Könyvkritika: F. Scott Fitzgerald - Üzenet a jazzkorszakból

Újraolvasást egy ideje már nem csináltam, ezért úgy gondoltam, visszatérek egy kicsit ehhez a szokásomhoz, s mivel mostanában úgyis nézek egy húszas években játszódó, szeszcsempészekről és gengszterekről szóló sorozatot, egyértelműnek tűnt, hogy a korszak irodalmi nagyágyújának írásaira essen a választásom.
A történetről röviden: A kötet két novellát, valamint Fitzgerald leghíresebb kisregényét,  A nagy Gatsbyt tartalmazza. A húszas évek elején Nick Carraway kalandvágytól fűtve New York közelébe, a West Egg nevezetű helyre költözik. Gyakran jár át a túlsó parton lévő, előkelő East Eggbe, ahol másod-unokatestvére, Daisy és férje, Tom társaságában múlatja az időt, s itt ismerkedik meg a szemrevaló golfjátékossal, Jordannel is. Nick szomszédságában a titokzatos és fényűző estélyeiről elhíresült Jay Gatsby lakik, s mikor alkalma nyílik találkozni a házigazdával, a férfi kiállása és személye teljesen elkápráztatja, hamarosan azonban rájön, mi rejlik valójában a csillogó felszín és a nagyzolás mögött…
Aki már legalább egy bejegyzést olvasott tőlem, az tudhatja, hogy alkalomadtán szeretek hosszan magyarázni arról, miként találkoztam először az éppen tárgyalt művel. E könyvvel való első találkozásomat az egyik legjobb barátnőmnek köszönhetem, aki ebből írta a szakdolgozatát, s a készítés folyamatában akkora lelkesedéssel és érdekes fejtegetésekkel beszélt a történetben jelenlévő szimbólumokról és karakterekről, hogy alaposan felcsigázta kíváncsiságomat. Egyébként a mostani olvasáskor elő is jöttek ezek az emlékek, ahogy az egyes szimbólumok felbukkantak a szövegben, de egyrészt nem elemzést, hanem szimpla véleményt írok, másrészt pedig nem vagyok aljas tolvaj, aki eltulajdonítja más szellemi termékét, úgyhogy nem fogok mélyebben belemenni a történet ezen részeibe. A fentiek mellett a bevezetőben említett sorozat és más sorozatok egyes epizódjai is nagy szerepet játszottak abban, hogy elkezdjen érdekelni az ún. jazzkorszak és az elveszett nemzedék („The Lost Generation”), nem beszélve a szesztilalomban, a gengszteréletben rejlő izgalmakról. Az I. világháború vége után az amerikai népen, főleg a fiatalokon céltalanság, tehetetlenség lett úrrá, csak sodródtak az életben, de nem találták igazán önmagukat, a helyüket a világban. Csak a féktelen tobzódásban, az italozásban, az örömök állandó hajszolásában tudták kiélni magukat, s Fitzgerald is egy volt közülük, nem csoda, hogy művei hiteles és részletes képet adnak nekünk a korszakot jellemző hangulatról. Jelen kötetben kisregénye mellett helyet kapott két rövidebb novella is, ezek közül az első a Május 1. New Yorkban, ami a háború befejeződése utáni május elsejei ünneplésről szól, ugyanakkor korántsem vidám és ünnepi hangú mű. Különböző gondolkodású és nemű fiatalokat ismerhetünk meg és követhetünk végig ezen a nevezetes napon, s bár eltérő gondokkal küzdenek, egy dolog mégis összeköti őket: a tanácstalanság, az ábrándképeikkel tökéletes ellentétben álló valóság, ami egyébként központi motívuma A nagy Gatsbynek is. A főszereplő, Gordon pár hónapja tért vissza a frontról, s azóta alkalmi munkákból tengődik, rövid, de szenvedélyes szerelmi kapcsolatokba bonyolódik, miközben arról álmodozik, hogy valaki végre megveszi a rajzait és sikeres ember lesz belőle, illetve abban reménykedik, hogy egyetemi szerelmével is újrakezdheti abbamaradt kapcsolatukat. Ez a bizonyos egyetemi szerelem, Edith is megjelenik az elbeszélés során, a kor nőtípusának megfelelően kicsinosított külsővel, kiegyensúlyozott élet iránti vágyakkal és az érte rajongó temérdek férfival való incselkedéssel és játszadozással, s kettejük találkozása remekül szimbolizálja a rideg valóság helyett csodás elképzelésekbe menekülő, majd abból kiábránduló fiatalságot, akik nem értik a körülöttük hirtelen megváltozott világot. Hasonlóan érdekes karakter az a két, Amerikába éppencsak visszatért katona, akik valamilyen szinten megrekedtek két világ között, hiszen már nincs rájuk szükség a harcokban, ugyanakkor még nem tudtak visszailleszkedni a társadalomba, s céltalan sétáik, beszélgetéseik jól illusztrálták a fentebb említett korszakhangulatot, de említhetném akár a szocialista eszméket hirdető, s emiatt leszerelt katonák által megostromolt újságszerkesztőséget is, melynek vonatkozó jelenetei a feszült politikai légkörről adtak tűpontos tudósítást. Lassú folyású, helyenként sehova sem vezető dialógusokat tartalmazó elbeszélés ez, ami pont ezen tulajdonságainak köszönhetően közvetíti kiválóan a húszas évek eleji atmoszférát. A másik novella, Az alkoholista egy középkorú alkoholista és a mellé kirendelt fiatal ápolónő kapcsolatát mutatja be, s amellett, hogy a kor egyik káros szenvedélyét állítja a középpontba, egyben azt is elmondja róla, hogy miért lett olyan népszerű: mert segített az embereknek elmenekülni a mindennapok gyötrelmei vagy akár a félelem elől. Rövid, mégis elgondolkodtató olvasmány. Mindezek után pedig térjünk rá A nagy Gatsbyre! Megmondom őszintén, nem túl nagy hossza és viszonylag kevés konkrét történése ellenére eltartott egy ideig, mire bele tudtam rázódni az olvasásba. Nick narrációja, önmagáról elmondott információi érdekesek, ám kissé ömlengősek voltak, a környezetéről, az általa megismert emberekről szóló leírásai néha untattak. Itt is voltak olyan beszélgetések, amiknél nem tudtam eldönteni, hogy szándékosan csapongóak és látszólag értelmetlenek, amivel a korszakot igyekszik minél hűebben bemutatni Fitzgerald, vagy csak túlságosan nagy alkoholmámorban volt a megírásukkor. Mondjuk, lehet, hogy egyszerre mindkettő, de részemről nem ment könnyen ennek az elbeszélési módnak a megértése. Amikor kezdtek körvonalazódni az egyes karakterrajzok, főleg amikor fény derült Gatsby és Daisy korábbi kapcsolatára, onnantól éreztem azt, hogy sikerült felvennem a ritmust. Gatsby korábbi életének, legfőbb motivációjának napvilágra kerülése egyértelműen a legérdekesebb része volt a történetnek, nekem legalábbis nagyon tetszett ez a kidolgozott szereplő, aki tökéletes megtestesítője volt a nagyravágyó, álomképeket kergető, a valóság helyett a saját képzelgéseiben élő, romantikus fiatalnak, s nem volt képes észrevenni, hogy amit ő olyan hevesen igyekszik elérni, már régen a múltba veszett. Mint írtam a Május 1. New Yorkban kapcsán, Gatsby és Daisy szerelme bármennyire is csodálatos és romantikus lánylelkeket elbódító volt, hamar kiderült, hogy kettejük képzeletében mennyire másként léteztek a dolgok, s mennyire máshogy viszonyultak az eltelt évek változásaihoz. Gatsby mindent Daisy iránti szerelméért tett, azért az öt évvel korábbi szerelemért, ami abban a formájában már csupán a férfi gondolataiban létezett, míg a nő esetében csak addig tartott a vágyakozás, amíg rá nem jött bizonyos dolgokra Gatsbyvel, illetve a saját jelenlegi helyzetével kapcsolatban. A történet végén érkező tragikus fordulatok és a külvilág nemtörődöm reakciója érzelmi szinten nagyon erőssé tették a kisregényt, meglepőnek hangozhat, de nekem inkább ezek a részek tetszettek, úgy éreztem, itt jelent meg igazán Fitzgerald mondanivalója, ami nemcsak az elveszettekről szólt, hanem a tehetősebb és szegényebb rétegek között feszülő szakadékról is. Ami a többi szereplőt, beleértve elbeszélőnket, Nicket illeti, nem tűntek túl érdekesnek, Daisy helyenként kifejezetten idegesített, Nick kapcsán pedig végig furcsálltam, hogy mekkora rajongással fordult Gatsby felé, s magáról alig beszélt, barátságukkal is úgy voltam, hogy néha nem értettem, Nick miért tart ki a férfi mellett, ha egyszer elítéli bizonyos tettei miatt. Pár szó erejéig hadd térjek ki a hangulatfestésre, vagyis Gatsby fényűző estélyeire, az ott folyó állandó mulatozásra, amik a megállíthatatlan élvhajhászás, a külsőségek hangsúlyozásának kritikájától függetlenül tökéletes látképet adtak erről a csillogó, robogó, a mélyebb szinteken azonban kilátástalan és szomorú korszakról, melyben minden negatívuma ellenére szívesen élnék, mert akkor éjjel-nappal hallgathatnám a jazzt és könyörtelen, ám annál sármosabb gengszterek oldalán múlathatnám az időt. Na jó, azt hiszem, egy kissé eltértem a tárgytól! ;)
Összességében nézve örülök, hogy eszembe jutott ez a könyv, mert érdekes élmény volt újraolvasni. Az értelmezése nehézkesen ment, ám olyan részletes és élettel teli módon ábrázolta a dzsesszkorszakot, hogy ha csak átmenetileg is, de sikerült a hatása alá vonnia. Nem győzött meg teljesen, s nem is lesz a kedvenc olvasmányom, szépirodalmi értéke és mondanivalója miatt azonban úgy gondolom, érdemes elolvasni, hogy mit üzen nekünk Fitzgerald ezekből a jazz-zenétől hangos, alkoholmámorban úszó évekből.


Értékelés: 3/5
Jelenetek, amiket érdemes figyelni:
  - Május 1. New Yorkban: A két kallódó katonát, valamint Be és ki úr kalandjait.
  - Gatsby és Daisy szerelmének történetét.
  - Az estélyeket.
  - A tragikus fordulatokat.