Filmkritika: Jojo Nyuszi

Számomra azért nagyon izgalmas az év eleje mozis szempontból, mert ilyenkor jó pár díjesélyes film kerül bemutatásra. Évek óta bevett szokásom, hogy kiválasztok legalább egy ilyen alkotást és mindenképpen moziban tekintem meg. Az idei választásomat nagyban befolyásolta a film által feldolgozott téma radikálisan más megközelítése, valamint a rendező személye, bár tulajdonképpen ez a kettő összefügg, hiszen Taika Waititi (Thor – Ragnarök; Vademberek hajszája – lásd a 2019-es év végi összesítést!) egyedi látásmódjának köszönhető a történet másfajta bemutatása.
A történetről röviden: Jojo Betzler egy tízéves kisfiú, aki felettébb lelkesen próbálja megérteni a nácizmus eszméit, ebben pedig nagy segítségére van képzeletbeli barátja, Adolf Hitler. A kisfiú élete akkor fordul a feje tetejére, amikor rájön, hogy édesanyja egy zsidó lányt bújtat a padláson. Ahogy jobban megismeri a lányt, egyre kevésbé biztos abban, hogy valóban hithű náci akar-e lenni…
Az összefoglalóból ez ugyan nem derül ki, de a film nagy találmánya, hogy a náci ideológia abszurditását szatíraként tálalta, vagyis a komoly téma ellenére a vicces jelenetek voltak többségben. Már az előzetes megtekintésekor is ez tetszett meg, hogy mert olyan bátor lenni, hogy a történelem egyik legsötétebbnek és legkegyetlenebbnek számító korszakát elvitte a humor irányába. Pontosabban jó érzékkel látta meg a benne rejlő butaságokat, és ezeket némileg eltúlozva, de a valóság talaján maradva ábrázolta. Tette mindezt okosan odafigyelve arra, hogy ne forduljon át egy rossz paródiába az egész, ugyanis amellett, hogy kinevette a visszásságokat, egyben el is gondolkodtatta a nézőt azzal kapcsolatban, hogy hiába voltak egyértelműen rosszak a látottak, sajnos mégis megtörténtek. Főszereplőnk, Jojo (ami egyébként a Johannes becéző rövidítése) szemszögén keresztül követhettük, mennyire meghatározta a náci diktatúra, illetve a propagandagépezet agymosó tevékenykedése az emberek gondolkodásmódját. Az elszórt utalások alapján a történet a háború vége felé játszódott, amikor valóban elkezdtek esetleges bevetés céljából fiatal gyerekeket harcra kiképezni, úgyhogy bármennyire nevetségesnek tűntek a kiképzőtáboros jelenetek, bőven volt bennük igazság. Az árja felsőbbrendűség, a tökéletesség hangsúlyozása szintén fontos részlet volt, s ahogy minden mást, ezt is kissé elnagyolta a film, a kritikai él azonban tapintható volt az olyan, elsőre viccesnek tűnő jelenetekben, melyek a fél szemét elvesztő, ezért leszerelésre ítélt századosról szóltak, vagy amikor Jojót szisztematikusan minden párttag csúnyának titulálta a sebhelyei miatt. Számomra kifejezetten érdekes volt ez a momentum, hogy míg a hegek, sebhelyek a történetek többségében épp a hősiességet, a bátorságot, a túlélést szimbolizálják (nem kell túl messzire mennem olvasmányaim között, ugye kedves Harry Potter? J), ebben az esetben a deformitást, a tökéletlenséget, vagyis a feleslegességet jelentették. A mindent átható zsidógyűlöletet is enyhén eltúlozta az író-rendező a külső leírásokkal, azonban a szomorú igazság az, hogy a náci vezetés tényleg rengeteget ügyködött a zsidó nép „ördögien gonosz” mivoltának sulykolásán. Nem csoda hát, hogy amikor Jojo megtalálta a házukban rejtőzködő lányt, az iskolában tanult nonszensz állítások miatt szörnyként tekintett rá, amire a lány remekül játszott rá a horrorfilmekbe illő mászásaival, valamint a népéről szóló további, nyilvánvalóan hamis részletek elmesélésével. Kettejük kapcsolata folyamatos szélsőségekből állt: kezdeti ellenséges viselkedésüket pont a diktatúra által gerjesztett indulatok szülték, s miután jobban megismerték a másik felet, csak akkor oldódott némileg viszonyuk, ám még ezután is elég ingatag lábakon állt, egészen a felszabadult befejezésig. Rajtuk keresztül tűpontos képet kaphattunk az előfeltételezések rossz hatásairól és az ebből fakadó bizalmatlanságról, ami átlengte a kor légkörét. Ez a bizalmatlanság, a diktatúra folyamatos beszivárgása az emberek életébe leglátványosabban Jojo és édesanyja viszonyában nyilvánult meg. A nő rajongásig szerette a fiát, s igyekezett őt a nácizmus felfogásától függetlenül nevelni, megmutatni neki az élet igazán lényeges és szép pillanatait, ugyanakkor titkolóznia is kellett előtte, ami a fiú saját védelmét szolgálta, de tehette ezt Jojo Hitlerjugendhez való kötődése miatt is, mert tudat alatt tarthatott tőle, hogy a fiú beárulná, mivel olyan elszántan hisz a náci eszmékben. Jojo bizalma pedig pont akkor és pont azért ingott meg az anyjában, amikor rátalált az elbújtatott lányra, ugyanis Elsa rejtegetésével az anya a párt elvárásaival szemben cselekedett, ezért a kisfiú állandó harcot vívott magában, hogy a nácizmus iránti elköteleződésére vagy az édesanyja iránti szeretetére hallgasson. Tulajdonképpen egy görbe tükörben látható korképnek lehettünk tehát tanúi, ahol a vicces jelenetek mellett a komorabb részeket sem hanyagolták el, ugyanis jócskán akadtak megható vagy épp tragikus részek, melyeket úgy helyezett el a rendező, hogy egyfajta sokkhatást gyakoroljanak a nézőkre. Véleményem szerint ez volt a film egyetlen gyengesége, mivel a két oldal közötti egyensúlyt nem mindig találták el: leginkább a harmadik harmadban éreztem azt, hogy a rendező rosszul adagolta a hangsúlyt a német nép tragédiája és a kialakult helyzet abszurditása között. Volt még egy dolog, ami eléggé zavart: az erőltetett akcentusok. Eredeti nyelven, magyar felirattal láttam a filmet, és amellett, hogy a fiatal színészek nagyjából tíz perc után teljesen kiestek a német akcentusból, a felnőtteknél sem adott hozzá semmilyen pluszt a szerepeikhez, lévén végig angolul beszéltek, csak pár, a diktatúrát jellemző szó (Hitlerjugend, Jungvolk, Heil Hitler, Ja) került bele a dialógusokba, szóval egyáltalán nem lett tőle autentikusabb az elbeszélés. Ettől függetlenül úgy gondolom, hogy Taika Waititi stílusa és nem mindennapi gondolkodásmódja kellett ahhoz, hogy elkészülhessen egy ilyen minőségű, a nácizmus abszurditásairól szóló alkotás. Az író-rendező elsődleges üzenete a történetek elmesélésénél, hogy mindent pozitívan szemléljünk, legyünk életigenlőek, aminek köszönhetően már korábban is sokatmondó és ízléses alkotásokkal gazdagította a filmtörténetet, emellett jellegzetes stílusjegyei közé tartozik, hogy kisebb szerepekben szívesen feltűnik saját filmjeiben, melyekből rendszerint jó néhány emlékezetes beszólás és pillanat szokott létrejönni, most azonban jelentős karaktert osztott magára: ő játszotta el Jojo képzeletbeli barátját, Adolf Hitlert. És valami elképesztően zseniálisan csinálta, legyen bármilyen erős a mezőny az Oscaron, kijárt volna neki egy jelölés. Hitler viselkedését a színpadiasság, a túlzott hanghordozás és gesztusok jellemezték, már kortársai között is akadtak, akik ez miatt (nem is beszélve tetteiről), őrültnek titulálták. Waititi pár jelenetben ügyesen idézte meg a diktátor jellegzetességeit, de ahogy a cselekményvezetésben, úgy itt sem esett át a paródia túloldalára, illetve arról sem feledkezett meg, hogy ez az Adolf valójában egy kisfiú képzeletének alakja, vagyis jó érzékkel vitte bele viselkedésébe a (pozitív értelemben vett) gyerekes felfogásmódot. Önmaga mellé pedig fantasztikus színészgárdát válogatott össze: az olyan komikus arcok, mint Rebel Wilson vagy Stephen Merchant üdítő színfoltokként forgatták ki szerepeik náci hithűségét, Sam Rockwell és Alfie Allen párosában a rejteni próbált, mégis észrevehető vonzódás érzékenysége tetszett, Scarlett Johansson gyönyörűen jelenítette meg az anyuka karakterének sokszínűségeit, aki egyszerre volt óvó, segítő, vidám nő, de egyben harcos és kitartó ellenálló. A Jojót alakító Roman Griffin Davisről még nem sokat hallottam, felteszem, ez volt az első komolyabb szerepe, fiatal korához és a komoly témához képest összetett, hiteles játékot láthattunk tőle, amiben az eleinte buzgó fiú az átélt események hatására szép lassan elvesztette a nácizmusba vetett hitét.
Összességében nézve érdekes és értékes film lett a Jojo Nyuszi. Nagyon becsülöm benne, hogy az eddigiektől eltérően, humor és dráma keverékével mesélt a nácizmusról, annak hibáiról, s miközben elszórakoztatott remek poénjaival, gondolkodásra is ösztönzött minket, hogy milyen káros tulajdonságai voltak ennek az ideológiának. Akadtak az elbeszélésben olyan megoldások, amik nem tetszettek, azonban az átgondolt közlésmód, a fantasztikus színészi játékok és nem utolsósorban a pozitív és megszívlelendő üzenete, miszerint az öröm, a vidámság magunkhoz ölelésével tehetjük jobbá a világot, kétségtelenül mutatják, hogy Waititi különleges látásmódját több rendező is átvehetné, mert úgy több ilyen színvonalas és szórakoztató munka kerülhetne a nézők elé.

„Amíg egyvalaki is van közületek, aki kitart, addig ők sosem győzhetnek.” (Jojo anyukája Elsának)


Értékelés: 80%
Jelenetek, amiket érdemes figyelni:
  - Jojo és Adolf interakcióit.
  - A filmen végigvonuló cipőfűző-motívumot.
  - Jojo anyukája eljátszik egy családi estet.
  - A "Nathan" által írt leveleket.
  - Elsa és Jojo közös jeleneteit és a rajzaikat.


Jojo Nyuszi /Jojo Rabbit/
színes, feliratos, 108 perc
Rendező: Taika Waititi
Szereplők: Roman Griffin Davis, Thomasin McKenzie, Sam Rockwell, Scarlett Johansson, Taika Waititi, Rebel Wilson, Stephen Merchant, Alfie Allen, Archie Yates