Idei első minisorozatos választásomat az a tény
befolyásolta, hogy a 20. századi Angliában játszódik, s nem mellesleg az egyik
kedvenc színészem alakítja benne a főszerepet.
A történetről röviden: A régi hagyományokhoz ragaszkodó
Christopher Tietjens feleségül veszi az állapotos Sylvia Satterthwaite-t, de
házasságukat beárnyékolja, hogy a gyermek nem biztos, hogy az övé…
Az ilyenkor általános felvezetéssel ellentétben most nem
fogok hosszasan mesélni arról, miként figyeltem fel a sorozatra, a bejegyzés
kezdő mondataiban minden benne van, amit ezzel kapcsolatban tudnotok kell. A
mindössze öt részből álló sorozat ritmusát elég nehezen vettem fel, az első
három epizódnál folyamatosan az volt az érzésem, hogy le vagyok maradva a
történettől, a karakterek közötti viszonyok fejlődéséről, mert éveket ugrált
ide-oda a cselekmény, közben meg alig mondott vagy mutatott valamit arról, hogy az eltelt
évek alatt mi zajlott le a szereplők között. Az egyes viszonyrendszerek is
kidolgozatlanok voltak, csak kialakultak, továbbfolytatódtak, esetleg
megszakadtak, ám a miértekre nem igazán kaptunk válaszokat; gondolok itt
Christopher és MacMaster barátságnak mondott kapcsolattartására, vagy MacMaster
és a papné viszonyára. A politikai, társadalmi történések egy részét sem
értettem, azokon is csak átszáguldottak, elhadartak egy csomó nevet,
tudnivalót, de nem tették érthetővé és megemészthetővé a néző számára. Az
rendben van, hogy Christopher és a két nő által alkotott háromszög volt a
sorozat középpontja, s ezen keresztül a hagyománytisztelet széthullása a
rosszindulatú pletykák és az átalakulóban lévő korszellem hatására, ettől
függetlenül foglalkozhattak volna figyelmesebben a fentebb említett témák
megjelenítésével. A sorozat openingjéből derült ki számomra, hogy ez egy
könyvsorozat adaptációja, s ezen információ birtokában úgy gondolom, a készítők
vagy nagyon felszínesen kezelték az alapanyagot, s találomra emeltek ki
fontosabb részeket, vagy pedig az volt a céljuk, hogy egy epizód nagyjából egy
könyvet dolgozzon fel, de akárhonnan nézem, túlságosan leegyszerűsített,
hiányos és ezért helyenként érthetetlen elbeszélést hoztak össze, amin a
hosszúra nyúló filozofálgatások, a mesterkéltnek ható dialógusok sem segítettek.
A negyedik és ötödik epizódok úgy-ahogy tetszettek, a háború hangsúlyos és
sokatmondó jelenléte jó megoldás volt, valamint a színészi alakítások
sokrétűsége is sokat dobott részemről a sorozat megítélésén. A továbbiakban
inkább ezekről szeretnék írni, bár nem tartom kizártnak, hogy a negatívumokhoz
is visszatérek majd. Egyrészről ott volt a háború. Az I. világháborúról a mai
napig azt tartják, hogy angol neve ellenére („The Great War”, azaz „A Nagy
Háború”) egyáltalán nem volt nagyszerű és fenséges, főleg a hiábavaló harcok és
az ebből következő rengeteg halott miatt. Ezt tökéletesen átadta a sorozat, s
amellett, hogy a sebesüléseket, a bevetéseket is nagyon élethűen ábrázolta, én
legalábbis sokszor éreztem azt, hogy ott vagyok és velük együtt élem át a
németek támadásait, a harcba belefáradt, fiatal, tapasztalatlan katonák
hazavágyódása, vagy éppen a megőrülés határára sodródása hasonlóan erős és
zsigeri jeleneteket eredményezett. A hadseregen belüli bürokráciai útvesztők elsőre
megmosolyogtató mivolta is valójában szomorú látképet tartalmazott a korszakot
átható tanácstalanságról, tehetetlenségről, s ezek részletes kibontása sokkal
érdekesebb volt számomra, mint az ide-oda csapongó, sehova sem tartó társas
kapcsolatok és hétköznapi történések. A sorozat magját adó hármas, azaz
Christopher, Sylvia, a felesége és Valentine, az ifjú szüfrazsett, akivel egy
vidéki golfozás során a véletlen hozta össze a férfit, sokszínű és rétegzett
karakterekből állt, bár náluk is számtalanszor volt olyan érzésem, hogy nem
ismerem őket, nem látom a kapcsolatuk ívének alakulását, hanem egyik érzelemből
a másikba ugranak át pillanatok alatt. Christopher és Sylvia muszájból
kötettett, se veled, se nélküled házasságában mindentől függetlenül úgy láttam,
van bennük némi tisztelet a másik iránt, sőt az kifejezetten tetszett, amikor a
nő elhatározta, hogy megváltozik, hátha így felkeltheti a férje érdeklődését, s
a negyedik epizód egyebek mellett a kettejük között lezajlott beszélgetés miatt
volt nagyon megható, ahol végre őszintén mondták ki egymásnak érzéseiket,
gondolataikat. Voltak jeleneteik, ahol nem tudtam eldönteni, hogy írói/rendezői
szándék-e, hogy láthatóan elbeszélnek egymás mellett, tehát csak mondanak pár
mondatot, aminek különösebb értelme nincsen, vagy pedig az átgondolatlan
adaptálás újabb hibáinak lehetek szem- és fültanúja, s ugyanez volt a helyzet
Sylvia játszmáinak esetében is, ahol szintén nem tudtam értelmezni, hogy akkor
most a nő ennyire manipulatív, vagy a forgatókönyvnek fogalma sincs, milyen
irányba akarja elvinni a szereplőt. Őszintén bevallom, hogy elgondolkoztam azon
a lehetőségen, miszerint én vagyok túl hülye és ezért nem értem a sorozatot meg
a benne bemutatott embereket és történéseket, bár eddigi tapasztalataimból,
illetve a meglévő tudásomból kiindulva rájöttem, hogy azért nem ilyen egyszerű
a helyzet. Christopher és Valentine romantikus és lírai módon létrejött
vonzalma tökéletesen bemutatta a régi értékrendekhez való ragaszkodást, a
visszafogott és udvarias rajongást, a csupán szellemi szinten megtörtént
együttlétet, bár kapcsolatuk legizgalmasabb aspektusa az volt, hogy
gyakorlatilag a rosszindulatú társadalmi pletykák lökték őket egymás karjaiba,
hiszen elterjedt róluk, hogy viszonyt folytatnak, miközben semmi nem történt
köztük. Talán a harmadik epizódban volt a leghangsúlyosabban ábrázolva a felső-
és középosztályt belengő állandó pusmogás, amiben a legveszélyesebb az, hogy
útközben egyre jobban kiszínezik és kiegészítik a hallottakat az egyes emberek,
s a magam részéről hihetetlennek és felháborítónak tartottam, hogy még
Christopher apja is hitt a szóbeszédnek, és esze ágában sem volt megkérdeznie
fiát a hírek igazságtartalmáról. A kapcsolatrendszerek felvázolása után
beszéljünk egy kicsit egyénileg a három főszereplőről és egyben az őket alakító
színészek teljesítményéről! Mint mondtam, a főszereplő színész, azaz Benedict
Cumberbatch személye vonzott ehhez a sorozathoz, és ezúttal sem okozott csalódást.
A való életbeli viselkedése, az egész kiállása alapján nekem ő a kezdetektől
fogva a brit úriember prototípusát testesíti meg, szóval öröm volt látni ebben
a szerepben, ahol egy hagyománytisztelő, a végletekig becsületes és
tisztességes férfit játszott, akit a változóban lévő világ, többek között a
háborúban átélt dolgok, valamint a felsőosztály által félreértett és ezért
elítélt cselekedetei teljesen átformáltak, s amikor már nem volt
vesztenivalója, végül azzá a férfivá vált, akinek a pletykák lefestették. Az
első pár epizódban kissé olyan érzésem volt, hogy Sherlock Holmes
úriember-verzióját nézem, ugyanis Christopher hatalmas tudása, szellemi
tettvágya pontosan ugyanolyan gyorsan elhadart monológokban nyilvánult meg,
mint a híres nyomozó fejtegetései. A sorozat mondanivalója a társadalmi
megítélés hatásáról az egyén életére szépen kibontva vonult végig az
elbeszélésen és a karakterrajzon, bár megmondom őszintén, a negyedik epizódban
látott látszólagos házastársi békülés miatt én más befejezésre számítottam,
ugyanakkor ezzel a megoldással sem volt semmi bajom. Sylviát illetően talán én
vagyok az egyetlen néző, aki így vélekedett, de nekem ő volt a kedvenc
szereplőm, valami okból kifolyólag tetszett ez a csapongó érzelmi világú,
odamondogató nő, akit Rebecca Hall fantasztikus sokszínűséggel keltett életre.
Szembement a kor, a társadalom elvárásaival, szabadságra, elismerésre vágyott,
s teljességében akarta élvezni az életet, amit a befelé forduló, visszafogott
Christopher mellett vagy vele egyáltalán nem tehetett meg. Minden hűtlensége,
gyűlölete ellenére tisztelte a férje becsületességét, s egy idő után úgy tűnt,
szeretné kivívni a férfi őszinte szerelmét, ezért változtatott a viselkedésén,
ám a késői felismerés, a féltékenység, illetve talán a veleszületett lázadó
hajlama miatt nem érhetett célt. Christopherrel is űzött kegyetlen játékokat,
főleg az utolsó epizódban, amik nem nyerték el a tetszésemet, ellenben
udvarlóival folytatott játszadozásain, epés beszólásain jókat szórakoztam.
Valentine-nal kapcsolatban vegyes érzéseim voltak. Christopherrel való
megismerkedésük és vonzalmuk minden romantikussága ellenére egy kicsit zavart
az ártatlan naivitása, miközben harcos szüfrazsettként követelte a nők
szavazati jogát. Egy álomvilágban, egy maga által alkotott buborékban élt,
véleményem szerint a férfihoz fűződő kapcsolatát is csak ezen a szerelmes regények
által befolyásolt szűrőn keresztül látta, ami ettől függetlenül lehetett
valódi, hiszen Christopher őszintén viszonozta, nekem mégsem tetszett teljesen.
Amikor a való világ eseményei lerombolták ezt a buborékot, illetve az évek
előrehaladtával érettebb gondolkodásúvá vált, akkor láttam meg benne igazán a
szüfrazsettet, az önálló, gondolkodó nőt.
Összefoglalóan azt mondhatom, felemás élmény volt számomra
ez a sorozat. A mondanivalója, a háború hiteles és hosszas bemutatása, valamint
a remek színészgárda egyértelműen pozitívumok voltak, az elbeszélés és a
karakterek közti viszonyrendszerek hiányos ábrázolása azonban egyáltalán nem
nyűgözött le. Az érdeklődőknek, s persze a főszerepet alakító színész
rajongóinak viszont bátran ajánlom. :)
Értékelés: 65%
Jelenetek, amiket érdemes figyelni:
- A családi birtok és az ott álló fa szimbolikáját.
- A háborúban játszódó részeket.
- Sylvia és Christopher beszélgetését a negyedik epizódban.
Az utolsó angol úriember /Parade's End/ (2012)
színes, feliratos, 57 perc
Rendező: Susanna White
Szereplők: Benedict Cumberbatch, Rebecca Hall, Adelaide Clemens, Rupert Everett, Roger Allam, Miranda Richardson, Stephen Graham, Anne-Marie Duff, Janet McTeer
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése