalkozni ezzel a témakörrel is, 2019-ben azonban megint visszasüllyedtem a
régebbi szintre. A jövőbeni terv az, hogy olyan filmekről számoljak be, amik
akár pozitív, akár negatív értelemben, de hatással voltak rám, mert így a
blogom olvasói számára is érthetőbb lesz, miért választottam azt a filmet a
legjobb, a legrosszabb, vagy az említésre méltó kategóriába. Utólag jöttem rá,
hogy a korábbi éves összesítésemnél ez nagy hiányosság volt, most ezt jobb
híján igyekszem úgy kompenzálni, hogy írok egy rövid összefoglalót a saját
bejegyzés nélküli filmekről. Ami 2020-at illeti, ugyan még nem készült el a
szokásos írásbeli mozis tervezetem, az eddig nyilvánosságra hozott
bemutatódátumok, előzetesek kapcsán fejben azonban már összeállt „A mozikban
kihagyhatatlan alkotások” listája. A Marvel Studios a Bosszúállók kalandjainak
lezárulása után sem fúj visszavonulót, épp ellenkezőleg, elindul a negyedik
fázis, kezdve Fekete Özvegy régóta
várt szólófilmjével, ami az Amerika Kapitány - Polgárháború történéseit követően fog játszódni és amiben
Natasha többek között Budapestre is ellátogat. A december elején kiadott trailer elképesztően jól néz ki, rengeteg akciózással és remélhetőleg a Vörös
Szoba-kiképzésekről is derülnek ki újdonságok. Őszre várható a másik nagy
Marvel-film, az Örökkévalók, amiről
egyelőre a sztárdömpinges castingja mellett nem sokat tudni. A film egy nagyon
régóta élő entitásokból álló csapatról fog szólni, akik sok száz éve érkeztek a
Földre, s az ókori népek istenként tisztelték őket. Kevés esélyt látok rá a
korábbi halasztások miatt, de elvileg áprilisban érkezhet az Új Mutánsok, az X-Menhez lazán
kapcsolódó fiatal mutánsok történetével, betekintést nyerhetünk a Kingsman
titkosügynökség létrejöttébe, a The King’s Man: A kezdetek című filmben, ami az első világháború idején fog
játszódni és elődeihez hasonlóan tele lesz szemkápráztató akciójelenetekkel.
Marvel ide, Kingsman oda, én a nyarat várom a legjobban: kisebb mértékben a Top Gun folytatása, a Maverick miatt, mivel játszik benne a
kedvenc színészem (nem Tom Cruise az, még véletlenül sem, hanem az egyik újoncot
alakítja, aki Maverick egykori barátjának, Goose-nak a fia), az igazi lényege
nemcsak a nyárnak, hanem az egész 2020-as évnek azonban kedvenc rendezőm,
Christopher Nolan legújabb víziója, a Tenet
lesz, aminek fantasztikusan rejtélyes az előzetese, ahogy azt a rendezőtől
megszokhattuk, s valószínűleg magát a filmet se lesz könnyű megfejteni, ám én
pont ezt szeretem a munkáiban.
Legjobb film 2019-ben: Vademberek hajszája (90%) - Az új-zélandi vadonban
játszódik ez a komoly témát könnyedebb oldalról megközelítő, fantasztikus
humorú alkotás, amit a Thor - Ragnarök
rendezője, Taika Waititi készített. Főhőse Ricky Baker, egy árva fiú, aki egy
középkorú házaspárnál lel menedékre. Hamarosan egy tragédia miatt a fiú
elszökik otthonról a gyermekfelügyelet elől, nevelőapja pedig a keresésére
indul. Egy félreértés után mindketten körözési listára kerülnek, s mialatt
megpróbálnak túlélni az erdőben, szoros kapcsolat alakul ki köztük. A rabul
ejtő szépségű táj, a remekül elhelyezett popkulturális utalások és poénok
mellett a két főszereplő közti összhang tetszett a legjobban, sőt olyannyira lenyűgözött,
hogy az addig biztos befutónak számító Bosszúállók - Végjátékot is beelőzte sorrendemben. Az érzelmi kötelék, a tonnányi
utalás, kikacsintás, illetve maga a történet miatt azonban úgy döntöttem,
kedvenc szuperhőseim befejező filmjének is megadom a képzeletbeli díjat.
Említésre méltó filmek 2019-ből: Két királynő; Marvel Kapitány; Pókember - Idegenben;
Édesek és mostohák (80%) - Két nő története, akik
közül az egyik a férj válni készülő felesége, a másik pedig az új szerető. Ők
ketten mindent megtesznek, hogy megszerezzék maguknak az exfeleség és a férj
két gyermekének figyelmét, háborúskodásukat azonban egyikük betegsége miatt
félbe kell hagyniuk. A karakterek által bejárt érzelmi utak csodálatos ívet
írnak le, a két nőt alakító Julia Roberts és Susan Sarandon remekelnek, de a
kamaszlányt játszó Jena Malone is nagyon jó ( ő volt Johanna Az éhezők viadala-filmekben).
A királynő (85%) - Halvány emlékeim voltak
erről a filmről egy gimnáziumi óráról, s mivel szeretek mindent, ami brit,
gondoltam, újranézem. A történet a Diana hercegnő halálát követő egy hét
eseményeit mutatja be, egyrészt a királyi család különböző tagjainak, főleg az
uralkodónak a történtekhez való hozzáállását, másrészt az erre válaszul adott reakciókat a
néptől. A két társadalmi réteg közti ellentéteket szépen bontja ki, Diana
halálának lehetséges okairól is mesél, de kerüli a giccset, a nagy drámázást, s
ettől lesz olyan érdekes. Helen Mirren pedig nem hiába kapott Oscart II.
Erzsébet megformálásért, tényleg királyi az előadásmódja.
Legrosszabb film 2019-ben: A hóember (35%) - A norvég krimiszerző,
Jo Nesbo azonos című regényének adaptációja. A nyomtatott verziót nem olvastam,
de biztos vagyok benne, hogy nem ilyen hitvány borzalom, mint amilyen ez a film
lett. A cselekményvezetés zavaros, tele logikai buktatókkal, a színészek pedig
csak vándorolnak ide-oda, mindenféle érzelem vagy rendes instrukció nélkül. A
legjobban az elpazarolt tehetségek miatt bosszankodtam, azonban a klisés
megoldások és a blődli akciójelenetek is alaposan felhúztak. Aki jót akar
magának, az ássa el jó mélyre a hóba ezt a tévedést, és ne pocsékolja idejét a
megnézésével.
Sorozatok
Amennyire
csalódott voltam a fentiekben, úgy ezzel a témakörrel kapcsolatban
kijelenthetem, hogy maximálisan elégedett vagyok az itteni 2019-es
teljesítményemmel (ez ugyanakkor nem mondható el mindegyik sorozat minőségéről,
de ez már egy másik történet). A fő célkitűzésem az volt, hogy több figyelmet
szenteljek a minisorozat kategóriának, elsősorban történelmi műfajúakat
szerettem volna megismerni, de másfélétől sem zárkóztam el, s végül úgy
alakult, hogy két történelemhez köthető és három könyvalapú sorozatot
tekintettem meg. A Farkasbőrbenről (Wolf Hall; nem összekeverendő a Teen Wolf - Farkasbőrben című
sorozattal!) utólag tudtam meg, hogy szintén könyvből készült, ami ráadásul
fikciós, ez azonban nem sokat vont le a VIII. Henrik udvarában játszódó,
intrikákkal teli történet minőségéből, s a Boleyn Annát parádésan alakító
Claire Foynak köszönhetően a tavasz egy részét az egykori királynőről írt
szakirodalmak olvasásával töltöttem, mert olyannyira lenyűgözött a tudálékos,
mégis törékeny jelleme, hogy többet akartam megtudni róla és azzal
szembesültem, hogy az írók, történészek nagy része úgy gondolja, az irodalmi és
mozgóképes Anna-ábrázolások meglehetősen démoninak mutatják be a nőt, holott a
kutatások szerint sokkal összetettebb, gondolkodóbb karakter volt ő valójában.
A másik történelminek nevezhető minisorozat a nem is olyan messzi múlt egyik
legnagyobb katasztrófájáról, az 1986-os csernobili atomreaktor felrobbanásáról, az azt követő kármentésről szólt, és az események pontos, laikusok számára is
érthető bemutatása mellett a bőr alá bekúszó audiovizualitása fogott meg
leginkább, egyáltalán nem csodálkozom rajta, mekkora siker lett világszerte. A
könyvadaptációk közül a Tíz kicsi katona
tetszett a legjobban, nem sokkal a megnézése előtt újra is olvastam Agatha Christie művét, hogy tisztában legyek a szereplőkkel, a köztük lévő
viszonyokkal. Ahogy az általában lenni szokott, történt pár változtatás, ettől
függetlenül egy nagyon hangulatos, remek színészi gárdát felvonultató sorozat
lett a végeredmény, amit bátran ajánlok akár a nyomtatott verzió ismerete
nélkül is. A könyveknél már szóba került a viktoriánus irodalom, s legjelesebb
képviselője, Charles Dickens, nos, az ő két könyvének egy-egy feldolgozását
szeretném még megemlíteni. Az 1999-ben készült Szép remények korhűen és tisztelettel, ám kissé tankönyvszerűen
mesélte el Pip történetét, a Karácsonyi
ének legújabb, 2019-es verziójával kapcsolatban a komorabb, helyenként
explicitebb megközelítés miatt maradtak bennem felemás érzések.
Ami a normális
hosszúságú sorozatokat illeti, kettőnek is búcsút kellett intenem 2019-ben. Az Agymenők szép és megható befejezése
tetszett, függetlenül attól, hogy nagy rajongója sose voltam a sorozatnak,
inkább csak vidám betoldásnak használtam a sok természetfelettis, fantasys
sztori közepette. A Trónok harca
utolsó évadát remegő izgalommal vártam, és végül is végigremegtem az egész
évadot, sőt még a befejező epizódot is, csak épp nem az örömtől, hanem az egyre
magasabbra csapó dühtől. Amit el lehet rontani, azt a készítők alaposan el is
rontották, a korábban szépen, komótosan építgetett cselekményszálakat,
karakterrajzokat acélbetétes bakanccsal taposták meg, Westeros és az ott élők,
pláne az a rengeteg fantasztikus szereplő egyáltalán nem ezt a lezárást
érdemelték. Ezek mellett volt még egy sorozat, aminek 2019-ben értem a végére,
ám ez már korábban befejeződött, s én csak azután kezdtem bele. Ez volt a Fekete vitorlák, egy 18. században játszódó
kalózos történet, amiről már a róla szóló bejegyzésben bevallottam, hogy
gyakorlatilag az egyik mellékszereplő miatt néztem végig, mivel engem
különösebben nem foglalkoztat sem a korszak, sem a kalózok. Ennek ellenére
érdekes élményt nyújtott, nem bántam meg, hogy megnéztem. A fennmaradó
sorozataimról nem beszélnék hosszabban, a tervek szerint kettőt idén befejezek,
egy pedig egyébként is véget ér, akkor úgyis készítek majd bejegyzéseket,
melyekben majd olvashattok a hozzájuk fűződő viszonyomról, gondolataimról, a
még folytatódók közül a Stranger Things
negyedik évadát várom a legjobban, mert igaz ugyan, hogy a harmadik évad nem
kötött le annyira, mint az első kettő, a sztoriját és a szereplőit továbbra is
imádom. A hírek szerint a The Alienist
is kap egy második évadot, ami A halál
angyala című könyv második része, A
sötétség angyala feldolgozása lesz, ezzel kapcsolatban még nem döntöttem
el, hogy külön-külön írok majd a két évadról vagy egybeveszem őket, azt viszont
elárulhatom, hogy várhatóan az év első hónapjaiban valamikor el fogom olvasni
az első évad alapjául szolgáló regényt, szóval arról biztosan készül majd
vélemény. Másik nagy újság számomra, bár egyelőre még erről sem tudni sok
infót, hogy az American Crime Story
is megérkezik a harmadik évaddal, ami (ha útközben nem változtattak a sorrenden
úgy, mint amikor előrébb hozták az elvileg harmadiknak tervezett
Versace-gyilkosságot, illetve magát az elkövetőt bemutató évadot) a Katrina
hurrikánról, az általa okozott károk rendbetételéről fog szólni. Az American Horror Story sem áll le, de a
legutóbbi két évad nekem olyan szintű csalódásokat hozott, hogy ugyan a régi
rajongás okán meg fogom nézni, de jelenleg nem érzem, hogy különösebben várnám;
talán majd ha többet tudok az évad témájáról, a benne szereplő színészekről. A Vámpírnaplók és a The Originals - A sötétség kora spin-offjaként aposztrofált Legacies – A sötétség öröksége most épp
téli szüneten van, de hamarosan pörög tovább a második évad második fele, ami
remélem, kicsit összeszedettebb lesz, mint amilyen az első fele volt (de
legalább „Fiktív karakterek, akikért rajongok”-listámat új taggal bővíthettem
:D). A felsoroltak mellett természetesen a minisorozatok is szerves részei
maradnak a mindennapjaimnak, vannak már terveim, amiket azonban most megtartok
magamnak, a blogon úgyis olvashattok róluk, miután végignéztem őket. Ó, és el
ne feledkezzek a Disney+ csatornán induló marveles minisorozatokról, melyek az
eddigiektől eltérően szoros összefüggésben fognak állni a mozifilmekkel.
2020-ban a Sólyom és a Tél Katonája
ígér remek szórakozást a Polgárháborúban
látott interakcióikból kiindulva, s nem más, mint a 2016-os film főgonosza,
Zémó ellen kell (ismét) felvenniük a harcot. Viszonylag friss hír, hogy a
2021-re tervezett WandaVízió
premierjét előrehozták erre az évre és egyelőre annyit lehet tudni róla, hogy
olyan lesz, mint egy ötvenes évekbeli sitcom.
Az elmúlt
években ebben a témakörben nem választottam legjobbakat és legrosszabbakat,
mivel úgy gondoltam, nehéz lenne már befejezett és még folytatódó sorozatokat
összehasonlítgatni, hiszen ami most tetszik, azt lehet, hogy egy évaddal később
utálni fogom (khm, khm, Trónok harca),
úgyhogy ezúttal sem osztok díjakat a sorozatok között, de a leírtak, valamint a
belinkelt blogbejegyzések alapján könnyen képet alkothattok a képzeletbeli
listámról.
Ez lenne hát
az én 2019-es évem könyvekben, filmekben, sorozatokban és számokban.
Összességében nézve ha elveszem a számadatokat, akkor alapvetően jó évet
zártam, ugyanis mindegyik témát inkább a pozitív élmények uralták, és
szeretném, ha ez 2020-ra is így maradna. Akik eddig olvastak, esetleg írtak,
azoknak köszönöm az érdeklődést, a dicséretet és a bátorítást, valamint remélem,
továbbra is velem tartotok. Akik csak mostanában, esetleg épp ezzel a
bejegyzéssel fedezték fel kicsiny tárházamat, talán ők is találtak számukra
érdekes dolgokat és vissza-visszatérnek majd. Én a magam részéről maradok
folyamatosan kételkedő, idegeskedő, írásaiban hetekkel később is hibát kereső,
ugyanakkor fáradhatatlan és lelkes blogger, mert minden nehezen megszülető
mondat, összeállni képtelen szöveg és hajtépés határára sodró helyesírási
kérdések ellenére is imádom ezt csinálni.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése