2020. január 5., vasárnap

Év végi összesítés 2019

Akárcsak tavaly, idén is átcsúszott az évértékelőm a következő évre, ami ezúttal elsősorban az év végi Karácsonyi ének-dömpingnek köszönhető, mert akármilyen rövid könyvről és minisorozatról legyen szó, a blogbejegyzés kigondolása, megfogalmazása, nyelvtani csekkolása akkor is időbe telik és hát a rokonlátogatások, kis otthoni teendők okozta fáradtság se segítette elő e bejegyzés megszületését. A lényeg azonban, hogy végül is elkészült, úgyhogy hagyjuk a panaszkodást és koncentráljunk a 2019-es évben történt könyvolvasásaimra, film- és sorozatnézéseimre, amikről a félreértés elkerülése érdekében leírom, hogy nem mindegyik 2019-ben kiadott könyv vagy elkészült film és sorozat, de én ebben az évben ismertem meg őket. Vágjunk is bele, előtte viszont szeretnék boldog új évet és kellemes olvasást kívánni mindenkinek!


Könyvek

2019-ben 27 db könyvet sikerült elolvasnom, ami egyben több mint 10 ezer oldalt jelent, ez mindenképpen pozitívum, ha viszont összevetem a 2018-as olvasásaimmal, ami 34 db volt, akkor bizony csalódás. Főleg nyáron és az ősz második felében voltak nagyobb kimaradások, amiknek meg is volt a maguk oka, ám ettől függetlenül egy kicsit haragszom magamra, amiért nem tudtam teljesíteni az előzetesen kitűzött célt. Még 2018 karácsonyára kaptam egy könyvet, amit ’19 elején olvastam el, s ugyan akkor még nem tudhattam, de végül úgy alakult, hogy ő lett a legjobb olvasmányom 2019-ben. A mostani karácsony sem múlt el könyvajándék nélkül, akiről természetesen idén olvashattok majd véleményt, s kíváncsian várom, mennyire fog tetszeni és vajon bekerülhet-e a legjobbak közé 2020-ban. Összességében elmondható a 2019-es olvasásaimról, hogy nagyjából fele-fele arányban keveredtek az újraolvasások és a számomra újdonságok, műfajok tekintetében szintén ügyesen váltogattam a könyveket, így ifjúságitól a természetfelettin át egészen a történelmiig és a horrorig akadt minden. A viktoriánus irodalom felfedezése is tovább haladt, verseskötetek és szakirodalmak lapozgatása mellett Dickens mester művei kapták tőlem a legtöbb figyelmet. Egyelőre még nem gondolkodtam el rajta komolyabban, de nem kizárt, hogy ebben az évben már más korabeli íróktól is fogok olvasni. A szólókötetek mellett a sorozatok sem maradtak ki: egyrészt újraolvastam a Mercy Falls farkasai-trilógiát Maggie Stiefvatertől (részletek a címekre kattintva: Shiver - Borzongás; Linger - Várunk; Forever - Örökké), s hamar rá is jöttem, hogy én bizony ebből a fajta természetfeletti szerelmi történetből már kinőttem, másrészt azonban ennek köszönhetem, hogy megismerkedtem Libba Bray viktoriánus fantasyjével, a Gemma Doyle-trilógiával (részletek a címekre kattintva: Rettentő gyönyörűség; Lázadó angyalok; Az az édes, távoli harang), ugyanis a Shiver - Borzongás belső hátsó borítóján lévő ajánlóban találtam rá. A várakozásaimmal ellentétben Miss Bray írásai csak félig-meddig nyűgöztek le az írói szerkesztési és cselekményvezetési problémákból kifolyólag, mégis örülök, hogy rábukkantam. Voltak olyan olvasmányélményeim is, amiket legszívesebben elfelejtenék, de szerencsére kevés ilyen könyvvel akadtam össze, inkább az volt a jellemző, hogy tetszett a könyvek alaptörténete, kiindulópontja, csak ezeket nem a megfelelő irányba vitte el az író, esetleg túlírta, s így felemás érzések maradtak utánuk. 2020-ra különösebb tervem nincs az eddigieken kívül: lehetőleg több könyvet elolvasni, mint 2019-ben, folytatni az újraolvasásokat, a viktoriánus irodalommal való további ismerkedést, valamint idén is szeretnék többféle sorozatot elolvasni.
Legjobb könyv 2019-ben: Gideon Greif - Itamar Levin: Felkelés Auschwitzban
Említésre méltó könyvek 2019-ből: Jodi Picoult - Samantha van Leer: Sorok között
                                                          Stephen King: A remény rabjai
Legrosszabb könyv 2019-ben: Sarah Cohen-Scali: Max


Filmek

Ezen a téren viszonylag elégedett vagyok magammal, mert igaz, hogy csak az év vége előtt egy nappal, de összehoztam az 50 db filmnézést, amit 2018-ban kitűztem. Azzal kapcsolatban már kevésbé vagyok boldog, hogy moziban mindössze hat alkalommal jártam, holott többször szerettem volna menni, azonban vagy útközben derült ki, hogy mégsem mutatják be a kinézett filmet, vagy pedig mire lett volna időm elmenni rá, levették a műsorról. 2018-ban arról is írtam, hogy szeretnék változatosabb műfajú filmekre beülni, és nemcsak az aktuális szuperhősmenetekre, amiket félreértés ne essék, imádok, de jó lenne más típusú alkotásokra is több figyelmet fordítani. 2019-ben egy történelmi dráma, a Két királynő, illetve egy könyvadaptáció, az Álom doktor töltötték be ezt a tisztséget (utóbbi nyomtatott verzióját egyébként szintén 2019-ben olvastam el), nekem főleg előbbi tetszett, bár a felnőtt Dan Torrance történetét elmesélő mozgóképnek is megvoltak a maga érdekes pillanatai. A fennmaradó négy szuperhősfilm közül egy nagy csalódást okozott: azelőtt készült, hogy a Disney felvásárolta a 20th Century Foxot, emiatt csúszott is a bemutató, s ugyanezen okból kifolyólag egyik cég sem érezte magáénak az X-Men: Sötét Főnixet, aminek egy érdektelen film lett a végterméke. Nekem nem a logikai buktatók, nem a sablonos főgonosz fájtak a legjobban, hanem a korábban megismert és megszeretett karakterek klisés papírmasé figurává redukálása, ők jobbat érdemeltek volna ennél. 2019 egyértelműen a Marvel éve volt, hiszen tízévnyi univerzumépítés végére tettek pontot a Bosszúállók – Végjáték bemutatásával, ami bevételi rekordokat döntött, és nem mellesleg szép lezárást adott kedvenc hőseinknek. Marvel Kapitány szólófilmje önmagában sem volt rossz, igyekeztek csavarni egyet a már unásig ismételt eredettörténet-sémán, de azért látszott, hogy a Végjátékba való beintegrálása volt az elsődleges cél, Pókember második önálló kalandja azonban Peter Parkerhez méltóan laza és vicces lett, sőt izgalmas fordulatokat, valamint érdekes mondanivalókat prezentált. Ősszel átmenetileg veszélybe került hálószövőnk biztos helye a Marvelnél, ugyanis a Disney és a Sony fejesei vitákba keveredtek a karakter jogai kapcsán, de szerencsére fellélegezhettünk, mert a részeg Tom Holland elsimította az ellentéteket. :D Ami a nem mozis filmnézéseket illeti, ahogy a könyveknél, úgy itt is akadtak újrázások, ugyanis egy csomó régen látott alkotást elevenítettem fel. Műfajilag széles skálán mozogtam, talán a rajzfilm volt az egyetlen, ami kimaradt, azon kívül azonban a thrillertől, krimitől az akció- és szuperhősfilmeken át egészen a vígjátékok, drámák, történelmi filmek és horrorok csoportjáig mindenből csemegéztem kisebb-nagyobb sikerrel. Nagyon rossz filmmel is találkoztam sajnos, ám inkább a frenetikus, izgalmas vagy csak szimplán jó és szórakoztató alkotások voltak többségben. Az idei évre a szokásos célkitűzések (legalább 50 film, lehetőség szerint minél több mozizás) mellett azon a rossz szokásomon szeretnék változtatni, hogy csak a mozis filmnézéseimről írok. A blog indulásakor majdnem minden filmnézésemről írtam, de egy idő után erőltetettnek éreztem a bejegyzéseket, s elkezdtem csak a mozisokra koncentrálni, aztán 2018-ban ideiglenes sikerrel próbáltam jobban foglalkozni ezzel a témakörrel is, 2019-ben azonban megint visszasüllyedtem a régebbi szintre. A jövőbeni terv az, hogy olyan filmekről számoljak be, amik akár pozitív, akár negatív értelemben, de hatással voltak rám, mert így a blogom olvasói számára is érthetőbb lesz, miért választottam azt a filmet a legjobb, a legrosszabb, vagy az említésre méltó kategóriába. Utólag jöttem rá, hogy a korábbi éves összesítésemnél ez nagy hiányosság volt, most ezt jobb híján igyekszem úgy kompenzálni, hogy írok egy rövid összefoglalót a saját bejegyzés nélküli filmekről. Ami 2020-at illeti, ugyan még nem készült el a szokásos írásbeli mozis tervezetem, az eddig nyilvánosságra hozott bemutatódátumok, előzetesek kapcsán fejben azonban már összeállt „A mozikban kihagyhatatlan alkotások” listája. A Marvel Studios a Bosszúállók kalandjainak lezárulása után sem fúj visszavonulót, épp ellenkezőleg, elindul a negyedik fázis, kezdve Fekete Özvegy régóta várt szólófilmjével, ami az Amerika Kapitány - Polgárháború történéseit követően fog játszódni és amiben Natasha többek között Budapestre is ellátogat. A december elején kiadott trailer elképesztően jól néz ki, rengeteg akciózással és remélhetőleg a Vörös Szoba-kiképzésekről is derülnek ki újdonságok. Őszre várható a másik nagy Marvel-film, az Örökkévalók, amiről egyelőre a sztárdömpinges castingja mellett nem sokat tudni. A film egy nagyon régóta élő entitásokból álló csapatról fog szólni, akik sok száz éve érkeztek a Földre, s az ókori népek istenként tisztelték őket. Kevés esélyt látok rá a korábbi halasztások miatt, de elvileg áprilisban érkezhet az Új Mutánsok, az X-Menhez lazán kapcsolódó fiatal mutánsok történetével, betekintést nyerhetünk a Kingsman titkosügynökség létrejöttébe, a The King’s Man: A kezdetek című filmben, ami az első világháború idején fog játszódni és elődeihez hasonlóan tele lesz szemkápráztató akciójelenetekkel. Marvel ide, Kingsman oda, én a nyarat várom a legjobban: kisebb mértékben a Top Gun folytatása, a Maverick miatt, mivel játszik benne a kedvenc színészem (nem Tom Cruise az, még véletlenül sem, hanem az egyik újoncot alakítja, aki Maverick egykori barátjának, Goose-nak a fia), az igazi lényege nemcsak a nyárnak, hanem az egész 2020-as évnek azonban kedvenc rendezőm, Christopher Nolan legújabb víziója, a Tenet lesz, aminek fantasztikusan rejtélyes az előzetese, ahogy azt a rendezőtől megszokhattuk, s valószínűleg magát a filmet se lesz könnyű megfejteni, ám én pont ezt szeretem a munkáiban.
Legjobb film 2019-ben: Vademberek hajszája (90%) - Az új-zélandi vadonban játszódik ez a komoly témát könnyedebb oldalról megközelítő, fantasztikus humorú alkotás, amit a Thor - Ragnarök rendezője, Taika Waititi készített. Főhőse Ricky Baker, egy árva fiú, aki egy középkorú házaspárnál lel menedékre. Hamarosan egy tragédia miatt a fiú elszökik otthonról a gyermekfelügyelet elől, nevelőapja pedig a keresésére indul. Egy félreértés után mindketten körözési listára kerülnek, s mialatt megpróbálnak túlélni az erdőben, szoros kapcsolat alakul ki köztük. A rabul ejtő szépségű táj, a remekül elhelyezett popkulturális utalások és poénok mellett a két főszereplő közti összhang tetszett a legjobban, sőt olyannyira lenyűgözött, hogy az addig biztos befutónak számító Bosszúállók - Végjátékot is beelőzte sorrendemben. Az érzelmi kötelék, a tonnányi utalás, kikacsintás, illetve maga a történet miatt azonban úgy döntöttem, kedvenc szuperhőseim befejező filmjének is megadom a képzeletbeli díjat.
Említésre méltó filmek 2019-ből: Két királynő; Marvel Kapitány; Pókember - Idegenben;
                                                     Édesek és mostohák (80%) - Két nő története, akik közül az egyik a férj válni készülő felesége, a másik pedig az új szerető. Ők ketten mindent megtesznek, hogy megszerezzék maguknak az exfeleség és a férj két gyermekének figyelmét, háborúskodásukat azonban egyikük betegsége miatt félbe kell hagyniuk. A karakterek által bejárt érzelmi utak csodálatos ívet írnak le, a két nőt alakító Julia Roberts és Susan Sarandon remekelnek, de a kamaszlányt játszó Jena Malone is nagyon jó ( ő volt Johanna Az éhezők viadala-filmekben).
                                                     A királynő (85%) - Halvány emlékeim voltak erről a filmről egy gimnáziumi óráról, s mivel szeretek mindent, ami brit, gondoltam, újranézem. A történet a Diana hercegnő halálát követő egy hét eseményeit mutatja be, egyrészt a királyi család különböző tagjainak, főleg az uralkodónak a történtekhez való hozzáállását, másrészt az erre válaszul adott reakciókat a néptől. A két társadalmi réteg közti ellentéteket szépen bontja ki, Diana halálának lehetséges okairól is mesél, de kerüli a giccset, a nagy drámázást, s ettől lesz olyan érdekes. Helen Mirren pedig nem hiába kapott Oscart II. Erzsébet megformálásért, tényleg királyi az előadásmódja.
Legrosszabb film 2019-ben: A hóember (35%) - A norvég krimiszerző, Jo Nesbo azonos című regényének adaptációja. A nyomtatott verziót nem olvastam, de biztos vagyok benne, hogy nem ilyen hitvány borzalom, mint amilyen ez a film lett. A cselekményvezetés zavaros, tele logikai buktatókkal, a színészek pedig csak vándorolnak ide-oda, mindenféle érzelem vagy rendes instrukció nélkül. A legjobban az elpazarolt tehetségek miatt bosszankodtam, azonban a klisés megoldások és a blődli akciójelenetek is alaposan felhúztak. Aki jót akar magának, az ássa el jó mélyre a hóba ezt a tévedést, és ne pocsékolja idejét a megnézésével.
 
 
Sorozatok

Amennyire csalódott voltam a fentiekben, úgy ezzel a témakörrel kapcsolatban kijelenthetem, hogy maximálisan elégedett vagyok az itteni 2019-es teljesítményemmel (ez ugyanakkor nem mondható el mindegyik sorozat minőségéről, de ez már egy másik történet). A fő célkitűzésem az volt, hogy több figyelmet szenteljek a minisorozat kategóriának, elsősorban történelmi műfajúakat szerettem volna megismerni, de másfélétől sem zárkóztam el, s végül úgy alakult, hogy két történelemhez köthető és három könyvalapú sorozatot tekintettem meg. A Farkasbőrbenről (Wolf Hall; nem összekeverendő a Teen Wolf - Farkasbőrben című sorozattal!) utólag tudtam meg, hogy szintén könyvből készült, ami ráadásul fikciós, ez azonban nem sokat vont le a VIII. Henrik udvarában játszódó, intrikákkal teli történet minőségéből, s a Boleyn Annát parádésan alakító Claire Foynak köszönhetően a tavasz egy részét az egykori királynőről írt szakirodalmak olvasásával töltöttem, mert olyannyira lenyűgözött a tudálékos, mégis törékeny jelleme, hogy többet akartam megtudni róla és azzal szembesültem, hogy az írók, történészek nagy része úgy gondolja, az irodalmi és mozgóképes Anna-ábrázolások meglehetősen démoninak mutatják be a nőt, holott a kutatások szerint sokkal összetettebb, gondolkodóbb karakter volt ő valójában. A másik történelminek nevezhető minisorozat a nem is olyan messzi múlt egyik legnagyobb katasztrófájáról, az 1986-os csernobili atomreaktor felrobbanásáról, az azt követő kármentésről szólt, és az események pontos, laikusok számára is érthető bemutatása mellett a bőr alá bekúszó audiovizualitása fogott meg leginkább, egyáltalán nem csodálkozom rajta, mekkora siker lett világszerte. A könyvadaptációk közül a Tíz kicsi katona tetszett a legjobban, nem sokkal a megnézése előtt újra is olvastam Agatha Christie művét, hogy tisztában legyek a szereplőkkel, a köztük lévő viszonyokkal. Ahogy az általában lenni szokott, történt pár változtatás, ettől függetlenül egy nagyon hangulatos, remek színészi gárdát felvonultató sorozat lett a végeredmény, amit bátran ajánlok akár a nyomtatott verzió ismerete nélkül is. A könyveknél már szóba került a viktoriánus irodalom, s legjelesebb képviselője, Charles Dickens, nos, az ő két könyvének egy-egy feldolgozását szeretném még megemlíteni. Az 1999-ben készült Szép remények korhűen és tisztelettel, ám kissé tankönyvszerűen mesélte el Pip történetét, a Karácsonyi ének legújabb, 2019-es verziójával kapcsolatban a komorabb, helyenként explicitebb megközelítés miatt maradtak bennem felemás érzések.

Ami a normális hosszúságú sorozatokat illeti, kettőnek is búcsút kellett intenem 2019-ben. Az Agymenők szép és megható befejezése tetszett, függetlenül attól, hogy nagy rajongója sose voltam a sorozatnak, inkább csak vidám betoldásnak használtam a sok természetfelettis, fantasys sztori közepette. A Trónok harca utolsó évadát remegő izgalommal vártam, és végül is végigremegtem az egész évadot, sőt még a befejező epizódot is, csak épp nem az örömtől, hanem az egyre magasabbra csapó dühtől. Amit el lehet rontani, azt a készítők alaposan el is rontották, a korábban szépen, komótosan építgetett cselekményszálakat, karakterrajzokat acélbetétes bakanccsal taposták meg, Westeros és az ott élők, pláne az a rengeteg fantasztikus szereplő egyáltalán nem ezt a lezárást érdemelték. Ezek mellett volt még egy sorozat, aminek 2019-ben értem a végére, ám ez már korábban befejeződött, s én csak azután kezdtem bele. Ez volt a Fekete vitorlák, egy 18. században játszódó kalózos történet, amiről már a róla szóló bejegyzésben bevallottam, hogy gyakorlatilag az egyik mellékszereplő miatt néztem végig, mivel engem különösebben nem foglalkoztat sem a korszak, sem a kalózok. Ennek ellenére érdekes élményt nyújtott, nem bántam meg, hogy megnéztem. A fennmaradó sorozataimról nem beszélnék hosszabban, a tervek szerint kettőt idén befejezek, egy pedig egyébként is véget ér, akkor úgyis készítek majd bejegyzéseket, melyekben majd olvashattok a hozzájuk fűződő viszonyomról, gondolataimról, a még folytatódók közül a Stranger Things negyedik évadát várom a legjobban, mert igaz ugyan, hogy a harmadik évad nem kötött le annyira, mint az első kettő, a sztoriját és a szereplőit továbbra is imádom. A hírek szerint a The Alienist is kap egy második évadot, ami A halál angyala című könyv második része, A sötétség angyala feldolgozása lesz, ezzel kapcsolatban még nem döntöttem el, hogy külön-külön írok majd a két évadról vagy egybeveszem őket, azt viszont elárulhatom, hogy várhatóan az év első hónapjaiban valamikor el fogom olvasni az első évad alapjául szolgáló regényt, szóval arról biztosan készül majd vélemény. Másik nagy újság számomra, bár egyelőre még erről sem tudni sok infót, hogy az American Crime Story is megérkezik a harmadik évaddal, ami (ha útközben nem változtattak a sorrenden úgy, mint amikor előrébb hozták az elvileg harmadiknak tervezett Versace-gyilkosságot, illetve magát az elkövetőt bemutató évadot) a Katrina hurrikánról, az általa okozott károk rendbetételéről fog szólni. Az American Horror Story sem áll le, de a legutóbbi két évad nekem olyan szintű csalódásokat hozott, hogy ugyan a régi rajongás okán meg fogom nézni, de jelenleg nem érzem, hogy különösebben várnám; talán majd ha többet tudok az évad témájáról, a benne szereplő színészekről. A Vámpírnaplók és a The Originals - A sötétség kora spin-offjaként aposztrofált Legacies – A sötétség öröksége most épp téli szüneten van, de hamarosan pörög tovább a második évad második fele, ami remélem, kicsit összeszedettebb lesz, mint amilyen az első fele volt (de legalább „Fiktív karakterek, akikért rajongok”-listámat új taggal bővíthettem :D). A felsoroltak mellett természetesen a minisorozatok is szerves részei maradnak a mindennapjaimnak, vannak már terveim, amiket azonban most megtartok magamnak, a blogon úgyis olvashattok róluk, miután végignéztem őket. Ó, és el ne feledkezzek a Disney+ csatornán induló marveles minisorozatokról, melyek az eddigiektől eltérően szoros összefüggésben fognak állni a mozifilmekkel. 2020-ban a Sólyom és a Tél Katonája ígér remek szórakozást a Polgárháborúban látott interakcióikból kiindulva, s nem más, mint a 2016-os film főgonosza, Zémó ellen kell (ismét) felvenniük a harcot. Viszonylag friss hír, hogy a 2021-re tervezett WandaVízió premierjét előrehozták erre az évre és egyelőre annyit lehet tudni róla, hogy olyan lesz, mint egy ötvenes évekbeli sitcom.
Az elmúlt években ebben a témakörben nem választottam legjobbakat és legrosszabbakat, mivel úgy gondoltam, nehéz lenne már befejezett és még folytatódó sorozatokat összehasonlítgatni, hiszen ami most tetszik, azt lehet, hogy egy évaddal később utálni fogom (khm, khm, Trónok harca), úgyhogy ezúttal sem osztok díjakat a sorozatok között, de a leírtak, valamint a belinkelt blogbejegyzések alapján könnyen képet alkothattok a képzeletbeli listámról.


Ez lenne hát az én 2019-es évem könyvekben, filmekben, sorozatokban és számokban. Összességében nézve ha elveszem a számadatokat, akkor alapvetően jó évet zártam, ugyanis mindegyik témát inkább a pozitív élmények uralták, és szeretném, ha ez 2020-ra is így maradna. Akik eddig olvastak, esetleg írtak, azoknak köszönöm az érdeklődést, a dicséretet és a bátorítást, valamint remélem, továbbra is velem tartotok. Akik csak mostanában, esetleg épp ezzel a bejegyzéssel fedezték fel kicsiny tárházamat, talán ők is találtak számukra érdekes dolgokat és vissza-visszatérnek majd. Én a magam részéről maradok folyamatosan kételkedő, idegeskedő, írásaiban hetekkel később is hibát kereső, ugyanakkor fáradhatatlan és lelkes blogger, mert minden nehezen megszülető mondat, összeállni képtelen szöveg és hajtépés határára sodró helyesírási kérdések ellenére is imádom ezt csinálni.

Nincsenek megjegyzések: