Könyvkritika: Christian Signol - Csillagok útja

Múlt hétfőn, január 27.-én volt a holokauszt áldozatainak nemzetközi emléknapja, ugyanis 1945-ben ezen a napon szabadították fel az auschwitzi koncentrációs tábort. Évek óta szokásom, de egy molyos kihívás is remek motivációt ad hozzá, hogy az emléknap hetén elolvassak legalább egy, a témához valamilyen módon kötődő könyvet. Idén ez csak a hét második felében sikerült, s hétvégén nem igazán éreztem magamban a kellő erőt és ihletet véleményem megírásához, ezen a héten pedig időm nem volt rá, ezért készülhetett el csak most a bejegyzés.
A történetről röviden: Davidot, a zsidó származású kisfiút édesanyja Párizsból a vidéki Franciaországra menekíti egy parasztcsaládhoz. A fiú kis idő elteltével beleszokik a ház körüli teendőkbe, megbabonázzák a természeti szépségek, s szoros kapcsolatot alakít ki a családdal, elsősorban a kislányukkal, Lisával. A felszín alatt azonban szenved szülei hiányától, s egyre csak várja, várja visszatérésüket…
Amikor olvasnivalót kerestem az idei emlékhétre, kikötöttem magamnak, hogy valami rövidebb, kevésbé megterhelőbb történetet fogok választani, mert előző olvasmányom, A Halál angyala mind részletességében, mind témájában eléggé megülte a lelkemet, és nem szerettem volna fokozni ezt a melankóliát. Első ránézésre Signol műve jó választásnak tűnt, bár sosem voltam nagy rajongója a hosszas természetleírásoknak, itt pedig szinte minden második oldal a vidék állat- és növényvilágának taglalásából állt. Ebben az esetben mégsem zavartak annyira, mivel a nagyvárosból hirtelen vidékre csöppenő kisfiú rácsodálkozását mutatták be, azt a folyamatot, ahogy lassan megismerte a számára ismeretlen világot, annak apró rezdüléseit, s eközben a tanyasi létet jellemző ház körüli munkákba is beletanult. Idővel a tanyától nem messze lévő faluba is bemerészkedett, találkozott az ott élő emberekkel, s velük is igyekezett olyan jó viszonyt kialakítani, mint az őt befogadó család nagy részével. A felszín alatt azonban David – vagyis most már Daniel – nagyon összetett, de érthető érzelmekkel küzdött: ahogy látható, új nevet kellett felvennie, elrejtenie valódi énjét, zsidó származását és minden szokást, ami ezzel járt, emellett pedig természetesen hiányoztak neki a szülei, állandóan várta tőlük a leveleket, amikben írnak hogylétükről, illetve arról, hogy mikor jönnek végre érte és viszik haza. A titkolózással együtt járó identitásválság volt számomra a könyv leghangsúlyosabb és legkidolgozottabb része, ami főleg a vallással kapcsolatos dolgokban nyilvánult meg. David szenvedett attól, hogy nem tarthatja meg a különböző zsidó ünnepeket, böjtöket, hiszen úgy érezte, ezzel bűnt követ el. A katolikus templomba való belépés, a mise meghallgatása hasonló érzelmeket indított el benne, egyszerre volt megható és megdöbbentő, milyen mély félelem és bűntudat vert gyökeret a lelkében attól, hogy elárulta istenét, mert nem zsinagógában és nem egy rabbit hallgatott, hanem egy templomban nézte, amint a pap misét celebrál. A nagymama, Julia, aki egyébként is mindig szeretettel fordult felé, s akinek a kisfiú minden baját elmondta, próbálta megnyugtatni és magam is egyetértek az érvelésével, miszerint Istennek nem az a fontos, hogy hol, milyen környezetben imádkozol hozzá, neki az is elég, hogy gondolsz rá és beszélsz hozzá. Hiába a részletesen bemutatott érzelem- és gondolatvilág, a már-már idillinek tűnő vidéki élet mindennapjainak leírásai sajnos egy idő után monotonná váltak, amin a háború, az ellenség egyre fenyegetőbb közelsége se változtatott. A befejezést illetően lehet, hogy én vagyok túlságosan érzéketlen, de a semmiből jövő, megrendítő lezárás nálam nem érte el az írói szándék szerinti sokkhatást, inkább csak snassznak, hatásvadásznak éreztem, hogy a lassan csordogáló elbeszélés végére bedobta ezt a döbbenet-bombát. A karakterekről viszont csak pozitívumokat írhatok, a család Davidhoz való viszonya nagyon szeretetteljes volt; a nagypapa, Baptiste a mezőgazdasági, állatgondozási munkák fortélyai mellett a népi hiedelemvilágba, pontosabban a csillagok megfigyelésébe is beavatta, az anyuka, Rose saját fiaként foglalkozott vele, a néma, szellemileg kissé visszamaradott Lisa pedig egyenesen rajongott érte. Már az első találkozásukkor kialakult köztük egy kapocs, melyet a közösen eltöltött délutánok a kisfiú terjedelmes meséitől kísérve még szorosabbra fűztek, és szívmelengető volt látni ártatlan és őszinte pillanataikat. Ezt egyedül a családapa, Alphonse nem nézte jó szemmel, s látott bele teljesen abszurd dolgokat, ami csak tovább táplálta David elleni, a kezdetektől jelen lévő ellenszenvét. A férfi eleinte nem tűnt többnek egy iszákos, brutális embernél, aki senkit nem tisztel családjában, a fiút is csupán pénzért veszi át, illetve hogy legyen, aki dolgozzon helyette, épp ezért érdekes érzés volt, hogy rossz cselekedetei ellenére sem tudtam teljesen utálni, ugyanis az író apró információk csepegtetésével képes volt árnyalni őt, így lassan kibontakozott előttem egy tehetetlen, némileg féltékeny ember portréja. Szerette a lányát, ám a fogyatékossága miatt nem tudta hogyan közeledjen hozzá, miként fejezze ki feléje gondoskodását, sőt valamilyen szinten önmagát okolta a lány betegségéért, ami egyébként születési rendellenesség volt. A féltékenység pedig David miatt alakult ki benne, hiszen amit ő hosszú éveken keresztül nem volt képes elérni a lányával, jelesül a normális kapcsolatfelvételt, az egy idegen fiúnak perceken belül sikerült.
Összességében nézve egy rövid, könnyen olvasható történetről van szó, ami mégis tele van komplex érzelmekkel és magvas gondolatokkal. Esetleges egysíkúsága ellenére a két gyerek közti, gyönyörűen ábrázolt kapcsolat, valamint az éntudattal, a vallással kapcsolatos mondanivalója miatt egyszer mindenképp érdemes elolvasni.


Értékelés: 3,5/5
Jelenetek, amiket érdemes figyelni:
  - David ingadozásait hamis és valódi énje között.
  - David és Lisa közös jeleneteit.
  - A "szülőktől" kapott levelet.